Fura dolgokat tud művelni az emberrel, ha az egész napot mozdulatlan nagyvadakkal tölti. Nagyjából négy órája bámulhattam kitömött állatokat a Hungexpón, amikor először látni véltem némelyiket a szemem sarkában megmozdulni. Nem igazán vagyok otthon az evolúciós pszichológiában, de az az elméletem, hogy egyszerűen nem vagyunk hozzászokva a megdermedt állatokhoz, és sokkal inkább arra vagyunk behuzalozva, hogy ha egy állat álldogál mellettünk, az egyszer meg is fog mozdulni. Aztán persze szépen lassan megszoktam, hogy egy állatkerti mannequin challenge-ben töltöm a napjaimat, és már az vált ijesztővé, ha egy vadász vizslája vagy egy éppen nem kitömött sólyom hirtelen megmozdult.
Amikor elkezdett körvonalazódni, hogy a kormány Kádárék óta a legnagyobb vadászati témájú kiállítást készül megrendezni, rögtön tudtam, hogy mindenképpen fotózni szeretném. Nincs túl sok közöm a vadászat világához, szóval ötletem sem volt, hogy mire számítsak, de a nagycsarnokos-pavilonos kiállításosdi eleve egy elég furcsa műfaj. Ha pedig mindezt tetézzük egy rakás fura pózban időtlenségbe merevedett állattal és a hatalom azon szándékával, hogy megpróbáljon mindent elmondani arról, hogy mit is gondol 2021-ben a vadászatról, a természetről és ezen keresztül egy kicsit talán az országról is, az tényleg tökéletes recept arra, hogy valami egészen szürreális jöjjön létre.
Végül összesen talán négy-öt napot töltöttem a csütörtökkel lezáruló kiállításon, és azt hiszem, végül sokkal több kérdéssel hagytam el a Hungexpót, mint amennyi választ kaptam a három héttel ezelőtti megnyitó óta. Mindemellett a fotóimmal egyáltalán nem volt szándékom ítélkezni, sőt talán még véleményt alkotni sem, inkább csak rácsodálkozni erre az egész, furcsa képződményre.
