- Az Egyesült Államok 1945 óta a kereskedelmi és pénzügyi liberalizáció szószólója volt a világban, és a Washington által létrehozott és fenntartott világgazdasági intézményrendszer is ezen elveket képviselte.
- Ez az utóbbi években markánsan megváltozott, Donald Trump elnökségének vagdalkozása alatt Amerika a rendszer vélt és valós gyengeségeire hivatkozva a liberalizáció helyett a kereskedelem korlátozásával próbálkozott.
- Joe Biden kormánya egy jóval konzisztensebb elvi és stratégiai keretre húzta fel külgazdaság-politikáját, amely Kína ellensúlyozása és a stratégiai kitettségek csökkentése mellett az Egyesült Államok belső társadalmi–vagyoni problémáit is orvosolni szeretné a hazai ipar védelmén és támogatásán keresztül.
- Az elképzelés nem kifejezetten új, bár sokan szkeptikusak a sikerét illetően: nem világos, hogy miért hozna reneszánszt a gyártósori munka a világ egyik leggazdagabb országában, miközben a fejlődő világnak is ártana Amerika bezárkózása.
Az amerikai Demokrata Pártot belpolitikai ellenfelei évtizedek óta vádolják szocializmussal, kommunizmussal és mindenféle baloldali elhajlással, amiért nem kizárólag a piac láthatatlan kezében hisz.
Az európai jóléti és posztjóléti államokból nézve mulatságos fixáció azonban Joe Biden elnöksége alatt a Republikánus Pártról a balközép értelmiségre is átterjedt: az utóbbi hetekben-hónapokban egymást követik az amerikai sajtóban azok a véleménycikkek, amelyek szerint Biden véget vetett a neoliberalizmusnak, vagy legalábbis bejelentette annak végét, és egy gyökeresen új világgazdasági rend kialakításán dolgozik.
Hogy pontosan mit jelent a „neoliberalizmus”, arra rengeteg, nagyrészt homályos verzió van. A világgazdaság „neoliberális” korszakának végét jövendölők mindenesetre nagyjából azt az angolszász országokban jellemzően az 1980-as években uralkodóvá vált gazdaságpolitikai ethoszt értik alatta, amely szerint annál jobb az emberiségnek, minél kevesebb az állami akadály az áruk és szolgáltatások nemzetközi kereskedelme és a tőke és a munkaerő szabad áramlása előtt, és minél szabadabb kezet kapnak a gazdasági szereplők és a „piac”.
A rendszer alapvető pillérei az amerikai/nyugati vezetésű nemzetközi gazdasági intézmények, mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank és az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT), illetve az 1990-es évektől jogutódja, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO). Ezeket a második világháború után azért hozta létre az Egyesült Államok, hogy kezeljék a világkereskedelemben fellépő fizetési mérleg problémákat, végső hitelezőként kimentsék a csődbe jutott államokat, illetve általában véve stabilitást nyújtsanak a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszerben, és megakadályozzák az 1930-as évek fejetlenségének visszatértét. Azonban a korszellemhez igazodva az 1980-as évektől igyekeztek rávezetni a fejlődő világot a „washingtoni konszenzusra”, azaz arra, hogy privatizációval, deregulációval és liberalizációval, más szóval piacosítással, az állami szabályozás lazításával, a jóléti költés visszafogásával, a vámok és tőkekorlátozások eltörlésével vagy legalábbis csökkentésével orvosolják problémáikat.
Azóta nagyot fordult a világ, és az Egyesült Államok ma már egyáltalán nem a szabadkereskedelmet és a pénzügyi liberalizációt tekinti a fő feladatának a világgazdaságban. Joe Biden és kormánya azt hangoztatja, hogy a „középosztály külpolitikáját” fogja képviselni, más szóval a „dolgozó amerikai családok” érdekei mentén jár majd el, hátat fordítva az eddigi paradigmának.
Kína, kereskedelem, középosztály
Ezeket az elképzeléseket Jake Sullivan, az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója és a jelenlegi felállásban az amerikai külpolitika fő stratégája egy április végi beszédében járta körül részletesen, amit több helyen is a neoliberalizmus temetéseként és egy új világgazdasági rend kezdeteként értékeltek.
A gyakorlatban ez Sullivan szerint a következőket jelenti:
- Egy „modern amerikai iparpolitika”, azaz a növekedési szektorok és a nemzetbiztonsági szempontból fontos iparágak (mint például a csipgyártás vagy az autóipar) állami fejlesztése.
- Az alapvető technológiák védelme (erről itt írtunk részletesen).
- A „hagyományos kereskedelmi egyezmények” meghaladása és „innovatív, korunk kihívásaira összpontosító új nemzetközi gazdasági partnerségek” kialakítása, amelyek része az ellátási láncok erősítése, a megújulóenergia-termelés támogatása, a digitális infrastruktúra szabadságának biztosítása, a vállalati adóelkerülés lekorlátozása, a korrupció üldözése és a munkajogok és környezet erősebb védelme.
- A multilaterális intézmények prioritásainak átformálása, és a „klímaváltozás, járványok, a konfliktusok és az (államhatalom) törékenységének” kezelése, a nemzetközi hitelezés reformja, és a kínai „Egy övezet, egy út kezdeményezéssel szemben transzparens, inkluzív és hosszú távú növekedést” lehetővé tevő infrastrukturális beruházások.
- Valamint a „partnereinkkel való együttműködés annak érdekében, hogy ők is fejlesszék kapacitásaikat, ellenálló képességüket és inkluzivitásukat”.
Ezen célok egy része, különösen a technológiai és infrastrukturális szólamok természetesen Kína növekvő világgazdasági és világpolitikai befolyásának korlátozását célozza.
Az már Barack Obama elnökségének második felében látszott, hogy nehéz lesz a piaci és állami kapitalizmus eszközeit ötvöző Kínát beilleszteni a „neoliberális” rendszerbe, de az 1990-es években még az volt az elképzelés, hogy ez lehetséges. Az ázsiai országot 2001-ben sokéves huzavona és minden korábbinál keményebb, komoly belső reformokat és piacosítást előíró feltételek mellett engedte be az Egyesült Államok a Kereskedelmi Világszervezetbe, ami azt ígérte, hogy Kína megnyitja piacait a világ előtt, cserébe a fejlett világ is lebontja a Kínával szembeni kereskedelmi akadályokat.
Ez utóbbi elég jól bejött, Kína exportja 2002 és 2010 között tízszeresére nőtt, ezzel az ország egy évtized leforgása alatt a világ legnagyobb exportőrévé vált (ha az Európai Uniót nem egybe számoljuk); az előbbi viszont az Egyesült Államok szerint nem: Kína ma is egy relatíve zártabb gazdaság, és azokban a szolgáltatási szektorokban esze ágában sincs beengedni az amerikai cégeket, ahol erős.
Ezen nézeteltérés vált egyre erősebbé Obama utódja, Donald Trump alatt, akinek a fő fixációja az volt, hogy Kína, Németország, Japán, Dél-Korea és más nagy exportőrök (de természetesen mindenekelőtt Kína) csaló módon kizsákmányolják az Egyesült Államokat. Erre hivatkozva unortodox külgazdasági tanácsadói vezetésével vámháborút indított Kínával, az Európai Unióval és más, csalónak titulált országokkal szemben, és kilépett a Csendes-óceáni Partnerség nevű kereskedelmi egyezményből, amelyről Obamáék öt évig tárgyaltak tíz fontos ázsiai és latin-amerikai gazdasággal (bár az amerikai ratifikáció korábban is kétséges volt).
Emellett frontális támadást indított az amerikai vezetésű intézményrendszer ellen: egy erősen elfogult szárnysegédjét nevezte ki a Világbank élére, az Európai Unióval karöltve megbénította a Kereskedelmi Világszervezet vitarendezési eljárását és a koronavírus-járvány alatt azt is bejelentette, hogy kilépteti az Egyesült Államokat az Egészségügyi Világszervezetből (WHO), amiért az szerinte összejátszott a kínai kormánnyal.
Trump hatalomra jutása azonban nem a kereskedelmi deficittel kapcsolatos fixációja és világgazdasági dúlás-fúlása miatt vezetett töréshez, hanem mert a Demokrata Pártban fősodorbeli nézetté vált, hogy a jobbos kultúrharcot és a nacionalizmust gazdasági populizmussal ötvöző Trump a lecsúszó amerikai melósok megszólításával, a leépülő ipari rozsdaövezetek szavazataival lett az Egyesült Államok elnöke. A melósok lecsúszásáért pedig jelentős részben az ipari termelés Kínába vándorlása, illetve tágabb értelemben az ezt lehetővé tevő világgazdasági rend felelős.
A globalizáció negatív mellékhatásai korábban sem voltak ismeretlenek, és Branko Milanović szerb egyenlőtlenségkutató híres elefántgrafikonja (és különösen annak ormánymentessé vált, frissített verziója) óta az is világos, hogy az amerikai és fejlett világbeli „középosztály” valóban a dolog relatív vesztesei között volt. Az ő vagyonuk a világátlagnál alacsonyabb ütemben nőtt, miközben a leggazdagabbak nagyon jól jártak, és ugyan lassabban, de a fejlődő országok népessége is elkezdett felzárkózni.
Az sem Trumppal vagy Bidennel jelent meg az amerikai politikában, hogy ez problémás dolog az ország számára. Ugyanakkor az a Trump-korszak újítása, hogy az annak idején az Egyesült Államok által amerikai eszmei áramlatok mentén létrehozott világgazdasági renddel kapcsolatos elégedetlenség vált a gazdaságpolitika fő fixációjává.
„A feldolgozóipar régóta a középosztálybelivé válás egyik legjobb útja volt a felsőoktatási végzettséggel nem rendelkezők számára, és országszerte számos térség gazdasága függ a szektortól, különösen a középnyugaton. Emiatt értelemszerűen az amerikai középosztály újraélesztésével kapcsolatos vita középpontjában a kereskedelemnek a feldolgozóipari foglalkoztatásra gyakorolt hatása áll” – írta Sullivan és kollégái téziseik egy bővebb összefoglalójában, még 2020-ban.
Többről szól
Az újraiparosítás támogatói szerint a feldolgozóipari vállalatok jellemzően magasabb beruházási rátával rendelkeznek és többet költenek kutatás-fejlesztésre, mint a szolgáltatási szektor tagjai. Emiatt az ipar leépülése hozzájárult a beruházások relatív visszaeséséhez és visszafogta a termelékenységet, ezzel pedig az egész amerikai gazdaság szerkezetét rontotta. A feldolgozóiparban emellett nagyobb a szakszervezeti tagság aránya, azaz biztosabb a foglalkoztatás és az azzal járó juttatások. A jelentős technológiai változások küszöbén pedig az ország hosszú távú versenyképességére nézve is elengedhetetlen, hogy képes legyen otthon legyártani a zöldenergiai átálláshoz vagy a számítástechnológiához szükséges hardvert – sorolta az érveket Ro Khanna progresszívnek tartott kaliforniai demokrata képviselő, a világgazdasági rendszerváltás egy nagy támogatója.
A szkeptikusabb hangok szerint ugyanakkor önmagában a szabadkereskedelem feladása vagy az erőteljesebb állami iparösztönzés nem feltétlenül oldja meg Amerika minden gondját. Egyrészt mélyebb kutatások szerint az amerikai politika megosztottságát és egyenlőtlenségeit azért ennél jóval összetettebb folyamatok okozzák (ezekről az elnökválasztás idején írtunk részletesebben), és Sullivanék már 2020-ban is elismerték, hogy a kereskedelmi hiányra összpontosító viták leegyszerűsítik a helyzetet.
Mások azt emelik ki, hogy az amerikai gazdaság valójában nyert a globalizációval, a szabadkereskedelem több új munkahelyet teremtett más szektorokban, mint amennyit a feldolgozóiparban megszüntetett; az újraiparosítás pedig eleve nem nagyon reális, és nem is segítené a középosztály megerősítését. Abban pedig a globalizációszkeptikus és a globalizációoptimista oldalon is sokan egyetértenek, hogy a Bidenék által felhozott, valós társadalmi problémák nem pusztán a világgazdasági rendszer szüleményei.
Az Egyesült Államok a kereskedelmi deficit és az alacsony ipari foglalkoztatás ellenére sokkal gazdagabb Nyugat-Európánál vagy Skandináviánál, és az az állam eltérő társadalmi szerepvállalásától függ, hogy társadalmi, egészségügyi és egyenlőtlenségi szempontból rosszabb hely.
David Autor, az amerikai ipar Kínába településével járó társadalmi és gazdasági változások, avagy a „Kína-sokk” egyik legprominensebb kutatója szerint bár az amerikai alsó-középosztály valóban megsínylette a globalizációt, de sokan másokkal együtt úgy véli, hogy a vámoknál többet érne az aktívabb társadalompolitika. Azaz képzési programok az iparban munkájukat vesztettek számára, bőkezűbb munkanélküli segély, az amerikai oktatási és szociális rendszer általános bővítése. A koronavírus-járvány alatt például az amerikai szociális rendszer korlátozott és átmeneti bővítése pár hónap alatt jelentős zuhanást hozott a gyermekszegénységben és a nélkülözés más formáiban – ám ezeket az intézkedéseket a járvány végével ki is vezették.
Szociális rendszer helyett csomagpolitika
A probléma természetesen az, hogy a jelenlegi kongresszusi viszonyok között ez tabu az Egyesült Államokban: a Republikánus Párt soha nem szavazná meg a szociális rendszer bővítését, de még a centrista demokraták csatasorba állítása is problémásnak bizonyult az elmúlt két és fél évben.
Emiatt a Biden-kormány egyrészt néhány nagyobb és könnyebben eladható csomaggal próbálta átformálni az amerikai gazdasági rendet. Az első, tízéves távlatban 1900 milliárd dolláros kiadást jelentő koronavírus-mentőcsomag ideiglenesen kiszélesítette a szociális hálót, és rengeteg forrást biztosított az amerikai cégeknek a járvány átvészeléséhez. Az infrastrukturális beruházásokat célzó második csomag hosszabb huzavona után és az eredeti tervekhez képest jóval szerényebb formában, tízéves távlatban a tervezett kétezer helyett 550 milliárdos pluszkiadással valósult meg. A harmadik csapásirány pedig egy, a klímacélok elérését, a zöldenergiai átállást, valamint a szociális rendszer enyhe kiszélesítését célzó csomag volt, szintén 500 milliárdos új állami költéssel (az eredeti 3500 milliárdos terv helyett).
Ezeket a belgazdasági prioritásokat próbálja támogatni a bideni külgazdaság-politika is, amely – Kína ellensúlyozása mellett – végső soron az amerikai jövedelemeloszlás kiigazítását célozza, sajátos módszerekkel:
vámokkal, kereskedelmi korlátozásokkal, célzott ipartámogatásokkal, a nemzetközi ellátási láncok politikai átszervezésével próbálja elérni, hogy jobb minőségű munkahelyekhez jussanak a kevésbé szerencsés helyzetű amerikaiak, és javuljon az alsó-középosztály vagyoni helyzete.
Ez annyiban valóban szakít a korábbi évtizedek amerikai berögződéseivel, hogy az állam közvetlenül próbálja befolyásolni a piac működését, a foglalkoztatás és az innováció menetét. Ez hasonló ahhoz, ahogy a nagyhatalmi technológiai harc folyományaként az amerikai állam a hidegháború alatt is erősen terelte és segítette a magánszektort az alapkutatások támogatásával, és például a számítástechnikai és egyéb innovatív termékek iránti kereslet megteremtésével, és ezzel megalapozta az amerikai techvilág globális versenyképességét.
A bideni program támogatói szerint a korábbi példa azt jelzi, hogy az ipar állami támogatása valóban képes lehet egy harmonikusabb társadalmi rend kialakítására, hiszen annak fénykorában, az 1960-as–1970-es években a mainál egyenlőbb volt Amerika. A csomagpolitika pedig az első jelek szerint valóban számottevően növelte a feldolgozóipari beruházásokat: a Financial Times kétszázmilliárd dollárra és 85 ezer munkahelyre tette a csomagok eddigi közvetlen hatását.
A szkeptikusok szerint ugyanakkor ez legfeljebb az ország fehér részére volt igaz, és a boldog, békés 1950-es–1960-as évek a feketék, latinók, ázsiaiak számára a polgárjogi harcról szóltak. Egy másik ellenérv, hogy az iparpolitika eleve nem képes visszahozni az aranykort a robotok, mesterséges intelligencia és az ellátási láncok globális elaprózódásának korában egy fejlett gazdaságban. A technológiai változások miatt ma már a feltörekvő országok is egyre kevésbé képesek az iparosítással fejlődni, mint pár évtizede. Mint a neoliberalizmus szerializált bibliája, a The Economist a minap levezette, a „jó” feldolgozóipari munkahelyek mítosza régen megdőlt: a gyártósori munka már Nyugaton sem fizet jól, a fejlettebb ipari tevékenységek pedig egyre jobban támaszkodnak a szolgáltatási szektorra és a magas képzettséget igénylő kutatás-fejlesztésre. A magasabb ipari kutatás-fejlesztési mutatók részben abból fakadnak, hogy az iparban jobban elválik a termék fejlesztése és gyártása, mint a szolgáltatási szektorban, ezért a K+F világosabban kimutatható. És bár a fejlődő világban eleinte valóban nagyobb termelékenységnövekedést hoz az ipar, az ezredforduló óta csökken az iparosítás prémiuma.
Amerikában napjaink rekordalacsony munkanélkülisége és rekordmagas foglalkoztatása mellett eleve kérdéses, hogy államilag támogatott gyártósori munka kell az anyagi előrelépéshez. A 85 ezer pluszmunkahely jól hangzik, de az amerikai gazdaságban idén havonta 2-300 ezer új állás jött létre, és az erős munkaerőpiaci kereslet számottevően növelte az alacsony képzettségűek béreit, és valamelyest csökkentette a jövedelmi egyenlőtlenségeket az utóbbi években.
Az áldozatok nem örülnek
A másik probléma, hogy ami az amerikai iparnak és „középosztálynak” jó, az nem feltétlenül áll érdekében az európai és ázsiai országoknak. Joe Biden zöldenergiai és autóipari tervei láttán például Európában egyesek attól tartanak, hogy a feldolgozóipar támogatása az európai gyárak Amerikába vándorlásával és az uniós munkahelyek elvesztésével jár majd. Hasonlóan rossz a program fogadtatása Ázsiában, ami annak fényében nem meglepő, hogy a térség a félig szabad kereskedelem korszakának nagy nyertese volt, és Japántól kezdve Dél-Koreán át Kínáig mind az amerikai piachoz való hozzáférés segítségével kapaszkodtak fel.
Ez utóbbi a helyzet fő iróniája, hogy míg a neoliberalizmusnak keresztelt piaci fundamentalizmust eredetileg arra hivatkozva volt szokás vehemensen ellenezni a nyugati világban, hogy az kizsákmányolja a szegényebb országokat, az amerikaiak által létrehozott világgazdasági rend az ipari forradalom óta páratlan konvergenciát hozott a fejlődő és fejlett világ között, és a világkereskedelemben való részvétel és a nemzetközi termelési láncokra való rákapcsolódás az egyetlen reális fejlődési modell volt az utóbbi fél évszázadban. Erről szól a fejlett világbeli középosztály relatív szegényedését jelző Milanović-grafikon is: a globális egyenlőtlenségek csökkentek az utóbbi évtizedekben, azaz az „átlag” kínai kevésbé él rosszul, mint az „átlag” amerikai, még ha közben az államokon belüli egyenlőtlenségek nőttek is (azaz a kínai vagy amerikai felső egy százalék relatíve gazdagabb ma az átlaghoz viszonyítva, mint mondjuk az 1980-as években volt). Emiatt a világgazdasági kormányzás felrúgása is inkább a fejlődő országoknak fájna.
„Ahogy a neoliberalizmus fénykorában, az intellektuális imperializmus egy burkolt formája most is a nagyhatalmak érdekei felé tereli a globális gazdasági vitákat” – írta Arvind Subramanian indiai fejlődésgazdaságtan-kutató az iparpolitika népszerűségéről és a „középosztály külpolitikájáról”.
A nagy deklarációkból nem derül ki, hogy a külvilág számára hogyan nézne ki az új rend, és mit ajánl Biden Ázsiának az eddigi helyzet helyett. Eközben a neoliberalizmus áldozatai egymás között folytatják a liberalizációt, az ázsiai országok az utóbbi években Amerika nélkül is két hatalmas kereskedelmi egyezményt kötöttek.
A cinikusabb értékelések szerint a bideni külgazdaság-politika csupán a merkantilizmus egy új formája, és annak „középosztályt támogató” elemei – mint például a magyar kormány által élesen ellenzett és csak sok hónapos európai huzavona után elfogadott globális minimumadó – pusztán az amerikai gazdasági érdek nemzetközi kikényszerítéséről szólnak.
Ezen nézőpontból a „neoliberalizmus” valójában sosem az eszmékről és a piaci fundamentalista elvekről szólt, hanem az amerikai érdekről: amikor a második világháború utáni években az amerikai ipar mindenki másnál sokkal versenyképesebb volt, liberalizáltatták az áruforgalmat; amikor az 1990-es évekre az ipari versenyképessége elfogyott, megpróbálták liberalizálni a szolgáltatásokat; most, hogy ez sem jött be, a klímaváltozásra és a munkajogokra hivatkozva próbálják csökkenteni a fejlődő országok versenyképességét.
Baloldaliaknak pedig az is feltűnhet, hogy Biden kül- és belpolitikája nem igazán fordít hátat a „neoliberalizmus” több alapvetésének: néhány stratégiai szektortól eltekintve nem kérdőjelezi meg a piacok elsőbbrendűségét, nem akarja lefejezni a pénzügyi szektort, nem fordít teljesen hátat a nemzetközi kereskedelemnek, nem rúgja fel a kis államra vonatkozó amerikai ethoszt, és az iparpolitikával a globalizációból eddig is rengeteget profitáló nagyvállalatokat gazdagítja. Ez leginkább annak a jele, hogy messze nincs konszenzus arról Amerikában, mik a poszt-neoliberális korszak alapvetései, csak arról, hogy az eddigi elképzelések nem működnek.
