Az ukrajnai háború kitörése óta visszatérő narratíva, hogy míg Európa és a tágan vett fejlett és/vagy nyugati világ kitaszította Oroszországot, a globális politika szintjén Vlagyimir Putyin orosz elnök rezsimje nem szigetelődött el. Sőt, az Egyesült Államok és a Nyugat kemény reakciója Oroszország elszigetelése helyett a fejlett/nyugati országok és a világ maradék része közti ideológiai és politikai szakadékot fedte fel.
Ezt jellemzően az alábbi érvekkel szokás alátámasztani:
- Kizárólag az amerikai szövetségi rendszer tagjai hoztak szankciókat Oroszország ellen, a világ maradék része – beleértve a NATO-tag Törökországot és a Kína elleni amerikai stratégiában fontos szerepet játszó Indiát – vagy nyerészkedni próbált a helyzeten, vagy a háború járulékos kárai (energia- és élelmiszerár-emelkedés) miatt kifejezetten kárhoztatta a szankciós politikát.
- Nemcsak gazdasági, de elvi és diplomáciai támogatást sem kapott az európai és amerikai világ. Egy nézőpont szerint arról van szó, hogy Dél-Afrikától Brazílián át Indiáig a fejlődő világ számos volt gyarmati országa számára minimum álszent dolog, amikor egykori gyarmatosítóik olyan elveket hangoztatva hirdetik Ukrajna védelmét, amelyeket mind a távoli, mind a közelebbi múltban rutinszerűen megszegtek, legyen szó a korábbi népirtásokról vagy az iraki háborúról; tárt karokkal fogadják az ukrán menekülteket, miközben a szíriaiakat és afrikaiakat kerítéssel és járőrhajókkal próbálják távol tartani; és két kézzel öntik a pénzt és fegyvert Ukrajnára, miközben a világ többi, erőszak és konfliktus sújtotta országára magasról tesznek.
- Egy másik álláspont szerint pusztán arról van szó, hogy a világrend nyugati dominanciájának vége, a nyugati politika problémái ma már nem globális ügyek, és a nagyhatalmak közti új pólusként ismét formálódik az „el nem kötelezettek mozgalma”, amelynek tagjai ahogy a hidegháború idején, úgy most is ki akarnak maradni a nagyhatalmi feszültségekből.
- Kapcsolódó érv, hogy közvélemény-kutatások szerint a nem nyugati/nem fejlett/nem demokratikus országok (valamint Magyarország) társadalmaiban Oroszország és ha kelletlenül is, de az orosz oldalhoz húzó Kína megítélése történelmi csúcsokat dönt, miközben az Egyesült Államok és a Nyugat renoméja romlik. Hasonló a helyzet a háborúval kapcsolatos elképzeléseket illetően, ahol a „nem nyugati” világban erősebb az oroszpárti narratíva (bár olyan felmérések is vannak, amelyek szerint a nagy többség ott is elítéli az orosz háborút).
Ez a narratíva manapság nemcsak a sajtóban népszerű, hanem a magukat a béke harcosaiként promotáló oroszbarát államok külpolitikájában is hivatkozási alap. Kína részben általános külpolitikai elveket hangoztató, részben az Egyesült Államokra és a NATO-ra mutogató, tárgyalásos békét hirdető tizenkét pontos ukrajnai álláspontja Hszi Csin-ping pártfőtitkár szerint „a nemzetközi közösség nézeteinek egységét” jeleníti meg. Orbán Viktor miniszterelnök a kínai béketervet méltatva maga is átvette a pekingi retorikát, arról beszélt, hogy a világ országainak többsége a béke pártján áll, és Magyarország pedig nem szigetelheti el magát a világ békét akaró nagyobbik részétől.
Mások szerint ugyanakkor a „Nyugattal szembehelyezkedő”, oroszpárti vagy legalábbis semleges külvilág narratívája nem áll meg.
A valóságban a nem nyugati világ jelentős része elvi szempontból szolidáris Ukrajnával, és a Moszkvával szemben visszafogottabb hangnemet is inkább az önérdekkövetés, illetve a szegényebb országok esetében a járulékos költségek minimalizálására való törekvés motiválja.
Arról sincs szó, hogy a mostani helyzet azt jelentené, hogy a „Nyugat” elvesztette a nem nyugati világot – még ha az ukrajnai háború jelzi is, hogy a világrend átrendeződése miatt a nyugati érdek érvényesítése több alázatot és kompromisszumot követel majd a jövőben.
Elvi szinten nagy a többség az ukránok mögött
Comfort Ero, az International Crisis Group nevű agytröszt vezetője szerint a fenti narratívával számos probléma van. Az „el nem kötelezettségnek” nincs komolyabb jele, az afrikai, latin-amerikai vagy ázsiai országok között nincs koordináció Ukrajna kérdésében, és a világ országainak döntő többsége elvi síkon kiállt az orosz agresszióval szemben: az erről szóló tavaly márciusi ENSZ közgyűlési szavazáson például
a világszervezet 193 tagjából 141 elítélte Ukrajna megtámadását és kivonulásra szólította fel az oroszokat; októberben pedig hasonló arányban utasították el négy ukrán megye Vlagyimir Putyin által bejelentett „annexióját”.
Hasonló eredményre jutott az ENSZ-ben Ukrajna kérdésében leadott szavazatokat elemezve Nicolas Véron, a Peterson Institute for International Economics nevű washingtoni világgazdaságtani agytröszt kutatója, aki azt írta, hogy valójában a „nem nyugati” világ jelentős része Ukrajna oldalán áll.
Az újabban a nyugati világban (egyesek szerint helytelenül) „globális Dél” néven emlegetett országok 62 százaléka támogatta az orosz kivonulást követelő határozatot, bár az indiai és kínai tartózkodás miatt lakosság- és GDP-arányosan ugyanez az arány csak 34, illetve 28 százalék. Az is igaz, hogy egy adott ország elvi támogatása összefügg anyagi helyzetével (a leggazdagabb negyednek minden országa elítélte az orosz agressziót, míg a legszegényebb negyedben az arány csupán 51 százalék volt), ám az oroszokat elítélők minden jövedelmi csoportban többségben voltak.
Az International Crisis Group egy másik szakértője, Richard Gowan az idén februári ENSZ-béli vitákat elemezve azt írta, hogy a fejlődő világ országai bár retorikailag valóban békét sürgettek Ukrajnában, ezt leginkább nagyvonalakban felvetett, gyakran egymás javaslataival is ellentétes kósza öletek formájában tették, mintsem komoly tervek keretében, ami szerinte annak a lenyomata, hogy a harctéri állapotok fényében amúgy sem reális a fegyvernyugvás.
Pénz beszél
Patrick Porter, a Birminghami Egyetem és a brit királyi biztonságpolitikai intézet kutatója szerint a nem nyugati világ magatartását nem a „Nyugat-ellenesség” vagy az oroszbarátság motiválja, hanem pusztán önérdekkövető politikát folytatnak. Bár a Nyugat bűneinek felemlegetése jó ideológiai lepel számukra azokban az ügyekben, ahol a nyugatival ellentétes érdekeik vannak, amikor érdekük megegyezik a nyugati világéval, akkor nem haboznak megfeledkezni ezekről a történelmi sérelmekről, és az Egyesült Államokkal szövetkezni egy helyi agresszorral szemben.
A jelen helyzetben viszont az olyan országok, mint Dél-Afrika, amely kiterjedt szegénységgel, energiaválsággal és éhezéssel nézett szembe az utóbbi időben, nem tartják különösebben fontosnak az Ukrajna melletti kiállást, cserébe az orosz és kínai gazdasági kapcsolataikat annál inkább. Hasonló a helyzet India esetében, amely egyfelől sok kérdésben együttműködik az Egyesült Államokkal és a Nyugattal, de stratégiai érdekei miatt Oroszországgal is partnerségre törekszik.
A szegénységgel és inflációval küzdő India egyrészről az olcsósított orosz olaj legfőbb vásárlójává vált, és az orosz hadiipar régi nagy megrendelője; másfelől Kínával szemben az amerikai szövetségi rendszerhez húz, és ennek keretében Narendra Modi miniszterelnök ott lesz a G7 májusi hirosimai csúcstalálkozóján. A csúcson részt vesz majd a fejlődő világ másik ázsiai sztárja, Indonézia, amely kulcsszerepet játszott benne, hogy a Bali szigetén tartott G20-csúcson elítélték az orosz agressziót – de közben a kínai infrastrukturális fejlesztésekért is tartja a markát.
Porter szerint ez azt is jelenti, hogy felesleges megpróbálni jobb üzenetekkel eladni Ukrajna védelmét, nagyobb kulturális érzékenységet tanúsítani vagy „dekolonizálni” a nyugati külpolitikai gondolkodást, szimplán csak el kell fogadni, hogy a fejlődő világ legtöbb országa számára Ukrajna marginális kérdés, és más ügyek és kapcsolatok fontosabbak számukra.
Comfort Ero szerint abból a szempontból a nem nyugati világ passzivitására vonatkozó nyugati bírálatok is minimum kettős mércét jelentenek, hogy Európa sem adta fel teljesen orosz gazdasági kapcsolatait. Sőt, 2022 végéig az orosz olajról sem jött le, azaz minden szankcióval együtt is tevékenyen pénzelte az ukrajnai agressziót.
Ehhez hasonlóan az oroszokkal üzletelő Európán kívüli országok esetében sem fekete-fehér a történet.
Törökország egyik oldalról próbál hasznot húzni az orosz gazdasági elszigetelődésből, a vádak szerint a szankciókat kijátszva jelentősen növelte oroszországi kereskedelmét, és az orosz oligarchavagyonoknak is menedéket nyújtott. A másik oldalon hadianyagot és drónokat szállított Ukrajnának és központi szerepet játszott az ukrán mezőgazdasági export újraindítását lehetővé tevő fekete-tengeri gabonaszállítási megállapodás tető alá hozásában.
Másfelől a „globális Dél” számos állama különböző konfliktusokban érdekelt autokrácia, amelyek ebből fakadóan eleve hadilábon állnak a Nyugattal, viszont jól elbizniszelnek az elvek terén még inkább agnosztikus oroszokkal, például az Afrikában egyre jelentősebb katonai szereplővé váló Wagner-csoport zsoldosaival.
Önálló pólusok
Porterhez hasonlóan Timothy Garton Ash oxfordi professzor, Ivan Krastev világmagyarázó politológus és Mark Leonard, az Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű berlini agytröszt vezetője az ukrajnai háborúval kapcsolatos attitűdöket vizsgáló felmérésükről szóló cikkben azt írták, hogy szerintük a nyugati világ vezetői és társadalmai a hidegháború kétpólusú világához való visszatérésként, a Nyugat és a „Kelet”, a demokráciák és autokráciák szembenállásaként tekintenek a jövőbeli világrendre, és ebből fakadóan szempontjukból Törökország, India vagy Brazília a nyugati oldalra csábítható „ingaállamok”.
Ezzel szemben az ilyen felemelkedő hatalmak autonóm, önérdekkövető szereplők, amelyek bizonyos kérdésekben és helyzetekben hajlandóak együttműködni a nyugati világgal, más kérdésekben viszont nem. Ezek a feltörekvő országok szerintük sem alkotnak egy koherens csoportot a világban, nincs közös ideológiájuk, érdekeik gyakran egymáséval is ellentétesek. Ugyanakkor felemelkedésük megnehezíti az ukrajnai háború során egységesebbé vált „Nyugat” dolgát egy egyre inkább megosztott „poszt-nyugati” világrendben, és rákényszeríti a nyugati világot, hogy az eddigi világrend védelme helyett velük partnerségben próbáljon egy újat létrehozni. (A nyilvánvaló probléma persze, amiről sem ők, sem a fejlődő világ más támogatói nem nagyon beszélnek, hogy ez a rend mégis hogyan nézne ki.)
Hozzájuk hasonlóan Comfort Ero, valamint Lynn Kuok, az International Institute for Strategic Studies agytröszt kutatója és Dan Smith, a Stockholmi Békekutató Intézet vezetője és számos más agytrösztalkalmazott is azt hangsúlyozta, hogy a nyugati világ és az ukrán diplomácia sikeresebb lenne a világban, ha jobban törődne a nem nyugati országok érdekeivel és a háború járulékos káraival is.
Amikor például az Európai Unió tavaly az orosz gázcsap elzárása miatt elkezdte felvásárolni a cseppfolyósított földgázkészleteket a világpiacon, fejlődő országok elől szívta el a naftát, és ezzel ellátási gondokat és energiahiányt okozott. Hasonló a helyzet az élelmiszerárak emelkedésével, ami sokkal komolyabb humanitárius károkat okozott a fejlődő világban, mint Európában, ám ezt szerintük a nyugati világ figyelmen kívül hagyta a háború első hónapjaiban. De ugyanez volt a helyzet a koronavírus-járvány idején a vakcinákkal, amelyekre a nyugati világ exportkorlátozásokat vetett ki és kezdettől fogva elkezdett felhalmozni a világ nagyobb népességű, szegényebb része elől.
Ilyen magatartás mellett a nem nyugati országokat nehéz lenne meggyőzni a nemzetközi együttműködés szükségességéről és a nemzetközi jogelvek közös betartatásáról. Más szóval a nyugati világ részéről nem is az az álszentség, hogy Ukrajna megtámadása miatt olyan jogelvek fontosságát hangoztatja, amelyeket a történelem során számos alkalommal megszegett; hanem hogy miközben nemzetközi válságokban a szűken vett önérdekét követi, nála gyengébb szereplőktől relatíve komolyabb áldozatvállalást vár.
Ez sokkal kézenfekvőbb magyarázat arra, hogy miért kísérte a gyakorlatban teljes passzivitás az Ukrajna melletti és a nagyhatalmi agresszióval szembeni elvi kiállást, mint az, hogy a fejlődő világ jobban szereti Putyint.