Népszerű szöveg a blokkosodás, de ki rakja össze az iPhone-t?

A világ blokkosodása és egy új hidegháború jövendölése napjaink egyik legnépszerűbb geopolitikai slágere. Magyarországon a téma Orbán Viktor miniszterelnök és udvari filozófusa, Orbán Balázs feldolgozásában ostromolta meg a kattintási listákat, de a washingtoni és pekingi agytrösztvilágtól a davosi gazdasági influenszerpaneleken át a Nemzetközi Valutaalap (IMF) elemzéseiig visszaköszön.

A jelenség közvetlen magyarázata, hogy az ukrajnai orosz invázió után az Egyesült Államok és az Európai Unió a hidegháború óta nem látott pénzügyi és kereskedelmi korlátozásokat hozott Oroszországgal szemben.

De az orosz szankciós politika mögött egy nagyobb hal is meghúzódik.

Az Egyesült Államok 2018 óta védővámokkal és kereskedelmi korlátozásokkal próbálja visszafogni Kína technológiai felzárkózását, egyre erősebben ellenőrzi, hogy honnan jöhet tőke Amerikába és hova mehet technológia Amerikából, a stratégiai szektorokban pedig igyekszik a határain belülre csalogatni a gyártást.

Az EU is beindította a maga „stratégiai szuverenitási” programját a csipektől az akkumulátorokon át a gyógyszer- és vegyiparig, bár a geopolitikai versengés helyett prózaibb gazdasági motivációkból. Egyrészt a koronavírus-járvány megmutatta, hogy az ipari gyártás Ázsiába települése súlyos sebezhetőség. Másrészt az ázsiai, különösen a kínai beszállítók újabban elkezdték felvenni a versenyt az európai ipar legfejlettebb részével is. Harmadrészt a legfrissebb uniós kereskedelmi szabálytervezet a klímaváltozás lassítását és a szennyező termelők megsarcolását is középpontba állítja, amely szintén a határtalan szabadkereskedelem ellenében hat.

Az amerikai és európai lépések tehát eleve arra adott reakciók, hogy Kína fontos ipari szegmensekben jó ideje igyekszik növelni önellátását és globális befolyását, protekcionista lépésekkel és állami pénzzel támogatja hazai vállalatait, piacához pedig csak mérsékelt hozzáférést ad a nyugati cégeknek.

Ám ha kicsit mélyebbre merülünk a történetben, a blokkosodás víziójával számos gyakorlati probléma van.

• Egyelőre kevés jele van, hogy komolyabban megindult volna a gazdasági leválás akár Kína és az Egyesült Államok között, akár bármiféle „blokkok” között.
• A kínai vagy ázsiai gyártás előnyeit nem lehet egyszerűen kiváltani, Európában vagy az Egyesült Államokban nem lehet megteremteni az újraiparosítás feltételeit, például mert nincs több százmillió ipari munkás.
• A „globalizáció” messze mélyebb annál, mint azt a feldolgozóipari kereskedelem változásából levont következtetések sugallják.

Túl sok lett?

A történet háttere, hogy a világkereskedelem volumene az 1990-es évek óta sokkal gyorsabb ütemben kezdett nőni, mint a globális gazdasági kibocsátás (GDP). Ez nagyrészt az ipari termelés Ázsiába és Kelet-Közép-Európába való kihelyezéséből fakadt, amit az infokommunikációs technológiák fejlődése, a szállítási költségek csökkenése, a keleti blokk és Ázsia kapitalista világrendbe való csatlakozása, valamint a kereskedelmi és pénzügyi liberalizáció (vámok, adók, tőkekorlátozások és más adminisztratív akadályok lebontása) tett lehetővé.

Ez a trend 2008-ban megtört, a kereskedelem bővülésének GDP-arányos üteme lelassult, a nemzetközi befektetések relatív súlya visszaesett. Ezt részben gazdasági racionalitás diktálta: egy ponton túl a termelés kiszervezése már nem hozott jelentős (határ)hasznot. A kiszervezést hajtó technológiai változások lelassultak, a fejlődő világ bérei nőni kezdtek, és az egymásra épülő termelési fázisok egyre nagyobb része a legversenyképesebb gyártási helyszíneken, néhány nagy ipari klaszterben (különösen Kínában) kezdett el koncentrálódni.

A blokkosodás narratívája szerint a gazdasági racionalitásnál is fontosabb a politika szerepe. Kína felemelkedésével az Egyesült Államok elkezdte úgy ítélni, hogy a kölcsönösen előnyösnek hitt gazdasági összefonódások nem is annyira előnyösek: az amerikai munkásosztály lecsúszik, az amerikai ipar elsorvad, miközben a kínai pártállam megerősödik.

Az amerikai és európai iparpolitikai lépések ezt próbálják ellensúlyozni, ami – a koronavírus-járvány sokkjával együtt – arra készteti a nyugati vállalatokat, hogy „rövidítsék” ellátási láncaikat, hozzák „haza” a gyártást, vagy legalábbis közelebbi és geopolitikailag kevésbé kockázatos országokba, esetleg jogilag leválasszák kínai részlegüket nyugati cégcsoportjukról. A folyamat radikális továbbgondolása, hogy mindez „blokkok” kialakulásához vezet a világgazdaságban.

Mást mutatnak az adatok

A blokkosodás történetének bírálói szerint a világgazdaság alakulása a fenti sztorinál valamivel bonyolultabb, és a hidegháborúról szóló előrejelzések túlzók. Richard Baldwin, a nemzetközi kereskedelem kutatásának oszlopos tagja négy blogposztban járta körül, hogy:

• A kereskedelem 2008 előtti felfutása és 2008 utáni relatív csökkenése jelentős részt az energiahordozók és nyersanyagok árának változásából fakadt, amelyek a 2008 előtti kínai beruházási hullám miatt történelmi csúcsokon álltak, utána pedig (GDP-arányosan) csökkenni kezdtek.
• A globális átlagból nem látszik, de a kereskedelem nagyon máshogy viselkedett egyes gazdaságokban és régiókban: Kínában (GDP-arányosan) 2006 volt a csúcspont (csak a feldolgozóipari importot nézve 2004), az Egyesült Államokban 2011, Japánban 2014 – az Európai Unióban pedig a 2010-es években végig magasabb volt a kereskedelem aránya, mint 2008-ban vagy azelőtt.
• A termelési láncok összetettsége, azaz az egyes termékek gyártásában részt vevő országok, vállalatok, gyárak száma valóban csökkent. Ám ez a jelenség 2013-ban kezdődött, ami alapján nem a politika a változások forrása.

Egy másik prominens kereskedelmi közgazdász, a Harvardon kutató Pol Ántrás megfogalmazásában 2008 előtt egy fenntarthatatlan ütemű „hiperglobalizáció” folyt, amelyet a 2010-es években konszolidáció követett.

Matthew Klein kereskedelmi influenszer adatelemzése pedig azt állítja, a jelenség fő oka, hogy Kínában az utóbbi másfél évtizedben jelentősen csökkent a kereskedelem GDP-arányos súlya, ami a kínai gazdaság mérete miatt a globális adatokra is hatással van.

Nem drámai

A szkeptikusabb közgazdászok szerint még ha a leválás jelei érzékelhetők is, egyelőre nem drámai szakításról van szó, hanem egy lassú és korlátozott folyamatról.

• A világkereskedelem értéke továbbra is magas. Amikor a két világháború közti időszakban a világgazdaság több blokkra szakadt, a kereskedelem GDP-arányos értéke 5 százalékra csökkent. Ma az arány 25 százalék körül jár.
• A mértékadó indexek szerint a globalizáció mértéke legfeljebb stagnál, de nem fordult visszájára.
• A régiós „blokkokon” belüli kereskedelem aránya az utóbbi évtizedben enyhén csökkent, azaz Ázsia, Európa vagy Észak-Amerika nem zárkózik be.
• Az amerikai–kínai kereskedelmi háború hatása korlátozott: dollárértéken 2022-ben rekordszinten volt a két ország közti áruforgalom, és a kínai forgalom relatív súlya csak mérsékelten, 22-ről 18 százalékra csökkent az amerikai kereskedelemben a Donald Trump-féle büntetővámok 2018. júliusi életbe lépése óta.

Ez annak a jele, hogy a Kínában és más ázsiai országokban az 1980-as évek óta kiépített termelési láncokat nem könnyű kiváltani. Kína már régen nem csak az olcsó munkaerőt adja, a helyi beszállítók rendkívül rugalmasak, kompetensek, gyorsak – és számos területen technológiailag is a legjobbak között vannak.

Emiatt Kína helyzete jelentősen felértékelődött az ipari értékláncokban. A világ legjövedelmezőbb techcége, az Apple sikere mélyen kötődik a kínai gyártáshoz és a kínai termelési potenciál kiaknázásához. A Huawei négyévnyi amerikai támadások ellenére máig a globális telekommunikációs piac – és amerikai szövetségesek hálózatainak – domináns szereplője. Kína az akkumulátorgyártáshoz szükséges bányászati és vegyipari folyamatok döntő többségében is központi szerepet játszik. Az elektromos autózás felfutása miatt ma már Németországot megelőzve a világ második autóexportőre, és a Ford amerikai akkumulátorüzemeihez is a kínai CATL-től licencel technológiát.

Ezt a beszállítói és logisztikai hátteret más országok – India, Indonézia, Vietnám, Mexikó – jelenleg nem tudják reprodukálni: az Apple próbál ugyan Indiában terjeszkedni, ám a helyi beszállítók nem tudnak megfelelő minőségben alkatrészt gyártani.

Az pedig különösen nehezen elképzelhető, hogy az Ázsiában százmilliókat foglalkoztató üzemek Amerikába vagy az Európai Unión belülre kerüljenek. Ez a két térség már ma is munkaerőhiánnyal küszködik, a gyárak még a félperiférián, például Magyarországon vagy Lengyelországban is munkaerő behozatalára szorulnak.

Nem csak feldolgozóipar

Visszatérő ellenérv, hogy a blokkosodásról szóló sztori szinte kizárólag a feldolgozóiparra fókuszál, miközben a globalizáció nem csak árukereskedelem, sőt egyre kevésbé az.

A szolgáltatások és a tudás országokon átívelő áramlása töretlenül nő, az EU és az Egyesült Államok közti kereskedelem 45 százaléka szolgáltatáskereskedelem. Míg az áruforgalom növekedése mögött álló faktorok kifulladtak, a szolgáltatások és tudás áramlását pont hogy segítik az utóbbi évek technológiai változásai. Ez Magyarországon is kézzelfogható: miközben a kormány százmilliárdokért hozat akkumulátorgyárakat Magyarországra, a multinacionális cégek Budapestre kiszervezett szolgáltatóközpontjai az autóiparnál nagyobb hazai hozzáadott értéket teremtenek.

Hasonlóan fontos dolog az agyelszívás, amit nehezen tudna feladni az amerikai gazdaság. Az Egyesült Államok technológiai primátusa jelentős részt annak köszönhető, hogy kínai, indiai, európai mérnökök, programozók, tudósok százezrei végeznek amerikai egyetemeken, és helyezkednek el amerikai cégeknél.

Brad Setser, az amerikai Külkapcsolatok Tanácsának közgazdásza szerint az is teljesen kimarad a deglobalizációs narratívából, hogy a jelenlegi termelési és kereskedelmi rendet jelentős részt a multinacionális vállalatok adóelkerülése strukturálja, aminek lebontása jóval komolyabb politikai és szabályozói feladat lenne.

Szerinte akkor lehet blokkosodásról beszélni, amikor már nem lesz igaz, hogy „a világ legnyereségesebb vállalata (az Apple) termékei nagy részét néhány kínai városban, amerikai vállalatok Szingapúrban bejegyzett leányvállalataitól lincencelt technológiával Tajvanon előállított csipekből gyártatja, majd azokat eladja egy ír leányvállalatának, amely újraexportálja őket a világba, miközben a nyereség nagy részét az Egyesült Államokon és Kínán kívül könyveli el”.

A leválásnak a pénzügyi téren sincs jele. A Kínába érkező külföldi működő tőke értéke tavaly 14 százalékkal nőtt, a külföldi tőkeállomány 2500 milliárd dollárt tesz ki (a kínai GDP kb. hatoda). Szintén 2500 milliárdon állnak a kínai bankokkal szembeni külföldi követelések, míg a Kínába érkezett külföldi pénzügyi befektetések értéke 2017 óta kétezer milliárd dollárt tett ki.

A kérdést a fizetési mérleg, illetve az államok eltérő fogyasztási és megtakarítási jellemzői felől közelítők még inkább szkeptikusak a blokkosodást illetően. Kína, a legtöbb ázsiai ország, valamint az Európai Unió fizetési mérlege perzisztens többletet mutat, avagy leegyszerűsítve, több cuccot adnak el a világnak, mint amennyit megvesznek külföldről. Ezzel szemben az Egyesült Államok hatalmas mérleghiányt görget, azaz az amerikaiak fogyasztják el Ázsia és Európa többlettermelését – amit a külvilág az amerikai exportból befolyt pénzből finanszíroz amerikai befektetések formájában.

Ezt a felállást a kereskedelmi háború és a járvány sem írta felül, sőt inkább erősítette: a kínai állam a járvány alatt a termelést (kínálatot), az amerikai a fogyasztást (keresletet) támogatta, emiatt tavaly a kínai kereskedelmi többlet rekordot döntött, és az amerikai import is nagyot ment.

Amíg ez így van, a blokkosodás és a deglobalizáció irreális: a merkantilista Ázsia és Európa nem alkot önfenntartó gazdasági és pénzügyi rendszert.

Hasonló okokból nem valószínű, hogy a dollár elveszítse globális kulcsvaluta szerepét: az alternatív nemzetközi elszámolási rendszerek kialakítására tett kísérletek ellenére sem a blokklánc, sem a szufficites, tőkekorlátozások alatt álló kínai pénzügyi rendszer nem tud stabil elszámolási és tartalékvalutát biztosítani a világnak.

Drága lenne

Egy komolyabb leválás eleve olyan súlyos költségekkel járna, amelyeket nem biztos, hogy az amerikai, kínai és európai politikusok hajlandók lennének megfizettetni akár a tőke tulajdonosaival, akár a néppel.

Az IMF által idézett akadémiai modellezők szerint egy radikálisabb deglobalizációs forgatókönyv 6-12 százalékkal csökkentheti a globális GDP-t, hosszú távon lassítja az innovációt és a technológiai fejlődést, növeli a pénzügyi kockázatokat és csökkenti a világgazdaság kiszámíthatóságát.

Ha feltételezzük, hogy a politikusok nem szeretnek élesen szembemenni a választói akarattal, és a választói akarat a jólét, akkor ez nem tűnik fenntarthatónak.

Hasonló a helyzet, ha abból indulunk ki, hogy a politikát a tőke mozgatja, és a politikusok a pénz szavát követik. Nem meglepő módon a globális vállalati szféra és különösen az amerikai pénzvilág a deglobalizáció és a hidegháború legnagyobb ellenzője.

Bár vannak olyan elképzelések, amelyek szerint az ipari munkahelyek „hazahozásával” a nyugati országok lakossága jól jár, ezt még a globalizációt a középosztályra nézve károsnak tartó közgazdászok sem gondolják: a többség szerint a globalizációból fakadó problémákat az államon belüli újraelosztással sokkal hatásosabban lehet kezelni, mint a nemzetközi termelés radikális átalakításával. (Bár az is tény, hogy utóbbi az amerikai kormány számára belpolitikailag könnyebb, mint az előbbi.)

Hasonló elgondolás, hogy a termelés „hazahozása” visszafogná az üvegházgáz-kibocsátást, ám miután a szállítás kibocsátása jellemzően csak a termelés kis hányada, ez nagyrészt attól függ, hogy a megnövekedő energiaigényt milyen forrásból fedezi az adott ország. E tekintetben az európai energiaválság alapján rövid távon a fosszilis, azaz a legkárosabb megoldás a legvalószínűbb.

Tőke vs. állam

Adam Tooze, a Columbia Egyetem gazdaságtörténész-professzora és az utóbbi évek egyik legnépszerűbb szoftbalos gazdasági megmondóembere szerint az empirikus valóság és a blokkosodás narratívája közti feszültség három módon oldható fel.

• „Belekapaszkodunk a régi vallásba, miszerint a gazdasági racionalitás mindig győz.” Ez esetben a deglobalizációs sztori csak a sajtó (és a gazdasági influenszerek) által felkapott szemfényvesztés.
• Komolyan vesszük, hogy Washington nem hajlandó együtt élni egy felemelkedő Kínával, és tényleg gyökeresen át akarja formálni a nemzetközi gazdasági rendszert, amely esetben egy új hidegháború kezdetén vagyunk.
• A gazdasági realitások miatt fennmaradnak a nemzetközi termelési láncok és a tőkeáramlás, de ezek folyását egymással ellenséges politikai koalíciók közti viszályok fogják strukturálni, ahogy például a koronavírus-vakcinák körüli vetélkedés idején jellemző volt.

A vita lényege tehát egyrészt az, hogy a gazdasági érdek vagy a geopolitikai elképzelések erősebbek, az állam vagy a tőke megfontolásai kerekednek-e felül.

A második és harmadik megoldás pártolói szerint az utóbbi évek lépései azt jelzik, hogy az állam ismét nagyobb irányítást szerez a tőke és a gazdaság felett. Ám míg a második verzió szerint a geopolitikai logika mindent visz, addig a harmadik, reálisabb verzió szerint a világ kormányai kénytelenek lesznek a biztonsági és gazdasági realitások között egyensúlyozni.

Amerika mindenkit legyőz?

Másrészt a vita lényege az is, hogy kinek a politikai érdeke erősebb. Bár a sajtó, a politika és az influenszerek szeretik a „Nyugat vs. Kelet” vagy „demokrácia vs. diktatúra” dichotómiában magyarázni a történetet, a lövészárkok nem ennyire egyértelműek.

A washingtoni vitákban is számos törésvonal felfedezhető a Kínától (vagy a világ többi részéről) való gazdasági leválás mértékével, mikéntjével, céljaival kapcsolatban, és a teljes bezárkózás messze nem a többségi álláspont.

Közben a németek vagy a franciák nem akarnak leválni Kínáról, és legalább annyira ellenérdekeltek az amerikai, mint a kínai iparpolitika kapcsán.

Délkelet-Ázsia országai egyszerre fűzik szorosabbra gazdasági kapcsolataikat Kínával és katonai szövetségeiket az Egyesült Államokkal; a világ maradék része pedig igyekszik távol tartani magát a feszültségektől.

De még egyes kínai influenszerek – beleértve a híres Fudan Egyetem egyes kutatóit – is arról beszélnek, hogy a gazdasági leválás nem reális, és ha Amerika mégis megkísérli, Pekingnek a nyugati blokkal és az ázsiai térséggel való kereskedelme növelésével kell lazítania az amerikai szorítást. (Persze a híres Fudan Egyetem hírhedt Kína-tanulmányok intézetében azért bőven vannak olyan influenszerek is, akik a Nyugat elleni civilizációs háborúról hadoválnak.)

A blokkosodás narratívája végül is azt állítja, hogy Washingtonban és Pekingben a keményvonalas álláspont kerül fölénybe, és mindenki más meghajol majd az ő akaratuk előtt (és ebből fakadóan Orbánék egyszerre állítják, hogy Amerika hanyatlik, meg azt, hogy mindenki úgy táncol, ahogy Amerika fütyül). A valóságban az amerikai és kínai gazdasági elit és a középhatalmak erre nem vevők.

Volt már

Ettől persze még az is biztos, hogy a „globalizáció” nem marad változatlan, ezt pusztán a gazdasági racionalitás és a fent említett kockázatok kezelése is indokolja.

Sőt, az is lehet, hogy Donald Trump esetleges második megválasztása után atomháborút robbant ki; vagy Vlagyimir Putyin teszi ezt meg; esetleg Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár úgy dönt, lerohanja Tajvant, ezzel kiszámíthatatlan konfliktust indítva; a tőke tulajdonosai pedig a feszültségek elől Elon Musk mesterséges intelligencia által irányított marsi kolóniájába menekülnek, miután az agyukat feltöltötték egy kiborgba.

Ezzel együtt a közelmúlt hasonló nagy jóslatai nem nagyon jöttek be.

• Az ezredfordulón még az volt a szöveg, hogy a feltörekvő gazdaságok hatalomátvétele jön, ám Kína kivételével a feltörekvők Oroszországtól Dél-Afrikán át Brazíliáig kisebb-nagyobb csődtömegekké váltak.
• A 2008-as válság után záporoztak azok a geopolitikai megfejtések, amelyek a globalizáció és az Egyesült Államok globális hatalmának végét, az Európai Unió szétesését jövendölték.
• De a legfrissebb példaként hasonlóan megdőltek a koronavírus-járvány idejének nagy gazdasági és technológiai megfejtései is.

Niall Ferguson, a Harvard és a Stanford gazdaságtörténész-professzora, népszerű jobbos megmondóember szerint csupán arról van szó, hogy a történelem folyik, ahogy eddig, a világ változik, de a globalizáció végének nincs nyoma.