Joe Biden elnök március végén egy kétezer milliárd dolláros tervet tett le az asztalra, amely elsősorban az Egyesült Államok infrastruktúrájának modernizálásáról szól, de ennek keretében számos zöldberuházást is tartalmaz, így például egy 500 ezer gyorstöltőből álló országos elektromosautó-töltő hálózat kiépítése, az elektromos autók vásárlásának állami támogatása, a szövetségi kormány autóflottájának elektromos modellekre cserélése, a villamosenergiai hálózatok modernizálása, a szél- és napenergia jobb tárolása és elosztása, a tömegközlekedés fejlesztése is szerepel az ígéretek között.
Utóbbiak farvizén pedig Biden áprilisban azt is bejelentette, hogy az Egyesült Államok 2030-ig 50-52 százalékkal csökkenti az üvegházhatású gázok kibocsátását a 2005-ös szinthez képest, 2035-ig száz százalékban széndioxid-kibocsátástól mentes energiatermelésre és a közlekedési szektor erőteljes zöldítésére készül.
Az amerikai elnök az ígéretek közepette végig azt hangoztatta, hogy ezek a tervek nemcsak a klímakatasztrófa elkerülését segítik, hanem rengeteg amerikai munkahelyet teremtenek, támogatják az amerikai innovációt, és biztosítják, hogy az Egyesült Államok vezető technológiai hatalom maradjon.
Ez utóbbi már csak azért is fontos Bidennek, mert ha éppen nem a klímaváltozásról és az amerikai munkahelyek megmentéséről beszél, akkor Kína világgazdasági és világpolitikai ambícióival van elfoglava, és ezek kordában tartására, ennek érdekében pedig elődjéhez hasonlóan a kínai-amerikai kereskedelem és befektetések korlátozására törekszik.
A probléma, hogy a két cél a jelek szerint üti egymást: a kínai gazdaság megkerülhetetlen, ha zöldenergiáról van szó.
A napelemektől kezdve az akkumulátor-gyártásig egy sor szegmensben kínai gyártók és beszállítók dominálnak, ezért ha Biden időben be akarja váltani ambiciózus céljait, akkor kimértebb stratégiára fog kényszerülni.
Együttműködünk velük, hogy legyőzzük őket
A két cél között feszülő ellentétről az utóbbi hónapokban jó pár cikk és elemzés jelent meg. Nadia Schadlow republikánus biztonságpolitikai háttérember a War On The Rocks szakportálon amellett érvelt, hogy a zöldenergia-forradalom növelné az Egyesült Államok kínai függését; az ausztrál Lowy Intézet már tavaly beharangozta a kihívást; a Forbes egy vendégszerzője Kína zöldenergiai dominanciáját az olajtermelés nagy részét kontrolláló kartell, a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) befolyásához hasonlította.
A Quartz gazdasági portál összefoglalója szerint ez a helyzet az amerikai kommunikációban is érdekes csavarokat szült:
- John Kerry klímaügyi megbízott április 18-án kínai kollégájával kiadott közös nyilatkozatában a két ország klímaügyi együttműködését hangsúlyozta;
- ugyanezen a napon Jennifer Granholm energiaügyi miniszter egy panelbeszélgetésen azt monda, az Egyesült Államoknak szorosabb irányítás alá kell vonnia a zöldenergiai termelési láncokat;
- egy napra rá pedig Antony Blinken külügyminiszter kijelentette, hogy „nehéz elképzelni, hogy az Egyesült Államok megnyerheti a Kína elleni hosszú távú stratégiai versengést, ha nem tudunk a megújulóenergia-forradalom élére állni”.
Biden terve valóban tartalmaz jó néhány olyan lépést, amely a megújulóenergia-termeléshez szükséges eszközök gyártásának ipari hátterét támogatná. Ugyanakkor Kína egyes területeken olyannyira domináns, hogy rövid időn – azaz néhány éven – belül teljesen irreális kiiktatása a termelési láncokból.
Ez már a gyártás legelső fázisában, a szektor által használt ásványi anyagok, ritkaföldfémek bányászatában és feldolgozásában is megmutatkozik. Az elektromos autózás, de akár a szél- és napenergia termelésében például kulcsfontosságú szerepet játszanak a lítium-ion akkumulátorok. A Bloomberg tavalyi értékelése szerint az ellátási láncot Kína dominálja:
az akkumulátor-gyártáshoz szükséges nyersanyagok feldolgozásának 80 százalékát, az akkumulátor-cellák gyártásának 77 százalékát, az akkumulátor-alkatrészek 60 százalékát kínai vállalatok végzik.
Ehhez hasonló számokat hozott ki a Benchmark Mineral Intelligence nevű bányászati elemzőcég, amely szerint a bányászatban 23, a nyersanyagok finomításában 80, a katódok és anódok gyártásában 66, az akkumulátorcellák előállításában 73 százalékos a kínai piaci részesedés.
A bányától a Tesláig
Hogy Kína mennyire megkerülhetetlen, azt jelzi a lítium-ion akkumulátor legfontosabb alapanyagai, a lítium, a kobalt, a grafit és a nikkel bányászata és feldolgozása terén betöltött szerepe. A feldolgozásban Kína mindegyik ásványi anyag esetében messze világelső, a bányászatot illetően pedig külföldi befektetésekkel ellensúlyozza relatív nyersanyagszegénységét.
A McKinsey tanácsadócég 2018-as jelentése szerint a lítiumellátás 85 százaléka három ország, Chile, Ausztrália és Kína kezében van. A négy legnagyobb bányászati szereplőből kettő kínai, az ausztrál lítium 80 százalékát pedig Kínában dolgozzák fel.
A rezet és a kobaltot illetően a Kongói Demokratikus Köztársaság a domináns szereplő, a világ kobaltjának 70 százaléka innen jön. A kínai vállalatok ennek tudatában az utóbbi években jelentős beruházásokat eszközöltek az országban: míg korábban a helyi bányászatot amerikai és európai cégek vitték, a helyi bányaipari szerv szerint mára kínai vállalatok kezébe került a kongói termelés 70 százaléka.
Hasonló a helyzet a grafit területén. Az akkumulátorokban két fajta grafit használható: a természetben előforduló grafitból csak egy ritkább fajta, a gömbös alakú grafit jó, a másik opció a mesterségesen létrehozott alternatíva. Kína előbbinek feldolgozásában az egyedüli szereplő a világon, a szintetikus grafitnak pedig 80 százaléka származik az országból.
Jellemző a helyzetre, hogy az Egyesült Államokban csak három akkumulátorgyár van. A Benchmark Mineral Intelligence egy vezetője szerint a mostani trendek alapján Amerikának legalább húsz gyárra lenne szüksége 2030-ig, „esetleg tízre, ha nagyon nagyok”, hogy ki tudja elégíteni az autóipar növekvő keresletét.
Kína ugyanezen cég szerint 2030-ig 136 akkumulátorgyár-beruházást tervez. Ezen a téren még Dél-Korea és Japán is labdába rúg, de a kínai konkurencia gyorsabban bővít, mint az LG vagy a Panasonic.
Napelemek az ujguroktól
Ennél is kényesebb témává válhat a napelemgyártás. A napelemekhez használt polikristályos szilícium globális ellátásának fele a nyugat-kínai Hszincsiangból származik, ahol civil szervezetek, akadémikus kutatók, valamint az Egyesült Államok és az Európai Unió szerint a helyi hatóságok szisztematikusan elnyomják, és ennek részeként kényszermunkára használják az ujgur muszlim kisebbséget.
Az Egyesült Államok korábban szankciókat vezetett be több kínai hivatalnokkal szemben a hszincsiangi emberijog-sértések miatt, amelyre Kína ellenszankciókkal válaszolt. Ezen inkább retorikai, mint gyakorlati jelentőségű ütésváltásnál viszont sokkal fontosabbnak ígérkezik egy amerikai törvényjavaslat, amely hszincsiangi termékek tág körének importját tiltaná meg, arra hivatkozva, hogy azokat feltételezhetően kényszermunkával állítják elő.
A kínai állam szerint ezekből a vádakból egy szó sem igaz, de a Wall Street Journalnek nyilatkozó amerikai napelemes cégek szerint az ellenőreiket nem engedik be, ezért nem tudják biztosítani, hogy kényszermunkától mentes termékeket vesznek-e. Amerikai és európai politikusok azt tanácsolták az érintett nyugati cégeknek, hogy függetlenítsék magukat a kínai importtól, de ez nem olyan egyszerű: ahogy a lítium, úgy a polikristályos szilícium előállítása is veszélyes és rendkívül energiaintenzív dolog, miután pedig az energia Kínában olcsóbb, az ottani gyártók árelőnyével nehéz versenyezni.
A dolog iróniája, hogy a zöldforradalmat tápláló napelemeket szénerőművekből származó energiával készítik, ez utóbbi a kínai árelőny forrása. Viszont ha ez az árelőny nem lenne, akkor nem esett volna hatalmasat a napelemek és akkumulátorok ára az utóbbi években.
„Nem lehet megkerülni a hszincsiangi polikristályos szilíciumot. Ha az Egyesült Államok komolyan gondolja a szankciókat, azok nem fognak jót tenni napenergiai szektoruk fejlődésének”
– mondta a Wall Street Journalnek a Daiwa Capital elemzője.
De a hszincsiangi szilícium csak egy a sok gyártási folyamat közül. Kína a napelemcellák és az azokat alkotó szilíciumlapkák gyártásában is világvezető, a Daiwa 80 százalékra teszi a kínai részarányt a napelem teljes gyártási ciklusára vetítve. (Kína a szélenergia-technológiában is erős, de messze nem domináns.)
Stratégia, árelőny, piac, dömping
A kínai dominancia több tőről fakad. A fent idézett Nadia Schadlow például a külföldi nyersanyagok megszerzésére irányuló kínai stratégiai befektetési politika számlájára írja a dolgot.
Hasonlóan nyilatkozott a Bloombergnek egy rézkereskedő is, aki az utóbbi hónapok nyersanyaghiánya kapcsán arról beszélt, „Kína egy ideje figyeli, hogy hol vannak a gyengeségek az ellátási láncokban, és növeli stratégiai tartalékait. Nem hiszem, hogy a Nyugat egyáltalán elkezdett volna gondolkozni erről”, mondta.
Ám különösen a finomítási és feldolgozási kapacitások kiépítése nem feltétlenül stratégiai tervezés, hanem puszta üzleti logika eredménye. A szennyezőbb, energia- és munkaigényesebb ipari alapanyaggyártás sok szektorban, például a vegyi- és gyógyszeriparban is Kínába vándorolt az olcsóbb energia, olcsóbb munkaerő és lazább környezetvédelmi szabályok jelentette árelőny miatt.
Ez az akkumulátorgyártás esetén is tetten érhető. A lítiumgyártás például számos, erősen mérgező és káros melléktermékkel jár, ezért a szigorúbb környezetvédelmi előírásokat alkalmazó fejlett országokban kevésbé éri meg ilyen tevékenységet végezni. Az Egyesült Államokban alig néhány ilyen üzem van, emiatt az Észak-Amerikában kibányászott ásványi anyagokat is Kínába küldik feldolgozásra.
A Bloomberg idézett elemzése azt is kiemelte, hogy Kína a világ messze legnagyobb akkumulátor-piaca, a hatalmas belső piac pedig kitűnő növekedési lehetőségeket jelent a hazai gyártók számára – főleg, ha ezt az állam is támogatja. Az Európai Unió például korábban büntetővámokat vetett ki a kínai napelemekre a kínai cégek dömpingárai miatt, de ennek nem sok hatása lett, a kínaiak így is kisöpörték az európai konkurenciát.
Hogy az érdekes piaci és pénzügyi manőverek nem függetlenek a kínaiak hódításától, azt a Tiencsi (Tianqi) nevű lítiumbányászattal és feldolgozással foglalkozó cég története is jelzi, amely tavaly azért került be a hírekbe, mert agresszív, gigahitelekkel megtámogatott terjeszkedését követően sikerült teljesen legatyásodnia, mígnem idén a globális nyersanyagár-boom kihúzta a csőd széléről. Az epizód során a cég állami hitelezői feltűnően gálánsan jártak el, és elnézték, hogy a Tiencsi nem tud fizetni.
Nincs függetlenség, bár igény az lenne rá
Nadia Schadlow, aki három hónapig Donald Trump nemzetbiztonsági tanácsában is dolgozott, véleménycikkei alapján a Kínától való teljes gazdasági elzárkózás pártján áll, és ennek farvizén a zöldprogramot sem tartja jó ötletnek.
Más megközelítésből viszont a zöldenergia-szektor pont annak az egyik jele, hogy a hidegháborúsdi mennyire irreális a jelenlegi világgazdasági viszonyok között: az Egyesült Államok ugyanúgy nem tudna egy csapásra megszabadulni a kínai függőségeitől, ahogy a kínaiak nem tudják kikerülni az amerikaiakat mondjuk a nemzetközi pénzügyek vagy a csipgyártás területén.
„Ahelyett, hogy több évtizedes technológiákban akarunk versenyezni Kínával, érdemesebb lenne arra összpontosítani, hogy milyen technológiákra lesz szükségünk holnap”, mondta Joanna Lewis, a Georgetown Egyetem ökológiai közgazdásza a termelési lánc alsóbb szegmenseit megcélzó tervekről. Szerinte nem sok értelme van az alacsonyabb hozzáadott-értékű, szennyező ipari folyamatokat visszahódítani Kínából, ehelyett a jövő megújulóenergia-termelési módszereinek kifejlesztésére kellene költeni a pénzt.
Az Economist cikke pedig arra is utal, hogy a zöldenergia-termelés mögött álló gyártási láncban van épp elég baj a kínai–amerikai feszültségek nélkül is. Ha a világ valóban gyorsan át akar állni a megújulókra (és a klímakatasztrófa elkerülésére más opció egyelőre nem nagyon van), az önmagában hatalmas többletkapacitásokat igényel a bányászattól kezdve a napelem-telepítéseken keresztül az akkumulátorgyártásig. Ezek kielégítése pusztán piaci és logisztikai buktatók miatt is nagyon nehéznek ígérkezik.
Egyelőre papíron létezik
Mások úgy vélik, a kínai függés sebezhetőséget jelent, hiszen politikai összetűzések esetén Peking a jövőben az energetikában kulcsfontosságú alapanyagok kereskedelmének elzárásával gyakorolhat nyomást Amerikára. Ernest Moniz, aki Barack Obama elnöksége alatt volt amerikai energiaügyi miniszter, az 1970-es évek olajválságaihoz hasonlította a mostani helyzetet: akkor az Egyesült Államok diverzifikációval válaszolt az olajellátás biztonságának megingására, szerinte most is ez a helyes megoldás.
A piaci kereslet növekedése is ebbe az irányba mutat: ahogy az ásványi anyagok és alkatrészek iránti kereslet nő, úgy jönnek fel más termelők, a nikkel terén például Indonézia kapcsolt rá, de a Bloomberg elemzői szerint Európának is vannak még potenciális többletkapacitásai, még ha nem is a teljes termelési lánc, csak egyes részfolyamatok terén is.
Joe Biden mindenesetre próbálkozik. Az energiaügyi minisztérium júniusban közzétett egy tervet, amely szerint a 2020-as évek végére kiépítenének egy teljesen hazai lítium-ion-akkumulátor ellátási láncot, a bányászattól a feldolgozáson keresztül a gyártáson át az újrahasznosításig Amerikában végeznék a folyamatot. A terv része amerikai lítium-lelőhelyek feltárása (itt már megindult pár helyen a termelés), a kobalt és a nikkel kiiktatása a gyártási folyamatból (a Tesla például a kobaltot már ki tudja váltani), valamint az akkumulátorok újrahasznosításának felpörgetése.
Ezen a ponton talán nem meglepő adalék, hogy Kína az akkumulátorok újrahasznosítása terén is világelső, részben mert kötelezővé tették az akkumulátor-újrahasznosítást az autógyártóknak.
Eközben a Biden-féle ambíciók egyelőre csak papíron léteznek: a terveket még át kellene tolni a kongresszuson, de a felsőházi erőviszonyok fényében annak egyes részei könnyen a belpolitika (azon belül is a zöldenergia-termelés nagy barátainak nem mondható Republikánus Párt, illetve a centrista demokrata szenátorok) martalékává válhatnak.