Orbán kijelölte a magyar középhatalmiság útját, ami zsibbasztó közhelyekkel van kikövezve
2023. január 9. – 13:52
Más országokkal szemben Magyarország kormánya 2011 óta nem publikált írásos külpolitikai stratégiát, amelyben világosan lefektette volna, hogyan látja az ország helyzetét, miket tart a fő kihívásoknak, és ezekre a kihívásokra milyen választ tervez adni. Ennek hiányában a magyar kormány aktuális céljait és elképzeléseit Orbán Viktor miniszterelnök tusványosi és egyéb beszédeiből próbálják meg levezetni azok, akiket érdekel, hogy mi a terv.
A jellemzően elnagyolt, a konkrétumok helyett nagy civilizációs fejtegetéseket tartalmazó szövegek legújabbikát január elején a Mandiner kormányközeli lapban dobta be Orbán Balázs, Orbán Viktor politikai igazgatója. Orbán Viktornak egy karácsony előtt zárt körben elhangzott stratégiájára hivatkozva
a blokkosodó világgazdaságban kapcsolatépítéssel elnavigáló és fejlett országgá váló, regionális középhatalmi státuszt megcélzó Magyarország jövőképét festette meg.
Az alábbiakban megpróbáljuk vállaltan földhözragadt módon értelmezni a nyomokban mágikus realizmust és tudományos-fantasztikus elemeket is tartalmazó írást, és kisilabizálni a sorok közül, hogy az orbáni gondolatok mit jelentenek kis hazánk jövőjére nézve. Azt ugyanakkor már elöljáróban muszáj jelezni, hogy ez sajnos a cikk végére sem derül ki.
Regionális középhatalom
Az írás első állítása, hogy „a Magyarország előtt álló legnagyobb stratégiai kihívás az, hogy kikerüljön a közepes fejlettségű országok köréből, és felzárkózzon a fejlett államokhoz, Közép-Európán belül pedig regionális középhatalmi státuszt érjen el”.
Ebből a fejlett gazdasággá válás valójában nem nagy kihívás, Magyarországot a Világbank már a magas jövedelmi kategóriába sorolja, és a Nemzetközi Valutaalapnál is a kategória tornácán van az ország (Csehország, Szlovákia és Szlovénia például globális szinten fejlett országnak számít, ami jelzi, hogy a hanyatló, válságban tengődő Európa mennyivel előrébb jár a világ többi, prosperáló és fejlődő régiójánál).
Az érdekesebb kitétel a közép-európai középhatalom elképzelése. Középhatalomként általában az olyan országokat szokás nevezni, amelyek katonai és gazdasági képességeiket és ebből fakadóan politikai befolyásukat tekintve elmaradnak a nagyhatalmaktól, de mégis képesek befolyással lenni a nemzetközi politika menetére.
Az már önmagában kérdéses, hogy ennek a kategóriának van-e bármi értelme Közép-Európára vetítve, hiszen a szűken vett Közép-Európa alig nyolc ország, a visegrádi négyek (Magyarország mellett Lengyelország, Szlovákia és Csehország), Szlovénia, Svájc, Ausztria és Németország. Ez a térség hagyományosan a német gazdasági érdekszféra, ahol legfeljebb két ország nevezhető „középhatalomnak”, méretéből fakadóan a 38 milliós Lengyelország és fejlettségéből fakadóan Ausztria.
Bár a Fidesz szeret az utóbbi 12 évre Magyarország gazdasági reneszánszaként emlékezni, hazánk felzárkózási üteme eddig a régiós középmezőnyben volt, és az Ausztria beéréséről szóló régi szöveg teljesen értelmetlen.
A magyar gazdaság mérete euróalapon a lengyel negyede, az osztrák harmada, és még a csehek is másfélszer annyi GDP-t állítanak elő, mint mi.
Hasonló a helyzet az általában nem Közép-, hanem Kelet-Európába sorolt Romániával szemben, amely 19 milliós lakossága és gyorsabb növekedési üteme miatt szintén jobb eséllyel pályázik a „középhatalmi” státusra.
Az is érdekes kérdés, hogy Magyarország magányos „középhatalomként” milyen konkrét politikai akaratot akarna érvényesíteni más közép-európai országokkal szemben, és hogyan. A magyar „középhatalmiság” a gyakorlatban eddig olyan ügyekben csapódott le, mint a NER-hez köthető szlovén médiakavarás Orbán jobbos kultúrharcos elvtársa, az azóta megbukott Janez Janša exminiszterelnök mellett; vagy a boszniai helyzet élezése a helyi szerb szélsőségesek, Milorad Dodik, a Boszniai Szerb Köztársaság elnökének pénzelésén keresztül. Eközben a Magyarország sorsát illetően valóban fontos hatalmi központokban, Varsóban, Berlinben és Brüsszelben csökkenni látszik a magyar befolyás.
A dolog iróniája, hogy a magányos stratégia korlátait korábban a magyar kormány is belátta, amikor a visegrádi négyekre támaszkodva azzal próbálkozott, hogy a térség kisebb és gyengébb országai együttes erővel próbálják érvényesíteni közös érdekeiket az Európai Unióban. Ez az együttműködés azonban az utóbbi években megbicsaklott: a kriptokonzervatív magyar és lengyel kormány jobbos kultúrharca szűkítette a teret az uniós együttműködésre az új szlovák és cseh kormánnyal; az ukrajnai orosz agresszió kitörése óta pedig az oroszbarát magyar politika miatt a lengyel reláció és ezzel az egész visegrádi történet is megroppant.
Összekötöttség
Orbán Viktor szerint a magyar fejlődési pályára leselkedő legfőbb kihívás a „széttöredezett világrend”: „ha visszaáll a hidegháború korának blokkokon alapuló nemzetközi rendje, akkor az a nemzetközi kapcsolatépítés és kereskedelem visszaesésével, ennek következményeként pedig akár Magyarország eljelentéktelenedésével fenyeget”.
Ezen fejtegetés lényege, hogy
- a „jelenlegi globalizációs modell” alapja „egy unipoláris, az Egyesült Államok vezette világrend volt”, amelyben „a piaci szereplők […] állami ellenőrzéstől mentesen létesíthettek üzleti kapcsolatokat”;
- az állami kontroll hiánya kiiktatta az ennek káros hatásait enyhítő mechanizmusokat, leépült a nyugati ipar, Kína megerősödött, a modell 2008-ban válságba jutott;
- erre válaszként az USA által vezetett Nyugat fokozott ütemben szakítja meg, gyengíti vagy vonja ellenőrzés alá kapcsolatait, blokkosodik;
- egy ilyen blokkban a kis országok, mint Magyarország, a perifériára szorulnak.
Ebben a helyzetben el kell kerülni, hogy hazánk egy nagy nemzetközi blokk perifériája legyen; el kell kerülni, hogy a szabadkereskedelmi modell anomáliái visszatérjenek; meg kell oldani az ellátási láncok sérülékenységének az enyhítését; ezzel együtt el kell érni, hogy Magyarország csatlakozzon a gazdaságilag fejlett országok köréhez.
Ezt Orbán szerint „az összekötöttségen alapuló” modellel lehet elérni, azaz az országnak arra kell törekednie, hogy minél több ponton és módon kapcsolódjon más országokhoz és piaci szereplőkhöz. Ide tartoznak a kereskedelmi, az infrastrukturális kapcsolatok, a beruházások és a tudástranszfer, valamint a nyilvános diplomáciai kapcsolatok.
A fenti szöveg a mágikus realizmusra hajazó orbáni beszédek sorába illeszkedve jól egyesíti a teljesen mainstream gondolatokat a tudományos-fantasztikus elemekkel és a stratégiai semmitmondással.
Az például széles körben tárgyalt téma, hogy a globalizáció „aranykora” 2008-ban lezárult, a nyugati ipar leépült, és erre válaszul az Egyesült Államok igyekszik kereskedelmi, technológiai és pénzügyi korlátozásokkal védeni világgazdasági primátusát, a Telex is sokat írt ezekről a folyamatokról (például itt és itt és itt és itt). Az sem különösebben új gondolat, hogy egy Magyarországhoz hasonló kicsi, nyitott, a nemzetközi kereskedelemtől, befektetésektől, technológiatranszfertől erősen függő gazdaságnak a blokkosodás kockázatos és előnytelen.
Pont ezért egyébként a magyarnál sokkal nagyobb gazdaságok sem akarnak blokkosodni, Németországtól Franciaországon át Dél-Koreáig és Szingapúrig szeretnének összeköttetésben maradni Kínával és a fejlődő világ más nagy piacaival, ahogy a profitorientált amerikai vállalatok sem akarják feladni jövedelmező keleti piacaikat, dacára a washingtoni politika igényeinek. A globalizációt temető narratíva már 2008 óta velünk van, de a nemzetközi kereskedelmi és befektetési statisztikák alapján még nagyon korai temetni a dolgot. Az amerikai „blokkosodási” kísérleteknek pedig az egyik fő ellenzője az Európai Unió elnevezésű blokk.
A blokkok elkötelezett támogatója
Azt Orbán is elismeri, hogy ezeknek a folyamatoknak még nem látszik a végük, nem tudni, milyen lesz az új világgazdasági rend. Teóriája ott kezd a tudományos-fantasztikus irodalom területére tévedni, amikor arról értekezik, hogy Magyarország jövőjét a blokkosodást meghaladó közvetítői szerep jelenti majd.
Ennek a hatvanas-hetvenes években népszerű marxista dependenciaelméletre hajazó elképzelésnek az értelmében a blokkon belül a centrumban döntik el, hogy ki mit csinál és csinálhat, ezért Magyarországnak minél több blokkon kívüli kapcsolatot kell fenntartania, hogy ezzel megőrizze cselekvési szabadságát.
A nyilvánvaló bökkenő ezzel a gondolattal, hogy Magyarország jelenleg tagja a világ legnagyobb, amerikai vezetésű katonai blokkjának, a NATO-nak, valamint a nyugati világ legfontosabb gazdasági blokkjának, az EU-nak. Az RTL ebből fakadóan meg is kérdezte a miniszterelnök sajtófőnökét, hogy akkor a blokkon kívüliség kilépést jelent-e a NATO-ból és az EU-ból, mire azt a választ kapták, hogy „a kérdés abszurd és rosszindulatú, Magyarország a NATO és az EU elkötelezett tagja és a szabadkereskedelem híve”.
Ez a blokktagsággal járó előnyök fényében nem meglepő. Orbán Viktor az ukrajnai orosz agresszió kezdete óta gyakran hangoztatja, hogy minket a NATO-tagság miatt nem fenyeget Oroszország, ezért nem kell tartani Moszkvától. Gazdasági téren pedig a forint gyengeségére és az államháztartás pocsék helyzetére az uniós pénzektől remél gyógyírt a kormány, azaz a nyugati védelem itt is érvényesül.
Tágabb értelemben is igaz, hogy hiába egy évtizede visszatérő eleme Orbán szövegeinek a Nyugat hanyatlása, a Kelet felemelkedése és az Európán kívüli világgal való kapcsolatépítés fontossága, az elmúlt tíz évben lényegesen semmi sem változott a magyar gazdaság nemzetközi kapcsolatait illetően, a kereskedelem és a befektetések terén Németország és más uniós partnerek dominálnak.
Bár az utóbbi pár évben intenzívebben beindult az ázsiai tőkebeáramlás, ez sem a keleti nyitásról szól, hanem arról, hogy a német autógyártók dél-koreai és kínai beszállítóktól vesznek akkumulátort a nyugat-európai piacra szánt autóikba, ezért az akkugyártók idejönnek kielégíteni a német keresletet. Ez jelzi, hogy a keleti tőkének is addig vagyunk érdekesek, ameddig Magyarországon keresztül hozzá lehet férni a „nyugati blokk” vásárlóerejéhez, mindemellé pedig az állam temérdek vizet, energiát, százmilliárdos állami támogatást és adókedvezményt is biztosít.
Stratégiai semmitmondás
A blokkhoz tartozás persze kötelezettségekkel és költségekkel is jár: a katonai védelem fejében az Egyesült Államok olykor beleszól az európai külpolitikába és újabban olykor harmadik országok kereskedelmébe is; az uniós piachoz és fejlesztési pénzekhez való hozzáférés érdekében nem lehet olyan intézkedéseket hozni, amelyek az EU szerint leépítik a jogállamot és kiiktatják az igazságszolgáltatást; és ha Washingtonban, Berlinben és Párizsban eldöntik, hogy szankcionálni kell Oroszországot az ukrajnai agresszió miatt, akkor ezt le kell nyelni, hiába drága.
Az orbáni szöveg végső soron arról szól, hogy ezek a költségek és kötöttségek Magyarországnak, illetve konkrétan a Fidesznek kellemetlenek, a blokkosodás pedig azzal fenyeget, hogy a kötelezettségek még súlyosabbá válnak.
Az ember joggal lenne kíváncsi rá, hogy a gyakorlatban Orbán hogyan akarja elérni, hogy a kötöttségek csökkenjenek, de a blokkokhoz tartozásból származó előnyök megmaradjanak. Milyen mágikus kapcsolatépítés lenne képes fenntartani Magyarország biztonságát és gazdasági prosperitását úgy, hogy közben nem hat ránk a blokkosodás? Miért nem opció a blokkon belüli helyzet javítása Magyarországnak, például a hasonló érdekekkel bíró térségbeli államok összefogásával (ld. visegrádi négyek)? Eddig miért nem járt sikerrel a blokkon kívüli kapcsolatépítés – például miért van az, hogy a Vlagyimir Putyin rezsimjéhez való közeledés ellenére Magyarország mindenki máshoz hasonlóan tőzsdei áron veszi a gázt; vagy a nagy keleti barátság ellenére miért kell növekvő részben euró- és dollárkötvényekből finanszírozni a költségvetési hiányt?
Sajnálatos módon az olvasó itt a tudományos-fantasztikus megközelítés és a stratégiai semmitmondás elegyével találkozik. A magyar kitörési stratégiát illetően ilyen elnagyolt közhelyek jönnek szembe:
- Tovább kell növelni a már így is rekordokat döntő külföldi működőtőke-beruházást.
- Az energetika terén minél több kapcsolatot szükséges kiépíteni a világ és a szűkebb régió nagy elosztópontjaival.
- Régiós és globális szereplővé kell tenni a magyar bankszektort.
- A regionális együttműködéseket tovább kell erősíteni.
- A felsőoktatás már megkezdett átalakítását arra kell felhasználni, hogy elősegítse a tudástranszfert.
- Meg kell erősíteni a „klaszterek kiépítésére” alkalmas hadiipart, infokommunikációs szektort, élelmiszer-, gyógyszer- és járműipart.
A szöveg alapján a magyar fejlődési modell inspirációját Írország, Finnország és Dél-Korea sikere adja, amit nehéz értelmezni. (Érdemes megnézni a Partizán videóját arról, hogy hogyan működik a finn oktatási rendszer, és összehasonlítani Pintér Sándor belügyminiszter stratégiájával.)
A rekordszinten álló külföldi befektetések növelését hangsúlyozó és az ázsiai akkumulátorgyárakat százmilliárdokkal elárasztó Orbán pedig azt is közli, hogy „nem külföldi cégek központjainak idetelepülését ösztönözzük, hanem olyan hazai vállalatok megerősödését, amelyek regionális szinten válnak meghatározó szereplővé, mint a Mol, az OTP Bank vagy a 4iG.”
A magyar innovációba vetett hitet és gazdaságpolitikai fantáziát jól szemlélteti, hogy két, a rendszerváltás alatt átmentett szocialista exmonopóliumnak és egy, a NER által az utóbbi pár évben állami pénzen feltőkésített, saját innováció helyett felvásárlásokkal terjeszkedő kisgömböcnek kellene felemelnie a magyar gazdaságot.
Nem lenne jó jós
Az új Orbán-szöveg tehát hiába generált jelentős érdeklődést a közösségi oldalakon, ha elmerülünk a részleteiben, végső soron semmi érdekes nincs benne, csak egy szimpla politikai kampányszöveg, amely új buzzwördökkel újracsomagolja a kompország, hintapolitika, pávatánc néven ismert régi sztorit a nagyhatalmak között evickélő Magyarországról, mindezt pedig megfűszerezi a fideszes gazdaságpolitika dicséretével és leönti egy adag, intellektust sugalló szósszal a világgazdaság centrum-periféria viszonyairól.
Ezek az orbáni geopolitikai megfejtések eleve nem szoktak jól öregedni. A miniszterelnök híres 2014-es illiberálisozó tusványosi beszédében például jellemzően olyan államokat állított be sikersztoriként, amelyek azóta így vagy úgy levitézlettek: a 2008 óta gazdaságilag egy helyben járó Oroszország a tavalyi ukrajnai inváziója óta rohamléptekkel nullázza le magát gazdasági és katonai szempontból; Törökország legalább 2018 óta a pénzügyi összeomlás szélén áll; Kína növekedési modellje az elmúlt két-három évben látványosan kifulladt; Indiában pedig kiderült, hogy a gazdasági reformoknál könnyebben megy a nacionalista autokrácia kialakítása.
A mostani szöveg egyik legérdekesebb mondata arról szól, hogy „a pontot az i-re a 2022-ben kitörő ukrán–orosz háború tette fel, amely egyértelművé tette, a jelenlegi nyugatközpontúság nem tartható fenn, mivel a Nyugat kihívói megerősödtek”. A valóságban a konfliktus eddig leginkább Oroszország gyengeségének példája, miközben a másik nagy kihívó, Kína belső problémáival van elfoglalva, és csak minimális segítséget jelent Putyinnak.
Orbán szövegeiben eleve furcsa jellegzetesség, hogy a hanyatló Nyugattal szemben álló „keleti világ” egy távoli utópia, kihívások, problémák, érdekellentétek nélkül.
A világgazdaság blokkosodásáért Orbánnál például egyedül az Egyesült Államok felel, miközben Kínában sokkal komolyabb korlátozások vannak érvényben a külföldi befektetésekre és kereskedelemre vonatkozóan, mint Amerikában (részben ez az egész szembenállás alapja). A keleti kapcsolatépítésről szóló szöveg jótékony homályban hagyja azt a tényt is, hogy Ázsia sikeres gazdaságai merkantilista külgazdaságpolitikát folytatnak, és (mint a magyarországi akkugyártás is jelzi) jelentős részben a nyugati keresletből gazdagodnak.
Az is érdekes jelenség, hogy az az Orbán Viktor, aki most a világot blokkosító Egyesült Államokat kárhoztatja, annak idején üdvözölte az „Amerika az első” szlogennel megválasztott Donald Trumpot, aki a Kína elleni kereskedelmi háború megindítójaként a blokkosodás egyik fő előidézője volt. Orbán 2017-ben arról értekezett, hogy az új amerikai elnök deklarálta, „minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy saját magát tegye az első helyre”, ami véget vet a nemzetállamok primátusának ellentmondó „multilateralizmusnak”, így Magyarországnak „nagy szabadság és nagy ajándék”.
A nemzetközi kapcsolatok földhözragadtabb vajákosai már akkor is felhozták, hogy Orbán fordítva ül a lovon: egy Magyarországhoz hasonló kicsi, nyitott gazdaságnak a trumpi külpolitika súlyos kockázatokkal jár. Mondhatnánk, hogy hat évbe telt, mire leesett a tantusz, de valójában Orbán még az ukrajnai háború idején is arról beszélt, hogy Trump alatt béke honolna a világban.
Ennek fényében pedig úgy tűnik, végső soron teljesen értelmetlen szélmalomharc az orbáni beszédekből megpróbálni kisilabizálni valamiféle koherens víziót vagy stratégiát, hiszen azokban rendre keveredik a jobbos kultúrharc, a belső közönségnek szóló bűnbakkeresés, a rezsim finanszírozásának biztosítását célzó nyugati elkötelezettség bizonygatása, a jogállam leépítéséből fakadó külső bírálatok és intézkedések leszerelése, az erős ideológiai szövettel átszőtt rajongás a keleti diktatúrák iránt – valamint egyes hírek szerint az, hogy Orbán Viktor pusztán unja a magyar belpolitikát, és csak a külpolitikai kavarást tartja izgalmasnak. Kár, hogy ez az izgalom az egyre fárasztóbb geopolitikai megfejtésekben nem igazán köszön vissza.
Ez a cikkünk ide kattintva angol nyelven is olvasható a Telex English oldalán. Nagyon kevés az olyan magyarországi lap, amelyik politikától független, és angol nyelvű híreket is kínál. A Telex viszont ilyen, naponta többször közöljük minden olyan anyagunkat angolul is, amelynek nemzetközi relevanciája van, és az angolul olvasó közönségnek is érdekes lehet: hírek, politikai elemzések, tényfeltárások, színes riportok. Vigye hírét a Telex English rovatnak, Twitterünknek és angol nyelvű heti hírlevelünknek az angolul olvasó ismerősei között!