Mit érne az oktatásban a Pintér-féle tanári teljesítménybérezés?

Jobb és rosszabb dolgozók minden munkahelyen vannak. Minden egyes irodában van olyan, aki lelkiismeretesen befejezi az utolsó napi feladatát, és olyan is, aki a munkaidő vége előtt néhány perccel már a kabátját keresi a fogason. A jobb munkavégzés jutalmazására találták ki a teljesítménybérezést.

Rengeteg munkahelyen létezik olyan, hogy a fizetéseket az egyéni teljesítményhez kötik, de ezzel legalább annyi nehézség jár, mint amennyi előny. Így:

• a különböző munkakörökben dolgozók eredményeit általában nagyon nehéz összehasonlítani;
• az egyéni eredmények általában inkább függenek a munkakör adottságaitól, mint a valódi személyes teljesítménytől;
• általában elég könnyű kijátszani a teljesítménymérést.

Emiatt a teljesítménybérezést nem lehet minden munkakörben alkalmazni, és ahol lehet, ott is nagyon alaposan ki kell dolgozni a rendszert. Mégis, a teljesítménymérés és az eredményekhez kötött bérezés egyre elterjedtebb egy csomó szektorban. Végső soron ugyanis sokkal igazságosabb, ha a lelkiismeretes dolgozók legalább kicsit többet keresnek, mint azok, akik munkaidő vége előtt már a kabátjukat keresik a fogason.

Ezt próbálnák ki az oktatásban

Valami ilyesmi merült fel tavaly, amikor a súlyos strukturális válságban lévő oktatás területe átkerült Pintér Sándorhoz. A Belügyminisztérium 2022 júniusában és szeptemberében online kérdőívvel kétszer is felmérte a pedagógusok véleményét az oktatás fontos kérdéseiről. A második felmérésben – amit a tanárok 24 százaléka töltött ki – a válaszadók 70 százaléka támogatta, hogy a fizetésük valamilyen formában függjön a teljesítményüktől.

A felmérés eredményeit akkor részletes cikkben mutattuk be, eszerint a kitöltők több mint 60 százaléka többségében, 22 százaléka pedig közepesen egyetértett azzal, hogy a teljesítmény értékelésében mind a külső, mind az intézményen belüli értékelésnek fontos szerepe van. A pedagógusok azt is rangsorolták, hogy melyik teljesítménykritériumokat mennyire tartják fontosnak, ebben a legfontosabb a hátrányos helyzetű és tehetséges tanulókkal való foglalkozás és a személyes vonások, a környezettel történő kommunikáció volt.

A mesterterv szerint

Január 4-én aztán a Népszava nyilvánosságra hozta a Belügyminisztérium tervezetét a pedagógusok új teljesítménymérési rendszeréről és az ettől függő új bérezési szabályokról. A tervezet szerint a mostani, külső értékelést egy belső értékelési rendszer váltja fel, amelynek részeként a pedagógusoknak szeptemberben három személyes teljesítménycélt kellene kitűzniük maguk elé, júniusban vagy júliusban pedig az intézményvezető értékelné ezek elérését egy összetett pontrendszer alapján.

A pedagógusok maguknak választhatnák meg a célokat, a minisztériumi dokumentum pedig olyan példákat hoz fel, mint:

• legalább tíz diák elindítása egy tanulmányi versenyen;
• legalább hat külső program szervezése az osztálynak;
• a tanulók szövegértése legalább öt százalékkal javuljon;
• vagy az igazolatlan hiányzások, késések mennyisége az előző évhez képest hat százalékkal csökkenjen.

A személyes teljesítménycélok elérésén kívül a pedagógusoknak tíz kompetenciaterületen is meg kellene felelniük, amelyek olyan totális általánosságokat takarnak, mint a munkafegyelem, a terhelhetőség, a kommunikáció, a tehetséggondozás, a kapcsolat a szülőkkel, az etikus magatartás és a felzárkóztatás.

A pedagógusok munkáját a terv szerint az igazgató mellett az igazgatóhelyettesek és a munkaközösség-vezetők értékelnék százas skálán. A legtöbb pontot elérő 20 százalék ez alapján jutalmat kaphatna, az alsó 20 százalék pedig akár büntetést. A terv nem végleges, a belügyes dokumentum szerint még csiszolhatnak rajta.

Akik nem így képzelték el a rendet

A javaslat nyilvánosságra kerülése után a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) azonnal tiltakozott. Közleményükben azt írták: velük senki nem egyeztetett, a tervezet pedig azt mutatja, hogy a kormány sem a sztrájkköveteléseiket, sem a civilekkel közösen kidolgozott 9 pontos javaslatcsomagjukat nem akarja elfogadni. Szerintük:

„A teljesítmények alapján történő differenciált bérezés nem ördögtől való, azonban első lépésként tisztességes alapbérekre van szükség ahhoz, hogy megszűnjön a szakmából történő tömeges elvándorlás, hogy a fiatalok számára vonzó legyen a pedagóguspálya.”

Ezenkívül szerintük a javaslat ebben a formában látszateredményeket produkáló katonává nevelné a pedagógusokat, az elérendő célokat pedig úgy határoznák meg, hogy a feltételeket nem biztosítják hozzájuk. A tanárok bérét az értékelési rendszerrel tulajdonképpen kényükre-kedvükre befolyásolhatnák a főnökeik, ami szerintük azt mutatja, hogy

„a hatalom a pedagógusnak alárendelt, gondolkodás nélküli végrehajtó szerepet szán, nem pedig tájékozódásra, kritikai gondolkodásra és együttműködésre képes jövő generációt nevelő, szabadon gondolkodó értelmiségként tekint a pedagógustársadalomra”.

A PDSZ szerint azzal is gond van, hogy ez a rendszer a tanárok teljesítményét nem egy objektív mérőszámhoz, hanem egymáshoz mérné. Azzal, hogy a tanárok 20 százalékának fizetéséből elvonnának, ezt a pénzt pedig a tanárok másik 20 százaléka jutalomként kapná meg, egymás ellen fordítanák a tantestületek tagjait. Ez a rendszer összességében szerintük tehát csak a pedagógusok megosztását szolgálja és a lojalitást jutalmazza.

Máshol működik. De megéri?

Azzal, hogy a tanárok fizetését az eredményeikhez kötik, a világ számos országában próbálkoztak és próbálkoznak, a különböző modellek sikerességéről pedig egy sor tanulmány elérhető az interneten. A fejlett országokat tömörítő OECD rendszeresen kiad egy, a témáról szóló összegzést, ami az adott időszakban megjelent tanulmányokra is alapszik.

A 2012-es jelentésük szerint az OECD-tagállamok között nem kimutatható, hogy általánosan jobb lenne az oktatás a tanárokat teljesítménybéren foglalkoztató országokban. Az viszont szerintük kijelenthető, hogy a tanárokat rosszul fizető országokban (ezen a listán Magyarország előkelő helyen van) inkább megérheti a teljesítménybér alkalmazása.

Van viszont szerintük egy olyan feltétel, aminek mindenképpen meg kell felelnie a teljesítményalapú bérezésnek ahhoz, hogy sikeres legyen: ez pedig az, hogy az eredménymérési rendszernek megbízhatónak és pontosnak kell lennie, és a rendszerben részt vevő tanároknak is igazságosnak és pontosnak kell azt tartaniuk. A tanulmány végén, összefoglalóként pedig azt írják:

„A teljesítményalapú bérezés bizonyos körülmények között megfontolandó, de jól és fenntarthatóan működtetni óriási kihívást jelent. A bérszintek csak a munkakörnyezet egy részét képezik: azok az országok, amelyeknek sikerült vonzóvá tenniük a tanári hivatást, ezt gyakran nem csupán a fizetésen keresztül tették, hanem a tanítás státuszának emelésével, valódi karrierlehetőségek biztosításával, valamint azzal, hogy a tanárokat szakemberként és a reformok vezetőjeként felelősséggel ruházták fel. Ehhez olyan tanárképzésre van szükség, amely segíti a tanárokat abban, hogy ne csak a tanterveket átadó köztisztviselők legyenek, hanem újítók és kutatók az oktatásban.”

Oktatás = ipari tömegtermelés

Megkerestük a teljesítménybérezéssel kapcsolatban Radó Péter oktatáskutatót, az ELTE oktatóját. Szerinte egy normális teljesítményértékelési rendszer célja a visszajelzés és a fejlődés, a most felvázolt terv viszont kizárólag büntetésre és jutalmazásra lenne alkalmas. Mivel az iskolákat az utóbbi egy évtizedben egy bürokratikus, végrehajtáson alapuló rendszerré alakították, ebben a rendszerben ennek a fajta teljesítménymérésnek kizárólag kontrollfunkciója lenne.

Radó szerint ez a fajta teljesítményértékelés még egy megfélemlítési eszközt ad azoknak az igazgatóknak a kezébe, akik eddig is politikai helytartókként viselkedtek a tanárokkal szemben, így ha a pedagógusok tiltakoznak ez ellen, igazuk is van. Ebben a formában a most nyilvánosságra került rendszer az oktatáskutató szerint semmilyen szakmai elvárásnak nem felel meg, és

„a száz évvel ezelőtti ipari tömegtermelés teljesítményértékelési logikáján alapszik, ami az oktatásban száz évvel ezelőtt is nonszensz lett volna. Összességében egy dilettáns baromság.”