Minden rossz Andy Vajnával indult. Csak aztán jöttek a még rosszabb fiúk

Rendszeresen rábízod valakire a gyereked, egy tanárra, egy óvónőre, egy bébiszitterre. De ki ez az ember egyáltalán? Mi a legrosszabb, ami történhet akkor, amikor kiadod a gyereket a kezedből? Schwechtje Mihály Sünvadászat című filmje ezekre a kérdésekre próbál kellemetlen válaszokat adni, amikor a Zeneakadémián énekesnek tanuló Bogi (Mari Dorottya) bébiszitterként átveszi Tamás (Polgár Csaba) és Zita (Jakab Juli) gyerekeit egy napra. Aztán pedig egy olyan krízis közepén találja magát, ami ő és a szülők életét is alapjaiban rengetheti meg.

A Sünvadászat egy különösen fárasztó, és különösen életszagú nap története, amit Schwechtje és Szurdi Panna forgatókönyvíróval részben a saját tapasztalataiból, a saját lakásában, a saját családjával készített. Állami támogatás nélkül, bár ezt lassan már nem kell hozzátenni, amikor olyan filmekről van szó, amik mindennapi helyzetekből indulnak ki. A támogatás hiánya egyáltalán nem látszik meg rajta, a Sünvadászat formája és tartalma abszolút szinkronban van, azért is, mert végig szinkronban voltak mindezek az alkotói szándékkal is.

Többek között erről az alkotói szándékról is beszéltünk a Remélem legközelebb sikerül meghalnod című filmet is készítő Schwechtjével, aki mesélt arról, hogy mennyire fektette meg, amikor a szakmájában visszautasítás követett visszautasítást, hogy mennyire adott neki új élményeket a színház, és hogy a Sünvadászatban szereplő lánya most már szeretné megfilmesíteni a Süsüt.

A Remélem legközelebb sikerül meghalnod egy dokumentumfilmes felkérésből készült el. A Sünvadászatnak mi volt a kiindulópontja?

Az otthoni hétköznapok. Mondtam a feleségemnek, hogy olyan filmet kellene csinálni, amiben azt látjuk, hogy amíg a bébiszitter a gyerekkel van, addig történik valami végzetes a gyerekkel. Nem titok, hogy a mi gyerekeink játszanak a filmben, a bébiszitterünk is van.

Az első gyereknél nagyon nehéz felvenni a tempót. Minden újdonság, fogalmad sincs, mit hogyan kell csinálni a gyereknevelésben. Ez nem olyan, mint amikor az ember kitalálja, hogy holnaptól elkezd jógázni, aztán amikor kényelmetlen, nem csinálja tovább. Össze kell hangolni az azt megelőző életünket az újjal. Ennek a része az is, hogy kell egy bébiszitter, aki lehet bármilyen szimpatikus, végső soron mégsem tudod hogy, ki ő valójában. Mégis rábízod a gyerekedet, mert muszáj. Ez a szorongató gondolat volt a film kiindulópontja.

A filmben nagyon kritikus vagy a szülőkkel.

A szülők élethelyzete is a saját életünkből táplálkozik, nem a konkrét eseménysor és a szereplők közötti konfliktus, hanem ez az állandó küzdés az idővel, határidőkkel, és a prioritásokkal. A filmben a feleség galerista, a feleségem egy producer. Nincs annyira messze a kettő, kreatív munka, de van gazdasági vetülete is. Az apa színész, én pedig rendező vagyok, hasonló munkák, hasonló napi problémákkal. Jakab Juli úgy beszél a filmben, hogy használja a mai divatos pszichológiai fogalmakat. Ez azért van, mert mi is olvastunk a gyerekneveléshez könyveket, amiknek megtanultuk a nyelvezetét. „Hisztériázik a gyerek. Mit kell csinálni? Elolvastam egy könyvet!”

Volt egy nagy megvilágosodás bennünk, amikor megtudtuk, hogy kétféle hisztéria létezik, amit kétféleképpen kell kezelni. Elkezdesz hinni benne, hogy itt a megoldás, aztán persze a hétköznapokban kiderül, hogy ami megoldásként le van írva, éles helyzetben nem működik minden nap, mert az elmélet nem számol a te aznapi állapotoddal, mentális terhelhetőségeddel.

Bennem megvolt a kérdés, hogy te melyikkel azonosulsz, azzal, aki a láthatatlan munkát végzi, vagy azzal, aki ezt kihasználja.

A szülők hasonló élethelyzetéről beszéltem, bennük benne vagyok, de azzal, hogy ők milyen mértékben használják ki a bébiszitterüket a rokoni kötődéssel is visszaélve, szélsőségesebb, élesebb konfliktushelyzetet hoztunk létre, és nyilvánvalóan nem azonosulok ezzel a cselekedetükkel. A bébiszitterben is ott vagyok. Két okból. Picit ugyanazt játszottam el, mint a Remélem…-nél a kisfiú esetében. Megpróbáltam belehelyezkedni annak a személyiségébe, aki idézőjelben a bűnt követi el, azért, hogy megtudjam, milyen lehet azon a lelki és pszichés úton végigmenni, amin ő jár. Ez egy jó játék az írásban.

A másik ok pedig a szorongás a szociális helyzetekben, vagy azok a szituációk, amikor később jön rá az ember, hogyan kellett volna egy-egy esetben reagálni – ez belőlem táplálkozik. De szerencsére pont ilyen helyzetbe nem kerültem, bébiszitter sem voltam.

Miért lett a bébiszitter rokona a házaspárnak?

Amikor Szurdi Pannival – aki a forgatókönyvíró-társam volt – gondolkoztunk arról, hogy ki ez a nő, akkor jött az ötlet, hogy valaki olyan legyen, aki egy kis településről kerül fel Budapestre. A közeg nem feltétlenül akar elutasító lenni vele, mégis kényelmetlenül érzi magát. Úgy képzeltem el, mint valakit, aki nagyon tehetséges az éneklésben, de nincsen köze a budapesti értelmiségi világhoz. Ha a házibuliban le kellene ülnie beszélgetni Ligeti Györgyről, az nem menne neki. Ezt tudja, és ettől szorong. Azért jelentkezett a Zeneakadémiára, mert szeret énekelni, mert a lelkét megérinti a zene. Viszont a kulturális távolság miatt, az ehhez tartozó műveltségbeli tudás és a róla való fogalmazásmód nincs meg neki. A nagyvárosi értelmiségi közegben nem találja a helyét.

Ezzel párhuzamosan a Polgár Csaba által játszott apánál merült fel, hogy ő is vidékről érkezzen, hogy számára igazán nagy lépés legyen, hogy mostanra egy fontos budapesti művészszínházban játszik. Zita, a felesége ezzel szemben budai értelmiségi lány, aki a tanulmányait a budapesti elit iskolákban végezte. Tehát volt két vidéki szereplőnk, adta magát, hogy megnézzük, mit adna hozzá a történetünkhöz, ha rokonok lennének. Aztán ahogy tovább gondolkoztunk Bogin, a bébiszitteren, aki a zeneakadémiai diák, rájöttünk, hogy akinek elképzeljük, egy ennyire szorongó, zárkózott lánynak, annak a lánynak kell valamilyen segítség, biztonságérzet ahhoz, hogy bébiszittermunkát vállaljon a nagyvárosban. És ekkor ért körbe a gondolat. Ha az apa az unokatestvére, és ismerik egymást régóta, akkor a rokoni viszony segíthet minket abban, hogy hitelesítsük azt, hogy miért mer dolgozni ennél a családnál.

A saját gyerekeiteket szerepeltetni alkotói vagy produceri döntés volt?

A feleségem volt a gyártó producer, ilyen értelemben szintén alkotó. A saját gyerekeinkkel tudtuk úgy leforgatni, hogy a gyerekek terhelése minimális legyen. Mivel folyton velünk voltak, ha azt láttuk, hogy nincs kedvük vagy elfáradtak, rögtön elkezdtünk valami mást forgatni, amiben nincsen gyerek. Volt, hogy egy hónap is eltelt, mire fel tudtuk venni azt a pillanatot, ami a filmbe kellett. Ha szereplőválogatáson kiválasztott gyerekekkel kellett volna dolgoznunk, sokkal szigorúbban kellett volna kivasalni az adott gyerekből a rendelkezésre álló időpillanatban a jó reakciót. Egyszerűen azért, mert akkor ér rá. Ezt a metódust elfogadhatatlannak tartanám.

Milyen volt a saját gyerekedet rendezni?

Senki más gyerekével nem tudtam volna leforgatni ezt a filmet. Főleg a másfél éves szerep esetében. Ennyi idősen egy gyerek teljesen szabad, a vágyai után megy, nemigen lehet megkérni rá, hogy most ugráljon a kanapén, vagy fröcskölje le a vele szemben ülő színésznő blúzát lekvárral. Ezért csak azt tehettük, hogy várunk, megtörténik-e az, ami a történetünkhöz szükséges. Ezért úgy dolgoztunk, hogy megpróbáltuk, és ha valamit nem sikerült megcsinálni, akkor egy-két nap vagy egy hónap múlva visszatértünk rá.

Van az a jelenet, amikor a bébiszitter megérkezik a film elején az anya lakásába. Négyen szerepelnek a jelenetben. Két gyerek, az anyjuk és a bébiszitter. A két felnőtt színész eljátszotta egymással a rájuk vonatkozó részt, mindketten beszéltek a gyerekekkel, de a gyerekeket külön, snittenként hetek alatt forgattuk hozzájuk. Egy olyan totál van ebben a jelenetben, amin a kisfiam egy képen szerepel az anyukáját játszó Jakab Julival, mert a kisfiam három percig bírt az etetőszékben maradni, utána leszállt, és nem volt hajlandó többet beleülni. Hetekkel később vettük fel azt, ahogy a bébiszitter eteti, de a kéz, ami eteti, már a feleségemé. Így rakosgattuk össze. A gyerekek végig ott voltak velünk a forgatáson, olyan volt nekik, mint egy nyári tábor: jöttek-mentek a fiatalok, mindenki nagyon szerette őket, játszottak közben, néha pedig megpróbáltunk valamit felvenni.

Hogyan tudod egyáltalán instruálni őket?

A lányunk, Matild, aki a nagyobbik gyereket játssza, már instruálható volt, de ő sem tudott két óránál többet koncentrálni, és a két órát sem egyhuzamban. A kicsivel olyan volt, mint a természetfilmezés. Matild már értette a jeleneteket, az már hasonlított a hagyományos színészvezetésre. Nála az okozott problémát az elején, hogy amikor elmondtuk neki: filmet fogunk forgatni, ellenkezett, bár nem tudta, hogy a filmforgatás mit jelent. Szerintem azt gondolta, hogy az otthoni szabadságát ez sérteni fogja, és ezért mondta, ő ezt nem akarja. Az első néhány napban kicsit szívatott is ezzel.

Nyilvánvaló, hogy a saját gyerekem velem szemben többet megenged, mintha egy szereplőválogatáson kiválasztott gyerek dolgozott volna a filmben. Amikor mindenki készen állt a jelenetre ő pedig azt mondta, nincs kedve, akkor könyörögni kellett. Nem kezdtem el szigorúskodni, inkább alámentem – ez a 21. századi apaszerep.

Miközben rendező is vagy.

Egyszer csak megértette, hogy mi történik, és az annyira megtetszett neki, hogy elkezdte élvezni. Az is tetszeni kezdett neki, hogy tudta így is, meg úgy is mondani a szövegét. Amint megértette, mit jelent forgatni, és megtalálta benne a játék lehetőségét, már nagyon gördülékenyen ment vele a munka. A néhány állandó stábtagot és Dorottyát is nagyon megszerette, és ez sokat segített.

Ők ismerték egymást korábban?

Forgatás előtt elkezdtük megismertetni őket. Julival is így volt.

A lányod megértette a folyamatot, hogy mi a filmkészítés?

Azóta filmet akar forgatni. Le akarja forgatni a Süsüt. Már nyáron meg akarta csinálni, helyszínt keresett hozzá, füzetet vezet arról, hogy mi hogyan legyen. Próbáltuk terelgetni abba az irányba, hogy válasszon ki egy jelenetet, ne vállaljon ekkorát.

A Zeneakadémiát hogyan sikerült megszerezni helyszínnek?

Ez a Freeszfe-vel való szolidaritásuknak volt köszönhető. Szerettek volna segíteni, nagyon kedvesek voltak.

Említetted, hogy csak pár állandó stábtag volt.

A Remélem…-nél volt egy csapat, de itt csak annak a csapatnak a magja volt meg. Sminkest szerezni például elképesztően nehéz volt. Volt olyan nap, amikor Dorottya egyedül volt színész, és ő sminkelte ki magát. Kellemetlen volt mondani, de azt mondta, hogy meg tudja csinálni. Smink, helyszíni hang, világosító – ezt a hármat volt a legnehezebb napi szinten szervezni.

Mari Dorottyával dolgoztál korábban színházban, miért őt választottad főszereplőnek?

A Freeszfe-n végzett Székely Kriszta osztályában színésznőként, utána Szombathelyre szerződött. Az egyik tanítványom vizsgamunkájában láttam, ezért hívtam el a színdarabba. Azt éreztem, hogy rá nagyon illik ez a szerep, és láttam, hogy nagyon finom eszközökkel dolgozik, nagyon jól megy neki a filmezés. Most észre fogják majd venni mások is.

Korábban vele a Hajtűkanyar autósiskola című darabban dolgoztál, ami már évek óta előkészítés alatt van filmként. Az hogy áll most?

Ez egy nagyon régóta húzódó dolog. Részben ezért is csináltam meg a Sünvadászatot, mert egy olyan ötlet volt, amit akkor is le lehet forgatni, ha nincsen semmink hozzá. A Hajtűkanyar nem ilyen. A filmintézet természetesen elutasította, de most kaptunk pénzt rá Csehországból és Németországból, de ez a költségvetés egyharmada, azóta is gyűjtögetünk és pályázunk.

A korábbiakon díjakat nyertél, most a tiéd nyitja meg a 44. filmszemlét. Milyen érzés?

Nagyon jó érzés, megható is. Filmszemle-rajongó voltam, gimnazistaként arra az egy hétre mindig ellógtam a suliból. Nekem a filmhez való kötődés a magyar filmeket jelenti, Janisch Attila vagy Hajdu Szabolcs filmjeit. Akkora ostobaság volt bezárni a szemlét, hiszen nagyon népszerű rendezvény volt. Az utolsó alkalmak már kinőtték a Corvint, plázákba kellett átrakni, több moziban ment egyszerre, mert nem fértek el a nézők.

Most megy a 44. filmszemle, de tizenhárom év telt el úgy, hogy nem volt, ezért a mostani lehetne az 57. szemle is. Az egyik legrégebben működő kulturális rendezvény lehetne Magyarországon. Ehhez képest most azon izgulunk, hogy reméljük, jövőre is összejön, mert nem egy természetes dolog, hogy van. Közben meg azt sem értem, hogy kinek árt. Miért kellett bezárni? Miért nem lehet támogatni?

Az állam mindenből megcsinálja a sajátot, ahogy Veszprémben is lett a Magyar Mozgókép Fesztivál.

Minden rossz Andy Vajnával indult. Csak aztán jöttek a még rosszabb fiúk, akik belakták azt az antidemokratikus, felülről irányított rendszert, amit ő létrehozott. De Vajna nagyon tevékenyen részt vett abban, hogy nekünk szar legyen.

Neked szar is volt?

Abszolút. Ostobának éreztem a metódust, amit létrehoztak, hogy amerikai mintára műfaji filmeket próbáltak erőltetni úgy, hogy ennek nincsen hagyománya sem Magyarországon, sem Európában. A műfaji filmekkel semmi bajom nincsen, de nem szeretem a megkülönböztetést a szerzői és a műfaji között. A szer például szerzői vagy műfaji? Ez egy hülyeség, nem mond egymásnak ellent a két kategória. De amikor valaki felülről kitalálta, hogy az kell ide úgy, hogy a képzés és a magyar filmek hagyománya nem erre épül…

Vannak persze kivételek, Makk Károly nagyon magas szinten készített több műfajban is csodálatos filmeket. De az egész terv nem volt végiggondolva, és nem voltak hozzáértő emberek. Az volt vicces, amikor megláttuk, hogy kik ezek az emberek, akik fejleszteni fogják a terveket. Életünkben nem hallottunk róluk. És ők kezdték el megmondani Mészáros Mártának, Makk Károlynak, hogy hogyan kell filmet csinálni.

A színházi rendezéseid pont akkor kezdődtek, amikor a Filmalap nem támogatott. Ez neked egy menekülőút volt?

Igen. A színház mindig izgalmasnak tűnt. Mi 2011-ben kaptuk meg a diplomát, és 2010-ben jöttek Vajnáék. Két évig nem készült film, majd hirtelen nagyon villogni akartak, ezért nem támogatták annyira a pályakezdőket. Múltak az évek, beadtam a Hőség című filmtervet, és nagyon naivan arra gondoltam, hogy ha rangos helyekre beválogatták, annak biztos van itthon következménye. Külföldön már koprodukciós tárgyalások is folytak. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ez engem jó pár évre teljesen kiütött.

Végül felszívtam magam, és megcsináltam a Remélem…-et. Azt láttam, hogy az egész generációm toporog, mások sem tudnak elindulni. Halmozódtak a pályázatokkal kapcsolatos kudarcaim. Ilyenkor az ember már nem tudja elképzelni magát abban a helyzetben, hogy ez valamikor sikerülhet. A színház mindig is érdekelt. Megkerestem Polgár Csabát, aki már a vizsgafilmemben is szerepelt, hogy nem lenne-e kedve valamihez együtt. Ennek a valaminek véletlenül sikere is lett. De ha nem hívnak fel utána az Örkényből vagy a Radnótiból, akkor lehet, hogy évekig nem dolgozom megint színházban. Szuper volt mindkét hely, mert azt csináltam, amit akartam. Teljes szabadság volt.

A dokumentumfilmezés ezzel párhuzamosan jelent meg?

Amikor az SZFE-re jártunk, kellett dokumentumfilmet is készíteni. Izgalmas volt, hogy beláttam olyan helyekre, amik nincsenek közel a saját életemhez, ezért mélyebb tudásom lesz róla, mintha csak elképzelném azokat. Ahogy a Védelem alatt készítése közben sokkal többet megértettem abból, hogy mi az a szociális munka. A diákoknak szoktam mondani, amikor azt érzik, hogy elmondtak mindent, ami felgyülemlett az életükből, viszont van valami, ami érdekli vagy bosszantja őket, akkor menjenek kutatni egy kamerával, készítsenek dokumentumfilmet, hátha megjön a fikció ötlete is. Nekem Az örökség című darab onnan jött, hogy elkészítettem az Aki bújt, aki nem című rövidfilmet, ami miatt sok időt töltöttünk különböző telepeken. Lehetett látni, hogyan zajlik az élet, sokkal több volt abban, mint amit én elképzeltem a kis forgatókönyvem alapján.

A Védelem alatt-ban szó van a tanult tehetetlenségről, meg a családon belüli szolgasorsról is. A Sünvadászat olyan, mintha ezek a fogalmak egy teljesen más anyagi és egzisztenciális közegben jelennének meg aztán.

Érdekes, amit mondasz. Nem volt tudatos, de ezek nyilván bemásznak az ember fejébe.

Az interjú előtt próbáltam megfogalmazni, hogy mi lehet a közös az összes munkádban.

Nem szeretek semmit sem kétszer csinálni. Sokkal jobban izgat, hogy kitaláljak új dolgokat. Vizuálisan a filmjeim nem hasonlítanak egymásra. Mondok egy példát: a Remélem…-nél csak két optikát használtunk, hogy megteremtsük a két különböző vizualitást a két történetszálhoz. Érdekes volt ilyen korlátok között dolgozni, kipróbáltam, megvolt. A Sünvadászatnál nyilvánvaló, hogy valami mást próbálok ki. Amikor újságírókkal találkozom, mindig a szociális érzékenységgel jönnek, én ebben a fiókban vagyok, feltehetőleg azért, mert ezek lettek a sikeresebb dolgaim. Miközben vannak elemeltebb munkáim is, például Az alma című kisfilmem, vagy a Szex. Újra. El. című darabom az Örkényben, ami egy teljes agymenős trollkodás volt.

Nekem úgy tűnik, mintha mindenben az egyén próbálna egy elnyomó közösség nyomása alól szabadulni.

Lehet, hogy ez közös bennük, de nem tudatosan törekszem erre. Abból dolgozom, ami aktuálisan foglalkoztat, ahol az életem tart. Valami valamiért szöget üt a fejembe, ezeket felírom, és versenyeznek a fejemben. Nem, ez nem igaz, ez rég volt, amikor egészségesebben tudtam dolgozni, amikor tudtam sorban készíteni a rövidfilmeket. Amióta el vagyok akasztva, az nyer, amelyiket meg tudom csinálni. Mostanában nem annyira lineáris a haladás. Minden projektnek veszek egy keményfedeles füzetet, és abba írom, ha valami eszembe jut. Van olyan, ami évek múlva kerül csak elő.

Nemrég találtál még egy felületet magadnak, megírtad a Félúton Berlinbe című regényt.

Felkérésre készült, de végül nem azt írtam meg, amire felkértek. A Pagony ifjúsági kiadója, a Tilos az Á kért fel, hogy a Remélem…-et dolgozzam fel regényben, de úgy éreztem, hogy nem tudnék vele foglalkozni, visszamenni és egy új médiumra átdolgozni. Volt egy régebbi történetem, aminek az írásával el voltam akadva, mert nem találtam elég jónak. A felkérés pont jókor jött, mert azt éreztem, hogy regényben működhet. Nekem is segített, többet megtudtam a saját történetemről.

Ezek az új formátumok segítenek az elakadásodban?

Viccesen szoktam mondani, hogy sok mindent köszönhetek Andy Vajnának, mert ha nem akasztja el a pályámat, akkor lehet, hogy nem lenne Kortárs Magyar Dráma-díjam, mert nem kellett volna elmozdulnom más irányokba. Muszáj találékonynak lenni. Sok olyan kollégát ismerek, aki nem tudja elképzelni azt, hogyha csak egy darab vagy két és fél lámpánk van, és abban a lakásban vesszük fel a filmet, ahol lakom, akkor is lehet dolgozni. Én meg úgy vagyok vele, hogy de, fel tudom venni ott is a filmet.

A Sünvadászat február 13-tól látható a mozikban. A filmről írt kritikánk itt olvasható, a film színésznője, Jakab Juli pedig az After+ vendége volt: