Erre a filmre nem lehet előre felkészülni

Kíváncsi vagyok, hogy A szer (eredeti címén: The Substance) melyik pillanatában fogja érezni majd a nagyközönség, hogy ez nem egy tipikus Black Mirror-epizód. Mert az első pár perc után gyanútlanul azt is gondolhatjuk, hogy már megint a technológia ezerszer látott elrettentő meséjét látjuk arról, hogy valaki nagyot akar, aztán nagyot is bukik: Elizabeth Sparkle (a parádés Demi Moore) a kora miatt éppen kifelé tart a szórakoztatóiparból, a főnökei kirúgják, a fitneszműsorát elkaszálják. Egy nap azonban kap egy tippet, hogyan változhat meg az élete. Mégpedig egy rejtélyes anyag segítségével, amit befecskendez magába, és megszületik a tökéletes mása (Margaret Qualley). A tudatuk egy lesz, a test igényei pedig megkövetelik, hogy hetente helyet cseréljenek, miközben az egyik éli a fantasztikus életét, a másik otthon pihen. Ideális, nem?

Én ott kezdtem gyanakodni, hogy itt sokkal többről lesz szó egy egyszerű tanmesénél, amikor végignézhetjük az első átalakulást, a kamera belemegy Demi Moore szemébe, ahol mini kísérleti etűdként szemtanúi lehetünk a megbolonduló DNS-eknek, majd a képernyő lángba borul, a lángok szíveket formáznak, és az egyik gerincvelőből szó szerint megszületik a Két test, egy lélek. Ami kivételesen olyan, mintha nem az egyértelműen hősnek és előképnek tekintett David Cronenberg egyik filmjének lenne csak a magyar címe, hanem ennek is. Ez nem a Black Mirror, ez valami egészen különleges.

Ez a francia Coralie Fargeat második filmje, és akinek volt már szerencséje a 2017-es, A bosszú címre keresztelt elsőhöz, az tudja, hogy ő nem lacafacázik. A bosszú már szintén túlment a saját műfajának határain, a megerőszakolt nő visszavágását pszichedelikus látomásokkal, elképesztő képekkel és rengeteg vérrel spékelte meg. De amennyire extrém volt az a film egy olyan országban, ahol az Új Extremitás egy külön vonulat, senki sem lehetett felkészülve arra, hogy A szer milyen lesz. Én sem voltam. Szerintem nem is lehet erre felkészülni sehogy.

A szer ugyanis egy kreativitástól, vizuális szőnyegbombázástól, túlzásoktól, és iszonyatosan menő stílustól túlcsorduló groteszk horror, amiben a képek olyan sebességgel és hatásossággal következnek egymás után, mintha ütve fúrnának vele, nem pedig csak szórakoztatnának. Egy rövid bevezető után, amikor felvázolja a bizarr, a túlszínezett kilencvenes évekre emlékeztető világát, és megteremti a gyönyörű képmás borzasztó feltételeit (ennyi behatolást rég láttam tűvel emberi húsba, mondjuk, minek is néznék ilyesmit), Fargeat belecsap a lecsóba, feltekeri az intenzitást, és bemutatja, hogy mi is történik az emberi testtel, ha nem engedelmeskedünk egy rejtélyes cég utasításainak.

Fargeat minden olyan forráshoz nyúl, ami az utóbbi évtizedekben nőket ábrázol: nyolcvanas évek fitneszvideói, a Call On Me tekergős videóklipje, a divatlapok címlapjai, pornófilmek, óriásplakátok, és mindent összekutyul a hektikus vágásával, a brutálisan hatásos zenéjével, a folyamatos vizuális ingerléssel. És az egész tornádó közepén ott van a hatvan feletti Demi Moore, aki a főszereplőhöz nagyon hasonló karriert jár be, nélküle talán elképzelhetetlen is lenne A szer. A film egy hollywoodi csillag aszfaltba öntésével kezdődik, amit még nem sokkal a felavatása után rajongással fotóznak az emberek, pár év, majd évtized elteltével viszont már az se jut a járókelők eszébe, hogy kiről lehet szó. Moore a nyolcvanas–kilencvenes évek szupersztársága után a kilencvenes években a Sztriptíz és a G. I. Jane után parkolópályára került, A szer viszont egy olyan bátor visszatérés, mintha egyenesen a vásznat ütné át minden egyes vetítésen, a bátorság szinte kevés rá.

Előre is elnézést ezért a mondatért, de nem tudom máshogy megfogalmazni: nagyon érdekes megélni azt, hogy Demi Moore majdnem harminc év különbséggel megint meztelen egy filmben. Csak míg a Sztriptízben ez a bulvárlapokat hetekig, hónapokig éltető sztori volt, addig A szerben már teljesen más előjelű az, hogy megmutatja a testét. Egyrészt muszáj, mert Fargeat története az öregedő és feszes test közötti őrületes különbségről szól. Moore több jelenetben is teljesen meztelen, de a meztelenségénél sokkal bátrabb dolog a sebezhetősége – a plasztikai sebészet eredményei meglátszanak az arcán, egy hosszabb jelenetben pedig kétségbeesetten próbálja valahogy leplezni a valódi korát sminkelés közben. Ez egy hiúság nélküli szerep.

Vele ellentétben pedig ott van Margaret Qualley, az egyik legújabb színésznő, borzasztó kifejezéssel élve üdvöske, aki nem olyan rég indult karrierjében már dolgozott együtt Tarantinóval (Volt egyszer egy… Hollywood), az egyik Coen testvérrel (Szökevény csajok), és minden jel arra mutat, hogy bekerült Jórgosz Lánthimosz állandó szereplőgárdájába is (Szegény párák, A kegyelem fajtái). Fargeat kamerája annyit nyáladzik Qualley testén, hogy én is elszégyelltem magam miatta. A szer képileg tökéletesen reprodukálja azt a fajta nyáladzást, amit a fiatal, ideális testekkel képes mutatni a tömegmédia, vagy azok, akik a tömegmédiát irányítják. Mint például itt az irtó gusztustalan, Harvey névre keresztelt tévés producer, akit Dennis Quaid alakít úgy, mintha szeretné megszerezni az aranyérmet az okádék középkorú férfiak versenyén. Fargeat először egy férfimosdóban mutatja be Quaid karakterét, ahogy egészen messziről indulva a kamera közvetlen közelébe lép, majd lehúzza a sliccét. Gyakorlatilag lehugyozza a közönséget.

De nem Harvey karaktere a lényeg, hanem a feszültség Demi Moore és Margaret Qualley, pontosabban a két Elizabeth Sparkle között. Vagy ahogy a filmbeli szérum gyártói mondják: nincsen ő, csak te vagy, a két test az ugyanaz a tudat. A tudat így is tud hasadni, aztán a test megy vele együtt – A szer olyan elképesztően súlyos utolsó harmadot hoz össze, hogy sokat látott horrorfilmrajongóként is tátott szájjal néztem. A testi-lelki leépülés egy dolog, de Fargeat nem fordul el semmi gusztustalanságtól, sőt, a legbrutálisabb részleteket vagy közvetlen közelről, vagy éppen az elszenvedő szemszögéből nézhetjük végig. Furcsa érzés, ha pár pillanatra is, de azonosulunk valakivel, akinek éppen rohadnak el a testrészei.

Nem akarok nagyon előreszaladni, de tulajdonképpen nehéz is lenne. A szer erőssége nem kizárólag a története, de tényleg mond valamit arról, hogyan torzítja a média a testhez való viszonyunkat, hogyan képes ez a torzulás önutálattá burjánzani, és milyen extrém megoldások kellenek ahhoz, hogy megbirkózzunk az önutálattal, hogy aztán más formában térjen vissza.

De A szer, főleg a második fele szemeltakarós, székbe szögezős iszonyatok sorozata, ahol a közönség fészkelődik, kínjában nevet, mert nem igazán tudja feldolgozni azt, amit lát. Fargeat maximumra tekeri a túlzásokat, képi megoldásokban és förtelemben is. Egy adott ponton azt éreztem, hogy ez a fajta audiovizuális, absztrakt ostrom már majdnem megközelíti a műfaj magas lécének tartott eredeti A texasi láncfűrészes mészárlást – aztán onnantól majdnem fél órán keresztül eszkalálódott. Miközben végig megtartja az abszurd humorát, a célját egyáltalán nem veszti szem elől, és olyan súlyos finálét hoz össze, hogy felállni is nehéz utána. Hosszú, brutális, nem való mindenkinek – de valami egészen különleges.

A szer premierje az idei cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában volt, mi Karlovy Varyban láttuk. Október 10-én mutatják be a magyar mozikban.