Nincs értelme annak a kérdésnek, hogy mikor érjük utol Ausztriát
Nincs értelme annak a kérdésnek, hogy mikor érjük utol Ausztriát
Fotó: Bődey János / Telex

Nincs értelme annak a kérdésnek, hogy mikor érjük utol Ausztriát

2022. február 20. – 07:41

Másolás

Vágólapra másolva

Hogyan értelmezzük Magyarország fejlődését a világtörténelmi folyamatok részeként? Milyen globális válságjelenség farvizén jött létre a NER, és meddig maradhatnak fenn az alapjai? Mi a baj a felzárkózásparadigmával, ami a teljes magyar politikai közbeszédet áthatja? Mikor kezdődött igazából a rendszerváltás? Milyen kényszerek között jött létre az összeszerelő üzemekre alapuló magyar gazdasági modell, és mi a mai kor párhuzama a dualizmus végnapjaira jellemző polgárosodással? Gerőcs Tamást, a Helyzet Műhely és a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének kutatóját kérdeztük most megjelent könyve apropóján.

A könyve címe Magyarország függő fejlődése, mit értünk ezen a kifejezésen?

Magyarország globális pozíciójából egy függő pálya következik, ennek mentén alakult az egész térség helyzete legalább az elmúlt száz évben. Ezen belül részletesebben az 1970-es évektől máig vizsgálódtam, és egy meglepően változatlan állapotot találtam. A történeti hipotézis szerint rendszerek, politikusok jöttek-mentek, tervgazdaságból piacgazdaság lett, de az ország világgazdaságbeli elhelyezkedése ettől annyira nem változott meg. Az elméleti hipotézis szerint pedig egy ország fejlődési pályája nem önmagában áll, hanem integrálódik egy nagyobb rendszerbe, az ezen belüli kapcsolódások jelentik a függőségeket.

Térjünk rá konkrétabban Magyarországra! Korszakokon átívelően népszerű téma a hazai közbeszédben, hogy az ország „le van maradva”, valamihez fel kéne zárkózni. A könyv megközelítése hogyan viszonyul ehhez a diskurzushoz?

A rövid válaszom az, hogy ebben az általam választott elméleti keretben nem is értelmezhető, hogy le van maradva, mert mihez képest?

Például állandóan politikai téma, hogy utol kell érnünk Ausztriát, és hogy pontosan hány év múlva teljesülhet ez a cél.

Igen, szóval van ez a felzárkózásparadigma, amivel a függőségelemzés vitatkozik. Ezt egy politikai hívószónak gondolom, de ha megnézzük a nagy nemzetközi és az azokba ágyazódó gazdasági folyamatokat, meglepően statikus az ország relatív pozíciója, nem nagyon változik a nemzetközi munkamegosztáson belül.

Azért vannak híres példák a felzárkózásra, amelyet a magyar kormány is előszeretettel emleget, mint például az ázsiai kistigrisnek nevezett országok esete.

Nem állítom azt, hogy felzárkózás nem létezhet. Vannak olyan történeti példák, mint Dél-Korea, ezzel nem vitatkozom, Magyarországra mondom azt, hogy itt ez nem értelmezhető. És ha valahol felzárkózást látunk, azt is a külső és belső folyamatok kapcsolódásának, az állam szerepének összefüggésrendszerében érdemes elemezni.

Az is rendszeresen előkerül a közbeszédben, hogy a kelet-európai rendszerváltások idején Magyarország egy relatíve jó pozícióból indult, az évek során a régiós szomszédok mégis több szinten lehagytak minket, bizonyos szempontból mintha jobban menne nekik a felzárkózás.

Nagyon durva elrugaszkodást nem látok a szomszédos országoknál sem. Mindenki a saját szemétdombján kapirgál, de inkább pillanatnyi mozgások vannak. (Például hogy éppen ott építenek egy gyárat, nem itt.) De közben az egész régió nagyjából ugyanazon a félperifériás pályán mozog, mint korábban. Illetve azzal nem értek egyet, hogy a rendszerváltáskor Magyarország jó helyzetből indult volna. Két ilyen, nemzeti narratívában létező mítosz lebontására lövök a könyvvel, az egyik a mostani rendszer felzárkózásparadigmája, a másik pedig az, hogy jól indultunk volna neki a rendszerváltásnak a 90-es években. A gazdaságtörténet felől nézve a rendszerváltásnál nagyon sok dolog kulminálódott, nagyon sok külső függőség, mint például az adósság, ami ma is megvan, ott mélyült el, de ezek a folyamatok már jóval korábban elkezdődtek. Gazdasági, tulajdoni értelemben az 1970-es években kezdődött el a rendszerváltás, ez futott ki aztán egy politikai folyamatba.

Ír arról a könyvben, hogy a világgazdasági ciklusváltásokból vezethető le a centrum és periféria közötti dinamikák változása. A most említett 70-es években is történt egy ilyen ciklusváltás, hogyan hatott ez Magyarországra?

A második világháború után kiépült, USA-központú nemzetközi hegemón rendszer, amelyre a fordizmus (olyan gazdasági-társadalmi modell, amelynek alapját az ipari tömegtermelés jelenti – a szerk.) épült, a 70-es évekre válságba jutott. A háború után konszolidálódott nemzetközi rezsim ekkor kezdett meginogni. Főként gazdasági, túltermelési válság azonosítható be a feldolgozóiparban, olyan alapvető kérdések, mint a termelés és az elosztás jutnak krízisbe, és ez aztán kulminál egy politikai válságba is.

Az általános elképzelés az, hogy Magyarország szocialista országként nem volt része a tőkés piaci viszonyoknak, az ott zajló folyamatok ide maximum csak beszivárogtak, mint az olajárrobbanás. De ez megint csak egy mítosz. A gazdasági mutatók alapján végigvezethető, hogy az államszocialista országok is részei voltak a kapitalista világrendszernek, csak nyilván más intézményekkel működtek, és kicsit más osztályviszonyok uralkodtak. A két régió közti különbség nem is annyira az államszocialista és kapitalista jellegben, hanem a centrum és a félperiféria viszonylatában érhető tetten. A magyarországi kormányok például úgynevezett importhelyettesítő iparosítást folytattak, aminek az eredete Latin-Amerika. Ennek a gazdaságpolitikának a célja, hogy függetlenítse magát az „agrárexportáló” örökségtől, ami végül úgy ment végbe, hogy közben az árutermelő társadalmi viszonyokat elmélyítették. Például felszámolták a parasztságot, és helyette egy ipari munkásságot hoztak létre, tehát gyakorlatilag proletarizálták azt a társadalmi osztályt, amely korábban egy fokkal kevésbé volt integrálódva az árutermelő viszonyokba.

Miért nem tudott hosszú távon sikeres lenni ez a gazdasági irány?

Az importhelyettesitő politikához az állam egy csomó külső gazdasági erőforrásra szorult, és ez termeli ki az importhelyettesítő iparosítás paradoxonát: tőkére, technológiára, nyersanyagra, piacokra volt szükség, és ezekben rászorultunk a Nyugattal való kereskedelemre. Ahogyan ezt Magyarország csinálta a Kádár-rendszer integrációs modelljében, azt nevezzük mi a kollégákkal a Helyzet Műhelyben hídmodellnek (ez a kifejezés egyébként már korabeli külügyminisztériumi leiratokban is felbukkan). Ennek lényege a külkereskedelmi szakosodás, híd a KGST és a nyugati piacok között, politikai szinten pedig a kádári kompromisszumra épült. Már az 1960-as évektől nagyon fontos volt, hogy milyen külkereskedelmi viszonyok uralkodnak, és a magyar hídmodell arra szakosodott, hogy a Nyugatról importált technológiát, azt használta a saját iparosítására, amiből a KGST felé irányuló exportot hozott létre. A technológiai import drága volt, és devizában kellett érte fizetni, ezért az államszocialista rendszert végigkísérte a fokozódó devizakényszer. A hídmodell ezt egy ideig úgy kompenzálta, hogy nyersanyagot exportált Nyugatra, a régi, klasszikus agrárexport-függőségre építette rá azt az iparosítást, amit csak a KGST-ben tudott hasznosítani. Ez egy darabig működött is, nem volt teljesen rossz elképzelés, de ezen a téren például közbeszólt az olajárrobbanás, megváltoztak a cserearányok, és megváltozott a szintén függő pályán mozgó Szovjetunió viszonya az olajexporthoz. A modell válságba jutott a 70-es évekre, egyre súlyosbodó fizetésimérleg-hiány jött létre, egyre nehezebbé vált kitermelni a modell fenntartásához szükséges devizát. Itt csúszott bele a Kádár-rendszer a hírhedt adósságcsapdába. Ezek a körülmények mind azt mélyítették, hogy egy külső, ha tetszik, tőkés integráció felé mozdult el az államszocialista rendszer, ami megágyazott a rendszerváltásnak.

A főáramú értelmezésben ezt az adósságcsapdát össze szokták kötni a „gulyáskommunizmussal”. Vagyis hogy a tervgazdaság nem működött elég hatékonyan a piacgazdasághoz képest, ezért nem nőtt az életszínvonal, de a politikai legitimáció érdekében jóléti intézkedéseket kellett hozni, és ehhez vettek fel rengeteg hitelt. A könyvből ezzel szemben inkább az derül ki, hogy összefüggés van a fordizmus Nyugaton induló bomlása és a magyar folyamatok között.

A valóságban nemhogy nem a jólétre ment el a pénz, hanem az 1970-es évektől megszorítások voltak Magyarországon, durván visszavágták azokat az idézőjelben vett jóléti juttatásokat, amelyeket korábban hozott létre a Kádár-rendszer. Ezeket egyébként nem úgy kell értelmezni mint pusztán jóléti intézkedéseket, hanem mint az árutermelő viszonyok mélyülésével együtt járó politikákat. Például a parasztság említett felszámolásával egy bérmunkásréteg jött létre, ami egy jövedelemből élő, nem önfenntartó társadalmi osztály. Az állami intézkedések ehhez igazodtak: formalizálták a társadalmi újratermelésnek azokat az intézményeit, amelyek korábban informálisan voltak jelen. Itt azért persze számítottak a szakszervezetek is mint hivatkozási alap. A liberális paradigma erre azt próbálja ráhúzni, hogy a jóléti intézkedéseken csúszott el a gazdaság, de valójában a munkásság pacifikálása az ipari lobbin keresztül inkább politikailag volt fontos alappillére a kádári kompromisszumra épülő rezsimnek.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

A nyugati behatásokra visszatérve, hogyan hatott a fordizmus válsága az államszocialista Magyarországra?

A 70-es években úgynevezett stagfláció (lassú gazdasági növekedéssel/recesszióval, illetve magas munkanélküliséggel párosuló magas infláció) sújtotta a Nyugatot: a termelés, különösen a feldolgozóipar legtöbb ága válságba jutott, túltermelés és profitválság alakult ki. Beindult az a nagy szerkezetváltás, amellyel leépült, áttelepült az ipar, előtérbe kerültek a szolgáltatások, és így egy újfajta, posztfordista rezsim alakult ki. Ezzel párhuzamosan a stagnálás közepette nehéz volt jó befektetési célpontokat találni, keletkezett egy parlagon heverő tőkefelesleg. Ennek a problémának az egyik megoldása az úgynevezett financializáció, egy technológiai forradalommal párosuló tőkepiaci boom, amellyel létrejöttek újfajta pénzáruk, ahova a tőke beáramolhatott – és ez nem a múlt, a folyamat a mai napig egyre fokozódik, lásd a kriptovaluták esetét. A nemzetközi viszonyokban itt az lesz érdekes, hogy ebben a helyzetben földrajzilag hogyan szervezik át az árutermelést és hova megy a tőkefelesleg. Ebben aztán komoly szerepe volt sok államszocialista országnak, mert összetalálkozott két dolog: az ő finanszírozási igényük (egyre nehezebben jutottak kemény devizához), miközben a nemzetközi pénzügyi rendszerben az említett tőkefelesleg átmenetileg csábítóan olcsó hitellé vált. Elkezdik tehát a centrumból finanszírozni a félperiféria és a periféria háború utáni modernizációs politikáit, a legtöbb esetben iparosítást, majd egy későbbi fázisban következett az a máig elnyúló folyamat, hogy a félperiféria – és ezen belül a régiónk is – célpontja lett az ipari termelés áthelyezésének. Ez az összetalálkozás egy pillanatra szép sztorinak tűnt még a 70-es években, de ez nagyon gyorsan elmúlt: a financializáció és az adósságválság mélyülése miatt egy fenntarthatatlan állapot jött létre, ami a 80-as évekre már lecsapódott Magyarországon is.

Ennél a konkrét folyamatnál egy kicsit tágabb perspektívából nézve: a könyv egyik állítása, hogy van egyfajta trade off (kölcsönösen kizárólagos helyettesíthetőség), ami a félperifériás „felhalmozási rezsimeket”, így Magyarországot is jellemzi, és egyfajta csapdahelyzetet alakít ki.

Valóban, létezik egy kölcsönösen kizárólagos kapcsolat a tulajdon és a technológia között, és ebből adódik a félperifériás csapdahelyzet. Ez ciklusokra bontva azt jelenti, hogy egy gazdaságpolitika vagy egy világgazdasági mélyintegrációt tud elősegíteni – ami a technológiához, piacokhoz, tőkéhez való hozzáférést könnyíti, de csúnya szóval élve „komprádor tőkeviszonyokat” hoz létre, tehát a nemzetközi hitelezők, nagy iparvállalatok jutnak előnyösebb alkuhelyzetbe –, vagy pedig a helyi tulajdon védelmét célozza, ahogyan azt az importhelyettesítő iparosítás is csinálta – ez viszont jellemzően oda fut ki, hogy megnehezedik a tőkéhez és a technológiához való hozzáférés, és valóban egy lemaradási pályára kerülhet az ország. Ez két sematikus állapot, a történeti valóságban ezek valamennyire mindig vegyülnek, de mégis beazonosíthatók olyan ciklusok, amelyek inkább egy protekcionista vagy inkább egy mélyintegrációs célt követnek. A hídmodell alakulása is így érthető meg a legjobban, az agrárlobbi és az iparlobbi közti konfliktuson keresztül. Az agrárlobbi tradicionális, a nyugati nyitásban érdekelt exportáló volt, elég komoly erővel, mert devizát tudott termelni. Gazdaságpolitikai értelemben ők a liberális piacgazdasághoz közelítő modell hívei voltak, elég jó kapcsolatot ápoltak például a korabeli reformközgazdászokkal. Míg az iparlobbi, a Szakszervezetek Országos Tanácsa a KGST-integrációban volt érdekelt, és félt a nyugati nyitástól, mert nem volt versenyképes. Ahogy a közöttük lévő kompromisszum (a kádári kompromisszum egyik alappillére) mozgott, úgy mozogtak a gazdaságpolitikák is, egy protekcionista iparosító modell tolódott el egy exportorientált, pénzpiacok felé nyitni kívánó modell irányába a 70-es évektől, amely folyamat aztán a rendszerváltásban csúcsosodott ki.

A rendszerváltás hogyan értelmezhető az ön által használt elméleti keretben?

Egy hosszú folyamat beéréseként: nem valaminek a kezdete, inkább valaminek a vége. Ekkor állt át teljesen a gazdaság egy teljesen nyitott és a külpiaci integrációban érdekelt állapotra, és a folyamat szerves részeként történt a politikai rendszerváltás. Ekkor tulajdonképpen a magántulajdon kodifikációja ment végbe, az államszocializmusbeli informális viszonyokból kikristályosodott a magántulajdon intézménye, ami aztán a privatizációval rögzült.

Mi lett ennek az eredménye?

Engem a folyamat szociológiája érdekelt: hogyan rendeződik át az így kialakuló tulajdonosi csoportok között a viszony, és ezt az állam hogyan szabályozza. A rendszerváltással egy nagyon nyitott gazdaságot eredményező integrációba kényszerült vissza az ország egy függő pálya mentén, a magántulajdon sokkterápiaszerűen jelent meg. A hídmodell helyett az exportáló, összeszerelő telephely modell kezdett el kiépülni. Izgalmas, hogy mi történt ebben a helyzetben a hazai menedzsercsoportokkal, akik még az informális tulajdonvákuum idején, az államszocialista intézmények között maguk is tőkés csoporttá szerveződtek. Az ő vállalati dilemmájukban nagyon erősen kimutatható az a trade off, amiről már beszéltünk: mi legyen a céggel, milyen partnerekre és forrásokra van szükség a piachoz jutáshoz, és emellett hogyan lehet megtartani a hazai menedzserek pozícióit? A nagy termelő-exportáló vállalatokat végül vagy teljesen felszámolták, vagy a terjeszkedő értékláncok alacsonyabb szintű beszállítóivá váltak egy leértékelődési folyamat keretében. Olyan cégek is, amelyekben lett volna potenciál arra, hogy relatíve önállóan, az értéklánc egy jobb pontján váljanak exportálóvá, leértékelődtek a KGST hirtelen összeomlása és az adóssághalom miatt, amin ültek, és amit ekkor hirtelenjében nem tudtak kezelni. Az sem számított, milyen képzett a munkaerő, milyen az infrastruktúra – a Videotonra és hasonló cégekre kell gondolni, amelyek végül csak munkaerő-utánpótlást es némi ipari infrastruktúrát biztosítanak a betelepülő nyugati cégeknek. A másik út azoké, akik kapcsolati tőkén keresztül próbáltak meg túlélni, de ezek nagyon a helyi piacra és állami támogatásokra, közbeszerzésekre szoruló cégek lettek – ami szintén egy leértékelődési sztori, csak másfajta.

Hogyan mozogtak az egymást követő, rendszerváltás utáni kormányok – amelyek szintén a felzárkózásparadigmát követték – ebben a függőségi rendszerben? Milyen különbségek vannak a Fidesz-éra és a megelőző időszak között?

A felzárkózásparadigmában meg lehet fogalmazni a protekcionizmust és a liberalizációt is, és a 90-es évek tipikusan egy liberalizáló gazdaságpolitikai korszak volt: piacokhoz és technológiához kell hozzáférni, a külföldi tőke üdvözlendő, az segíti az országot abban, hogy jobb helyzetben integrálódjon a külpiacokba. Ez végül félig volt igaz, hiszen pont a trade offot nem vette figyelembe, miszerint ez a politika egyfajta függőségi viszonyrendszer megerősítéséhez vezet. A Fidesz-érában ennek történik egy korrekciója, ehhez fogalmaz meg egy felzárkózó ideológiát más hangsúlyokkal. A Fidesz a nemzeti bajnokok és a nemzeti tőke kiépítésére összpontosít, legalábbis az ideológiai oldalon, de a valóságban nem teljesen ez történik: a protekcionista elemek mellett a külföldi tőkének még inkább beszállítója lett az ország. Ennek a korszaknak a vizsgálata annyiban nehezebb, hogy jelenleg is ebben élünk, de összességében az látszik, hogy ezek a politikák a függőségi viszonyokat csak átalakítják, nem szüntetik meg.

És hogyan alakítják át? Arról is van szó a könyvben, hogy az az új osztálykompromisszum, amit az Orbán-kormányok kialakítottak, lényegileg eltér a korábbiaktól, és ezzel is azt a gazdaságpolitikát próbálják érvényre juttatni, amiről beszélt.

Nem mondanám azt, hogy egy durva paradigmaváltás zajlik, inkább csak egy korrekcióról beszélhetünk. Egy új kiegyezés van, amire a nemzetközi feltételek megváltozása biztosított lehetőséget; itt a világgazdasági válságnak fontos szerepe volt. A kiegyezés lényege, hogy fennmarad a külföldi, különösen a német ipari tőke kiszolgálása – ez nem egy új dolog, majdhogynem az államszocializmusig visszanyúlik, maximum annyiban más, hogy ez a rendszer még sokkal radikálisabban műveli ezt.

Emellett célzottan ki tudtak szelektálni olyan területeket, ahol a nemzeti tőkét támogatják. Az látszik, hogy ennek a félperifériás államnak ebben a feltételrendszerben ennyire van mozgástere, hogy bizonyos szektorokban feltőkésítse azt a gazdasági elitcsoportot, ami aztán nyilvánvalóan nem válik le róla. Az én felosztásomban háromféle szektor van: tradables (a külkereskedelembe közvetlenül bevihető ágazatok), non tradables (nem bevihető belföldi monopolszolgáltató ágazatok) és a bankrendszer, amit érdemes egy kicsit külön kezelni. A tradablesben a Fidesz neoliberálisabb a neoliberálisoknál, a másik két fronton indul be a nemzeti tőke támogatása, de ebben a kettőben azért nem ugyanaz történik: a non tradablesnél a külföldi tőkével akár konfrontációt is vállalnak, míg a bankrendszerben win-win szituáció alakult ki a pénzügyi válság eredményeképpen.

A bankrendszer témája más szempontból is elég érdekes, jelenleg is mintha ott zajlana a legnagyobb átrendeződés és NER-es térnyerés, lásd a Bankholding létrehozása vagy Tiborcz István legújabb bevásárlása a Gránit Bankkal.

A hazai, átrendeződött bankrendszer és a hozzá kapcsolódó pénzügyi tőke nem csak komoly támogatást élvez, hanem ezen keresztül akarják visszaintegrálni a nemzetközi pénzügyi környezetbe a kedvezményezett csoportokat, a külső tőkefüggőséget itt próbálja korrigálni a rendszer. És itt már nem csak a német ipari tőke a fontos, hanem jönnek az orosz, kínai, szaúdi, török hitelezők, akiket olyan területeken hoznak be, amelyek a nemzeti tőke támogatását célozzák. Van egy vita arról, hogy miről is szól valójában a Paks 2, a Fudan, a Budapest–Belgrád vasútvonal, mennyire jelentősek ezek a magyar gazdaság szempontjából nézve – az egyik érv, amit a kínások szoktak mondani, hogy ezek valójában nem kerülnek olyan sok pénzbe, az összes beérkező FDI-on (közvetlen külföldi működőtőke-befektetésen) és hitelen belül a kínai befektetések aránya növekszik ugyan, de még mindig nem olyan nagy, az oroszé pedig meg még kisebb. Tehát hogy valójában pénzügyi szempontból ez túl van dimenzionálva. A másik oldalon viszont ott van az ismert érv, hogy ezekkel a beruházásokkal keleti gyarmat leszünk. Én megint a kettő közé lövök, azt próbálom megmutatni, hogy ez pénzügyileg valóban nem olyan nagyon sok, de nem is a tőkemérleg szempontjából érdekes a kínai hitel, hanem a rezsimépítés, a nemzeti tőkére alapozott hegemónia konszolidációja szempontjából érdekes, vagyis politikai jelentősége van. És ahhoz viszont elég fontos inputokat hoz be, hogy ez a bizonyos nemzeti tőke a pénzügyi rendszeren és néhány belső szolgáltatóágazaton belül forrásokhoz, technológiához fog jutni, illetve hogy az állam az infrastruktúrát úgy tudja kiépíteni, hogy az ne a nyugati tőkétől függjön, hanem nőjön a felhasználásban a mozgástere.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Apropó mozgástér: a magyar kormány a keleti nyitás, déli nyitás szlogeneket úgy tálalja, mintha érdemi váltás történt volna az ország világgazdasági beágyazottságában, miközben amikor például mi a Telexen a legutóbb megnéztük ezeket a mutatókat, akkor azt láttuk, hogy annyira nem.

Itt megint egy ideológiai szlogent láthatunk, ami kihangosít valamit. A keleti és a déli nyitás háttere, hogy ezek a tőkék fontosak a rezsimkonszolidáció szempontjából egy olyan helyzetben, amikor a nyugati tőkefüggőség nagyon erős. Ez minden kormányra igaz volt, csak mindig mások az erőközpontok, és más geopolitikai körülmények határozták meg a kormányok mozgásterét.

Egyfelől tehát megint az van, hogy nem annyira új ez a törekvés, viszont a Fidesz-kormányoknak nagyobb a mozgásterük, mint a korábbiaknak, legalább két okból. Egyrészt a világgazdasági válság nagyon átalakította a nemzetközi környezetet az elmúlt tizeniksz évben, a kínai tőkeexport például az Egy Út, Egy Övezet kezdeményezés révén a sokszorosára nőtt, a kínai bankok sokkal aktívabbak, mint korábban, a kínai fizetőeszköz szerepe is erősödik. Másrészt a politikai mozgástere nagyobb a Fidesznek, 12 éve kétharmados többségben kormányoz, nyilván ezzel a saját hegemóniáját sokkal erőteljesebben tudja konszolidálni, sokkal több olyan dolgot tud véghezvinni ezeknek a külföldi tőkéknek az érdekében, mint amit korábban meg lehetett csinálni. Szóval nem radikálisan új irány, de mélyül, és fontosabb szerepe van, mint korábban volt.

A magyar exportáló cégek esete a déli és keleti nyitással megint egy másik kérdés. A protekcionista modellnek van egy érdekes sajátossága, hogy a saját tőkés csoportját egyfelől védi a durva versenytől Nyugatról, de ez nagyon rákényszeríti az államot, hogy tőle függjenek a vállalatok, ami az államnak sem jó, mert iszonyatos erőforrásokat visz el, és nagyon durva keresztbe függőségeket hoz létre. Rossz esetben az oligarchia fog az állam működésébe beleszólni, mint történt az Jelcin idejében Oroszországban. Ezért van egy olyan elvárás, hogy ezeket a cégeket úgy tőkésítsék fel, hogy egy adott ponton azért képesek legyenek kimenni a külföldi piacokra is. De milyen cégek ezek, és hova tudnak kimenni? Itt látszik az, hogy a termelő ágazatok esetében tipikusan nem feldolgozóipari exportőrök vannak, hanem, mondjuk, építőipari cégek, amelyek főleg a belső infrastruktúrától függenek. Vagy bankok, illetve megint bizonyos szolgáltató ágazatok jöhetnek meg szóba, ahol aktív a nemzeti tőke. Ezeket tipikusan a harmadik világbeli országokra tolják rá.

Mint például a nagy sikernek indult, de mostanra borotvaélen táncoló indonéz útdíjprojekt?

Igen, erre akartam kilyukadni; ezek a cégek igazából maguktól nem képesek külpiacokra kimenni, ha az állam nem nyomja őket. Vagy ott van például a Duna Aszfalt, ami azt hiszem, Zambiában es Kongóban tervez utat es hidat építeni, bár erről is ellentmondásos híreket hallani. Tehát vannak kisebb projektek, amikre iszonyatosan nagy hátszéllel, államközi megállapodásokkal, diplomáciai gépezettel megtámogatva ráúszik a nemzeti tőke – de ez sem új jelenség. Az államszocializmusban nagyon aktívak voltak a külkercégek, kvázi az volt a hőskorszaka a déli nyitáshoz hasonló politikának. Akkoriban a hidegháborús geopolitika is segítette ezt: voltak a szövetséges országok, és Észak-Afrikától kezdve Délkelet-Ázsián át nagyon sok ilyen projekt volt, de nem is tudom, hogy volt-e köztük olyan, ami önmagában fenn tudott maradni a rendszerváltás után is. A mostani törekvés szlogenje a déli nyitás, de ez ugyanabból a protekcionista kényszerből nőtt ki, mint amiről már beszéltünk. Arra, hogy jelent-e mindez érdemi elmozdulást az ország világgazdasági beágyazottságában, a rövid válaszom az, hogy ebben sem látszik áttörés.

A protekcionizmus mellett használja a neomerkantilizmus kifejezést is a magyar kormányzat gazdaságpolitikájára, ezen mit értünk?

A neomerkantilizmus kifejezés a német modell második világháború utáni felemelkedésére utal, aminek a magyar egy periferikus verziója: exportkényszert, külgazdasági nyitottságot, a devizatermelés kényszerét értjük rajta. Azért hívom egy kicsit másképp, mint sokan, mert a liberális paradigmában a szerzők ezt általában ünneplik, hogy milyen nyitott, exportvezérelt a magyar gazdaság. Én erre azt mondom, hogy ünnepelhetitek, de tudni kell, hogy ez erős kényszerek között alakult ki. A periferikus verzió ráadásul azt jelenti, hogy nem úgy működik, mint a német modell, hogy vannak a nagy helyi exportáló vállalatok, hanem a külföldi cégek dominálják az exportot, vagyis megjelenik a félperifériás csapdahelyzet, amiről a tulajdonviszonyok kapcsán már beszéltünk. Emiatt azt a függőséget, amit elvileg a devizatöbblettel ki lehetne váltani, valójában ez a modell újratermeli. És ez a kényszer aztán úgy csapódik le, ahogyan a kormány az infrastruktúrát biztosítja ehhez: a munka törvénykönyvben, az adózáson vagy éppen az oktatási rendszeren keresztül, de ide tartoznak a megugró FDI-támogatások is. Tehát lesz egy gazdasági csomag, ami az exportálókat támogatja, de éppen ezen keresztül történik meg a függőségek újratermelése.

Ennek alapján mennyire látja stabilnak a NER-nek nevezett hegemóniát? Gyakran felmerül ugyanis, hogy ez annyira átszőtt már mindent, hogy egy esetleges kormányváltással is fennmaradna.

Én nagyon instabilnak látom, a történeti elemzés is azt mutatja, hogy a hegemón berendezkedés állandóan változik. A függőség és a nemzetközi viszonyok adottak, tehát egy másfajta hegemóniának is hasonló körülmények között kell majd stabilizálnia magát. Bár más politikai viszonyrendszerben – esetleg kétharmados többség nélkül –, de egy új kormány sem fogja tudni ezt nagyon másképp csinálni, nem lesz annyira éles paradigmaváltás, mint ahogy a Fidesz esetében is az látszik, hogy a valóságban annyira nem volt éles: a neomerkantilista politikákat is csak megörökölte, és még durvább szintre tolta. Az alapvető kényszerek egy másik kormánnyal sem fognak megváltozni, és a trade-off is megmarad.

És a világgazdaságban nem lát olyan trendet, ami akár ciklikus módon úgy alakítja a feltételeket, hogy Magyarországnak is változzon a pozíciója?

A világgazdaságban nem is annyira a ciklikusságot hangsúlyoznám most, inkább azt, hogy ma még előrehaladottabb állapotban van a fordista hegemónia válsága. Ez jelenti a transzatlanti intézmények, a nemzetközi kapcsolatok, a termelés-elosztás, társadalmi újratermelés intézményeinek válságát is. Ebből iszonyatos feszültségek fejlődnek ki globálisan. Ha a politika nyelvén kell megfogalmazni, akkor egy durva fasizálódás folyik sok helyen, jobbratolódik az, ahogyan az állam megpróbálja a tőkés csoportok érdekeit fenntartatni. A hegemóniaválság egyik eredménye, hogy van egy regionalizációs folyamat, regionális tőkék, vállalatok jönnek elő, kereskedelmi háború vagy konkrét háború szélére sodródik sokszor a nagyhatalmak viszonya. Nem szeretem a nagyon erőltetett történelmi párhuzamokat, de mintha leginkább egy új imperializmus korszakába lépnénk át, mint a huszadik század elején. Felbomlóban van a nemzetközi rendszer, amit a Covid felgyorsított. Én a NER-t és általában a félperifériás hegemóniákat úgy értelmezem, mint ennek a bomlási folyamatnak a haszonélvezőit. Az ő konszolidációjuk azért nagyon ellentmondásos, mert nem a bővülés korszakára épül, hanem egy válságból születik, és a válság mélyülésével ér majd valószínűleg véget. Lábjegyzetben megint lehet történelmi párhuzamokkal élni: a 19. század vége, a dualizmus kora a maga polgárosodásával Magyarországon szintén a felzárkózásparadigma egyik referenciája, és van egy olyan állítás, hogy az a világháborúk miatt nem érhetett révbe. Holott valójában az is egy válságidőszakból következett, ugyanúgy német, osztrák, angol hitelre épült az infrastruktúra, és amint beütött a nemzetközi krach, nagyon éreztette a hatását. Azt se felejtsük el, hogy az a világháború a nemzetközi rendszernek abból az imperialista, versengő változatából nőtt ki, amiből az ide irányuló tőkeexport is származott. Tehát a két dolog nem független egymástól. Ez egy nagyon jó példa arra, hogy valami, amire a saját nézőpontunkból úgy tekintünk, mint egy átmeneti polgárosodás a félperiférián, az valójában egy nemzetközi válság következménye, és ugyanennek a válságnak a mélyülésével merült ki.

És azt mondja, hogy most is valami hasonlót látunk?

Sőt, én azt mondom, hogy az Orbán-rendszer ugyanúgy egy félperifériás hegemón rezsim korlátozott, átmeneti konszolidációja. Ez nem egy felzárkózástörténet, hanem egy törékeny politikai konszolidációs kísérlet, ami a nemzeti tőkére próbál építeni, de a fent említett függőségek és korlátok miatt nem lesz nagyon tartós. Én annyit merek állítani, hogy magát a konszolidációt egy nemzetközi válság hajtja, ennyiben nagyon hasonló ahhoz, ami a késő dualizmus korában történt. Kicsit paradox, de az eddigi tapasztalatok alapján a félperifériás csapdahelyzet miatt a nemzetközi válság egyszerre idézi elő a konszolidálódását és később a válságát is az ilyen rezsimeknek. További történelmi hasonlatokkal élve: ami most zajlik a magyar politikában – alapítványokba kiszervezés, több évtizedes koncessziók osztogatása –, az a nyolcvanas évek spontán privatizációjára emlékeztet: az állam által ellenőrzött tulajdonviszonyokat úgy próbálják stabilizálni, hogy közben nem államosítás, hanem privatizáció zajlik. Részben az informális hálózatokban, részben a jelenlegi kormánnyal szövetséges magánpiaci szereplők közé szervezik ki a vagyont. A rendszer próbálja biztosítani azt, hogy a saját gazdasági holdudvarát, társadalmi bázisát, amiket a tulajdon- és vagyonlétrehozó intézkedésekkel tart fenn, átmentse egy esetlegesen megváltozó politikai környezetbe. Ez is azt mutatja, hogy iszonyatosan instabil a rendszer. A rezsim szempontjából az ideális az lenne, ha ki tudnának hozni egy a szocialisták 1990-es évekbeli helyzetéhez hasonló felállást: a privatizáció után a hazai tőke a szocialistákkal volt szövetségben nagyon sokáig, és ez akadályozta a jobboldalt. Aztán Orbán megtanulta, hogy neki nem azért van szüksége a nemzeti tőkére, mert nagy paradigmákban gondolkodna, hanem a saját politikai túlélésének, a hegemóniának a gazdasági holdudvar az alapfeltétele. Akinek az nem volt meg, rögtön ment a süllyesztőbe, akinek viszont megvolt, az mindig tudta magát átmenetileg stabilizálni, el tudta nyújtani a hegemóniája szétesését. Lehet, hogy a Fidesznek ugyanez lesz majd a sztorija: a NER nem fog már létezni (mint ahogy az államszocializmus sem létezett már a rendszerváltás után), de nagyon erős gazdasági csoportok ott maradhatnak a Fidesz körül, és a párt tényező marad még nagyon sokáig. És igen, a tanulság szerintem az, hogy véget fog érni a NER abban a formájában, ahogyan most ismerjük – tehát mint egy kétharmados többséggel politikailag megtámogatott félperifériás hegemón rezsim –, és egy más, valószínűleg sokkal versengőbb és instabilabb politikai konstelláció mellett fognak működni ennek a rezsimnek a fennmaradó (átmenekített) elemei. Nem fognak eltűnni, de a környezet meg fog változni; hogy ez most áprilistól, vagy négy év múlva, vagy később kezdődik, azt nem tudom, de az erodáció már látványosan zajlik, szerintem a jelenlegi gazdaságpolitikai intézkedések és a súlyosbodó korrupciós ügyek mind ezt bizonyítják.