Orbán hintapolitikával növelné a mozgásterét. De sikerült?

2021. augusztus 12. – 10:37

frissítve

Orbán hintapolitikával növelné a mozgásterét. De sikerült?
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva
  • Orbán Viktor jó ideje próbál pávatáncot járni a világpolitikában: egyszerre épít kapcsolatot Kínával és Oroszországgal, de az Egyesült Államok felé is szövetségét hangoztatja, miközben a hazai plakátokon zajló brüsszelezés közben gazdaságilag Európától függ.
  • Ez a lavírozás újabban nemcsak a kormánypropaganda részéről kap dicséretet, egyesek a magas – de aztán megrekedő – magyar átoltottságot is ezen stratégia sikereként értékelték.
  • A stratégia nem az orbáni gógyi terméke, a keleti nyitás, a feltörekvő hatalmakkal való kapcsolatkeresés, a lavírozás máshol is jellemző.
  • Magyarország ugyanakkor másoknál jóval hangosabban bizonygatja keleti elköteleződését, ez azonban inkább jelképes gesztusokban merül ki, mint valós külpolitikai lépésekben.
  • Orbán a jelek szerint hisz a Nyugat alkonyában, az ország nyugati beágyazottságának feladása mégsem reális.
  • Külpolitikai szakértőket kérdeztünk az orbáni pávatáncról.

A magyar kormány hosszú hónapokon át azt kommunikálta minden létező felületen, hogy Magyarország átoltottságban az elsők között van az Európai Unióban, ami nem jöhetett volna létre, ha a szorosabb orosz és kínai kapcsolatra törekvő vezetés és annak „fürkészei” nem szereznek több millió olyan orosz és kínai vakcinát, amelyhez más uniós államok nem férnek hozzá.

Ez nem csak a Fidesz udvari kommunikátorainak részéről kapott pozitív értékelést. Fekete Győr-András, a Momentum elnöke is elismerte a keleti vakcinabeszerzés sikerét, és a Telex összeállítása is arra jutott, hogy a keleti vakcinák (a Sinopharm hatásosságára vonatkozó kételyekkel együtt, a vakcinabeszerzés üzleti hátterétől eltekintve) enyhítették a járvány súlyosságát.

Török Gábor politológus pedig már a járványt megelőzően, a Mozgó Világnak adott tavalyi interjújában arról beszélt, hogy „Orbán Viktor tágította a magyar külpolitika mozgásterét. 2010 óta számos ügyben hangzott el, hogy ezt nem lehet megtenni, így nem lehet beszélni, úgy nem lehet viselkedni, aztán számomra is meglepő módon kiderült, hogy igenis lehet. Sőt, Magyarország sok esetben lényegesen jobb pozícióba került az unortodox megoldásoktól.”

Mindebből azt a következtetést is levonhatnánk, hogy beért Orbán Viktor sajátos külpolitikája, amelyet neveztek már „pávatáncnak”, a nagyhatalmak közti lavírozásnak, és illették a magyar történelem zivataros századaiból származó „hintapolitika” kifejezéssel is. Ezek a szóvirágok arra utalnak, hogy:

  • Orbán felszólal az Oroszországgal szembeni szankciók ellen, és tender nélkül odaadja a paksi bővítést az oroszoknak, ám rendre megszavazza ugyanezen szankciók meghosszabbítását az Európai Unióban.
  • Nagydobra veri a kínai barátságot, kínai hitelből kínai cégekkel építtet gazdaságilag értelmetlen vasutat és kínai egyetemet, az Európai Unió külügyi tanácsán pedig rendre megvétózza a Kínát emberi jogi ügyekben jelképesen megdorgáló (de egyébként semmiféle politikai hatással nem bíró) nyilatkozatokat;
  • Washington felé azt kommunikálja, hogy „az Európai Unió mellett az Egyesült Államok Magyarország legfontosabb stratégiai partnere”, Magyarország pedig Amerika „stabil partnere”, amely nagyszabású NATO-hadgyakorlatnak is helyet ad; de retorikailag odaszólogat a demokrata párti amerikai kormánynak, amikor pedig jobbos amerikai szövetségesei Kínára terelik a szót, gyorsan kitérőbe kezd.
  • Reggeltől estig brüsszelezik, miközben beszédeinek visszatérő eleme a német–francia vezetésű közös európai hadsereg támogatása, és a háttérben is azt kommunikálja, hogy a fontos ügyekben a német külpolitikát követi.

Mindez nem orbáni találmány. A nemzetközi politikaelmélet számos elméleti és gyakorlati formáját ismeri annak, amikor kicsi, a globális és regionális politikában kevésbé befolyásos államok változatos manőverekkel próbálnak érvényt szerezni érdekeiknek, és igyekeznek megvédeni magukat a nagyobb és erősebb hatalmakkal szemben.

  • Ilyen például, amikor egy kis állam más kis államokkal támogatja a nagyhatalmi erőfölényt kordában tartó nemzetközi jogi normák és intézmények kialakítását;
  • egyes diplomáciai szakterületekre szakosodva ér el méreténél nagyobb befolyást;
  • jó országmarketinggel, esetleg belpolitikai és belgazdasági eredményeivel vív ki nemzetközi presztízst;
  • vagy saját gyengeségét és törékenységét hangoztatva próbál nemzetközi figyelmet és támogatást szerezni.
  • Az is jellemző a kisállamokra, hogy biztonságuk növelése végett regionális biztonsági rendszerekben vesznek részt, esetleg nagyhatalmakhoz csatlakoznak (bandwagoning).
  • És van – Randall Schweller megfogalmazásában – a sakál, az a revizionista kis állam, amely abból remél hasznot, hogy egy revizionista (azaz az aktuális nemzetközi rendszerrel elégedetlen) feltörekvő hatalomhoz csapódik, és a feltörekvő hatalom gerjesztette feszültségek közepette nyerészkedik a helyzeten. Schweller például ide sorolja az 1930-as–1940-es évek Magyarországát, amely a náci Németország falkájában remélt területi revíziót.
Orbán Viktor Brüsszelben, az Európai Parlament épületében 2021 májusában – Fotó: Orbán Viktor / Facebook

Több befolyás, rosszabb megítélés

Hogy az Orbán-kormány magatartása hogyan illeszkedik ezekbe a keretekbe, arról külpolitikai és biztonságpolitikai szakértőket kérdeztünk. (Török Gábor kérdéseinkre azt válaszolta, hogy „külpolitikai ügyekben sajnos nem vagyok igazán szakértő, bár kétségtelenül néha belesodródtam, hogy ilyen kérdésekről is beszéljek”, a mozgástérnövelés konkrétumait illetően egyedül a vakcinabeszerzést említette. Számos külpolitológus ismeretlen okokból nem válaszolt kérdéseinkre.)

Szalai Máté, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója szerint az orbáni külpolitika világképét a világrendszer átalakulása határozza meg. „A keleti országok, elsősorban Kína politikai és gazdasági szerepe nő; ebből következően Magyarországnak és a hozzá hasonló kis államoknak alkalmazkodniuk kell. Ehhez szorosan kapcsolódik a Nyugat politikai, gazdasági, morális válságának, visszaszorulásának érzékelése, ami például a migrációs vagy identitáspolitikai vitákban ölt testet, vagy legfrissebben az uniós oltáspolitika problémáiban”.

„A magyar álláspont egyediségét az adja a nemzetközi szakmai diskurzushoz képest, hogy a kormány szerint ez a folyamat gyors és visszafordíthatatlan.

Egy alternatív diskurzus szerint például a Nyugatnak a fokozódó versenyben nem alkalmazkodnia kell, hanem feltartóztatnia vagy visszaszorítania a feltörekvő hatalmakat, esetleg az 1990-es évek kísérletéhez hasonlóan a saját képére formálnia őket” – írta kérdésünkre a kisállami külpolitikával foglalkozó kutató.

Feledy Botond külpolitikai szakértő, a brüsszeli Európai Jezsuita Szociális Központ igazgatóhelyettese azt írta kérdésünkre: „Orbán abban hisz, hogy ellensúlyokkal lesz stabil a magyar külpolitika, ezért hangoztatja, hogy meg kell egyezni Moszkvával, Ankarával és a Nyugattal is. A másik iskola szerint meg az erősebb tábor mellé kellene odaállni teljes vállszélességgel.”

Szalai szerint „ezek a viták nem csak Magyarországon érhetők tetten, a legtöbb kis és közepes ország hasonló kérdéseket tesz fel, még ha nem ugyanazt a választ adják is. Európa saját útkeresése közben valahogy ezen két álláspont között vergődik.”

Dunay Pál, a George C. Marshall Európai Biztonsági Központ NATO-val és európai biztonsági kérdésekkel foglalkozó professzora, az ELTE docense szerint az Orbán-kormány külpolitikája „a befolyás maximalizálásra épül, nem elégszik meg a status quóval. Közelebbről: Orbán Viktor kormánya azon a véleményen van, hogy a NATO- és EU-tagság elérését követően már nem kell viselkednünk, hiszen benn vagyunk a két szervezetben, egyenlők az egyenlők között. Nincs hála, nincs köszönet. Alku van, amiben keménynek kell lenni.”

Befolyás, de mire

Azt illetően, hogy a mozgástérnövelés valós-e, és ha igen, hogyan érhető tetten, Szalai az Európai Külügyi Tanács (ECFR) nevű agytröszt éves felmérését idézte, amely 2015-ben hazánkat a 22. helyre tette az uniós befolyási rangsorban, 2020-ban már a 10. helyre. Ez a pozícióerősödés azonban együtt járt Magyarország imázsának romlásával is: a „legnagyobb csalódást keltő” partnerek rangsorban az első helyen vagyunk. „Korábban Magyarország európai megítélése sokkal jobb volt, de befolyása is szűkebb, az Orbán-kormány pedig ezt megfordította” – vélte.

Feledy szerint Magyarország 2015 óta súlycsoportján felül tematizálta a migrációt, ám „ezzel szemben érdemi magyar befolyás a szomszédos országokban zajló konfliktusokban nem kitapintható: sem az ukrajnai háborúban, sem például Bosznia-Hercegovinában. Gazdasági értelemben a szlovéniai és szerbiai befektetések biztosítanak helyi befolyást a magyar politika számára. A lengyel–magyar költségvetési vétó sikeres művelet volt a kormányzati szempontok alapján.”

A mozgástér építéséhez intézményépítés is szükséges lenne. Ebben nem túl erős a magyar külpolitika. A V4-től a migrációellenes platformig sok az ad hoc találkozó, viszont kevés a következetes, kitartó – és szükségszerűen kompromisszumokat is vállaló – többoldalú intézményépítés

– mondta Feledy.

Dunay kiemelte, hogy ha egy nemzetközi szervezeteben „egyhangú döntéshozatal van, akkor méretünknél nagyobb a befolyásunk. Ezt láthattuk az 2021–27-es pénzügyi csomagnál az Európai Unióban”. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ha a „fejünket az asztalba verik”, Magyarország felhagy a zsarolással. „Sokáig blokkoltuk a NATO–Ukrajna Bizottság miniszteri szintű üléseit. Aztán amikor idén áprilisban felizzott a hangulat, és a NATO-nak, valamint az Egyesült Államoknak nagyon fontos volt, hogy legyen egy ilyen ülés, akkor beadtuk a derekunkat.”

Egy külpolitikával foglalkozó egyetemi docens, aki neve elhallgatását kérte, a fentiektől eltérően úgy fogalmazott a kérdésünkre, hogy

„a NER külpolitikája jelenleg a belpolitikai hegemónia megőrzésére irányul elsődlegesen, és konkrétan ahhoz növeli a mozgásteret az igazán erősen senki által nem korlátozott külpolitikai térben történő mozgolódás.

Kínával barátkozni úgy, hogy ez közben elsődlegesen kínai érdekeket szolgál, úgy éri meg a NER számára, hogy annak hasznai nem a magyar külpolitika szempontjából adódnak.”

Ha pedig az ember a liberális intézményi megközelítést pártolja, amely szerint a kisállamok a nemzetközi jogi normákon és a nemzetközi intézményeken keresztül tudják érvényesíteni érdekeiket, arra a következtetésre is juthat, hogy az európai intézményekkel szembeni háború nem feltétlenül szolgálja az ország érdekét, miután az EU belső bomlasztásával és az Egyesült Államokkal fenntartott szövetségesi viszony gyengítésével Magyarország biztonsága csökken.

Avagy vakcinahasonlattal: ha az EU alkuerejének köszönhetően Magyarország nem jut jelentős mennyiségű „nyugati” vakcinához, akkor a Szputnyik- és Sinopharm-beszerzésekkel együtt is sokkal több áldozatot követel a járvány.

A Sinopharm vakcinaszállítmányát fogadja Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Ferihegyen 2021 áprilisában – Fotó: Szijjártó Péter / Facebook

Illúzió vagy biztonság

Azt a válaszadók eltérően ítélték meg, hogy meddig tud elmenni Orbán annak fényében, hogy Magyarország EU- és NATO-tagország, döntően nyugati gazdasági beágyazottsággal, amelyen a keleti nyitás egy évtized alatt semmit sem változtatott.

A kompország-kép egy kitartóan félrevezető illúzió a magyar külpolitikai narratívában. A 20. században lényegében egyszer sem sikerült ez a mutatvány. Valamely tábor mindig bekebelezte Budapestet. Úgy is mondhatnánk, hogy a hintapolitika arról szól, hogy mikor ülünk át gyorsan egyik hintából a másikba, de nem arról, hogy egyszerre sok hintát akarunk megülni

– mondta Feledy Botond.

Szalai Máté ezzel szemben úgy válaszolt, hogy „a 2020-as évek világrendje a korábbinál valószínűleg konfrontatívabb, fragmentáltabb és feszültebb lesz. Ebben a helyzetben sok kisállam is igyekszik valamilyen mértékben egyensúlyozni jelenleg az Egyesült Államok, valamint a feltörekvő regionális és globális versenytársak (Oroszország, Kína) között.”

A világpolitika nem olyan egyszerű, hogy Nyugathoz vagy Kelethez tartozunk, és a másik ellen küzdünk. A magyar kormány szerint egy ilyen feszült világpolitikai helyzetben önmagában az, hogy Budapesttel szóba áll mindegyik globális nagyhatalom, az mozgásteret és biztonságot is jelent hazánk számára.

Ez szükségszerűen vezet oda, hogy mindegyik félnek teszünk gesztusokat, amelyek gyakran ellentmondásosnak tűnhetnek, de illeszkednek az egyensúlyozási stratégiába. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy „a mozgástér bővítésére és befolyásépítésre irányuló külpolitika könnyen járhat a biztonság vagy autonómia csökkentésével” is.

Árfelhajtás

Dunay Pál szerint Magyarország azért is folytat konfrontatív külpolitikát, mert „a hivatalos, tagságban testet öltő elkötelezettsége (EU, NATO, Európa Tanács) egyre inkább elválik valós preferenciáitól”.

„Ha Magyarországon felszámolják vagy java részben már fel is számolták a demokráciát, akkor logikus, hogy olyan államokhoz érezzük magunkat közel, ahol nem kérdezik, miként állnak nálunk az emberi jogok, a médiaszabadság, a fékek és egyensúlyok rendszere, a bírói függetlenség, hogy fest az alkotmánybíróság összetétele, pártkatonák vezetik-e az ügyészséget, a számvevőszéket, az adóhivatalt.”

Ettől függetlenül szerinte Magyarország nem adja fel nyugati orientációját, mert akkor a „semmi partjára” kerülne.

Az EU- és NATO-tagság egyik szerepe az „árfelhajtás”. Ha nem lennénk ennek a két szervezetnek a tagjai, akkor a helyi értékünk akkora lenne, mint egy kilenc és fél milliós, kicsi, nyersanyagban szegény, tengerparttal nem rendelkező államnak.

Feledy szerint „a kormányfő narratívája egyre inkább a Nyugat alkonyára fókuszál. Ebben a vonatkoztatási rendszerben tehát racionális a lavírozás, vagyis egy poszt-EU-s korszakra való készülés. Más kérdés, hogy vajon az EU reformja és erősítése elkerülhetővé tenné a poszt-EU-s forgatókönyvet. Befektetések, uniós támogatások és kereskedelem az EU-tagokkal meghatározó, nincs alternatívája ennek. Sem Oroszország, sem Kína nem mozog az uniós támogatáspolitikához még csak közelítő modellek felé sem.

Németország számára geopolitikai szükségszerűség a közép-európai térség stabilitása, eddig ezt sikeresen használta ki a magyar kormányzat a belpolitikai érdekei szempontjából is.”

Névtelen válaszadónk szerint „az EU és a NATO nem kicsit előnyösek nekünk, hanem a magyar költségvetés és a magyar biztonság- és védelempolitika jelenleg totálisan nélkülözhetetlen alapjai”. A pávatánc pedig „azért engedhető meg, mert annyira nem vagyunk kiemelkedően fontosak a nyugati partnerek számára, hogy komolyan nekiálljanak büntetni”.

Justin Trudeau kanadai miniszterelnök és Emmanuel Macron francia államfő (az első sorban, b-j), valamint Orbán Viktor magyar miniszterelnök (k) a NATO kétnapos brüsszeli csúcsértekezletének első napján, 2018. július 11-én – Fotó: Botár Gergely / Miniszterelnöki Sajtóiroda / MTI

Kommunikáció vs. politika

Ez utóbbi szempontot Szalai Máté is megemlítette, aki szerint sok külföldi szakértő úgy látja, hogy a magyar külpolitika keleti gesztusai inkább jelképesek.

„Amerikai műhelyekben az a nézet kerül előtérbe, amely szerint a külpolitika stratégiai kerete nem feltétlenül változik meg, ha populista kormányok kerülnek hatalomra. Inkább csak e stratégiai kereten belül kerül sor sok hangos, de gyakran érdemi külpolitikai következménnyel nem járó lépésre.

Mi Budapestről nagyon lényegesnek látjuk azt, hogy hogyan alakulnak a magyar-orosz vagy magyar-kínai kapcsolatok, de ezek Washingtonban gyakran nem ütik át az ingerküszöböt”

– fogalmazott.

A külpolitika és belpolitika közti összefüggéseket firtató kérdésünkre Feledy Botond azt írta, hogy „az ellenségkép-teremtés végigkövethető a kormányzati éveken: IMF, unió, ENSZ, migráns, Soros, Gyurcsány. Ezek klasszikus példái annak, hogy a belpolitika végső soron primátust élvez a külpolitikai logika felett.”

Dunay Pál szerint az is szempont, hogy a külpolitika „mennyiben segít kedvező környezetet teremteni a belső fejlődéshez, és az is, hogy miként látja a lakosság az állandó »harcot«️. [A kormány] olyan dolgokat véd, amelyeket senki nem támad. Senki nem akarja elfoglalni Magyarországot, így hát mondhatja a miniszterelnök, hogy katonailag a saját lábunkon is meg tudunk állni.”

Szalai Máté azt írta, „a magyar külpolitika sok szempontból alárendelődik belpolitikai és kommunikációs céloknak. Ez viszont nemcsak magyar, hanem globális jelenség, lásd akár Trump vagy Biden külpolitikáját. Emiatt felértékelődnek a szimbolikus külpolitikai lépések, a szándékos hangoskodások és konfliktuskeresés szerepe.”

Szerinte a kommunikációs és valós külpolitika közötti ellentmondásosságot jól mutatja a keleti nyitás, amelyet valamilyen mértékben minden állam csinál. „Mi annyiban tűntünk ki, hogy (...) sok más gesztust is tettünk, hogy azt érezzék ezek az országok, velünk úgy lehet együttműködni, hogy nem fogjuk őket szidni. Ennek a kommunikációs döntésnek persze politikai hatásai is vannak, például az, hogy a kérdés átpolitizálódik belföldön és külföldön egyaránt. Az, hogy ez megéri-e, vagy hol van a megfelelő egyensúly, nem csak szakmai, de értékválasztási kérdés is.”

Szalai szerint a külpolitika és a belpolitika közti vonal eltűnésének negatív oldala, hogy „a szakmai viták silányulnak, a külpolitikán növekszik a belpolitikai nyomás. Az ellenzék pedig azzal, hogy minden külpolitikai kérdésben bírálja a kormányt, esetleges hatalomra kerülése előtt csökkenti saját mozgásterét.”

A kormány legújabb kampányának egyik plakátja Budapesten, 2021 júliusában – Fotó: Bődey János / Telex

Nem ez fogja eldönteni a választást

Dunay Pál szerint „arra a kérdésre, hogy ezzel a konfrontatív, különállásra épülő magatartással többet értünk-e el, mint együttműködésre épülő kapcsolatokkal, nehéz válaszolni, mert nem tudjuk, miként fejlődött volna Magyarország egy eltérő kormány vezetése alatt”.

Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a pénzügyi világválság és a koronavírus által szegélyezett tíz évben kedvező külső körülmények között, hatalmas külső forrásokra hagyatkozva

„Magyarország igazán fellendülhetett volna futballpályák, Liget-szétverés, várbeli luxus és kisvasutak nélkül. 1914 óta nem volt és a belátható jövőben nem lesz Magyarországnak olyan lehetősége, mint amit éppen most puskáztak el.

A külső támogatás megérkezett, de nem ott hasznosult, ahol az ország további fejlődését szolgálta volna (infrastruktúra, egészségügy, oktatás, teljesítménynövekedés).”

A vakcinahasonlatra visszatérve: a vakcinabeszerzésektől függetlenül a többlethalálozások alapján Magyarország uniós szinten a legrosszabb harmadban volt. Azaz felmerül, hogy az ország nem jött-e volna ki erősebben a járványból, ha a kormány a kommunikáció, a „nemzeti tőkésréteg építése” és a külpolitikai lavírozás helyett a kormányzásra összpontosít, és a megelőző években nagyobb figyelmet fordít az egészségügy helyzetére vagy a társadalom egészségi állapotának javítására. Ahogy például az is növelhette volna Magyarország alkuerejét, ha gazdasági felzárkózásának üteme nem a középmezőny vége felé helyezkedik el a keleti uniós tagállamok között.

Ettől függetlenül Dunay Pál nem számít arra, hogy komolyabb belpolitikai veszélyei vannak a kormány lavírozásának. „Az orosz és a kínai kapcsolat eddig még nem verte ki a biztosítékot, hiszen a lakosság életére súlyosabb és közvetlenebb hatással lévő politikai döntésekért sem lázadtunk föl tömegesen. A Fudan Egyetem ügye talán az első, ami jelzi, hogy tartósan nem lehet mindenkit hülyének nézni. Van egy pont, amikor túlontúl nyilvánvaló az, hogy nem a mi érdekeinket szolgálja egy döntés.”

Feledy Botond úgy gondolja, hogy „külpolitikai kérdések a magyar választást nem fogják eldönteni.” Szerinte „a korrupció az, amely belpolitikailag még egyes szavazói csoportokat befolyásolhat, ebből a szempontból a jóval kevésbé transzparens orosz, kínai beruházások szavazói kockázata nagyobb. A nagyobb európai országokban is számos Kína-barát szereplő mozog, csak ezt nem kardcsörtetés mellett teszik.”

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!