Orbán olyan csúcson akart Kína és Európa kapcsa lenni, ahol tök egyedül maradt az EU-ból

• A héten lanyha vezetői érdeklődés mellett tartották meg Pekingben a harmadik Övezet és Út fórumot, amely Kína nemzetközi beruházási projektjének újrafazonírozásáról szólt.
• A kezdeményezés a fejlődő világ növekvő adósságproblémái, a beruházások gyakori megakadása és a világban szétszórható kínai tőke megcsappanása miatt sokat vesztett fényéből, ezért Peking most saját hibáiból tanulva kisebb, fenntarthatóbb és jobban előkészített projekteket ígér – a fogadóországoktól pedig több integritást és kevesebb korrupciót kér.
• A kezdeményezés sorsánál is nagyobb sajtót kapott, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök először vett részt ilyen nagy nemzetközi találkozón az ukrajnai agresszió megindítása óta, és Orbán Viktor személyében először találkozott egy EU- és NATO-tagország vezetőjével.
• Orbán Viktor az egyetlen európai uniós vezető volt, aki részt vett az ankéton, és míg a magyar diplomácia azt hangoztatta Pekingben, hogy a Kelet és a Nyugat közti kapocs próbál lenni, Európa nyugati fele újabban inkább riválisként tekint a kínai projektre, és magyar közvetítés helyett ellenprogram indításával próbálkozik.
• Az orbáni alternatív valóságból közben az is kimaradt, hogy az Övezet és Út kezdeményezést részben pont ahhoz hasonló problémák miatt kell átszabni, mint amelyek a program hazai megtestesülését, a tragikomédiába fulladó Budapest–Belgrád vasútvonal beruházását kísérik.

Bár egy-egy nagy (vagy pont a tervezettnél kisebb) csúcstalálkozóból nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni a világpolitika alakulásáról, a héten Pekingben megrendezett harmadik Övezet és Út fórum számos érdekességet tartogatott.

Az egyik nagy sajtót kapott jelenség Vlagyimir Putyin részleges nemzetközi rehabilitációja volt: az orosz elnök Ukrajna lerohanása óta (az ennél regionálisabb Sanghaji Együttműködési Szervezet tavalyi találkozóját leszámítva) először tudott személyesen részt venni egy nagy diplomáciai csúcson „kedves barátja”, Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár meghívására, és igyekezett a belső és külső közönség felé is azt közvetíteni, hogy még mindig a nemzetközi politika befolyásos szereplője.

Ehhez asszisztált Orbán Viktor is, aki Pekingben – az orosz külügy által posztolt videó alapján kissé nehézkesen, de – leült Putyinnal is tárgyalni, és szokásához híven a megbékélést és a gazdasági kapcsolatok fontosságát hangoztatta. Tavaly április óta ez volt az első alkalom, hogy egy uniós kormányfő szóba állt az orosz elnökkel, amiből Moszkva kommunikációs sikert igyekezett faragni – még ha Orbán mondandójában megjelent az is, hogy Magyarország nem fogja tudni fenntartani az együttműködés jelenlegi szintjét (a találkozót itt elemeztük részletesen).

Orbán pekingi jelenléte egy másik szempontból is érdekes volt: ő volt az egyetlen európai uniós miniszterelnök a fórumon. A találkozón részben az orosz elnök meghívása, részben a kínai külpolitikával szembeni érdekellentétek miatt egyetlen nyugati állam- és kormányfő sem vett részt, de Afrika, a Közel-Kelet, Latin-Amerika és Ázsia országainak jelentős része is csupán alacsonyabb szinten képviseltette magát.

Bár a házigazdák szerint 130 állam küldött delegációt Pekingbe, a kínai pártfőtitkár kirakatprojektjének seregszemléjére csupán két tucat külföldi állam-, illetve kormányfőt sikerült berántani.

Ez is jelzi, hogy Kína külgazdaság-politikáját az Európai Unióban manapság egyre inkább kihívásként kezelik, és a nagyrészt kínai hitelből finanszírozott és kínai cégek által kivitelezett infrastrukturális beruházásokból álló Övezet és Út kezdeményezést (imperialista rövidítéssel BRI-t) a fejlődő világ eladósodásáért is felelőssé teszik. Az EU nemrég Global Gateway nevén egy 300 milliárd eurós infrastruktúrafinanszírozási „ellenprogramot” is indított, és szűkebb körben ugyan, de maga is hasonló csúcsot rendez Brüsszelben október végén.

A kínai befektetések és beruházások iránt ezzel együtt továbbra is jelentős az igény a világban, sőt a fejlődő országok gyenge anyagi helyzete miatt nagyobb, mint valaha. Ugyanakkor az elmúlt években kínai elemzők is hajlamosak voltak elismerni, hogy a BRI hiába mozgatott meg sok száz milliárd dollárnyi tőkét, nem teljesen váltotta be a hozzá fűzött reményeket, emiatt újra kell gondolni a programot.

A problémák egyik ékes példája a projekt hazai zászlóshajója, a Budapest–Belgrád vasút, amely olyan súlyosan kisiklott, hogy a VSquare értesülései szerint Orbán útjának egyik legfontosabb eleme a számára politikailag fontos, de gazdasági szempontból teljesen értelmetlen projekt megmentése volt.

Ehhez kapcsolódik a találkozó harmadik érdekes momentuma, a magyar diplomácia alternatív valósága. Az Európában a lengyel választások eredményeként még jobban marginalizálódó magyar kormány úgy próbálta beállítani az eseményt, mint ahol hazánk a Kelet és Nyugat közti „gazdasági és technológiai találkozási ponttá” válik, és miközben a balga nyugati államok bezárkóznak, Orbán majd közvetít a nagy világhatalmak között.

Ez azonban a BRI jelenlegi állapota, a nemzetközi helyzet alakulása, valamint Magyarország Európában és a világban elfoglalt helyének fényében elég merész elképzelésnek tűnik.

Tíz éve folyik, nem tudni, hova

A 2013-as bejelentésekor Új Selyemút, később Egy övezet, egy út, majd Övezet és Út kezdeményezés néven futó projekt pontos keretei tíz év után is elég homályosak.

A program annak idején elsősorban közép- és délkelet-ázsiai vasúti és kikötői beruházásokkal indult, amelyek célja az lett volna, hogy javítsák Kína és szomszédsága gazdasági összeköttetését. Később a kínai vezetés önbizalma és étvágya jelentősen megnőtt: a kínai hitel a Közel-Keletre, Afrikába és Latin-Amerikába is eljutott, és a finanszírozott beruházások köre is bővült. A kikötők, vasutak és autópályák mellett megjelentek az energetikai beruházások, a digitális infrastruktúrafejlesztés, és a BRI farvizén a kínai bankok, kereskedők, feldolgozóipari beruházók és bányászati cégek, valamint a Huawei és más IT-s gyártók és szolgáltatók is élénkebben kezdtek üzletelni a világban.

Ma már a beruházások összegét tekintve az energetika vezet a közlekedés előtt, és az állami bankokon keresztül finanszírozott projektek számát nézve a Huawei a kezdeményezés legtöbbet foglalkoztatott fővállalkozója, amely a nyugati imperialisták szerint a digitális infrastruktúra mellett a kínai megfigyelőállam eszközrendszerét is exportálja. És míg a kínai terjeszkedés közhelyes helyszíneként a legtöbbször Afrika kerül elő, valójában a BRI legnagyobb projektjei Kína szomszédságában maradtak: Pakisztán, Indonézia, Kazahsztán, Malajzia és Kambodzsa részesült a legnagyobb hitelösszegből.

A program 2015-re Európában is megjelent, a kontinens középső és keleti része nagyrészt csatlakozott a történethez. A kínai külügy szerint 154 ország írt alá memorandumot a BRI-hez való csatlakozásról, és 2019-ben első nagy uniós gazdaságként Olaszország is belépett – bár ezt az új kormány most próbálja nagyobb diplomáciai bonyodalom nélkül felbontani.

Ezzel együtt a BRI keretei nincsenek világosan kipóznázva: a programnak egy korábbi európai elemzés szerint „nincs hivatalos vagy általánosan elfogadott definíciója”, eddig nem is volt szervezeti kerete, a „tagság” sem jár formális kötelezettségekkel, se jogokkal, a memorandumoknak nincs közvetlen következményük. Az idei csúcsra kiadott, az emberiség közös törekvéseinek beteljesítését emlegető fehér könyv is legfeljebb annyit mond a dologról, hogy a világot össze kell kötni, mert attól béke lesz és fejlődés. (Az orbáni külpolitikai jelszavakkal való feltűnő hasonlóság nem biztos, hogy a véletlen műve.)

Ebből fakadóan az sem világos, hogy mi tartozik bele: egyes kínai és amerikai intézetek majdnem minden külföldi beruházást beleszámolnak a BRI-be, így még a magánkézben lévő CATL Debrecenben épülő akkumulátorgyárát is (sőt olyan hírek is vannak, hogy egyes, zavarosban halászó kínai üzletemberek próbálják a BRI részeként eladni saját, a kínai államtól teljesen független projektjeiket külföldi hatóságoknak, hogy ezzel jobb elbírálást kapjanak). A másik oldalon a nemzetközi fejlesztési hitelezés kutatói általában csak néhány nagy kínai állami fejlesztési bank tevékenységére, illetve Peking bábáskodása mellett létrehozott nemzetközi intézmények, elsősorban az Új Fejlesztési Bank és az Ázsiai Infrastruktúra-beruházási Bank (AIIB) tevékenységére összpontosítanak.

Az előbbi, tág definíció mentén több mint ezermilliárd dolláros összegek repkednek a program méretét illetően, az utóbbi definíció mentén 500 milliárdos nagyságrend környékén mozognak a becslések. Ebből még a kisebb összeg is azt jelenti, hogy a kínai állami fejlesztési bankok nemzetközi hitelezése nagyságrendileg a Világbankéhoz és a teljes fejlett világéhoz mérhető: a BRI felfutó szakaszában, 2013 és 2017 között Kína 425 milliárd dollár hivatalos fejlesztési hitelt és segélyt helyezett ki, szemben a 185 milliárdos amerikai és 125-125 milliárdos német és japán értékkel. (Ebben természetesen nincs benne a kereskedelmi banki hitelezés és a működőtőke-kifektetés.)

A kínai adatokkal kapcsolatban pedig azt is érdemes tudni, hogy a nyugati országokéval szemben nem hivatalos forrásból származnak, hanem úgy kell összehalászni őket a fogadó országok statisztikáiból, banki, vállalati és állami pénzügyi beszámolókból. Miután újabban a kínai kvázi-állami hitelezés jelentős része állami vállalatokon és vegyes összetételű pénzügyi konzorciumokon keresztül zajlik, egyes spekulációk szerint a teljes kintlevőség (és így a fejlődő világ adóssága) az összegereblyézett összegeknél is magasabb lehet.

A mérete mellett a BRI pontos céljait illetően is szerteágazó spekulációk folynak. Az egyik, cinikus verzió szerint elsősorban Kína felesleges ipari kapacitásainak exportjáról van szó: az ázsiai ország az ezredforduló utáni beruházási boomja során jelentős nehézipar, építőipari és vegyipari kapacitásokat épített ki, ám azóta a beruházások üteme lassult, és újabban az ingatlanpiac tartós növekedése is kifújt. Ezért – ezen elképzelés szerint legalábbis – a BRI mögötti motiváció, hogy a belföldön relatíve szűkülő lehetőségekkel szembenéző beruházóknak külföldön szerezzenek piacot.

A logisztikai kapcsolatok fejlesztésével értelemszerűen nemcsak az építőipari beruházók, hanem a kínai áruexportőrök is jól járnak: a BRI megkönnyíti a fejlődő piacok elérését és a kínai exportlehetőségeket. A BRI mentén kiépülő hitelezési infrastruktúra pedig a kínai pénzügyi rendszer és a kínai fizetőeszköz globális terjedését is támogatja. Azaz végső soron az egyik véglet szerint ez egy pusztán belgazdasági fókuszú fejlesztési politika.

A másik véglet a hivatalos kínai propaganda, ahol a BRI égisze alatt folyó beruházások a kínai nép ajándékaként jelennek meg, dacára annak, hogy hitelekről van szó. Egy kapcsolódó elképzelés, hogy a projekt nagyrészt Kína nemzetközi presztízsének építéséről, esetleg Hszi Csin-ping pártfőtitkár személyes nimbuszának erősítéséről szól. Egyes teóriák szerint egyenesen egy új kínai nemzetközi rend megalapozása zajlik, miután a feltörekvő hatalmakra jellemző, hogy szeretnék a saját képükre formálni a világot, és igyekeznek nemzetközi befolyásszerzéssel érvényt szerezni elveiknek és érdekeiknek.

Egy hasonló gyökerű, de funkcionális magyarázat szerint inkább arról van szó, hogy a kínai gazdaság növekedése és fejlődése az ország külső kitettségét is növelte, emiatt Kína számára alapvető stratégiai fontossággal bír, hogy képes legyen alakítani a világ működését. Miután ezt a nyugati vezetésű globális intézményekben csak erős korlátok között tudja megtenni, inkább gründol magának saját fórumokat.

De sikerült?

A kérdés persze, hogy a vélt és valós stratégiai és gazdasági célok elérése mennyire sikerült az elmúlt tíz évben.

Egyrészt azt elég nehéz lenne tagadni 2023-ban, hogy Kína világgazdasági súlya és politikai befolyása jelentősen nőtt 2013 óta, amihez a BRI is nagyban hozzájárult. A program rengeteg olyan projektet finanszírozott, amelyet a Világbank és más nyugati fejlesztési bankok nem voltak képesek vagy hajlandóak, és ezek összességében segítették az érintett országok iparosítását és a globális kereskedelembe való bekapcsolódását.

A BRI számos sikeres projektet szült, a horvátországi Pelješac híd régi igényt elégített ki; Indonéziában kínai pénzből és technológiával (és mindössze négy év késéssel és 3 milliárd dolláros költségvetés-túllépéssel) épült 350 kilométer/órás sebességre képes modern gyorsvasút, amely évtizedekkel előzi a jóval gazdagabb Magyarország vasúti szolgáltatási színvonalát; a volt gyarmati hatalmak által kizsákmányolt, majd elhanyagolt Afrikában szintén vasúti reneszánszt indított a BRI, javítva a kontinens országai közti összeköttetést és a külpiacokhoz való hozzáférést.

A kínai célok közül is több teljesült. Kína kereskedelmének egyre nagyobb része bonyolódik a fejlődő világgal, és egyre kisebb a fejlett gazdaságokkal, azaz a program a jelek szerint új piacokat nyitott és segítette a diverzifikációt (bár ehhez kellett az amerikai kereskedelmi háború is).

A kínai pénz pedig a politikai befolyást is segíti. A Heidelbergi Egyetem, a Göttingeni Egyetem, a Hongkongi Egyetem és a William & Mary Főiskola kutatóinak adatelemzése szerint azok az országok, amelyek több kínai hitelt és segélyt kapnak, statisztikailag kimutatható módon igazodnak a kínai külpolitikai célokhoz a nemzetközi fórumokon. Ugyan a nyugati világban a kínai rezsim megítélése az utóbbi bő egy évtizedben rengeteget romlott, az alacsony és közepes jövedelmű országok társadalmai inkább pozitívan tekintenek a kínai rendszerre.

A másik oldalon a fejlődő világ fejlődési üteme az utóbbi években látványosan megtorpant, az adósságproblémák megsokasodtak, a BRI pedig számos súlyos blamázst is hozott. Srí Lanka államcsődjéhez tevékenyen hozzájárult, hogy a kormány (más baklövések mellett) kínai hitelből kikötőt, autópályát és repülőteret épített egy arra teljesen alkalmatlan helyre; Montenegró az EU-tól kért segítséget, miután kis híján belerokkant a kínai autópálya-építésbe; Zambiában is fizetésképtelenségbe torkollott a szép új világ; de a BRI egyik első nagy megaprojektje, a Nyugat-Kínát és Közép-Ázsiát a pakisztáni Karacsi és Gvadar kikötőivel összekötő korridorja is megakadt a helyi politika útvesztőiben.

Ezekről a hivatalos magyar csatornákon is terített kínai narratíva, hogy néhány egyedi problémáról van szó. Mint a nemrég az Orbán Balázs, a kormányfő politikai igazgatójának felügyelete alá rendelt (bár az empirikus kutatómunkában már ezt megelőzően sem jeleskedő) külügyi intézet munkatársa szerint például bár egy-két projekttel voltak kisebb gondok a fogadó országok felkészületlensége miatt, az csak az amerikai propaganda hazugsága, hogy rendszerszintű adósságproblémák kísérnék a BRI-t, és a világ háromnegyede részesülni szeretne a kínai projektből.

Ezzel szemben az amerikai imperializmus láncos kutyái, jelesül a Kieli Világgazdasági Intézet, a Világbank, a Harvard Egyetem és a William & Mary Főiskola a hasraütés alapú világmagyarázásban utazó magyar kollégák helyett adatgyűjtéssel és adatelemzéssel dolgozó fejlődésgazdaságtan-kutatói szerint Kína a BRI huszonkét országának (köztük például Argentínának, Belarusznak, Ecuadornak, Egyiptomnak, Laosznak, Mongóliának, Pakisztánnak, Srí Lankának és Venezuelának) volt kénytelen összesen 240 milliárd dollár értékben likviditási gyorssegélyt nyújtani fizetési problémáik miatt. A kínai hitelek 60 százalékának esetében olyan ország az adós, amely komolyabb nemzetközi fizetési problémákkal küzd, emiatt

manapság Kína hivatalos külföldi hitelezésének többsége az infrastrukturális beruházások helyett egyre inkább bajba jutott adósoknak nyújtott likviditási gyorssegélyből áll.

A pénzügyi problémák persze nem csak a kínai hitelezésből fakadnak, benne van a koronavírus-járvány, a világkereskedelem és a globalizáció általános lassulása, valamint a (Kína kereskedelmi többletétől nem függetlenül) növekvő protekcionizmus, és az ezen országcsoportra egyébként is jellemző pénzügyi és gazdaságpolitikai baklövések.

Ugyanakkor azt is nehéz lenne állítani, hogy a BRI ne járult volna hozzá a problémákhoz. A fent idézett kutatási projekt 13 427 beruházás vizsgálata alapján arra jutott, 35 százalék esetében merült fel komolyabb probléma a kivitelezéssel, a korrupciótól a környezeti károkon át a tüntetésekig, azaz kiemelkedően magas a félresikerült beruházások aránya. Ezt tetézi, hogy egy, kínai nemzetközi fejlesztési bankok száz hitelszerződését átvizsgáló tanulmány szerint a kínaiak más hivatalos hitelezőknél keményebb kondíciókat, szűkebb újratárgyalási lehetőségeket és szigorúbb titoktartási követelményeket írnak elő, és a megállapodások jobban hasonlítanak a piaci, kereskedelmi banki hitelekre, mint például a Világbank vagy más hivatalos hitelezők olcsóbb kölcsöneire. Azaz sokszor rossz projektekre adnak drága hitelt, amelynek költségét aztán a rossz projektek alacsony gazdasági haszna nem tud kitermelni, és újratárgyalásra és/vagy gyorssegélyre lesz szükség.

Ahogy a szimpla fejlesztési hitelezésre, úgy az empirikus kutatások szerint a pénzügyi mentőövekre is igaz, hogy Kína gyakorlata erősen eltér más országok és nemzetközi szervezetekétől:

relatíve magas a kamat; kevés a transzparencia; és általában inkább az adósság lejáratának meghosszabbításával vagy ideiglenes törlesztési moratóriummal igyekeznek kezelni a helyzetet, de nem szeretik elengedni a bedőlt hiteleket.

A kínai projektek nyilvánosan hozzáférhető megállapodásaiból az is kiderül, hogy az újrafinanszírozáskor gyakran a bajba jutott ország nyersanyagkészlete jelenti a hitel zálogát. Ez egyébként pénzügyileg racionális magatartás és nem jelenti az adott erőforrások kisajátítását (mint az orosz szankciók esetében is kiderült, a fontos nyersanyagok a globális piacon bármilyen konfliktushelyzetben is hozzáférhetők), de a gyakorlat körüli politikai felhajtás nem használ Peking megítélésének.

A kínai pénzügyi szigorból fakadó problémák nemrég több fejlődő ország fizetésképtelensége mentén is előjöttek. A kínaiak ugyan relatíve rosszabb feltételek mellett hitelezték Srí Lankát és Zambiát, mint a nemzetközi intézmények, az adósságrendezéskor ugyanolyan elbírálást követeltek, mint a Világbank, ami hosszas politikai csatározásokhoz vezetett Peking és Washington között, és a fizetésképtelenné vált országok hiteleinek átrendezését is elnyújtotta.

Átkalibrálják

Ez a magatartás nem kínai kuriózum, az 1970-es és 1980-as években a nyugati világ is ugyanezt a játékot játszotta a fejlődő országok adósságproblémáinak idején.

Azóta a fejlesztési hitelezéshez való hozzáállás jelentősen megváltozott, miután a sok-sok hasonló félrement és szétlopott projekt, valamint államcsőd-sorozat után a nyugati világban uralkodóvá vált az a nézet, miszerint a gazdasági fejlődéshez elengedhetetlen egy adott ország gazdasági és társadalmi intézményeinek fejlesztése is. Más szóval a Világbank és más, nyugati irányítású nemzetközi hitelezők nem azért kötik komoly feltételekhez a hitelezést és a projektfinanszírozást, és nem azért hadoválnak folyamatosan intézményi reformokról, kapacitásfejlesztésről, társadalmi inkluzivitásról és a korrupcióellenes harcról, mert a washingtoni imperialisták ezen jelszavak alatt akarják az utolsó cseppig kiszipolyozni a fejlődő világ vérét (azt megteszik a bányászati cégek és kereskedelmi bankok), hanem mert a történelmi tapasztalataik alapján értelmes gazdaságpolitika hiányában kevés haszna, cserébe nagy kockázata van az ingyenpénzből felhúzott kirakatberuházásoknak.

A BRI problémái abban is hasonlók a nyugati világ korábbi baklövéseihez, hogy a nagyhatalmak mindig azt hiszik, saját gazdaságfejlesztési módszereik máshol is gond nélkül működnek majd. Ahogy a Nemzetközi Valutaalap angolszász elveket követő strukturális reformjai sem jöttek be Latin-Amerikában vagy Afrikában, úgy az infrastruktúra alapú kínai növekedési modell sem hozott átütő sikert olyan helyeken, ahol a helyi politikai és gazdasági intézményrendszer nem rendelkezik a megfelelő kapacitásokkal ahhoz, hogy ezeket a beruházásokat kihasználja.

Christina Wolf, a Hertfordshire-i Egyetem kutatója helyi terepmunkával, adatgyűjtéssel és részletes adatelemzéssel mutatta be a BRI ebből fakadó kettősségét. Tanulmánya szerint Angolában, Etiópiába és Nigériában a kínai beruházások fontos szerepet játszottak az iparosodás beindításában, miután megteremtették a fizikai infrastruktúrát az ipari szektorok növekedéséhez, illetve közvetlen anyagigényükön keresztül hozzájárultak a helyi építőipar és az építőipart kiszolgáló más szektorok fejlődéséhez is. A pozitív hatás mégis mérsékelt maradt, miután az angolai és a nigériai esetben a helyi kormány gazdaságpolitikája nem segítette a beruházások által megteremtett új kapacitások jó kihasználását, Etiópiában pedig a kormányzati törekvések ellenére a helyi társadalmi érdekcsoportok konfliktusai kisiklatták az iparosítást.

Hasonló konklúzióra jutott egy, a kenyai vasútfejlesztéseket vizsgáló, módszertanilag egyszerűbb tanulmány is, amely szerint a beruházás hozadéka pozitív volt, de arra nem volt elég, hogy kitermelje a hitel költségeit, és mára a korábban tervezett ugandai meghosszabbítás is kétségessé vált. A vasút gazdasági hasznának eloszlása sem feltétlenül azt tükrözte, hogy a BRI a fejlődő világ felvirágoztatását szolgálja: az új vasúton jóval több kínai áru jutott el a mombasai kikötőből az ország belsejébe, mint a kenyai belterületekről Kínába. Ez annak fényében nem meglepő, hogy a kínai ipar sokkal versenyképesebb, mint a kenyai. Az ilyen jelenségek ugyanakkor felvetik annak veszélyét, hogy az új infrastruktúra az arra épülő működőtőke-beruházások nélkül nem segíti, hanem inkább hátráltatja az iparosítást.

Ezek a problémák a kínaiakat is zavarják.

Az utóbbi években többek között a Peking Egyetem Nemzetközi és Biztonsági Tanulmányok Intézete és a kínai külügyminisztérium alá tartozó külügyi intézet vonatkozó jelentései is arról írtak, hogy a projekt eszközei és módszerei rekalibrációra szorulnak. Ez pedig nem az amerikai imperialisták kulturális hegemóniájának az eredménye, hanem abból fakad, hogy bedőlő projekteket és fizetésképtelen országokat finanszírozni nem jó biznisz.

A BRI kezdeti szakaszában, 2013 és 2018 között kifejezetten magas volt az 500 millió dollár feletti megaberuházások volumene, amelyeket jellemzően az állami bankok köré gyűlő nagyobb konzorciumok finanszíroztak. Ezek helyét mostanában elkezdték átvenni a kisebb költségvetésű, nagyobb helyi részvétellel zajló, részletesebb tervezéssel és előkészítéssel kivitelezett – a vonatkozó buzzword szerint „kicsi és gyönyörű” – projektek. Az infrastrukturális beruházások mellett nagyobb teret terveznek szánni az afrikai iparosítás és a mezőgazdasági modernizáció támogatásának is, azaz a kínai modell másik pillérét is megpróbálják elvinni a szegény országokba.

Hszi Csin-ping programbeszédében a zöldberuházásokat, a tudományos és technológiai együttműködést, valamint az integritás (azaz a korrupció visszaszorításának) fontosságát is elővette, jelezve, hogy a jövő nemcsak a vasútról és kikötőkről szól.

Végső soron tehát a BRI elindult a világbankosodás irányába, a mostani csúcs is nagyrészt ezen fordulat egyengetéséről és a prioritások átdolgozásáról szólt.

A racionalizálás a kínai gazdaság belső kihívásai miatt is időszerű: a növekedés lassulása, a belső adósságállomány növekedése és az ingatlanpiaci lufi leeresztése közepette a korábbi évtized nagyzolására már nincs elég fölösleges tőke Kínában, és a jelenlegi gazdasági realitások jobb megtérülést és kevesebb bedőlő hitelt kívánnak. Ez a kínai hitelkihelyezés alakulásán is meglátszik, Afrikába például a 2016-os csúcson 28,5 milliárd dollárnyi kínai kölcsön érkezett, 2021-ben viszont már csak 1,2, tavaly pedig kevesebb, mint egymilliárd.

Európának nem tetszik

A BRI újabban Európában sem népszerű. A kontinens annak fényében sosem volt a program fő célterületei között, hogy relatíve gazdag, jó infrastruktúrával bír, és a további fejlesztések finanszírozására rengeteg európai uniós és egyéb, a piacinál sokkal jobb feltételeket kínáló hivatalos forrás áll rendelkezésre. Mindemellett Európa vonzerejét a bonyolult szabályozási környezet és a közbeszerzési piacra való belépéssel járó potenciális politikai és gazdasági érdekellentétek is akadályozták.

Ezzel együtt a kínai pénz hívószava a régió keleti felén korábban relatíve csábító volt, és 2015-ben tizenhat közép- és kelet-európai ország, majd Görögország, Portugália és Olaszország is aláírta az áhított memorandumot. Ennek ellenére az eredeti tizenhatok közül az utóbbi években megcsappant a kínai barátság iránti rajongás, a balti államok, Csehország és Románia is jegelte a dolgot. Orbán és Putyin mellett a kontinensről egyedül kettejük szövetségese, Aleksandar Vučić szerb elnök tette tiszteletét Pekingben.

Az EU nyugati felén a kínai import feltörésével és a kínai piachoz kapcsolódó remények elhalványulásával párhuzamosan a BRI-t is elkezdték inkább kihívást jelentő geopolitikai projektként kezelni.

A világ hét nagy fejlett gazdaságából álló G7, majd az Európai Unió is meghirdetett egy rivális programot, utóbbi Global Gateway néven 300 milliárd eurós keretből tervez ázsiai, afrikai és latin-amerikai infrastrukturális és digitális beruházásokat finanszírozni, a „fenntarthatóság” és a „magas minőségű infrastruktúra” jelszavai mellett, ami természetesen a kínai projektekkel szemben felmerült problémák diplomatikus nyelvezetű felhánytorgatása. Szeptemberben az újdelhi G20-csúcson pedig egy indiai–amerikai–európai–szaúdi infrastrukturális korridor tervét is bejelentették, amelyre szintén ellen-BRI-ként szokás hivatkozni.

Hogy ennek mennyi értelme és realitása van, arról minimum megoszlanak a vélemények. Az indiai korridor például első ránézésre legfeljebb a Szuezi-csatornának kínálna drágább alternatívát, miközben az izraeli–palesztin konfliktus fényében alig egy hónappal bejelentése után máris kétséges megvalósítása. Hasonlóan érdekes kérdés a jó minőségű és fenntartható európai infrastruktúra, miközben az EU legerősebb gazdasága, Németország még saját területén sem képes normálisan megépíteni egy repteret és egy pályaudvart. Ezzel együtt az világos, hogy a jelenlegi politikai klímában az EU inkább versenyezni szeretne Kínával a fejlődő világban, és nem igazán bízik a pekingi üzenetben, miszerint a BRI fogja elhozni a globális békét és prosperitást.

Az európai elfordulás és Putyin jelenléte a mostani csúcs esetében is olyan értékeléseket szült az ádáz imperialisták részéről, hogy a BRI végső soron valamiféle alternatív gazdasági és politikai rendszerré akar válni, amely elsősorban a „globális Dél” néven egybegyúrt alacsony jövedelmű és fejlődő országok egyfajta alternatív fórumává akar válni.

A kínai–orosz új világrend sztorijában erősen sántít, hogy Putyin egy kis szereplési lehetőségen túl nem kapott semmit a házigazdáktól, a fórumon bejelentett projektek közül pedig feltűnően hiányzott Moszkva fő vágya, egy második orosz–kínai gázvezeték megépítése.

Az sem világos, hogy a fejlődő államok számára milyen rend alapja lenne két olyan ország érdekházassága, ahol mindkét fél szuverén jogának tartja a szomszédos gyengébb államok vegzálását és a számára kedves területek kisajátítását.

Ez, illetve a külföldi vezetők gyenge részvétele ugyanakkor egyáltalán nem jelenti azt, hogy a fejlődő világ elfordult volna Kínától. A távolmaradásokat a közel-keleti konfliktus, az újabban ismét necces afrikai biztonsági helyzet és más belső prioritások is magyarázzák. Az Izraelnek nyújtott politikai támogatás a Közel-Kelet egyébként gazdaságilag önérdekkövető államait sem fogja közelebb hozni a Nyugathoz. Közben az afrikai, latin-amerikai és ázsiai fejlődő országok rossz adóssághelyzete és lanyha növekedése miatt pont hogy még több kínai pénzre vágynak. Egyes rezsimek pedig, mint például az afganisztáni tálibok, Pakisztán vagy a keményebb afrikai diktatúrák számára eleve nincs más finanszírozási alternatíva. Ahol pedig van, a Kínával rivális európai és amerikai projektekre ott is inkább egymást kiegészítő forrásként tekintenek, nem egymást kizáró geopolitikai blokkokhoz való csatlakozásként.

A régi szép keleti nyitás

A fenti folyamatok jelzik, hogy Magyarország kemény fába vágta a fejszéjét, ha tényleg a Kelet és Nyugat közti közvetítői szerepre vágyik. Ehhez ugyanis arra lenne szükség, hogy mindkét oldalról meglegyen a bizalom és a fogadókészség a magyar közvetítés felé. Ezzel szemben a Szabad Európa szerint csütörtökön összeültek a NATO-tagországok és Svédország budapesti nagykövetei, hogy megvitassák, ez még a pávatánc-e, vagy az eddigieknél is jobban kell-e aggódniuk a NATO- és EU-tag Magyarország megbízhatóságát illetően. A másik oldalról Peking és Moszkva számára sem hasznos egy olyan felállás, ahol a közvetítőt trójai falónak tartják – a dolog azon részéről nem is beszélve, hogy az EU-nak a valós és sokasodó viták ellenére esze ágában sincs elzárkózni Kínától, és a kereskedelem, a befektetések és az uniós vezetők is jelentős volumenben áramlanak a két térség között.

A magyar diplomácia pekingi fellépése a Putyinnal való lekezezésen túl is tartogatott okot a kételkedésre. Az Orbánt elkísérő Szijjártó Péter külügyminiszter az ENSZ-ben érezte magát, amivel vélhetően azt próbálta mondani, hogy az egész világ ott volt Pekingben; Magyarország globális felértékelődését pedig azzal igyekezett bizonyítani, hogy a hazánkba települő ázsiai gyártók rengeteg akkumulátort fognak termelni itt. Azt a tényt azonban stratégiailag elhallgatta, hogy ebben a felállásban valójában a magyar kormány a német, kínai és koreai vállalkozások nyugat-európai profittermelését támogatja természeti és anyagi erőforrásokkal. Azaz nem igazán a magyar erő, hanem a külföldi nagytőke előtti behódolás jelképe a dolog, várhatóan alacsony hazai gazdasági haszonnal.

A Kelet és Nyugat közti közvetítési vágyakat az is gyengíti, hogy Magyarország az egyes BRI-s projekteket övező fejetlenség lesújtó példája. A kormány annak idején arra hivatkozva szerződött a kínaiakkal a Budapest–Belgrád vasút hazai szakaszának megépítésére, hogy azzal majd csatlakozhatunk a kínai Cosco logisztikai cég által felvásárolt pireuszi kikötőhöz, és Magyarország a kínai kereskedelemnek köszönhetően felvirágzik majd. A projektnek már akkor sem látszott sok gazdasági haszna, hiszen Pireusz vonaton minimum 3-4 nap Budapesttől, míg az adriai kikötőkbe egy nap alatt le lehet érni. Érdekes módon ez nem sokkal később a kormánynak is feltűnt, amely pár évre rá Triesztben vásárolt egy, modern kikötőépítésre nem teljesen alkalmas partszakaszt, arra hivatkozva, hogy gyors tengeri hozzáférésre van szüksége a magyar exportnak.

A belgrádi vasút közben teljes tragikomédiába kezd fulladni: mint a Telex kiderítette, a kínai beruházó nem tud a helyi szabványnak megfelelő biztosítóberendezéseket szállítani; a beruházásról pedig nemrég azért is komolyabb erőforrásokat kellett hirtelen elvonni, mert a sokkal fontosabb nyugati fővonal teljesen lerohadt, és csak a belgrádi vasútról tudtak hirtelen embert, gépet és anyagot hozni a javításra. Ezzel párhuzamosan a kínai akkugyár-beruházók a Hvg.hu szerint arról érdeklődnek a kormánynál, hogy hogyan fogják tudni hozni és vinni a gyártáshoz szükséges jelentős mennyiségű nyersanyagot, illetve magukat az elég nehéz akkukat, miután az értelmetlen déli vasúttal küzdő Magyarország a nyugati piacok és a nyugati kikötők felé nem rendelkezik megfelelő vasúti kapacitással.

Azaz végső soron Magyarország úgy akar az újrafazonírozott BRI európai nagykövete lenni, hogy az elmúlt bő fél évtizedben olyan szintű bénázást mutatott be, mint bármely csődközeli afrikai vagy közép-ázsiai állatorvosi ló.