Hiába az akkugyárak, Kína gazdaságilag távolodik Amerikától

Hazánkban naponta jelentenek be új kínai tulajdonú akkumulátorgyárat, miután a szektorban globális szinten is kínai cégek dominálnak; idénre a kínai BYD a világ legnagyobb elektromosautó-gyártójává vált; Kína a világ legnagyobb autóexportőrévé vált; a Huawei még mindig a világ legnagyobb telekommunikációs- és hálózatieszköz-gyártója; az ország világelső a napelemgyártás, a hajógyártás vagy a vegyipar terén is; több kilométer gyorsvasútpályát épített, mint a világ többi része együttvéve; ma már majdnem annyi szuperszámítógéppel bír, mint az Egyesült Államok (és közel négyszer annyival, mint Németország); a kínai cégek, mint a TikTok, az Alibaba vagy a Shein a nyugati online piacon is egyre erősebbek; és ipari szabadalmak terén is régen előzik Amerikát.

Nem csoda, hogy Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter nemrég egy olyan erős publicisztikában harangozta be a kínai technológiai világuralmat, mintha szövegírója a kínai külügyminisztérium kommunikációs osztályának munkahirdetésére pályázott volna a művel.

Ugyanakkor ha az ember nem a Fidesz és/vagy a Kínai Kommunista Párt sajtójában követi a kínai gazdaság alakulását, hanem mondjuk az angolszász gazdasági oldalakon, akkor a fentiek helyett inkább olyan hírekkel találkozhatott, hogy „vége a kínai csodának”, „a negyvenéves kínai növekedés véget ért”, „a kínai gazdaságnak sürgős segítségre van szüksége”, „milyen súlyos Kína gazdasági lassulása?”, mélyül az ingatlanválság, önkormányzati adósságválság fenyeget, a defláció réme időzített bombaként ketyeg, az 1990-es évek óta stagnáló Japán sorsára juthat az ország.

Ha Nagy Mártont kérdezzük, a furcsa kettősség feloldása, hogy „egy Kína-ellenes félelemkeltés és az ország démonizálása zajlik a nyugati világban”. Egy ennél kevésbé koncepciózus magyarázat, hogy Peking hiába oldotta fel az év elejére hirtelen az összes járványügyi korlátozást, a kínaiak nem kezdték el szórni a pénzt, a növekedés nem robbant be, a makroadatok a járvány előtti állapotokhoz képest kifejezetten gyengék, és

elkezdtek beérni egyes, évek óta emlegetett gazdasági problémák, mint az ingatlanpiac túlnyújtózkodása és az önkormányzatok eladósodása.

A Kínát démonizáló nyugati imperialisták bánatára ez azért messze nem jelenti azt, hogy a nagy összeomlás tornácán állna a kínai gazdaság, de a jelek szerint a járvány előtti erős növekedéstől és Amerika leelőzésétől is egyre messzebb kerül.

Nem fogyasztanak

Amikor a kínai kormány 2022 végén (két évvel a koronavírus elleni hivatalos győzelmet követően) bejelentette, hogy gyorsan feloldják az összes járványügyi korlátozást, az elemzői várakozások arról szóltak, hogy a kínai nép – az amerikaihoz hasonlóan – elkezd majd ezerrel költeni, felpörög a gazdaság, és gond nélkül megugorják a 2022-es, elég gyenge 2,9 százalékos növekedési adatot, valamint a Kínai Kommunista Párt által idénre kitűzött 5 százalékos célt is.

Ez enyhén szólva eddig nem jött be. Az augusztusi előzetes adatok és felméréseken alapuló becslések szerint a szolgáltatási szektor növekedési üteme lassul, az ipari termelés enyhén lefelé tendál, az export zuhan, a külföldi befektetések értéke 25 éves mélypontra esett; a magánszektor beruházásai az első fél évben stagnáltak; a munkanélküliségi ráta magasabb, mint az Egyesült Államokban vagy Magyarországon. Az infláció júniusban 0, júliusban -0,3 százalék volt, azaz csökkentek az árak, ami bár Magyarországról nézve üdvözítőnek hathat, valójában komoly problémák jele: az áresés oka, hogy Kína sokkal többet termel, mint amennyit képes elfogyasztani.

Bár a második negyedéves növekedés első ránézésre erős volt a maga 6,3 százalékos értékével, a dolog mögött az áll, hogy a tavalyi második negyedévben, amelyhez a növekedési ütemet viszonyítják, a kínai pártvezetés a koronavírus terjedése miatt hetekre bezárta Sanghaj, Sencsen és több másik nagyváros lakosságának jó részét. A lezárások időszakához képest tehát valóban jól muzsikál a kínai gazdaság, ám a jelenlegi tendenciák éves szinten csupán 3 százalék körüli pluszt mutatnak.

Ez elég drámai változás ahhoz képest, hogy a járvány előtt 6-7 százalék között mozgott a kínai növekedés. A lassulás miatt a kínai bruttó hazai össztermék (GDP) nominális értéken jó másfél éve távolodik az amerikaitól: míg 2022 elején a kínai gazdaság dolláralapon az amerikai 77 százalékára rúgott, ma csupán 67 százalékát teszi ki. Ez az érték 2018-ban volt utoljára ilyen alacsony, más szóval Amerika befogása ma távolabb van Kína számára, mint öt évvel ezelőtt volt (bár ebben benne van a dollár erősödése, illetve a jüan gyengülése és a magasabb, bár mostanában már csak 3 százalékon mozgó amerikai inflációs ráta hatása is).

A lassuláshoz hozzájárultak a járvány utórengései: a Covid-19 Kínában is erősen megcsapolta a lakosság és a vállalatok tartalékait, emiatt nem meglepő, hogy az emberek nem kezdtek el hirtelen kiköltekezni a járvány végével. Ugyanakkor a Kínát démonizáló nyugati imperialisták szerint mélyebb, rendszerszintű egyensúlytalanságok állnak a jelenség mögött.

Ezek közül a legtöbbet emlegetett probléma az alacsony fogyasztás. Szemben a hanyatló Nyugattal, ahol a GDP 70-80 százalékát teszi ki a lakosság fogyasztása, Kínában ez a mutató 40 százalék alatt van (bár ehhez részben statisztikai különbségek is hozzájárulnak, de a szakadék akárhogy nézve is hatalmas). A kínai növekedést ezzel szemben hagyományosan a beruházások pörgették, amelyek a GDP több mint 40 százalékára rúgnak, szemben a fejlett világ 20-25 százalékos arányával.

A kínai modell rajongói szerint ez azt jelzi, hogy Kína a jövőbe fektet, ahelyett hogy olcsó dekadens örömére verné el a pénzt, hosszabb távon gondolkodik. Az imperialista démonizálók szerint a valóságban ezen költés jelentős része szellemvárosokat, a semmibe tartó autópályákat, méregdrága, meg nem térülő gyorsvasútvonalakat, valamint a nagyrészt a dekadens Nyugat fogyasztásából élő gyárakat finanszíroz, ezáltal pedig fenntarthatatlan.

Sok lakás, sok adósság

A nyugati agitáció egyik régi terepe az ingatlanpiac problémáinak felemlegetése, amelyek jelentősen hozzájárultak a kínai adatok romlásához. A szektor azóta bukdácsol, hogy 2021-ben fizetésképtelenné vált az Evergrande nevű ingatlanberuházó, amely a csúcson 200 millió négyzetméternyi ingatlannal, na meg 670 milliárd jüan (akkori árfolyamon 31 500 milliárd forint, avagy százmilliárd dollár, esetleg 77 darab „Mészáros Lőrinc”) adóssággal bírt.

A cég – több más beruházóhoz hasonlóan – az ingatlanárak töretlen növekedésében bízva hitelből fedezte agresszív terjeszkedését, ám az utóbbi években a pénzügyi kondíciók romlottak, az áremelkedés megtorpant, az ingatlankereslet a piac lassú telítődésével lanyhult. A végső döfést az állam adta meg, amely 2020-ban a fékevesztett ingatlanhitelezéssel járó kockázatok mérséklése végett szigorította a nagy beruházókra vonatkozó pénzügyi szabályokat.

Bár az Evergrande nem omlott teljesen össze, de az utóbbi két évben 81 milliárd dollárnak megfelelő veszteséget könyvelt el, és az ebből fakadó pénzügyi nehézségek miatt részlegesen fizetésképtelenné vált, számos hitelezőjének és alvállalkozójának sem tud fizetni.

A szektor lassú omladozása azóta sem állt meg, napjainkban a legnagyobb kínai ingatlanfejlesztő, a Pikujjüan, avagy ismertebb angol nyelvű nevén a Country Garden is a fizetésképtelenség tornácán áll, az idén augusztusban lejáró dollárkötvényeit csak szeptember elején, a 30 napos türelmi időszak lejárta előtt tudta rendezni. Korábban több (helyi méretekkel mérve) kisebb kínai ingatlanfejlesztő is hasonló sorsra jutott, és felfüggesztette a külföldön értékesített dollárkötvényei törlesztését.

A Goldman Sachs számításai szerint 2008-ban az ingatlanfejlesztők adóssága a GDP 7,3 százalékára, a lakossági jelzáloghitelek értéke 9,3 százalékára rúgott. Ez 2020-ra 20,5, illetve 34 százalékra nőtt, és azóta 16, illetve 32 százalékra mérséklődött. Az adósság háromnegyede belföldi bankoknál van, azaz egy nagyobb bedőléshullám komoly problémát jelentene a pénzügyi szektor számára.

Ennek ellenére a kormány eddig csak ímmel-ámmal segítette a bajba jutott cégeket: a mérsékelt állami segítség elsősorban a nagyobb és életképesnek tartott beruházók megtámasztását célozza, de a gyengébbeket hagyja elhullani.

Miután ez nem tudta megállítani a szektor omladozását, a nyár óta a hatóságok több újabb pénzügyi machinációt jelentettek be, hogy megtartsák az ingatlanok iránti keresletet és ezáltal az ingatlanárakat, valamint könnyítsék a szektor finanszírozását.

A helyzetet javítja, hogy a bajba jutott beruházók nagyjából 15-20 ezer milliárd jüan (2,2–2,9 ezer milliárd dollár, 1800–2400 darab „Mészáros Lőrinc”) értékű ingatlankészlettel rendelkeznek, azaz egyelőre van fedezet – már ha a kereslet és ezzel az árak nem csökkennek tovább. Ugyanakkor a beruházások értéke közben erősen csökkent, ami egyfelől üdvözítő korrekció, másfelől viszont visszafogja a növekedést: az ingatlanszektor az előző évtizedben 1-2,5 százalékpontot tett hozzá a kínai növekedéshez, 2022-ben viszont 2 ponttal lehúzta azt. Az aktuális projekciók szerint a következő 5-10 évben a konszolidáció folyományaként továbbra is zsugorodik majd a szektor, ami (erősebb fogyasztás hiányában) gyengébb növekedési ütemet jósol.

Sok híd, még több adósság

Hasonló problémát jelent az önkormányzatok anyagi helyzete, amelyek a sajátos kínai modellnek köszönhetően erősen eladósodtak az utóbbi évtizedben. A dolog háttere, hogy a névleg kommunista kínai állam a valóságban nem az újraelosztás bajnoka, az adóztatás alacsony, az állami bevételek GDP-arányosan az amerikai értékhez hasonlóak, a francia vagy a német arány alig felére rúgnak.

Ez komoly fejtörés a helyi önkormányzatoknak, miután az egészségügytől az oktatáson át az infrastruktúra-fejlesztésig egy sor állami feladatot kellene finanszírozni a nagyon kevés pénzből. Emiatt az önkormányzatok pénzügyi alapokat hoztak létre, amelyeken keresztül „rejtett” hitelfelvételbe kezdtek feladataik finanszírozása érdekében. Az alapok (és más állami feladatok) finanszírozását pedig nagyrészt a városi földek bérbeadásából fedezik. (A föld Kínában a népé, jobban mondva a pártállamé, az ingatlanberuházók csak bérbe veszik azt.)

A probléma, hogy ez a modell a növekedés lassulásával és az ingatlanpiaci kereslet mérséklődésével az ország kevésbé dinamikus térségeiben már a járvány előtt elkezdett kifulladni, azóta pedig egyre több helyen válságba került.

A rendszer vadhajtásait érzékeltető imperialista lejáratóanyagok visszatérő tárgya az ország egyik relatíve szegényebb vidéke, a délnyugati hegyes-völgyes Kujcsou tartomány, ahol a helyi erők méregdrága völgyhidakat, autópályákat, gyorsvasutat és reptereket építettek a pénzből, amelyek a növekedést csak mérsékelten segítették, cserébe rendesen eladósították a tartományt. Hasonló a helyzet több más szegényebb tartományban, például Jünnanban vagy Csinghajban, amelyek idén már 7 százalékos kamatot voltak kénytelenek ígérni a kötvényeik után, 2,5 százalékos jegybanki irányadó kamat és 3,5 százalékos kereskedelmi banki hitelkamatok mellett.

A teljes önkormányzati adósságot a Nemzetközi Valutaalap (IMF) az év elején 66 ezer milliárd jüanra, a kínai GDP 50 százalékára tette, és ennek csak egy kis része kötődik a legatyásodott megyékhez és városokhoz, azaz messze nem kezelhetetlen a helyzet. A kérdés inkább az, hogy mennyire fogja lefoglalni a központi kormány pénzügyi kapacitásait, ha el kell kezdenie átvállalni ezeket az adósságokat a gyengébb önkormányzatoktól (illetve milyen hatással lesz a pénzügyi szektorra, ha ezt mégsem akarja megtenni). A pénzpiacok viszont egyelőre messze nem pánikolnak.

Átmeneti?

Nicholas Lardy, a washingtoni Peterson Institute for International Economics elemzője és a kínai gazdaság régi krónikása szerint ezzel együtt nem érdemes korszakos fordulópontként tekinteni 2023 első félévére, és a negatív hatások nagy része csak átmeneti.

Egyik érve, hogy a megtakarítási ráta csökken, miközben a reáljövedelmek nőnek, más szóval a kínaiak többet keresnek és kevesebbet tesznek félre, mint a járvány alatt, ezért a második félévben nőni fog a fogyasztás Lardy és kínai kollégái szerint. A defláció mögött is jelentős részben szezonális jelenségek állnak, tavaly nyáron nagyon nőttek az élelmiszerárak, ezért a bázishatás miatt csökken idén nyáron az árindex, viszont a maginfláció, amely alatt a szezonálisan változó árú termékek – élelmiszer és energia – kiszűrésével kapott árindexet értik, 0,8 százalékkal nőtt, más szóval itt sincs sok látnivaló.

Az alacsony beruházási ráta mögött szerinte a készletek leépítése áll. A kínai állam a járvány alatt adókedvezményekkel és közvetlen pénzügyi segítséggel támogatta, hogy az ipari vállalatok fenntartsák a termelést és így a foglalkoztatást. Ez a járvány alatt túltermeléshez vezetett, így most a cégek a korábbi készletekből is képesek fedezni a növekvő keresletet. Emiatt egyelőre nincs szükség a termelési kapacitásaik bővítésére, más szóval új beruházásokra, ez azonban a készletek leapadásával változni fog majd.

Mások szerint a kínai vezetés úgy van vele, hogy a pénzügyi és ingatlanpiaci problémák kihordásával hosszabb távon jobban jár a kínai gazdaság, ezért megéri elviselni a rövid távú(nak remélt) károkat. A piaci pletykák szerint a pártvezetést régóta zavarta, hogy a kínai tőke jelentős része a nem valami produktív ingatlanszektorba áramlik, emiatt nincs ellenükre, ha a szektor kicsit zsugorodik a jövőben. A cél az ezzel járó járulékos károk mérséklése és a rendszerszintű pénzügyi válság elkerülése: ha sikerül pár év alatt szépen lassan leereszteni az ingatlanpiaci lufit, a végén megtisztulva kerül ki a dologból a kínai gazdaság.

A másik oldalon az elektromos autók és az akkugyártás, a nap- és szélenergia vagy az elektronikai eszköz- és alkatrészgyártás továbbra is ezerrel pörög, a beruházások és az export értéke két számjegyű növekedési ütemet diktál, a boomot pedig az állam adókedvezményekkel és beruházási támogatásokkal támogatja.

Ezek azok a fejlett ipari szektorok, amelyek Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államfő szerint a jövőt jelentik majd,

és idővel a teljes kínai gazdaság növekedési motorjává, valamint Kína globális technológiai és politikai hatalmának alapjává válnak.

Az utóbbi hetekben a kínai online nagyvállalatok toborzása is nőtt. Ezekre a cégekre 2020 végén kezdtek el rászállni a hatóságok, amiért elkezdtek egyre hangsúlyosabban és egyre kockázatosabb termékekkel megjelenni a hagyományosan az állam által felügyelt pénzügyi piacon – ezen felbuzdulva pedig Jack Ma Alibaba-vezérnek hirtelen túl nagy lett a szája. Ezt követően az internetes szolgáltatási szektor toborzása és beruházásai megtorpantak, miután a nagy szereplők túl kockázatosnak ítélték a hirtelen szigorúvá vált szabályozói környezetet. Idén azonban a hatóságok – vélhetően a gazdasági lassulástól nem függetlenül – úgy döntöttek, hogy az Alibaba, a TikTok mögött álló Bytedance vagy a Meituan megtanulták a leckét, és ha fokozottabb felügyelet alatt is, de visszatérhetnek a pénzügyi szolgáltatási piacra. Erre a szektor ismét elkezdett toborozni és beruházni, ami fontos támasza lehet a növekedésnek.

Az is gyakori szöveg manapság a nyugati sajtóban, hogy Kína egy demográfiai időzített bombával néz szembe: a lakosság száma nemrég csökkenni kezdett, és az egy gyermek-politika következtében a népességfogyás üteme gyorsan nőni fog a következő évtizedekben. Ez ugyanakkor egyelőre nem jelent komoly gátat a növekedésben: a magyar népesség például az 1970-es évek közepe óta csökken, a GDP mégis jóval magasabb, mint akkor volt, mert a kevesebb magyar jóval hatékonyabban dolgozik, mint annak idején. Kína messze van még attól a fejlettségi szinttől, ahol a hatékonyságnövelés ne tudná ellensúlyozni a népesség egyelőre enyhe csökkenését.

A távlati fejlődés mellett szól a kínai gazdaság relatív alulfejlettsége is. Az ország hiába jelenik meg techvilágbajnokként a magyar kormány (valamint az 1,4 milliárdos gazdaságnak csupán a leggazdagabb néhány nagyvárosába ellátogató turisták és üzletemberek) álmaiban,

valójában az egy főre eső kínai fejlettség vásárlóértéken a magyar alig több mint fele.

Az alulfejlettség és a nagy belső egyenlőtlenségek egyik fő jele, hogy a kínai lakosság közel negyede ma is a mezőgazdaságban dolgozik, miközben ez az arány a fejlett világban jellemzően 1-5 százalék között mozog. Ezzel párhuzamosan Kína az urbanizációban is le van maradva a fejlett világtól: míg a gazdag országok lakosságának 80-90 százaléka él városokban, Kínában csak 64 százalék ez az arány. Ez azt jelenti, hogy Kína jelentős belső munkaerő-tartalékkal bír, a további urbanizáció pedig hozzájárulhat a termelékenység és a jövedelmek növekedéséhez (a városi munkahelyek jellemzően jobban fizetnek és hatékonyabbak), valamint az ingatlanpiaci kereslet fenntartásához is.

Nem ilyen egyszerű

A fentiekkel az egyik probléma, hogy az új növekedési ágazatok egyelőre nem tudják ellensúlyozni a régiek lassulását. Az „új gazdaság” nagyjából a kínai GDP 17 százalékát teszi ki, és az év első felében 6,5 százalékkal nőtt. Az építőipar és ingatlanszektor kapcsolt részeivel – bányászat, acélipar, cement és üveggyártás, stb. – együtt a GDP mintegy 20 százalékát adja, teljesítménye pedig 8 százalékkal csökkent 2023 első hat hónapjában. Egyszerűbben fogalmazva hiába szép teljesítmény, hogy Kína pár év alatt a világ legnagyobb elektromosautó-exportőre lett, az évi 5 millió külföldön eladott autó nem fogja eltartani az 1400 millió kínai polgárt.

A másik gond, hogy az ingatlanpiaci problémák közvetetten is visszafogják a gazdaságot. A kínai befektetési piac nem különösebben fejlett, a pénzügyi rendszer pedig hagyományosan azt a célt szolgálta, hogy a lakosság alacsony kamatra begyűjtött megtakarításait az ipari termelésbe csatornázza át. Emiatt az utóbbi két évtizedben a lakosság nagyrészt ingatlanba fektetett, így ma a teljes kínai lakossági vagyon mintegy háromnegyede lakásokban és házakban áll. Ez egyrészt természetesen az ingatlanpiaci buborék egyik fontos okozója volt. Másfelől viszont ebben a helyzet a buborék leeresztése és a lakásárak ezzel járó csökkenése a lakossági vagyont is jelentősen megtépázza, ez pedig a fogyasztási hajlandóságot is csökkenti.

A vészmadarak szerint ez a helyzet ahhoz hasonlatos, mint amin Japán keresztülment az 1990-es években: a csökkenő ingatlanárak, a magas eladósodottság és a lassuló növekedés kombinációja miatt az önkormányzatok, vállalatok és háztartások kénytelenek lesznek lassan leépíteni magas hitelállományukat, ez azonban visszafogja a fogyasztást és a beruházásokat, ezáltal a növekedést is, hatékony kormányzati válasz híján pedig tartós stagnálást okozhat.

A harmadik probléma, hogy a belső kihívások mellett a külső környezet sem nagyon kedvező. A járvány alatt a kínai növekedés fenntartásában fontos szerepet játszott az export megugrása, ami nagyrészt az eltérő gazdaságpolitikai reakciók szüleménye. Kínában a hatóságok igyekeztek a járvány alatt is nyitva tartani a gyárakat és fenntartani a foglalkoztatást; az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában ezzel szemben (részben a kínai alkatrészekhez való hozzáférés logisztikai nehézségei miatt is) sokkal nehezebben működött az ipar, a lakosság viszont számottevő állami juttatásokban részesült, aminek egy jó részét tartós fogyasztási cikkekre költötték. Míg Kína exportja 2019-ben, azaz a járvány előtti évben csökkent, addig 2020-ban 3,8, 2021-ben 30 (!), 2022-ben 4,5 százalékkal nőtt.

Ez a sikersztori azonban manapság kezd kifulladni. Egyrészt a nyugati kereslet eleve csökkenőben van: Európa stagnál, a magas infláció megtépázta számos kínai exportcikk fogyasztását. Másrészt az amerikai piac hiába növekszik, a kínai cégek számára egyre nehezebb terep, mióta Washington megelégelte a perzisztens kereskedelmi hiányát, és részben gazdasági, részben geopolitikai okokból elkezdte élénkebben korlátozni a kínai áruk behozatalát.

Ugyan az oroszországi kivitel erősen nő, és a fejlődő világ is tárt karokkal várja a kínai árut, az állítólag hanyatló amerikai és európai piacot 2023-ban elég nehéz helyettesíteni: a kínai export májusban 7,5, júniusban 12,4, júliusban 14,5 százalékkal csökkent a tavalyihoz képest.

Ezen jelenségek fényében a nyugati kulturális hegemónia ma már a szó gramsci értelmében Peking falait ostromolja, és a kínai közgazdászok körében is egyre elterjedtebbé válik a nézet, miszerint a fenntartható növekedés csak akkor biztosítható, ha a lakosság képes és hajlandó lesz többet költeni, és a belső kereslet válik a gazdaság motorjává. A fogyasztás alacsony szintjét pedig nem a dekadencia elutasítása magyarázza, hanem a befektetési lehetőségek szűkössége, a szociális rendszer alulfejlettsége és az alacsony bérek.

Arról ugyanakkor egyelőre nincs egyetértés, hogy mi lenne a legegyszerűbb gyógyír. A kínai pártállam néhány évente maga is bejelenti, hogy most már a fogyasztás alapú növekedés időszaka jön, de aztán jellemzően nem történik semmilyen változás. A kínai közgazdászok körében pedig számos javaslat kering, mérsékelt politikai támogatottság mellett. Caj Fang, a kínai jegybank szakértője, a kínai társadalomtudományos akadémia volt alelnöke például amerikai mintára közvetlenül pénzt adna a lakosságnak; más kínai szakértők szerint a munkavállalók jogainak erősítése (a névleg kommunista Kínában nincsenek független szakszervezetek vagy kollektív béralku), a szociális rendszer kiterjesztése (miután az egészségügy és oktatás a legtöbb helyen születési helyhez kötött, a több százmilliós belső migráns munkásréteg nem részesül a közszolgáltatásokból) vagy az állami lakásépítések jelenthetnek megoldást.

A másik oldalon viszont olyan értesülések is vannak, amelyek szerint Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államfő a Fideszhez vagy Ronald Reagan néhai amerikai elnökhöz hasonlóan úgy tartja, a szociális rendszer ellustítja a népet, a fogyasztás élénkítését pedig azért is problémásnak gondolja, mert az minden bizonnyal növelné Kína importigényét és csökkentené kereskedelmi többletét, amit állítólag a gyengeség jeleként fog fel. Egy augusztusban a párt egyik folyóiratában Hszi neve alatt megjelent cikk például amellett érvelt, hogy nem szabad a nyugati mintát követni, a jövőt pedig továbbra is a high-tech ipar támogatásában látja. Ebben a felállásban a szociális rendszer szélesítésére vagy nagyobb állami élénkítésre nem nagyon van tér: ehhez a bevételek növelésére lenne szükség, ám Hszi sem az adósságot nem akarja növelni, sem a vállalati szektor adóztatását.