Mintha ma nyerte volna a Fidesz a választásokat

Pontosan egy évvel ezelőtt, 2022. április 3-án a Fidesz–KDNP zsinórban negyedszer is kétharmaddal nyerte az országgyűlési választásokat, Orbán Viktor pedig összességében az ötödik miniszterelnöki ciklusát kezdhette.

• A Fidesz–KDNP összesen 54,1 százalékot szerzett (a levélszavazatokat is hozzászámolva), a DK–Jobbik–Momentum–MSZP–LMP–Párbeszéd listája Márki-Zay Péter vezetésével 34,4 százalékot ért el, és a Mi Hazánk jutott még be a parlamentbe 5,8 százalékkal. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt 3,2 százalékkal a politikai térképre helyezte magát, de nem lépte át a bejutási küszöböt.
• A Fidesz a 199 parlamenti helyből 135-öt vitt, a 106 egyéni választókerületből 87-ben győzött.
• Az ellenzéki összefogás összességében 19 választókerületben tudta megelőzni a Fideszt, elsősorban Budapesten, ahol a 18-ból 17-et nyert meg. Olyan nagyvárosokban is elbukott az ellenzék, amelyeket a korábbi önkormányzati győzelme miatt simán nyerhetőnek hitt (például Miskolc vagy Dunaújváros).

Azért érdemes hosszabban felidézni a tavalyi eredményeket, mert ha ma rendeznék az országgyűlési választásokat, a közvélemény-kutatások, elemzések és időközi választások eredményei alapján a lényegét tekintve ugyanilyen eredmény születne.

• A Fideszt a kutatások 45-50 százalék környékén mérik a pártot választók körében, és aligha kétséges, hogy az egyéni kerületekben vidéken megint nagy fideszes tarolás lenne. (Itt érdemes böngészni az összes adatot. Itt pedig a Telex cikkeit találja a közvélemény-kutatásokról.)
• Az ellenzéki összefogás pártjai ugyan darabokra hullottak, ha össze is adnák az erejüket, akkor sem tudnák megszorongatni a Fideszt: többségében 30 százalék körül jönnek ki (vagyis a tavalyi számaik gyengültek), és ma az sem kérdés, hogy egyéni győzelmekre is szinte csak Budapesten lenne esélyük. Az ellenzéken belüli erőviszonyok persze módosulni látszanak, erre később kitérünk részletesebben.
• A Mi Hazánk erősödött, elsősorban a fiatalok körében, a Medián a legnépszerűbbnek mérte őket 30 év alatt, és ami biztosnak tűnik: bejutnának a parlamentbe most (8-10 százalék körülre mérik őket). Olyan számottevő növekedés, áttörés viszont nem volt, hogy egyéni választókerületi győzelemmel számolhassanak.
• Új parlamenti szereplőként viszont nagy eséllyel megjelenhetne a Kutyapárt, amelyet már több kutatócég 5 százalék fölé mér, a Századvég egyenesen 11 százalékot mért nekik legutóbb. Ez azonban nagy eséllyel a kiábrándult ellenzéki szavazók vándorlásának következménye, és főként fővárosi, városi szavazók adják össze. Vagyis a kormánypártok pozíciót aligha befolyásolja, erről részletesebben a Vox populi választási kalauz bejegyzését érdemes végigolvasni.

A fentiekből levonhatjuk a következtetést: hiába érezzük úgy, hogy rengeteg politikai és gazdasági esemény történt, rengeteg válsághelyzet volt az elmúlt egy évben (háború, infláció, energiaválság, forintgyengülés), a magyar belpolitika mintha megmerevedett volna, és a Fidesz–KDNP most is éppen úgy tudna nyerni kétharmaddal, mint tavaly ilyenkor – csak a győzelem nagysága és a mandátumok száma a kérdés.

Mi történt az elmúlt egy évben?

1. Mit csinált a Fidesz?

A Fidesz számára meglepően nagy győzelem volt április 3. Nemcsak a kétharmados végeredmény, hanem a területi adatokból látható számok miatt is. Pár hónappal korábban, az ellenzéki előválasztás idején ugyanis Orbán Viktorék még biztosan nem számítottak ilyen sima győzelemre. Az akkori mérések közel jelezték ugyanis a Fideszt és az ellenzéki összefogást, ráadásul Márki-Zay Péter meglepő győzelme hozott egy kiszámíthatatlansági faktort a kampányba, alig fél évvel a választások előtt.

Mint kiderült, a Fidesz számára a lehető legjobban, az ellenzék számára a lehető legrosszabbul alakult a forgatókönyv. A Fidesz ugyanakkor erősen megdolgozott a győzelemért. És Márki-Zay Péter személyes támadása mellett ne felejtsük el azt a sok százmilliárd forintot, amit a választások előtt az emberekhez (választókhoz) juttatott a kormány a 13. havi nyugdíjtól kezdve az adó-visszatérítésekig: vagyis a választások előtt nem kevés készpénz jutott az emberek zsebébe, ennek – ha az arányát nem is tudjuk, de – biztosan volt szerepe a Fidesz győzelmében.

A választások után válság válságot követett, ám ez nem belpolitikai, pláne nem valamilyen kormányválság volt, és a Fidesz vigyáz is arra, hogy az egy-egy, lokális válsághelyzet okozta elégedetlenkedésnek ne legyen rá nézve káros pártpolitikai vetülete. Csupa olyan történést tudunk sorolni, amely simán meg tudná tépázni a kormányzó erőket,

Orbán Viktor azonban gondoskodott arról, hogy a viták ne tépázzák meg a Fidesz népszerűségét.

• Háború: a háborús helyzetekben az éppen hatalmon lévőkhöz való húzás, a biztonság iránti vágy, a változások elutasítása a megszokott, az egyes háborút illető lépések viszont mindig bőven adhatnak okot a vitára. A Fidesz ezeket úgy kezeli, hogy magát a béke apostolának állítja be, míg az ellenzéket egységesen háborúpártinak – ez pedig valójában alapjaiban tesz lehetetlenné minden értelmes vitát. A Fideszen belüli vitákat pedig Orbán Viktor jogi húzással kezeli: a háborús veszélyhelyzet bevezetése, majd meghosszabbítása lehetőséget ad arra a kormánynak, hogy a parlament kiiktatásával, gyorsan tudjon jogszabályokat elfogadni, majd végrehajtani. Itt egy gyűjtésünk arról, mi mindenre jó a háborús veszélyhelyzet a tanárok kirúgásától az adatok titkosításáig.
• Infláció: ha drágul minden, az emberek, a fogyasztók, a választók rendszerint az éppen hatalmon lévőket teszik felelőssé a megélhetési gondjaikért. Hiszen a kormányzó erőknek van érdemi lehetőségük befolyásolni az árakat. A Fidesz ezt úgy kerülte el, hogy bevezette a „szankciós infláció” és „háborús infláció” kifejezéseket, vagyis gondoskodott arról, hogy az emberek külső okokra vezessék vissza az áremelkedéseket. Még ha a számok mást is bizonyítanak (máshol nem ekkora mértékű például a drágulás Európában), és akár még Matolcsy György jegybankelnöknek is más a véleménye. Az ellenzék azt sem tudta elérni, hogy ők maguk – nemhogy a társadalom – a kormány és Orbán hibájaként keretezze a drágulást (Tölgyessy Péter mutatott rá a Partizánban, hogy a kézenfekvőnek tűnő „Orbán-infláció” kifejezést sem tudták bevezetni és szajkózni). Az infláció kezelésének mikéntjéről nagy vita van a Fideszen belül is: például a hírek szerint Nagy Márton miniszter sem lelkesedik az árstopokért, ezek a viták azonban nem jelennek meg belső széthúzásként a nyilvánosságban.
• Energiaárak: tavaly nyáron nagyon fontos belpolitikai pillanat volt, amikor Gulyás Gergely és Németh Szilárd egy kormányinfón bejelentette az addigi rezsicsökkentési politika végét. A rezsicsökkentés ugyanis több cikluson át a Fidesz politikai csodafegyvere volt, ennek módosítása és pénztárcákra való hatása nyilvánvalóan határvonal. Hogy nem emlékszünk mégsem belpolitikai határvonalként, annak több oka is van: egyrészt a Fidesz meg tudta győzni a választókat, hogy külső tényezők miatt kényszerülnek erre; hogy ez nem fogja az átlagfogyasztót érinteni (még ha követetten érint is mindenkit, lásd infláció); és az ellenzék szintén nem tudta úgy keretezni, hogy valójában gázáremelésről, rezsiáremelésről van szó (a rezsicsökkentés csökkentése kifejezésekkel kísérleteztek).

A fenti példákból azt látjuk, hogy a Fidesz, a kormány és Orbán Viktor (esetünkben ugyanaz ez a három) mindig arra törekszik, hogy a választók azt lássák és higgyék: ő a válságoknak nem okozója, hanem megoldója. Amíg pedig ezt hiszik, a Fidesz népszerűségében aligha lesz változás.

2. Mit csinált az ellenzék?

Az ellenzék szempontjából a korábbiaknál is súlyosabb kétharmados vereséget jelent tavaly április 3. Nemcsak a remények miatt, hogy az erejüket összeadva a győzelem ezúttal sikerülhet (de legalábbis kétharmad nem lesz), hanem mert minden más konstrukció korábban megbukott, és a teljes összefogástól várták az előrelépést az ellenzéki politikusok és szavazók.

Logikusan egy ilyen mértékű vereség után földcsuszamlásnak kellene történnie ellenzéki oldalon, és alapjaiban változnia mindennek: a nyilatkozatháborúk, a vádaskodások már az egy évvel ezelőtti estén elkezdődtek (eleve nem állt ki a vesztes pártvezetők mindegyike a színpadra Márki-Zay Péter mögé, Gyurcsány Ferenc és Jakab Péter már este beszólt Márki-Zaynak, stb.); a pártokban voltak lemondások, tisztújítások; több párt nevet is változtatott (Zöldek, Konzervatívok, ezek így megvannak!?).

Ugyanakkor ha közelebbről megnézzük, lényegében ugyanazok a szereplők irányítják a folyamatokat, mint korábban:

• a DK-t Gyurcsány Ferenc vezeti, Dobrev Klára már árnyékkormányt is alakított;
• az LMP-ben társelnökké választották Ungár Pétert, aki korábban is az LMP lényegi irányítója és életben tartója volt;
• az MSZP-ben Kunhalmi Ágnes elnök maradt, és Tóth Bertalan a párt megmaradt vagyonára hatással bíró frakcióvezető;
• a Párbeszédben ugyan a társelnökök visszavonultak, de Szabó Tímea a frakcióvezető, Karácsony Gergely pedig éppen a következő főpolgármesteri ciklusát tervezi;
• a Momentumban Donáth Anna-imázskampány zajlik, és éppen vasárnap jelölték az EP-lista vezetőjének a volt pártelnököt, míg Fekete-Győr András a kordonbontásról nyilatkozott épp a múlt héten;
• Jakab Péter kivált a Jobbikból, és új formációval kérne széket magának az ellenzéki asztalnál;
• míg Márki-Zay Péter az EP-választásra építi a választási mozgalom maradványaiból létrejött pártját.

Ugyanazok az emberek, ugyanazok a szólamok. Könnyen belátható, hogy az ellenzéki asztalt tavaly április 3. után senki nem borította fel, és senki nem kezdett el új asztalt tákolni, új emberekkel, új politikával, hosszú távra tervezve. Az asztalnál ülőktől ez persze nyilván kevésbé is várható.

Az érdemi politikai változást egyetlen párt stratégiájában látunk: a DK 2023-ra már nyíltan úgy gondolja, hogy egyedül, egyetlen pártként, egy erős szervezettel és egységes politikával kell felvennie a versenyt a Fidesszel.

A DK nem arra törekszik, hogy egyesítse az ellenzéki pártokat, hanem hogy magába olvassza.

Ennek eleme az árnyékkormány, Dobrev Klára megnevezése miniszterelnök-jelöltként, a sorozatos átlépés és átléptetések minden más pártból, az előválasztás elutasítása és minden olyan lépés kiiktatása, ahol a többi párttal egyenrangúként mutatná a DK-t.

E politika első betetőzését, de legalábbis megméretését pedig jövőre, a 2024-ben ugyanazon napra kitűzendő EP- és önkormányzati választáson láthatjuk majd, amikor a nagy eséllyel külön induló ellenzéki pártok visszajelzést kapnak a választói igényekről. Erre még a cikk végén visszatérünk.

3. Mit csináltak a kisebb pártok?

A Mi Hazánk a saját szempontjából egyértelműen nagy sikert ért el tavaly. 2018-ban vált ki a Jobbikból, és négy év alatt parlamenti pártot tudott csinálni a szervezetből Toroczkai László és Dúró Dóra. Ráadásul úgy, hogy a kampányban gyakorlatilag okafogyottá vált a párt egyik fontos politikai üzenete a „Covid-diktatúráról”.

A Mi Hazánkot persze segítette a kormányzati média hátszele (hiszen a Fidesznek érdeke a megosztott ellenzék és a centrális erőtér fenntartása), Toroczkaiék pedig tudtak is élni ezzel. Nem volt elrugaszkodott elképzelés, hogy ez a felívelés folytatódni fog, és az új ciklusban immár parlamenti erőként tudnak további szavazókat nyerni a szélsőséges politikára vágyó jobboldaliak közül és/vagy a kiábrándult ellenzéki táborból. Érdemben ez egyelőre nem történt meg, pedig a válságok alapvetően kedveznek a szélsőséges politikáknak – a kutatások szerint persze a legfiatalabb választókat azért sikerült megmozgatniuk.

A Mi Hazánkot ugyanakkor nem hallottuk, nem halljuk megszólalni rendszeresen a magas árakról, a rezsiszámlákról, elsősorban továbbra is az ideológiai témákat erőltetik a pénztárcára ható témák helyett. A Mi Hazánk növekedését ezzel együtt nehezíti, hogy a szervezetük egyelőre nem kiterjedt, alig vannak arcaik, politikusaik (úgynevezett káderhiány), és jelenleg már a Fidesz-médiának sem érdeke teret adni nekik. A Mi Hazánknak azt kell eldöntenie, hogy a választók milyen és mekkora csoportjára koncentrál a továbbiakban, ettől függ a növekedése vagy megtorpanása.

A Kutyapárt a politikáját továbbra is a politikából kiábrándultakra, a mindenkiben csalódott, nevetni kívánó, mindenre legyintő szavazókra szabja. Csupa olyan akciót hajt végre a párt, amely a vicc, a geg és az irónia háromszögében mozog. Ezzel a jelek szerint tud is növekedni, és mint láttuk, a parlamentbe jutás esélyese lett a párt. Kérdés azonban, hogy a viccpárt szerepből a későbbiekben ki tud-e, ki akar-e lépni, és választók szemében lehet-e a Kutyapárt egy problémákat megoldani tudó, politikai cselekvő politikai erő. Valószínűleg ennek a stratégiai kérdésnek az eldöntése határozza meg a párt jövőjét.

4. Mit csináltak, akik tiltakoztak?

Joggal mondhatják, hogy eddig nem beszéltünk azokról a tiltakozásokról, tüntetésekről, amelyek végigkísérték az elmúlt hónapokat, sőt lényegében az egész évet. Elsősorban az oktatási tiltakozásokról, a tanárok sztrájkjáról lehet itt szó, és ezek valóban a Fidesz lényegi politikáját karcolgatták, de fontos körülmény, hogy bármennyire is élvezte, élvezi az ellenzéki pártok és szavazók szimpátiáját,

a tiltakozások egyelőre megmaradtak szakpolitikai szinten.

A tanároknak vannak elég világos követeléseik – ezek közül a béremelésre a kormány tett is ígéretet. Politikává azonban egyelőre semmilyen formáció nem emelte az oktatási tiltakozásokat: itt arra gondolhatunk, hogy a követeléseknek az adhatna belpolitikai súlyt, ha egy oktatási mozgalom kifejezetten azért küzdene, hogy választásokat nyerjen, parlamenti helyeket szerezzen, amellyel lehetne politikai akaratot érvényesíteni.

Tavaly emellett még több szakpolitikai tüntetés is volt: a katatüntetéseket a Momentum és a Kutyapárt karolta fel, majd pár próbálkozás után elengedték. Ezzel meg is adtuk a választ arra a kérdésre, miért nem lett nagyobb hatása. Az LMP az erdőirtások ellen szervezett tüntetést, de ez is szakpolitikai szinten maradt. Újabban pedig a debreceni akkumulátorgyár – és az ilyen gyárak, beruházások – ellen zajlanak tiltakozások. Ebbe több ellenzéki párt is beleállt, és országos politikai vitává igyekeznek emelni a dolgot – egyelőre mérsékelt sikerrel: az LMP országos népszavazási kezdeményezését például elutasította az NVB.

Vagyis tiltakozások, tüntetések voltak több esetben az elmúlt évben, ezek azonban megmaradtak elszigetelten, szakpolitikai vitaként – pár nap, pár hét után feledésbe merülnek, hiszen nem nevezhetőek össztársadalmi kérdésnek. Hogy ez a Fidesz éberségéből vagy az ellenzék gyengeségéből adódott, a lényegét tekintve mindegy is.

5. Mi történt a nemzetközi környezetben?

Az elmúlt egy évben számtalan külpolitikai szereplő nevét megismerhette a magyar közvélemény, ugyanis Orbán Viktor rengeteg kritikát kapott külföldi politikai vezetőktől. Elég az EU-pénzek körüli vitákra, a jogállamisági kifogásokra gondolni, de külföldről számos esetben kritizálták a magyar kormány oroszbarát politikáját, Vlagyimir Putyint érintő kommunikációját is.

Orbán Viktor és a Fidesz korábban is és most is igyekszik ezeket a támadásokat, kritikákat, beszólásokat nem a kormánynak, hanem minden magyar embernek szóló üzenetként láttatni – gondoskodva arról is, hogy a külföldiekkel egyetértőket idegen érdekek szolgálóiként láttassa. Ennek legújabb eszköze a „dollárbaloldalozás”, és arra utal, hogy a magyar választók azt gondolják, csak a Fidesz képes Magyarország érdekeit képviselni, egyetlen más párt sem.

Orbán Viktor ugyanakkor igyekszik úgy mozogni ebben a geopolitikailag kényes helyzetben, hogy a szavazóinak is megfelelő válaszokat adjon. Jó példa erre a svédek és finnek NATO-csatlakozásának ügye, amelyet a fideszes többség várhatóan el fog fogadni (a finnekét nyolc hónap halogatás után a múlt héten már meg is szavazta), de a Fidesz hosszas vitát generált a kérdés körül, sőt, Hende Csaba vezetésével bizottságot is küldött Svédországba is.

Akkor mi okozhat változást a megmerevedett belpolitikai viszonyokban?

Nem feladatunk jósolni, és jelenleg nem is jelenthető ki, hogy egyáltalán mikor beszélhetünk érdemi belpolitikai változásról. A már említett jövő évi EP-választás a mostani tudásunk alapján a Fidesz elsöprő győzelmét ígéri, ahogy az „előrehozott” önkormányzati választásokon sem várható más, mint hogy az ellenzék Budapesten és egyes nagyvárosokban tud majd maximum győzelmeskedni. Ez nem érdemi változás, ahogy az sem, ha néhány ellenzéki kispárt belátja, nincs tovább, és eltűnik végleg, vagy valamiképp beolvad a DK-ba.

A jövő évi választásoktól annyit várhatunk, hogy tisztul a kép, és

2026-ra minden bizonnyal egy olyan versenyt látunk, amelyben Orbán Viktor kihívója a DK-s Dobrev Klára lesz, a többi kisebb párt mozgása pedig kérdéses, de jelenleg úgy tűnik, hogy nem befolyásolja majd a folyamatokat érdemben.

Az érdemi változással kapcsolatban G. Fodor Gábor kormánypárti kötődésű politológus tavaly egy nagyon figyelemreméltó gondolatmenettel állt elő. G. Fodor szerint ugyanis „jöhetne olyan ellenzék, amelynek nem célja az Orbán-rendszer megdöntése. Hanem a rendszer kereteit elfogadva bírál egyes intézkedéseket.” Mindez azt jelenti, hogy elképzelhető lenne egy olyan felállás, amelyben az ellenzék nem kérdőjelezi meg a NER-t és annak alapvetéseit (az alaptörvényt például), csak bizonyos intézkedéseket. „Miért ne lehetne egy olyan ellenzék, amely nem korszakdöntő akar lenni, hanem csak rendszerkritikus?” – tette fel a kérdést G. Fodor, aki azzal vitte tovább a gondolatmenetet, hogy egy olyan ellenzékkel, amely nem azt fogalmazza meg, hogy „Orbán, takarodj!”, hanem egyes kérdésekben vitatkozik a kormánnyal, lehet és érdemes is versenyezni, sőt, akár koalíciót is kötni olykor.

Márpedig a verseny – ez több fideszes háttérbeszélgetésből kiderül – hiányzik, és az ellenfél hiánya sokszor a Fidesz politikáját is merevvé teszi, a vitákat ugyanis nehezebb egy párton belül lejátszani (hogy vannak, arról időnként tudomást is szerzünk). „Ha nincs ellenfél, akkor nincs verseny. Ráadásul, mivel a politika nem egy monológ, inkább sokbeszédű játék, a versenyben előkerülhetnek olyan érvek, amelyek továbblendítik a feleket” – mondta G. Fodor, aki szerint ha az ellenzék képtelen versenyt generálni, akkor „belül kell versenyt kelteni”.

Eközben Török Gábor politológus pár hónapja azt mondta a Telexnek adott interjújában, hogy

2014-ben és 2018-ban még lett volna esélye az ellenzéknek, ma már nincs, és az ellenzék önerőből valószínűleg sose fogja legyőzni Orbánt.

Vagyis nem zárható ki, hogy a mostani pártpolitikai rendszert az fogja egyszer kimozdítani, ha a NER-en belül jelenik meg a verseny, és a NER-en belülről jön a Fidesz ellenzéke – bármennyire is nehéz ezt most elképzelni, hogyan állna elő ez a helyzet, hogy jöhetne ilyen létre és miképp működne.

Addig viszont aligha változik bármi, és a Fidesz és Orbán Viktor hatalma nincs és nem is lehet veszélyben. Ez az elmúlt egy év talán legfontosabb tanulsága.