A hivatalos F1-kiállítás, amely igazi csúcspontja egy összeégett, félbetört roncs

Valószínűleg sokan hozzám hasonlóan a gyerekkori becsípődés miatt követik még most is a Forma–1-et. Láttak egy legendás versenyt, egy bravúros előzést, lenyűgözték őket az autók, megtetszett nekik valamelyik híres pilóta, és elkezdtek rajongani. Lehetnek bármilyen unalmasak a futamok – mondjuk a most vasárnapi pont nem az volt –, akkor is leülnek vasárnap reggel/délután/este a tévé elé, hogy megnézzék, ahogy húsz autó közel két órán keresztül körbe-körbe megy a pályán.

Persze ennél többről szól az F1, ott van a sportág technikai oldala, mégiscsak mérnöki mesterművekről beszélünk, tele lenyűgöző (és pokolian drága) megoldásokkal. Ez a varázslatos érzés valahogy sosem múlik el teljesen. Lehet, hogy idővel megkopik kicsit, de ha olyan pilóta nyer futamot, akire senki nem gondolt, vagy egy utolsó körös előzéssel dől el a világbajnoki cím sorsa, bennem is újra és újra fellángol az a lelkesedés és izgalom, amit gyerekként éreztem.

Az F1 történetének első hivatalos kiállításától azt vártam, hogy előhozza bennem azt a gyermeki lelkesedést, ami miatt lassan több mint húsz éve követem a versenyeket. Hogy újra lenyűgözzön a sportág, a nagy bajnokok nagy győzelmeinek története, a versenyautók összetettsége, egyszóval minden, ami körülveszi az F1-et. Ez részben sikerült is a Madridban megrendezett kiállításnak, de ez inkább köszönhető egy-egy kiállított tárgynak, mint magának a kiállítás koncepciójának.

Olyan közel kerülhetünk az F1-hez, mint sehol máshol

A kiállítás jól illeszkedik az F1-et birtokló Liberty Media azon törekvésébe, hogy közelebb hozza a rajongókhoz a sportágat, növelje a futamok nézettségét, és új piacokat hódítson meg. Ez alatt például az Egyesült Államokat kell érteni, ahol idén már három verseny (Texas, Miami, Las Vegas) is lesz. A Liberty Media előtt az F1 alig volt jelen a közösség médiában, mára ez is megváltozott, és közben felfrissítették a tévés közvetítések arculatát is, több tartalom, információ jut el a nézőkhöz a versenyekről. A Netflixen futó Drive to Survive című F1-es dokumentumfilm-sorozat is nagyot dobott az F1 népszerűségén (nem véletlen, hogy két új amerikai verseny is lett), a madridi kiállítás pedig jó alkalmat kínál arra, hogy a rajongók olyan közel kerüljenek az F1-hez, amire máskor nem lenne lehetőségük.

Stefano Domenicali, a Ferrari egykori csapatfőnöke, az F1 jelenlegi elnöke azzal nyitotta meg a kiállítást, hogy minden F1-rajongónak kihagyhatatlan élmény lesz. Ezzel nagyjából egyet is értek, tényleg van olyan része, amit egyszerűen látni kell, és amiről sejtettem, hogy ütős lesz, de csak a helyszínen szembesültem vele, hogy mennyire látványos. Az is igaz, hogy nem mindenki engedheti meg magának, hogy csak ezért elrepüljön Madridba és még a közel 20 eurós belépőt is kifizesse, főleg ha családdal menne. A nagyjából 8000 forintos jegy talán még nem is olyan vészes, az viszont már inkább bosszantó, hogy a kötelező ruhatárért is fizetni kell.

A Madridban megrendezett kiállítás március 24-én nyílt meg, és egészen június 4-ig lesz látogatható. Nem sokkal a megnyitó után néztem meg, és a hétköznap kora délutáni időpont ellenére dugig volt a kiállítótér. Pedig kívülről nem volt túl hívogató a helyszín, a jellegtelen kiállítócsarnokon mindössze egy óriásmolinó hirdette, hogy itt van az első hivatalos F1-es kiállítás, ennél azért nagyobb felhajtásra számítottam. A szervezők szerint érdemes legalább két órát szánni a kiállításra a teljes élmény kedvéért. Én ennél többet voltam bent, és még el tudtam volna időzni egy-egy részen, egyszóval ebből a szempontból azt kapjuk, amit ígér a program.

Egy összeégett roncs miatt megéri a 20 eurós belépő

Nekem az a rész tetszett a legjobban, ahol egységenként mutatják be az F1-es versenyautókat, a túlélőcellát, az erőforrást, a felfüggesztést, a szélcsatornás tesztekhez használt makettet stb. Könnyen elfelejtjük, hogy az F1-es autók nem csak motorból, sebességváltóból és kerekekből állnak, a borítás alatt rengeteg egyéb alkatrész kap helyet: szenzorok, biztonsági berendezések, a közvetítéshez használt kamerák, és ezek legalább olyan fontosak, mint az autó jobban szem előtt lévő részei. Mindegyik alkatrészt valamelyik csapat tervezte és használta, a kiállított tesztmodell és a túlélőcella például az Alfa Romeóé volt. Utóbbinál hosszú percekig időztem, mivel közvetlen közelről lehetett megfigyelni mindegy egyes részletét.

De az igazán nagy dobás, amire azt mondanám, hogy olyasmi, amit tényleg nem lehet bárhol, bármikor megnézni, nem is ez volt, hanem Roman Grosjean kiégett autója. Pontosabban ami megmaradt belőle a 2020-as hatalmas baleset után. Grosjean a 2020-as Bahreini Nagydíj első körében, körülbelül 190 kilométer per órás tempóval csapódott bele a szalagkorlátba, majd 28 másodpercet töltött az égő autóban, mire sikerült kimenekülnie a lángok közül.

Nem is értettem, miért tették ennyire a kiállítás elejére, amikor ez volt a legelképesztőbb része az egész show-nak. A roncsot eddig sehol nem lehetett látni, először mutatták be a nyilvánosság előtt. Fotókat persze korábban is lehetett látni az összeégett, kettészakadt kocsiról, de teljesen más, amikor centikről bámulhatja az ember, földbegyökerezős volt az élmény. Azután, hogy élőben láttam a roncsot, még inkább hihetetlennek tűnik, hogy a francia versenyző túlélte a balesetet, és csak minimális sérüléseket szenvedett. Valóban nem túlzás, hogy Grosjean megmenekülése egy valódi csoda, a modern F1 csodája. Úgy voltam vele a végén, hogy már csak ezért az egy dologért megérte megnézni a kiállítást.

Ami még nagy erőssége, hogy jól szemlélteti a sportág fejlődését. Nekem újdonság volt, hogyan lett egyre könnyebb és közben mégis egyre strapabíróbb a versenyzők overálja, mennyi súlyt spóroltak azzal, hogy a szponzorok logóját már nem hímzéssel teszik fel rá. Szintén látványosra sikerült annak bemutatása, hogyan változott a versenyautók kialakítása, hogyan váltak egyre bonyolultabb és gyorsabb gépezetté.

Olyan kuriózumokat is lehet látni, mint az óriásventilátoros Brabham BT46B egyik alkatrészét és Nigel Mansell 1992-es Williamsnének oldaldobozát, amit a pályára beözönlő szurkolók törtek meg a silverstone-i győzelme után. Életnagyságú F1-es versenyautóból csupán hármat állítottak ki: azt az AlphaTaurit, amivel Pierre Gasly megnyerte a 2020-as Olasz Nagydíjat Monzában, egy 1988-as Ferrarit és egy 1968-as Lotust. Lehet, hogy csak képzelődtem, de a két retró autónál még égett gumi- és benzinszagot is lehetett érezni.

Szerettem volna gombokat nyomogatni, csak nem volt mit

Voltak azért kétségeim, hogy egy hagyományos értelemben vett kiállítás mit adhat 2023-ban, be tudja-e úgy mutatni az F1-et, hogy átjöjjön a sportág lényege, önmagában elég érdekes lesz-e, hogy kitesznek egy csomó relikviát, alkatrészt, és közben archív felvételeket vetítenek.

A kiállítás honlapja interaktivitást ígért, ami nekem olyasmit jelentett volna, hogy egy rövid időre a pilóták bőrébe bújhatunk, mondjuk kipróbálhatjuk, hogy mennyire kényelmes szinte fekvő pozícióban 300 kilométer per órás sebességgel száguldó autót vezetni, milyen erők hatnak rájuk vezetés közben. Vagy egy olyan gépet is kipróbáltam volna, amivel a pilóták a reflexeiket tesztelik, de érdekes lett volna végignyomogatni egy F1-es autó kormányát is.

Talán túl magasak voltak az elvárásaim, de ebből a szempontból csalódás volt a kiállítás, ami elvileg a csúcstechnológiát képviselő sportágat akarja bemutatni. Az volt az interaktivitás csúcsa, hogy a látogatók összeállíthatják, szerintük ki volt az F1 történetének tíz legjobb versenyzője, amit megoszthatnak másokkal. Az általuk adott pontszámok alapján összeáll egy folyamatosan frissülő rangsor, amit lehet nézegetni.

Az interaktivitás hiányára példa még, hogy több tablón keresztül magyarázzák el, hogyan kell az F1-es autókkal nagy tempóval, kicsúszás nélkül bevenni a kanyarokat. Ehhez egy videó is van, amiben a kétszeres világbajnok Mika Häkkinen meséli el, milyen volt egy jól sikerült köre a legendás spa-francorchamps-i pályán. Itt mondjuk próbára lehetett volna tenni a látogatókat, hogy el tudják-e találni a kanyarcsúcspontot, időben lépnek-e a gázra kigyorsításkor.

A kiállítás csúcspontjának az utolsó termet szánták, ahol egy fiktív versenyt mesélnek el régebbi versenyek jeleneteiből összevágva, a rajttól kezdve egészen a befutóig és a pezsgőzésig. Az az extra benne, hogy egyszerre három falon megy a vetítés, és még a felületeken belül is váltakozik, hogy épp melyik versenyt látjuk. Persze az egész nagyon látványos, jók a hangok, dübörög az aláfestő zene, pörgősen vannak összevágva a jelenetek, de ezzel is az volt a bajom, hogy itt is csak passzív befogadó az ember, és a vetítés sem több, mint egy felturbózott montázsvideó. Valamennyire átjön az F1-es versenyek izgalma, a sebesség, csak nem annyira átélhető módon.

A kiállítás javára szól, hogy rengeteg archív felvételt gyűjtöttek össze, a mérnökökkel, csapatvezetőkkel készült interjúk, magyarázó narrációk sem voltak rosszak, de ezek manapság már nem bírnak akkora újdonsággal, ráadásul a YouTube is tele van emlékezetes versenyekből összevágott videókkal. Ugyanez igaz arra is, hogy hihetetlen mennyiségű adatot mutatnak be, ami szintén kissé feleslegesnek tűnik, ha közben bármikor rá tudok guglizni, hogy mikor és hol nyerte első F1-es versenyét Jenson Button.

Nem biztos, hogy egy interaktivitást ígérő F1-es kiállításon Adrian Newey pályafutásáról szeretnék hosszú bekezdésnyi szövegeket olvasni. Ami pedig a relikviákat illeti: szép egy Ayrton Senna-sisak, és még talán a második is az, de a negyediknél kicsit elvesztettem az érdeklődésemet. Lehet, hogy mást viszont ezek a részletek húznak be, ha még csak most ismerkedik az F1-gyel. Mondjuk engem gyerekként is Grosjean szétroncsolódott autója fogott volna meg leginkább, de hát különbözőek vagyunk.