2024. április 2. – 13:39
Vlagyimir Putyin orosz elnök 2022 februári ukrajnai inváziója sok negatív gazdasági hatása mellett nagy lökést adott a régóta stagnáló, mérsékelten versenyképes és nem igazán hatékony európai hadiiparnak.
2023-ban az európai NATO-tagállamok védelmi kiadásai reálértéken (azaz az infláció hatását kiszűrve) 11 százalékkal nőttek, a hadi eszközök beszerzésére pedig 25,4 százalékkal többet fordítottak, mint egy évvel korábban. Mindez pénzben kifejezve azt jelenti, hogy Európa védelmi ráfordítása folyó áron (Kanada és Törökország, valamint a NATO-n kívül tengődő Ausztria, Svájc és Írország nélkül) 380 milliárd dollárra ugrott a 2022-es 314 milliárdról.
Ez a kontinens nagyobb fegyvergyártóinak is jól jött. A háború kitörése óta a magyar kormány stratégiai partnere, a német Rheinmetall részvényárfolyama a 2022. februári érték négy és félszeresére, a svéd Saabé három és félszeresére, a brit BAE Systemsé duplájára, a francia Safrané másfélszeresére nőtt. Ugyanezen időszak alatt a nagy európai tőzsdék vezető részvényei (a STOXX Europe 600 mutatója szerint) alig 10 százalékos pluszt hoztak.
Ugyanakkor az Európai Bizottság és nagyobb tagállamok így sem elégedettek az európai hadiipar állapotával és növekedési ütemével. Egyrészt hiába nőtt nagyot, az európai védelmi költés még mindig 56 milliárd euróval elmarad a bruttó hazai össztermék (GDP) arányában 2 százalékos NATO-céltól. A másik, még nagyobb gond, hogy a fegyverkezés a jelen formájában pazarló: sok kisebb állam építkezik egymással párhuzamosan, mérsékelt koordináció mellett egy rendkívül felaprózódott európai piacon, ahol gyakran a tőkeerősebb amerikai védelmi cégek futnak be a helyiek helyett.
Ezen gyengeségekre, valamint a tartósnak ígérkező orosz fenyegetésre hivatkozva az Európai Unió most ismét nekifutna a védelmi piac konszolidációjának. Az Európai Bizottság március elején publikálta a közös és egységes európai védelmi ipar létrehozására vonatkozó stratégiáját, amelynek célja, hogy az uniós beszerzések és fejlesztések koordinációjával létrejöhessen egy tőkeerős, a teljes európai piacra termelő védelmi szektor.
Kicsik vagyunk
A Bizottság aktivizálódása mögött az európai védelmi ipar strukturális gyengeségei állnak:
- Az elmúlt évtizedek alacsony kereslete miatt az európai védelmi szektor kis termelési kapacitásra rendezkedett be, így a tömeggyártás felpörgetése egyelőre lassan megy, különösképpen az ipari munkaerőhiány és a magas nyersanyag- és energiaköltségek közepette.
- Egy másik kihívás a védelmi beszerzések bürokráciája, amely számos európai országban lassítja a beszerzéseket. Németországban például a hadsereg feletti szoros civil kontroll részeként minden 25 millió eurót meghaladó szerződés parlamenti jóváhagyást igényel, így aztán elég nehézkes a folyamat.
- Régi gond a szektor töredezettsége. Számos európai kormány hazai gyártókkal akarja ellátni kis hadseregét, a fontosabb holmiért pedig gyakran a technológiailag élenjáró amerikai gyártókhoz fordul. Az így elaprózódó beszerzések miatt az európai védelmi beszállítók nehezebben tudnak megfelelő méretgazdaságosságot elérni, kevesebb jut kutatás-fejlesztésre, a rendszer rendkívül hatékonytalan.
Az európai lemaradást jelzi, hogy a világ tíz legnagyobb hadiipari vállalata között 2022-es adatok szerint nincs európai uniós cég, és a száz legnagyobb fegyvergyártó értékesítéséből az uniós részesedés mindössze 12,8 százalék. A három nagy közül az olasz Leonardo 12,5, az Airbus 12, a francia Thales 9,5 milliárd dolláros forgalmat bonyolított a katonai célú gyártásból, szemben az amerikai Lockheed Martin 59, a Raytheon (RTX) 39,5, az orosz Szotek 16,8, vagy a kínai NORINCO, AVIC és CASC 20-22 milliárdos értékeivel. A 4,5 milliárdos bevételű Rheinmetall vagy a 3,7 milliárdért értékesítő Saab pedig nemzetközi szinten a második ligában játszanak, hiába emelkednek ki az európai mezőnyből.
Ezek a kisebb európai vállalatok egyelőre az ukrajnai háború miatt felfutott kereslet kielégítésében sem vitézkednek. Az Európai Bizottság háttéranyaga szerint az ukrajnai orosz agresszió 2022 februári kezdete és 2023 júniusa között a tagállamok védelmi eszközbeszerzéseik 78 százalékát importból fedezték, az amerikai cégek részesedése pedig 63 százalék volt a teljes költésből. A Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) március közepén megjelent, ennél tágabb időszakot vizsgáló jelentése szerint az európai fegyverimport értéke 2019 és 2023 között közel megduplázódott a 2014 és 2018 közti időszakhoz képest, a külföldi vásárlásoknak pedig több mint fele, 55 százaléka amerikai beszállítókat gazdagított.
Szemben a svéd szövetségeseinkkel erős kapcsolatot építő, az európai integrációhoz hű magyar kormánnyal, amely a Saabtól lízingel vadászgépeket, Washington láncos kutyái, például Csehország, Románia és Lengyelország tucatszámra veszik az elavult F-35-ösöket és kismillió további amerikai rendszert.
Több közösködés, kevesebb Amerika
A gondokat az új európai stratégia a közös beszerzések támogatásával, az európai beszállítók előnyben részesítésével, a párhuzamosságok felszámolásával és az európai szintű hadiipari tervezés kereteinek megteremtésével próbálja orvosolni.
A bizottság 2030-ig az európai megrendelések 40 százalékát, 2035-re 60 százalékát szeretné „kollaboratív” keretek közé terelni. Ez alatt azt kell érteni, hogy az uniós szabályozás átalakításával és a tagállamok összefogásának jogi és logisztikai támogatásával az EU szeretné elérni, hogy a kisebb (vagy akár nagyobb) országok igényeik mentén ad-hoc jellegű csoportokba verődve döntsenek védelmi beszerzéseikről,
azaz ne sok kicsi ország, hanem kevesebb, de nagyobb blokk jelenjen meg a védelmi piacon megrendelőként.
Ez a tagállamok számára olcsóbbá és racionálisabbá teheti a beszerzéseket, a hadiipar számára pedig nagyobb megrendeléseket és így jobb méretgazdaságosságot tesz lehetővé. Ilyesmire jelenleg is bőven van példa, ugyanakkor az utóbbi két évben csak a beszerzések 18 százaléka volt kollaboratív jellegű.
A másik csapásirány, hogy 2030-ig az eszközbeszerzések értékének fele, 2035-ig 60 százaléka európai uniós cégeket gazdagítson, azaz ne amerikai vagy akár újabban a többek között Lengyelország által is megkedvelt dél-koreai eszközökkel tárazzanak be Putyin rezsimjével szemben.
Első körben ehhez a bizottság teljesen minimális, 1,5 milliárd eurós pénzügyi támogatást nyújt, de Thierry Breton, a belső piacért felelős francia biztos szerint a közeljövőben legalább 100 milliárd euróra kell bővíteni a keretet. A terv emellett több jogi kiskaput is tartogat a védelmi költekezés támogatásához: felvetette a kohéziós alapok hadi beszerzésekre való felhasználásának lehetőségét, és felkérte a jellemzően inkább infrastrukturális beruházásokat finanszírozó Európai Beruházási Bankot (EIB), hogy a védelmi célokat is vegye be a kedvezményes hitelnyújtás területei közé. Tekintve, hogy az EIB az EU tagállamainak tulajdonában van, nem volt kétséges, hogy a felkérésre mit reagál: március végén a szervezet jelezte, hogy eleget tesz a javaslatnak.
Felmerült a védelmi beszerzéseket finanszírozó közös uniós, illetve uniós államok egy szűkebb köre általi adósságkibocsátás lehetősége is, bár ezt illetően relatíve kevés tagállam lelkes. A nagy fegyverkezési lázban pedig a költségvetési szabályok lazítása is napirenden van: a terv szerint a védelmi kiadások részleges kibúvót kapnának a költségvetési hiányra és államadósság-szintre vonatkozó uniós korlátok alól.
A javaslat mindemellett Ukrajnát is bevenné a közös beszerzések és az uniós forrásokra jogosult államok körébe, arra hivatkozva, hogy Ukrajna védelme az EU alapvető biztonsági érdeke.
Papíron jól hangzik, a valóságban problémás
A tervet a védelmi beszerzések racionalizálása mellett a francia „stratégiai szuverenitás” és a német iparpolitika ethosza is áthatja.
Emmanuel Macron francia elnök ugyan alapvetően külpolitikai érdekek mentén kardoskodik évek óta az uniós kül- és biztonságpolitikai integráció mélyítése mellett, de országa gazdaságilag is jól jár a fegyverkezéssel. Miután 2022 februárja óta az orosz hadiipar termelésének döntő részét ukrán városok elpusztítására és civilek lebombázására használta Putyin stratégiai géniusza, egyre kevesebb jut exportra; a piaci résre pedig a francia beszállítók is ráugrottak, Franciaország 2023-ra a világ második legnagyobb fegyverexportőrévé lépett elő az Egyesült Államok mögé. A SIPRI adatai alapján 2019 és 2023 között 47 százalékkal nőttek a franciák külföldi eladásai a 2014-2018 közti időszakhoz képest.
Miután technológiailag a francia hadiipar a legfejlettebb az EU-ban, a védelmi beszerzések EU-n belülre összpontosításából is ők profitálnának a legtöbbet.
A terv az utóbbi időben kissé megkopott német iparnak is jól jönne. Olaf Scholz kancellár februárban azt ígérte, hogy Németország a következő években már csak azért is tartani fogja magát a kétszázalékos célhoz, mert a német vállalatok számítanak a kormányzati keresletre. Az európai piac konszolidációja ezeket az elképzeléseket is segítené.
Ezt jól jelzi a Rheinmetall gyors terjeszkedése. A Handelsblatt arról írt, hogy a cég éves tüzérségilövedék-gyártó kapacitása 2022 elején, az ukrajnai orosz agresszió előtt 70 ezer darab volt, amely az ukrán hadsereg jelenlegi kéthetes felhasználásával azonos szám. Ezt tavaly év végére 450 ezerre növelték, amely a Hudson Institute washingtoni konzervatív agytröszt adatgyűjtése szerint meghaladja a teljes amerikai hadiipari termelést. A vállalat az elmúlt években több új európai üzemet adott át, illetve kezdett építeni, 2024-re 10 milliárd eurós értékesítéssel tervez, 2026-ra 13 milliárddal. Ez utóbbi szám elérése azt jelentené, hogy a cég minden szegmenst érintő bevétele 2023 és 2026 között megduplázódik. (A SIPRI 2022-es adataihoz képest háromszoros lenne ez az érték, bár a stockholmi kutatóintézet csak a vállalat szűken vett katonai eladásait nézi, amely a teljes bevételnél kisebb összeg.)
Ezzel együtt a bizottsági stratégia egyelőre csupán egy javaslat, amelyet a tagállamoknak és az Európai Parlamentnek is jóvá kell hagynia. A tagállamok körében pedig a stratégia nem örvend egyöntetű támogatásnak.
Az egyik alapvető panasz – amely a magyar publikum számára vélhetően nem meglepő –, hogy egyes tagok a védelmi beszerzések feletti szuverenitásukat semmi szín alatt sem akarják megosztani a bizottsággal. Bár a javaslat csak koordinációról szól, és nem ad végső döntési jogot „Brüsszelnek”, a védelmi kollaboráció mind a jobbpopulista kormányok, mind a jobbpopulista ellenzék feltörésétől tartó kabinetek körében érzékeny kérdés.
Egy másik gond, hogy a konzervatívabb költségvetési politikát pártoló tagállami kormányok fölösleges és pazarló uniós beavatkozásként tekintenek a tervre. „A kormányok leadják a megrendeléseiket, a védelmi vállalatok beruháznak új kapacitásokba és eladják az áruikat. Így működik a piacgazdaság. Semmi szükség az effajta tervgazdaságra” – mondta egy szkeptikus kormány képviselője a Financial Timesnak. Németország, valamint más északi tagállamok élesen ellenzik a terv azon részét is, amely újabb közös uniós adósságkibocsátással finanszírozná a védelmi kapacitások fejlesztését.
A bizottsági elképzeléseket emellett a júniusi európai parlamenti választások is lefékezhetik. Az Európai Külkapcsolatok Tanácsa (ECFR) berlini agytröszt januári felmérése szerint a jobbpopulista és jobbradikális pártok kilenc tagállamban is az élen, további kilenc országban – köztük Németországban – pedig a második vagy harmadik helyen végezhetnek az EP-választásokon, és az új EP képviselői helyei felett fele-fele arányban osztoznak majd a három fősodorbeli pártcsalád tagjai – a konzervatív Európai Néppárt, a szociáldemokrata Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége és a liberális Újítsuk meg Európát –, illetve a nem fősodorbeli pártok. Miután a populista erők számára tabu minden uniós kontroll és szuverenitásátruházás, a következő parlamenti ciklustól kezdve sokkal nehezebbnek ígérkezik áttolni az ehhez hasonló stratégiákat a parlamenten.
Bábeli zűrzavar
Scholz hiába tartja jó ötletnek a német hadiipar támogatását, Berlinben azért ennél tágabb perspektívából nézik a kérdést: a német gazdaságpolitika Franciaországgal szemben kevésbé pártolja a protekcionizmust, a német külpolitika hagyományosan atlantista, és a transzatlanti hadiipari és külpolitikai kötelékbe vetett bizalmat egyelőre a Donald Trump ismételt feltörésével járó kockázatok sem törték meg.
Az sem világos, hogy a bizottsági stratégia hogyan viszonyulna a NATO rendszeréhez.
Az európai védelmi tervezés ma jellemzően nemzeti és NATO-s szinten zajlik, így a beszerzések iránya is az észak-atlanti szövetség keretében kialakított prioritásokhoz igazodik. Ugyan a közös védelmi tervezés az uniós stratégiai iránytű 2022-es elindításával az EU-ban is erősebb hangsúlyt kapott, ám a NATO ezen a téren sokkal bejáratottabb mechanizmusokkal bír, sőt a tavalyi vilniusi csúcson a bizottsági tervhez nagyon hasonló prioritások mentén egy, a hadiipari termelés összehangolását célzó programot is elindított.
A bizottsági anyag nem igazán foglalkozik vele, hogy hogyan illeszkednének egymáshoz a NATO-s és az uniós mechanizmusok. A javaslat emellett például a NATO-s rendszerek interoperabilitását (azaz az egyes tagállami eszközök technikai paramétereinek összehangolását, és így az eltérő eszközök közös és összehangolt használatát) biztosító szabványokhoz hasonló európai uniós sztenderdek létrehozását is felveti, ami a NATO-nál szolgáló tisztek szerint egyszerre szükségtelen és káros a NATO-s együttműködésre nézve.
Az európai hadiipar konszolidációját az elmúlt évek tapasztalatai és a közeljövő kilátásai is árnyalják. Egyrészt az importarány növekedése és az amerikai beszállítók előnyben részesítése főleg abból fakad, hogy az uniós tagállamoknak minél gyorsabban, minél több, minél inkább bejáratott és megbízható fegyverrendszerre van szükségük, amelyet jóval nagyobb méretéből fakadóan az amerikai hadiipar képes kielégíteni, míg az európai nem. Az amerikaiak nagyobb méretének oka sem különösebb talány, az amerikai védelmi költség egyszerűen annyival nagyobb az európainál, hogy a védelmi beszállítók hatalmasra tudtak hízni a hazai keresleten, a méretgazdaságosságból és a nagyobb kutatás-fejlesztési költségvetésből fakadó előnyt pedig a globális piacokon is érvényesítik. Az európai stratégiából nem derül ki, hogy ez a helyzet hogyan tudna néhány év alatt gyökeresen megváltozni.
Másrészt nem ez az első terv az európai beszerzések és fejlesztések racionalizálására: az Európai Bizottság már az ezredforduló óta próbálja egységes szabályozás alá vonni az európai védelmi piacot, valamint serkenteni a közös beszerzéseket és kutatás-fejlesztést. 2017 óta működik az európai védelmi alap, és a bizottságban 2019 óta van védelmi és űripari főigazgatóság is. Mint a fenti adatok mutatják, ennek elég kevés gyakorlati hatása volt eddig.
Nem mennek simán a tőkeerősebb tagállamok közös projektjei sem. Franciaország és Németország például 2018-ban állapodott meg egy közös vadászgépfejlesztésről a Dassault és az Airbus részvételével, a programot a német parlament 2020-ban hagyta jóvá, de az utóbbi két évben arról cikkezett a francia és német sajtó, hogy a projekt megfeneklett a két cég vitái miatt. Év elején a francia és a német kormányfő arról beszélt, bíznak benne, hogy az Airbus és a Dassault felülkerekednek majd a nézeteltéréseken, de hat évvel a projekt kezdete után ez elég sovány eredmény.
Az Airbus közben az olasz Leonardóval és a brit BAE-vel közösen a Eurofighter gyártásában is érdekelt, a Leonardo és a BAE viszont tavaly decemberben megállapodott egy újabb rivális projekt indításáról a japán Mitsubishivel. Tény, hogy az amerikai vadászgép-fejlesztések sem szoktak simán menni, de ezt a bábeli zűrzavart látva vélhetően nem aggódnak nagyon piaci részesedésükért az F-35-öst szállító Lockheed Martinnál.
Hasonló problémák merültek fel a közös német–francia harckocsifejlesztés környékén. A német Leopard 2 és a francia Leclerc harckocsik lecserélését célzó projekt 2017-ben indult a Rheinmetall, a Krauss-Maffei Wegmann (KMW) és a Nexter vezetésével, és ezt követően számos további európai ország – köztük Olaszország, Lengyelország, Hollandia – is érdeklődött a részvétel iránt. A projekt azonban azóta is párizsi és berlini bürokratikus útvesztőkben kering, és bár a két ország idén márciusban jelentette be, hogy áttörést értek el, ez pusztán annyit jelent, hogy hét évvel a projekt kezdete után sikerült eldönteni, a fejlesztés melyik fázisait melyik országban végzik majd.
Ezen kívül négy másik folyamat is javában zajlik:
- A Rheinmetall és KMW vezetésével tavaly Németország olasz, spanyol és svéd kooperációban kezdett egy új harckocsi fejlesztésébe amelyet a német sajtóban a franciáknak való hátat fordításként értékeltek;
- a kontinens egyik legnagyobb fegyvermegrendelőjévé váló Lengyelország a francia és német pepecselés miatt inkább Dél-Koreából rendelt gyorsan ezer harckocsit;
- a francia –német projekt iránt korábban szintén érdeklődő Egyesült Királyság a Rheinmetall és a BAE együttműködésével fejleszt új harckocsit Challenger 3 néven;
- Magyarországnak pedig a Leopard 2 továbbfejlesztett változata jutott a Rheinmetalltól F51 Panther néven.
Egy szó mint száz, a konszolidáció ígérete ellenére legalább öt nagyobb párhuzamos projekt fut ezen a téren Európában, ami még akkor is ellentmond a bizottsági terveknek, ha nem teljesen azonos célok és képességek jellemzik ezeket.
Lesz-e pénz?
További probléma, hogy a védelmi kiköltekezés számos államban költségvetési szempontból nem tűnik reálisnak, illetve fenntarthatónak. A magas államadósság, alacsony növekedési ütem és gyorsan növekvő szociális kiadások hármasa több nagy uniós gazdaságban – mindenekelőtt Olaszországban és Spanyolországban – erősen korlátozza a mozgásteret.
Intő példa Japán, ahol a kormány az ukrajnai háború kitörése után – bár elsősorban a területét papíron folyamatosan növelni vágyó Kínára nézve – bejelentette, hogy felhozza a 2 százalékos szintre a védelmi költségvetését, aztán amikor egy évre rá kiderült, hogy ehhez adót kellene emelni, hirtelen elfogyott a lendület.
Van egy másik közös probléma a japán és az európai helyzetben: ezek a mai fiatalok nem akarnak katonáskodni. A német, francia és brit hadseregnél is arra panaszkodnak, hogy nincs elég jelentkező, és akiket sikerül berántani, azok közül is magas a pályaelhagyók aránya. Ennek egyik oka természetesen a demográfia, hiszen ezek a mai fiatalok kevesebben vannak, mint a régi szép időkben. Az is kézenfekvő ok, hogy a mai fiataloktól ideológiailag távol áll a katonásdi, és relatíve kis részük lenne hajlandó fegyvert fogni hazájáért. Mindemellett a lelkesedést az alacsony bérek, a kevés eltáv, valamint a munkaerőhiánynak köszönhetően a békésebb és egyszerűbb alternatívák tömkelege is csökkenti. Emiatt az elmúlt két évben több európai országban is felmerült a sorozás kiterjesztése, illetve bevezetése.
A fegyverkezés és a hadiipari vállalatok profitnövelése iránt kevésbé lelkes álláspontból az is felmerül, hogy az utóbbi két év nagy fegyvervásárlási láza nem egy különösen átgondolt folyamat. A GDP-arányosan 2 százalékos NATO-cél egy teljesen önkényes szám, de
nincs kőbe vésve, hogy 1,9 vagy akár 1,5 százalékos költés mellett Európa védtelen, de 2 százalékon pont biztonságban van.
Az orosz hadsereg ukrajnai vagy akár az amerikai hadsereg afganisztáni teljesítménye mentén az is világos, hogy egy hadsereg költségvetése, eszközállománya és létszáma nem feltétlenül garantál katonai sikert.
Ebből a szempontból a Rheinmetall és társai tápolásánál több értelme lenne az uniós haderő mélyebb integrációjának, a nemzeti hadseregek közti párhuzamosságok felszámolásának, a közös stratégiai célok meghatározásának, avagy a rendes védelmi integrációnak. Ez azonban még lassabban megy, mint a hadiipari konszolidáció, és a szuverenisták és a szélsőjobb növekvő népszerűsége mellett a további előrelépés kilátásai elég korlátosak.