Japán a világ harmadik legnagyobb katonai hatalmává válik, ha ki tudja fizetni

Az ukrajnai orosz invázió farvizén a második világháború óta messze erőn alul fegyverkező Németország bejelentette, hogy elkezd komolyabb összegeket fordítani a hadseregére, és az orosz fenyegetés fényében feladja eddigi biztonságpolitikai passzivitását (bár tény, hogy a tavaszi bejelentés óta erősen enyhült a német költési kedv és a politikai aktivizmus).

A napokban pedig a világháború másik vesztes hatalma, az 1945 óta magát pacifistának nevező, és sokáig még a németnél is mérsékeltebb képességekkel bíró haderőt fenntartó Japán is levetette a régi tabukat. A december elején kiadott új japán védelmi stratégia számos nagy változást tartalmaz:

• Öt éven belül a GDP egy százalékáról a két százalékára tervezik növelni a védelmi költségvetést. A dolog súlyát jelzi, hogy Japán védelmi költségvetése jelenleg a kilencedik a világon, de az emeléssel az Egyesült Államok és Kína után a harmadik lenne (ahogy egyébként a gazdasága méretét tekintve is harmadik).
• A stratégia előirányozza, hogy a japán haderő „ellencsapási képességekre” tegyen szert a jövőben, azaz képes legyen visszatámadni, ha támadás éri, hogy ezzel „hamarabb és a partjaitól nagyobb távolságra” tudjon feltartóztatni egy esetleges inváziót. Az eddigi kormányzati politika csak végveszélyben engedélyezte a külföldi célpontok elleni támadást, és komolyabb ellencsapásra egyébként sem voltak meg az eszközei Japánnak. A változtatást azzal indokolták, hogy megnőtt egy Japán elleni, komolyabb rakétatámadás esélye, amelyek megakadályozása pusztán a légvédelmi rendszerekre hagyatkozva nem reális.
• Ehhez igazodva a japán haderő 2026-ig nagy hatótávolságú rakétákat tervez hadrendbe állítani, például a Mitsubishitől beszerzendő, hajók elleni rakétákat, valamint Tomahawk és JASSM típusú amerikai robotrepülőgépeket, továbbá komolyabb kibervédelmi és hírszerzési fejlesztéseket ígérnek.

A stratégia mindezt az ukrajnai orosz invázióval, Kína katonai erejének növekedésével és a „példátlan stratégiai kihívást jelentő” amerikai–kínai rivalizálással, az észak-koreai rakéta- és atomfegyver-program fejlődésével és általában véve a nemzetközi katonai erőviszonyok (Japán számára kedvezőtlen) változásával indokolta. Egyúttal pedig azt is igyekezett hangsúlyozni, hogy a beharangozott változtatásokkal együtt a stratégia még mindig a szűken vett önvédelemre irányul.

Az ukrajnai helyzetre és napjaink világpolitikai folyamataira való hivatkozás ellenére nem kifejezetten új keletű folyamatokról van szó. A szigetország évtizedek óta próbál komolyabb katonai hatalommá válni, amely folyamat az utóbbi bő évtizedben Kína felemelkedésével erősebb lendületet kapott, és erősen feszegette, sőt a lépések bírálói szerint nyilvánvalóan túllépte az alkotmány által a haderő létrehozására és fejlesztésére vonatkozó korlátokat.

A nagy katonai aktivizmust ugyanakkor a finanszírozás körüli politikai viták és a japán társadalom öregedése is hátráltatja.

Régóta folyik

A második világháború vége után, amerikai bábáskodás mellett megírt japán alkotmány kilencedik cikke elvben tiltja a hadsereg fenntartását. Ez a tilalom ugyanakkor a gyakorlatban csak néhány évig tartott.

Az 1950-es évekre a hidegháború kialakulása, a kommunisták kínai győzelme és a koreai háború miatt a nem sokkal korábban még japán teljes lefegyverzését hangoztató Egyesült Államok elkezdte ismét fegyverkezésre kapacitálni Japánt. Ezzel párhuzamosan az 1950-es évek óta két kisebb megszakítással Japánt uraló, nevével ellentétben konzervatív Liberális Demokrata Párt (LDP) jobbszélén is felerősödtek a hadseregfejlesztést támogató hangok. Ezek az ország változó geopolitikai környezete mellett részben pont az amerikai függés gyengítése miatt látták szükségesnek a hadsereg létrehozását és fejlesztését: azt hangoztatták, hogy hadsereg nélkül Japán nem tud szuverén, önérdekkövető állammá válni, hanem ki lesz szolgáltatva az Egyesült Államok mindenkori szeszélyének.

Ezzel szemben a pacifizmus jelszava a választók körében nagy népszerűségnek örvendett, és az LDP párt mérsékelt szárnya, valamint a hagyományosan befolyásos bürokrácia sem rajongott a hadseregfejlesztés iránt. Ugyan 1954-ben létrejött a Japán Önvédelmi Haderő, annak képességeit törvényileg erősen megkötötték: a hadsereg nem tarthatott fent „támadó” fegyverzetet, erős civil kontroll alatt maradt, és a védelmi költségvetés a hidegháború alatt is jellemzően a GDP egy százaléka alatt tanyázott. Az 1970-es években még az sem volt világos, hogy a japán vadászpilóták visszalőhettek-e volna külön parlamenti felhatalmazás nélkül, ha járőrözés során rájuk lőnek a szovjetek.

A klasszikus magyarázat szerint ez volt a Josida Sigeru miniszterelnökről elnevezett Josida-doktrína, amely értelmében Japán a hadseregfejlesztés helyett a gazdasági növekedésre áldozta az ország erőforrásait (bár manapság már többen vitatják, hogy Josida valóban ezt akarta volna, illetve hogy egyáltalán létezett-e a Josida-doktrína mint külpolitikai program).

A markánsabb irányváltás felé az első lökést a Kuvaitot lerohanó Irak ellen indított 1991-es öbölháború adta: a konfliktusban az amerikai szövetségi rendszer legtöbb tagja valamilyen módon részt vállalt, ám Japán az önvédelmi haderő bevetésére vonatkozó korlátok miatt csak pénzt ajánlott. Emiatt Washingtonban népszerűbbé vált a nézet, hogy a japánokra nem lehet számítani; Tokióban pedig a félelem, hogy mi lesz, ha az amerikaiak úgy ítélik meg, hogy a hidegháborús feszültségek végével már nincs szükségük a japán szövetségre, és magukra hagyják a szigetországot.

Hasonló ébresztőt jelentett 1994-ben az első észak-koreai atomválság és 1995–96-ban a Tajvani-szorosi válság. Az atomfegyverkezéssel kísérletező észak-koreai és a tajvani választások miatt a sziget környékén ágyúzó kínai rezsim magatartása jelezte, hogy a hidegháború után sem feltétlenül jó ötlet védelmi képességek nélkül megpróbálni fenntartani egy erősen exportorientált, és emiatt a kereskedelmi útvonalak biztonságára ráutalt gazdaságot.

A japán védelmi politika változásában az is nagy szerepet játszott, hogy az ezredforduló után Koizumi Dzsunicsiró és Abe Sinzó személyében a pártban korábban kevésbé befolyásos nacionalistább vonal jutott hatalomra, akik nemcsak pragmatikus, hanem ideológiai okokból is a hadseregfejlesztés és a fegyverkezés jogi korlátainak feloldása mellett voltak, és emiatt elődjeikkel szemben hajlandóak voltak komolyabb politikai tőkét áldozni az egyébként nem kifejezetten népszerű lépések végrehajtása érdekében.

Önvédelem?

Ezek a lépések leginkább a hadseregre vonatkozó alkotmányos korlátok folyamatos újraértelmezését jelentették. Abe Sinzó néhai kormányfőnek egyik legfontosabb politikai célja volt a 9. cikk eltörlése is, bár ezt a koalíciós ellenkezés és a dolog népszerűtlensége miatt nem tudta meglépni 2020-as lemondása, illetve idén őszi (politikai ideológiától teljesen független) meggyilkolása előtt. (Az alkotmánymódosításhoz a parlament mindkét házában kétharmados többség kell, és a módosított szöveget népszavazáson is meg kell erősíteni.) Ugyanakkor a japán kormány örömére a legfelsőbb bíróság korábban lemondott arról, hogy a 9. cikket értelmezze, emiatt az alkotmány módosítása nélkül is nagyon komoly változásokat tudtak levezényelni.

Arra hivatkozva, hogy az ország területi védelme komolyabb fegyvereket és proaktívabb stratégiát igényel, folyamatosan lazítottak azon, hogy mit jelent a „védekező fegyverzet”, illetve általában véve az „önvédelem”. Ezt illetően az vált a domináns értelmezéssé, hogy a 21. században az ország jólétének és biztonságának megőrzése nem azt jelenti, hogy a japán hadsereg a parton várja a támadók érkezését, hanem az ország határain túl is szerepet kell játszani „a nemzetközi béke és biztonság megteremtésében”, és az elrettentés érdekében komoly ellencsapásra is képesnek kell lenni.

Ennek a legújabb lépcsőfoka a komolyabb rakétarendszerek beszerzése és az ellencsapás képességének kialakítása.

A japán kormány azt hangoztatja, hogy visszalőni végső soron önvédelem, míg a reform bírálói szerint a külföldi támadásokat lehetővé tevő rakétarendszerek beszerzése offenzív fegyverkezésnek számít, és szögesen ellentétes az alkotmány betűjével.

Az utóbbi években nagyobb szerepet kapott a hadi stratégia modernizálása és a hadsereg gépparkjának fejlesztése is. Míg néhány évtizede még arról ment a vita, hogy az alkotmány egyáltalán engedélyezi-e a harci repülőgépek birtoklását vagy a partraszálló egységek létrehozását, ma már Japán F-35-ös vadászbombázókkal, valamint a vertikális felszállásra képes F-35-ös modell szállítására alkalmas hordozóval is bír. A kérdés legtöbb szakértője ma nem azon vitatkozik, hogy a japán pacifizmus véget ért-e, hanem hogy valaha volt-e egyáltalán olyan, hogy japán pacifizmus.

Washingtonban népszerű, Pekingben nem

A harmadik csapásirány a szövetségi politika, ahol Japán egyszerre igyekszik az Egyesült Államok egyenlőbb partnerévé válni és diverzifikálni katonai kapcsolatait, Ausztráliától kezdve Délkelet-Ázsián át újabban Európáig. Utóbbi jeleként Tokió decemberben jelentette be, hogy Olaszországgal és az Egyesült Királysággal tervez közös vadászgépfejlesztésbe kezdeni, és Oroszország szankcionálásából is kivette a részét.

Bár manapság a japán hadsereg fejlesztése már nem számít politikai tabunak, és a centristább ellenzéki pártok is támogatják, a társadalomban nem feltétlenül népszerű a dolog.

2015-ben nagy tüntetések kísérték az Abe Sinzó vezérletével a Parlamenten áttolt nemzetbiztonsági törvényeket, amelyek a baloldal szerint ellentétesek az alkotmánnyal, és az államtitok fogalmának kiterjesztése miatt erősen korlátozzák a sajtószabadságot és a kormány feletti parlamenti ellenőrzés gyengítésével hatalomkoncentrációt jelentenek a miniszterelnök kezében. A védelmi költségvetés emelését a Kjódó hírügynökség decemberi felmérése szerint a japánok 54 százaléka ellenzi.

Részben Abe és korábban Koizumi és köreik ideológiai színezetére hivatkozva a kínai és koreai politikában és az amerikai sajtóban is visszatérő vád, hogy a japán fegyverkezést a nacionalizmus feléledése hajtja, és a folyamat összekapcsolódik a múlt tanulságainak feladásával és a második világháborús és azelőtti háborús bűncselekmények tagadásával. Washingtonban ezzel szemben (a kormány aktuális ideológiai színezetétől függetlenül) inkább azon szoktak problémázni, hogy a japánok még mindig az Egyesült Államok védelmi garanciáin élősködnek, és nem tesznek eleget saját védelmük érdekében.

Ennek fényében nem meglepő, hogy az amerikai kormány üdvözölte a japán lépéseket, a kínai pedig azt hangoztatta, hogy a japán stratégia valótlanságokat állít a békés Kína céljairól, és a japán fegyverkezés veszélybe sodorja a térség békéjét.

Miből?

A katonai ambíciók feléledését ugyanakkor számos dolog erősen korlátozza. Az egyik alapvető probléma, hogy a japán kormány egyelőre nem tudja, hogy fogják fedezni a növekvő védelmi költségvetést.

A japán állam jelenleg is a világ legnagyobb adósságterhét görgeti maga előtt, és a társadalom erős öregedése miatt a szociális kiadások jó ideje erősen nőnek, miközben az állam adóbevételei nem állnak jól. A kormány pont ezért adóemeléssel tervezi fedezni a védelmi költekezést, ez viszont a választók körében természetesen rendkívül népszerűtlen (a Kjódó hírügynökség felmérése szerint a japánok 65 százaléka ellenzi az adóemelést), és a kormánypárton belül is komoly ellenkezéssel találkozott.

A nehezen megszült terv szerint a nagyvállalatok társasági adóját 4-4,5 százalékkal, a dohánytermékek jövedéki adóját cigarettánként 3 jennel (kb. 8 forinttal) emelik, és a hivatalosan a 2011-es földrengés és cunami okozta károk rendezésére félretett, a személyi jövedelemadó 2,1 százalékos emeléséből finanszírozott összegek felét is a védelmi büdzsébe csatornázza.

Ugyanakkor a párton belüli viták miatt azt még nem döntötték el, hogy az adóemeléseket mikor kezdik el bevezetni: a bejelentés szerint vagy a 2024-es költségvetési évtől, vagy egy későbbi, „megfelelő időpontban”, ami jelzi, hogy a kormánypárt még nem rendezte sorait a népszerűtlen lépéseket illetően.

Az LDP egyes befolyásos csoportjai korábban amellett kampányoltak, hogy a szigetország a korábbi gazdaságélénkítő kísérleteihez hasonlóan a védelmi költségvetést is adósságkibocsátással finanszírozza, de az (elődjeihez képest legalábbis) fiskális konzervatív Kisida Fumio kormányfő ezt elvetette. Ezzel együtt Kisida kormányának támogatottsága csapnivaló, különböző felmérések szerint 25 és 33 százalék között áll, ezért nagy az esélye, hogy a párt a következő választásig kihátrál mögüle, és ismét egy, a végtelen adósságkibocsátás iránt elkötelezett politikus kerül hatalomra.

Egy másik kihívás, hogy a Japánt a népesség csökkenésével párhuzamosan sújtó munkaerőhiány a hadseregre is kiterjed: a hadsereg évek óta nehezen tudja megszólítani a fiatalokat, és fenntartani létszámát. Bár ezen az automata és/vagy távirányítású rendszerek beszerzése segíthet, a távlati ambíciókat valamelyest moderálja, ha nem lesz, aki az új vadászgépeket vezesse.

Kavano Kacujosi korábbi japán vezérkari főnök azt is kiemelte, hogy az ellencsapás engedélyezése önmagában még nem jelenti azt, hogy Japán belátható időn belül képes lesz más országok területére lövöldözni, ez egy sokéves folyamat kezdete. Nagaiva Toshimicsi, a légierő nyugalmazott tábornoka pedig arról beszélt, hogy az ukrajnai háború tapasztalatai alapján Japán még mindig messze nem készült fel egy potenciális háborús helyzetre.

„Az ukrajnai háború megmutatta, hogy képesnek kell lenni egy elhúzódó hadviselésre, amelyre Japán egyáltalán nem készült fel. Ebben nagy hátrányban vagyunk” – mondta.