Új Japánt ígért, meggyilkolásával félkész maradt Abe Sinzó műve

Legfontosabb

2022. július 09. – 17:31

Új Japánt ígért, meggyilkolásával félkész maradt Abe Sinzó műve
Az Abe Sinzó volt miniszterelnök meggyilkolásáról szóló hírt mutatják kivetítőn Nagojában 2022. július 8-án – Fotó: Masanori Inagaki / Yomiuri / The Yomiuri Shimbun via AFP

Másolás

Vágólapra másolva

A pénteken meggyilkolt Abe Sinzó korábbi miniszterelnök a jelenkori japán politikatörténet egyik legfontosabb alakja volt. Abe Narában, egy vasútállomáson tartott kampánybeszédet egy jelölt mellett a közelgő felsőházi választások miatt, amikor egy férfi házi készítésű puskával rálőtt. A kórházba szállítás után nem sokkal belehalt sérüléseibe.

Abe 2012-ben belpolitikai instabilitás, gazdasági válság és a 2011-es pusztító földrengés, szökőár, valamint a fukusimai atomkatasztrófa után jutott másodszor hatalomra. Ebben a helyzetben ambiciózus reformprogramot hirdetett: azt ígérte, lendületet ad az ekkorra már két évtizede stagnáló gazdaságnak; évtizedes tabukkal szakítva erősebb és erélyesebb nemzetközi politikai és katonai szereplővé teszi Japánt; átírja az 1947 óta érintetlen alkotmányt; és a néhol karakteresen konzervatív, egyes elemeiben viszont a japán miliőben kifejezetten liberális intézkedéseivel szebb és jobb jövőt hoz „gyönyörű országára”.

Hogy ebből mennyi valósult meg, arról 2020-as lemondása óta folyt a vita, de azt senki sem tagadta, hogy

elődjeinél jóval világosabb vízióval, nagyobb elánnal és több sikerrel próbálta saját képére formálni Japánt, és a nemzetközi porondon is példátlanul aktívan mozgott.

Politikája nemcsak ambiciózus volt, hanem megosztó is. Nacionalizmusa és Japán történelmi bűneinek tagadása miatt belföldön és külföldön is kapott hideget és meleget, gyakran vádolták autokratikus elhajlásokkal, és regnálása utolsó éveit korrupciós botrányok lengték be.

Politikai dinasztiából indult

Mint a japán kormánypárt, a nevével ellentétben konzervatív Liberális Demokrata Párt (LDP) megannyi befolyásos tagja, Abe Sinzó is politikai dinasztiából származott. Anyai nagyapja, Kisi Noboszuke az LDP egyik alapító tagja, 1957 és 1960 között Japán miniszterelnöke volt. Kisi politikai karrierje ugyanakkor jóval korábban indult, Mandzsúria megszállása idején a kínai bábállam gazdasági vezetője volt, a második világháború alatt pedig a japán hadigazdálkodás egyik fontos irányítójává vált. Emiatt három évet volt börtönben háborús bűnök gyanújával, mígnem az amerikai megszállók politikai okokból, a háborús bűnök mélyebb kivizsgálása nélkül kiengedték.

Apai nagyapja, Abe Kan a világháború előtt a parlament tagja volt, de pacifistaként a kormány éles – bár nem kifejezetten befolyásos – ellenzékének számított. Apja, Abe Sintaró már LDP-s politikusként futott be, ipari és külügyminiszter is volt, és a kormányfői poszthoz is közel került.

Abe Sinzó pályája a dinasztikus kapcsolatok ellenére nem indult fényesen, gyenge egyetemen végzett, és a kóbei acélgyárban kezdett dolgozni 1979-ben, bár azért nem a kohóban, hanem üzleti pozícióban. Pár évvel később elkezdett előre lépegetni a politikai ranglétrán, és apja halálát követően ő lett az LDP jelöltje az Abe klán „családi” parlamenti körzetében, a nyugati Jamagucsi prefektúrában. Először az 1993-as választásokon jutott be a parlamentbe, és a székét haláláig megőrizte. (A klán aktuális feltörekvő tagja, Abe Sinzó öccse, Kisi Nobuo is Jamagucsi parlamenti képviselője, 2020 óta pedig védelmi miniszter is. )

Országosan ismert politikussá az ezredforduló idején vált, az észak-koreai rezsim által elrabolt japánok ügyének felkarolásával. Fontos szerepet játszott benne, hogy 2002-ben először találkozott japán miniszterelnök, Koizumi Dzsunicsiró Kim Dzsongil észak-koreai diktátorral.

A jobbpopulizmust neoliberális gazdaságpolitikával és nacionalizmussal vegyítő Koizumi színre lépése fontos szerepet játszott Abe karrierjében. A japán gazdaság az 1990-es évek elején mély válságba került, ami a sorozatos korrupciós botrányokkal egyetemben az 1955 és 1993 között folyamatosan kormányon lévő LDP-t is megtépázta, a miniszterelnökök egymásnak adták a kilincset, egy időre ellenzékbe is kerültek. Ebben a helyzetben tudta elhalászni az LDP elnöki posztját Koizumi, aki szintén egy politikai dinasztia kissé excentrikus tagjaként azt hirdette, hogy az LDP-t le kell rombolni és újra kell építeni, a hagyományosan befolyásos bürokrácia hatalmát le kell törni, és Japán gazdaságát liberális reformokkal kell feltámasztani. (Hogy a pártból miért és hogyan lehetett állandó kormánypárt, arról itt írtunk részletesen.)

Abe Sinzó az első miniszterelnöki ciklusa alatt modern villamosokat avat fel Gloria Arroyo Fülöp-szigeteki elnökkel Manilában 2006. december 9-én – Fotó: Joel Nito / AFP
Abe Sinzó az első miniszterelnöki ciklusa alatt modern villamosokat avat fel Gloria Arroyo Fülöp-szigeteki elnökkel Manilában 2006. december 9-én – Fotó: Joel Nito / AFP

A sok tekintetben hasonló nézeteket valló Abe Koizumi kormányzása alatt lépett elő pár év alatt az LDP meghatározó szereplői közé, 2005-ben a kormány második emberévé vált, 2006-ban pedig – Koizumi lemondása után – megnyerte az LDP elnökválasztását, és

52 évesen a legfiatalabb japán miniszterelnök lett.

Első kormányfőségét ugyanakkor gyenge népszerűség, nyögvenyelősen haladó reformtervek és kisebb-nagyobb botrányok jellemezték, mígnem egészségügyi okokra hivatkozva lemondott 2007-ben. Két utódja szintén egy-egy év alatt bedobta a törölközőt, és 2009-ben az LDP – 1955 óta mindössze másodszor – elbukta parlamenti többségét.

Három év alatt viszont nagyot fordult a világ Abe Sinzóval, amelyhez hozzájárult a 2009-es voksoláson győztes balközép demokrata párt kormányzati bénázása, a 2011-es hármas katasztrófa, valamint Abe kitartó helyezkedése is. A volt kormányfő kisebb meglepetésre 2012-ben megnyerte az LDP elnökválasztását, kierőszakolta az előrehozott választások kiírását, és a demokrata párt összeomlása után decemberben ismét miniszterelnökké választották.

Gazdasági reformer

Abe 2012 decemberében valamivel rosszabb helyzetben került hatalomra, mint 2006-ban. A kihívások nem változtak Koizumi időszakához képest: a japán gazdaság ekkorra már két évtizede alig növekedett, a termelékenység messze a nyugat-európai szint alatt mozgott, a helyzet javulását a defláció, azaz az árak csökkenése és a társadalom erős elöregedése is gátolta, miközben az államadósság a korábbi, sikertelen gazdaságélénkítő programok miatt meghaladta a GDP kétszeresét. (Bár a jelen állapotok között a defláció első hallásra jó dolognak tűnhet, a gyakorlatban hasonlóan káros, mint a túl magas infláció, miután az áresés jellemzően visszafogja a beruházásokat, a béreket és a fogyasztást is.)

Eközben Kína megerősödése is egyre komolyabb problémaként jelent meg Tokióban, amit alátámasztott, hogy a 2012-es választások előtt a két ország hajói már rutinszerűen kergették egymást néhány, vitatott hovatartozású szikla körül a Kelet-kínai-tengeren.

Abe az első, gazdasági jellegű problémahalmazt a később a sajtó által Abenomics névre keresztelt programjával akarta megoldani, amely „három nyílból”, monetáris és fiskális élénkítésből, valamint a japán üzleti és munkakultúra felrázását célzó strukturális reformokból állt. Ezek keretében olyan, konzervatív társadalmi nézeteivel ellentétes ügyeket is felkarolt, mint a nők munkába állásának és a képzett munkások bevándorlásának támogatása, a hírhedten hosszú munkaidő korlátozása, a vállalati digitalizáció, vagy akár a mobiltelefon-szolgáltatók kartellezésének megtörése.

Ezek eredményeit illetően megoszlanak a vélemények (ezekről részletesen itt írtunk).

  • Egyfelől az Abe által jósolt fordulat nem jött el: a japán növekedési adatok gyengék maradtak, a reálbérek alig emelkedtek, a fogyasztás reálértéken csökkent, az infláció nem indult be a monetáris expanziótól, miközben az államadósság tovább nőtt.
  • A másik oldalról a foglalkoztatás nagyot nőtt, a munkanélküliség történelmi padlóra esett, a beruházások felpörögtek, a tőzsde szárnyalt, a céges eredmények jelentősen emelkedtek, és egy főre vetítve a japán növekedési mutatók Abe alatt simán megugrották a nyugat-európai átlagot.

Itó Takatosi, a Columbia Egyetem professzora és a japán gazdaság régi krónikása egy összefoglalójában azt írta, az első két nyíl működött, és Abe második miniszterelnöksége relatíve jó makrogazdasági helyzetet teremtett, különösen az előző két évtizedhez képest. Ám a harmadik nyilat valójában ki sem lőtték, és a növekedési mutatók is csak akkor tekinthetők jónak, ha azokat a csökkenő lakosságszámhoz igazítjuk.

Abe Sinzó a 2016-os, Japánban tartott G7-csúcson – Fotó: Koichi Nakamura / Yomiuri / The Yomiuri Shimbun via AFP
Abe Sinzó a 2016-os, Japánban tartott G7-csúcson – Fotó: Koichi Nakamura / Yomiuri / The Yomiuri Shimbun via AFP

Az Abenomics sok bírálatot kapott a baloldalról, amiért annak hatása elsősorban a vállalati eredményekben és részvényárfolyamokban jelent meg, miközben a bérből és fizetésből élők körülményei nem igazán javultak. Jellemző, hogy a jelenlegi LDP-s miniszterelnök, Kisida Fumio korábban azt hirdette, hogy egyenlőbben kell elosztani a gazdasági javakat – bár azóta ebből a retorikából az LDP jobbosabb elemei és az üzleti élet nyomásának hatására visszavett.

Szintén kétélű dolognak bizonyult, amikor a globális nyersanyagár-emelkedés miatt az infláció két évvel Abe 2020-as lemondása után lassan megérkezett Japánba: jelenleg hiába csupán 2,5 százalék a hivatalos ráta, már ez is politikai problémákat szül az LDP számára, béremelkedést viszont nem hozott – bár ebben az is benne van, hogy az infláció nem a tervezett formában jött, hanem külső kényszerek folyományaként.

Kemény külpolitikus, erős jobboldali beütéssel

Abe Sinzó másik kedvenc területe a külpolitika volt. Abe az LDP azon szárnyához tartozott, amely a második világháború utáni passzív japán külpolitika és erősen korlátozott védelmi tevékenység feladását, és aktívabb világpolitikai részvételt szorgalmazott. Ennek fényében markáns stílusváltást hozott: elődjeivel szemben aktív és kezdeményező szerepre törekedett az ázsiai és globális politikai színtéren.

  • Igyekezett Japán biztonságát a szövetségi viszonyainak diverzifikálásával növelni, többek között Ausztráliával, Indiával, Vietnámmal, Európával és a NATO-val is közelebbi kapcsolatot épített.
  • Az erősen Japán-ellenes nézeteket valló Donald Trump elnöksége alatt is mindent bevetett az amerikai szövetség stabilizálása és a trumpi bírálatok leszerelése érdekében.
  • Benne volt az összes nagyobb gazdasági paktumban, két nagyobb ázsiai kereskedelmi szerződés mellet az EU-val és az Egyesült Királysággal is lepaktált.
  • És próbálta feszegetni a GDP-arányosan alacsony védelmi költségvetés korlátait, és technológiailag fejleszteni a japán haderőt.

A külpolitikai evolúció egy fontos, de sokat vitatott és erős belpolitikai ellenállásba ütköző epizódja a nemzetbiztonsági törvények átverése a parlamenten. Ezt hosszú tömegtüntetések kísérték, az ellenzék részben a pacifizmus feladásával, részben a szabadságjogok korlátozásával és hatalomkoncentrációval vádolta a kormányt.

Ahogy a gazdasági, úgy a külpolitikai eredményekről szóló vita sem zárult le Abe haláláig. Egyes szakértők szerint Abe alatt Japán végleg feladta a pacifizmus látszatát is, mások szerint sok évtizedes folyamatok folytatásáról van szó, amelyek nem elsősorban Abéról szólnak, hanem arról, hogy Japán számára a növekvő amerikai–kínai feszültségek közepette nem járható út a passzív kül- és védelmi politika. Ebből a perspektívából Abe Sinzó inkább az evolúciót felkaroló és felgyorsító szereplő volt, mintsem egy radikálisan új irányvonal képviselője.

Az utóbbi érveket azzal is szokás árnyalni, hogy Abe alatt a külpolitikai és gazdasági döntéshozatal is egyre inkább a miniszterelnökségen belül koncentrálódott: míg korábban a japán politikai rendszer egy sarokköve volt, hogy a szakpolitika a bürokrácia dolga, Abe (és már előtte Koizumi) alatt egyre inkább a miniszterelnök körei telepedtek rá a döntéshozatalra.

A másik téma, amit gyakran felhoznak Abe regnálásának esetében, hogy a külpolitikai aktivizmus erős nacionalista hévvel párosult.

Nagy diplomáciai vihart kavart, hogy 2013-ban miniszterelnökként is ellátogatott a tokiói Jaszukuni-szentélybe, amely a japán háborús halottaknak állít emléket. Miután a háborús halottak között számos, Kína és Dél-Korea brutális megszállásában és az ott elkövetett emberiesség elleni bűnökben főszerepet játszó japánok is vannak, a hivatalos vizitek rendre tiltakozást váltanak ki Pekingben és Szöulban, de Barack Obama akkori amerikai elnök kormánya felé is azt jelezték, hogy Abe külpolitikai aktivizmusa nem mentes a nacionalista múlttagadástól.

Ehhez az érzethez hozzájárult, hogy Abe még kormányfői kinevezése előtt több olyan kijelentést tett, amelyben kétségbe vonta a japán állam felelősségét a dél-koreai nők kizsákmányolásában és más emberiesség elleni bűncselekményekben; valamint hogy regnálása alatt igyekezett enyhíteni a japán háborús bűnöket illető kormányzati bocsánatkérések megfogalmazását.

Abe később letekerte a nacionalista retorikát, bár a találgatások szerint ennek oka inkább kényszerű pragmatizmus és/vagy a kínai piactól függő üzleti lobbi befolyása volt. Ezzel együtt a volt miniszterelnök megítélése regnálása előrehaladtával a nyugati világban is nagyot javult, és halála után elsősorban gazdasági reformerként és a japán külpolitikai nyitás vezetőjeként emlékeztek meg róla, míg korábbi kényes ügyei feledésbe merültek.

Abe Sinzó egy, a közel-keleti térségbe induló hadihajó fedélzetén 2020. február 2-án – Fotó: Str / Jiji Press / AFP
Abe Sinzó egy, a közel-keleti térségbe induló hadihajó fedélzetén 2020. február 2-án – Fotó: Str / Jiji Press / AFP

Abe egy régi célja volt a japán alkotmány megváltoztatása, azon belül is a hadsereg fenntartását és a háborút tiltó kilencedik cikkének vagy „békeklauzulájának” átírása is. Bár a mindenkori japán kormány jogi manőverekkel évtizedek óta igyekszik kikerülni a kilencedik cikket, Abe és elvbarátai számára Japán biztonsága nem garantálható a jelenlegi szűk jogi keretek között Kína felemelkedésének és az Egyesült Államok kiszámíthatatlan magatartásának és jövőbeli pályájának fényében. Balról ugyanakkor – a klasszikus világbékés-pacifista érvek mellett – azt szokás felhozni, hogy Abéék nacionalizmusának fényében a japán hadakozás feletti jogi korlátok teljes eltörlése a fasiszta múlt megkísértését jelentené.

A bírálatok szerint az LDP által javasolt (a párt honlapján aranyos rajzfilmfigurákkal reklámozott) új szövegrészek erősen konzervatív, a régi szép idők viszonyai iránti nosztalgiával átitatott, az emberi és politikai jogokat korlátozó társadalomfelfogást tükröznek, amely mélyen szembemegy a jelenkor állapotaival, továbbá az Abe-féle gazdaságpolitikai célokkal is. Ezzel együtt Abe hatalmának korlátát jelzi, hogy az alkotmány revíziója továbbra is távolinak tűnik a folyamat jogi nehézségei miatt (népszavazás és mindkét parlamenti kamarában kétharmad kell ehhez).

Lemondása után is befolyásos maradt

Az időnként hullámzó népszerűsége és az időszakos tüntetéshullámok ellenére Abe Sinzó 2020-as lemondásakor a japán történelem leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke volt, amely jelzi, hogy mennyire instabil a kormányfő hatalmi bázisa Japánban, és hogy milyen jelentős politikai teljesítmény volt Abe részéről a hatalom megtartása. Utódja, Szuga Josihide egy évig bírta a poszton.

Miniszterelnöksége utolsó éveit ezzel együtt a reformhév kifulladása jellemezte, és korrupciós ügyek is megtépázták renoméját. 2020 szeptemberében, a koronavírus-járvány első hullámának derekán ismét egészségügyi okokra hivatkozva mondott le, de a háttérben ezt követően is az LDP egyik legbefolyásosabb politikusa, a párt legnépesebb belső frakciójának vezetője volt.

Haláláig azon kevés japán – és nemzetközi jobboldali – politikus egyike volt, aki a hatalomra nem a politika végcéljaként tekintett, hanem egy tágabb elvi és eszmei alapokon nyugvó társadalmi vízió megvalósításának eszközeként

– függetlenül attól, hogy ez a Japán megerősítését célzó vízió mennyire volt reális vagy üdvözítő.

Nemrég még arról beszélt, hogy Japánnak meg kell duplázni védelmi költségvetését, és – a hirosimai és nagaszaki atomtámadásból fakadó tabu megdöntésével – amerikai atomfegyvereket kellene állomásoztatni az ország területén. Az alkotmányrevíziós kampányt is folytatta visszavonulása után, és folyamatosak voltak a pletykák, hogy egyszer akár még visszatérhet a hatalomba, hiszen 67 évesen az aggastyánok dominálta japán politikai életben nem számított még kiöregedett szereplőnek.

Választásra kampányolt

Az Abe elleni merénylet napokon belül konkrét politikai következményekkel járhat. A volt kormányfőt Narában egy kampánybeszéd közben lőtték le, ahol az LDP helyi jelöltje mellett szólalt fel, a Japánban megszokott puritán keretek között, egy vasútállomás előtti téren.

A merénylet helyszíne 2022. július 8-án – Fotó: Str / Jiji Press / AFP
A merénylet helyszíne 2022. július 8-án – Fotó: Str / Jiji Press / AFP

A kampánybeszéd apropóját a hétvégi felsőházi választások adták, amelyen az LDP növelni szeretné mandátumszámát. Kisida Fumio jelenlegi kormányfőnek azért lenne szüksége a minél stabilabb többségre, hogy az energiaválság fényében újraindíthassa a 2011-es fukusimai baleset óta nagyrészt leállított atomerőműveket, növelhesse a védelmi költségvetést, és beteljesítsék Abe legfőbb vágyát, azaz átírják az alkotmányt.

Másrészt az LDP-n belül egy jelentős hatalmi űr keletkezett Abe halálával, és egyelőre kérdéses, hogy Abe valamelyik követője képes lesz-e ezt betölteni. Ez már csak azért is fontos kérdés, mert Abe nagyon jelentős politikai tőkét szerzett magának az elmúlt években, és egyszerre volt képes szót érteni a párt jobbszélével, de közben egy „globális” és nyílt Japán képét hirdetni a világban. Bár a nemzetközi nyitottság Kisida vagy az LDP vezetéséért ácsingózó Kóno Taró volt védelmi- és külügyminiszter esetében is megáll, bennük csak a párttagság szűkebb körei bíznak.

Az Abe elleni merénylet az eddig nyilvánosságra került információk szerint nem a kormányfő politikájához köthető. A hatóságok szerint a 41 éves tettes azt állította, nem politikai okból ölt, hanem egy meg nem nevezett szervezettel szembeni problémái miatt lőtte le Abét, mert úgy tudta, hogy a volt kormányfő közel áll az adott szervezethez. Azt egyelőre nem tudni, hogy milyen szervezetről van szó: korábban a japán sajtóban az jelent meg, hogy egy vallási csoportról, de a szombati hírek már nem kategorizálták és nem is nevezték meg a szervezetet. Az LDP mindenesetre sok furcsa szektával ápol kapcsolatot a szavazatmaximalizálás céljából, és az online találgatások is egy kisebb szekta irányába mutatnak, de a hatóságok csak nagyon óvatosan nyilatkoznak az ügyről.

Az indítéktól függetlenül a merénylet már csak azért is sokkolta Japánt, mert a szigetországban a szigorú fegyvertartási szabályoknak köszönhetően

évi néhány, szervezett bűnözői leszámolástól eltekintve szinte teljesen ismeretlen a fegyveres gyilkosság, és az utóbbi évtizedekben a politikai erőszak sem volt jellemző.

Legutóbb 2007-ben gyilkoltak politikust, amikor Nagaszaki polgármesterét egy jakuza halálra késelte, de a támadás nem politikai nézeteltérésből fakadt. 2002-ben az LDP felsőházi frakciójának egy tagját késelte halálra otthona előtt egy szélsőjobbos, de ezt megelőzően politikust legutóbb 1960-ban öltek meg Japánban, amikor az akkor az LDP elsőszámú ellenzékének számító szocialista párt elnökét késelte halálra egy 17 éves szélsőjobbos. Miniszterelnök elleni sikeres merényletet pedig legutóbb az 1930-as évek erősen fasizálódó Japánjában követtek el, ahol a szélsőjobbos politikai erőszak mindennapos volt.

Utóbbi visszatérésének nincsen semmi jele, de a következő napokban vélhetően számos olyan kommentár meg fog jelenni, amely a világ minden bajára megpróbálja majd visszavezetni egy magányos, és a jelek szerint nem mentálisan teljesen kiegyensúlyozott merénylő tettét.

A téma érzékenysége miatt ebben a cikkben nem jelenítünk meg reklámokat.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!