Máris kifulladt, vagy csak most kezdődik a német külpolitika forradalma?

• Olaf Scholz német kancellár két hónapja, az ukrajnai orosz invázió kezdetén korszakváltást hirdetett a német kül- és védelmi politikában.
• Azóta azonban Scholz és a német kormány bírálói szerint nem sok minden változott: Berlin továbbra is elzárkózik az orosz gázcsap elzárásától, és Ukrajna felfegyverzésére is csak nagy vonakodva hajlandó.
• Scholz lassúságát a belpolitikai helyzet, a pártján belüli erőviszonyok és pragmatikus gazdasági megfontolások is magyarázzák, de azért arról nincs szó, hogy kormánya ne hozott volna valós irányváltást fontos kérdésekben.
• A korszakváltás ugyanakkor német elemzők szerint nem egy gyors és forradalmi fordulat lesz, hanem a német külpolitika lassú, mérsékelt és önérdekkövető reorientációja, azaz a Scholzcal szembeni csalódottság inkább a két hónappal ezelőtti bejelentés túlértékeléséből fakad.

Olaf Scholz szociáldemokrata kancellár február 27-én a német parlament alsóházában az azt követő értékelések szerint korszakos beszédet mondott, amelyben leszámolt a német kül- és biztonságpolitika számos évtizedes alapvetésével, és egy erősebb és modernebb német hadsereget, az orosz energiafüggőség feladását, Ukrajna támogatását ígérte, és beleállt a Moszkvával szembeni, példátlanul kemény európai uniós szankciókba is.

Pár hétre rá azonban már úgy tűnt, a világ visszatért a régi kerékvágásba. A német kormány elkezdte ismét azt hangoztatni, hogy az orosz energiaimportról való gyors leválás nem reális, elvetette az orosz gazdaságot, és ezzel a háborús gépezetet is életben tartó energiakereskedelem uniós szankcionálását, és közölte, hogy nem hajlandó harckocsikat küldeni Ukrajnába.

A sztori aztán április utolsó napjaira ismét fordulatot vett, miután a német kormány nagy nehezen belement a harckocsi-szállításba, és az orosz olajról való leválást is belengette.

Az ilyen csavarokat látva akár az is lehet az ember benyomása, hogy a szociáldemokrata német kancellár az orbáni kottából játszik, és a maga pávatáncát járja Oroszország, a NATO és a gazdasági érdek hármasa között.

Bár a magyar- és világsajtó egyes termékeiben népszerű narratíva, hogy emögött pusztán az Oroszországgal üzletelni vágyó nagy német autógyártók és ipari cégek politikai lobbiereje áll, a helyzet ennél valamivel bonyolultabb: a történetnek a külpolitikai forradalom belpolitikai nehézségei és a február végi Scholz-beszédet követő irreális várakozások is a részei.

Kanyargós harckocsizás

A pávatánc-vádak egyik eredője az ukrajnai fegyverszállítások kérdése. A kancellár február végén közölte, hogy leszámol azzal a régi német alapvetéssel, amely szerint Berlin nem küld fegyvereket aktív konfliktusövezetbe, és amerikai és nyugat-európai nyomásra jelképes mennyiségű tankelhárító fegyvert és Stinger légvédelmi rakétát küldött az ukrán haderőnek, valamint hozzájárult, hogy más európai országok német gyártmányú fegyvereket adjanak át Ukrajnának.

Ezt azonban több kanyar követte, amelyek közül a leglátványosabb az volt, amikor a német kormány elutasította azt a kijevi kérést, hogy küldjenek nehézfegyverzetet, konkrétan harckocsikat az ukrán hadseregnek. Carlo Masala, a hadsereg müncheni kutatóegyetemének (a német hadseregnek két saját egyeteme is van) elemzője szerint ezzel Scholz részben Moszkvának akarta jelezni, hogy Németország nem megy el a falig; részben a német közönség és különösen a szociáldemokrata párt (SPD) balszárnya felé tett gesztust.

A német kormány emellett hivatalos indoklásként azt is felhozta, hogy az ukrán haderő nincs kiképezve a német harckocsik használatára, ezért több értelme lenne, ha az ukránok általuk is jól ismert szovjet tankokat kapnának azoktól a keleti NATO-tagállamoktól, amelyeknek még vannak régi készletei. Az a kifogás is felmerült, hogy a német hadsereg eleve eléggé le van rohadva, ezért nem engedheti meg magának, hogy nehézfegyverzetet adjon át másoknak.

Mint februárban már írtunk róla, a pártbéli lavírozási kényszer több tőről fakad. Egyrészt az SPD balszárnyán az orosz relációban élénken él még az 1970-es évek Ostpolitikjának mítosza, azaz az elképzelés, hogy a gazdasági kapcsolatokon és a diplomáciai barátkozáson keresztül enyhíthetők a geopolitikai ellentétek, ahogy arra annak idején Willy Brandt szociáldemokrata kancellár vezetése alatt kísérletet tett az NSZK. Ezen körben, valamint az SPD-vel koalícióban kormányzó Zöldek ortodox tagjai között szintén erős a „békepolitika” ethosza is, amely szerint a fegyverszállítások csak súlyosbítják a nemzetközi konfliktusokat, és Németországnak ki kell maradnia ezekből.

Scholz egy további visszatérő érve, hogy Németország csak szövetségeseivel összhangban tehet Ukrajnáért, és a közös európai uniós és NATO-s programokkal próbálja legitimálni lépéseit. Ehhez bírálói felhozzák, hogy azért számos gyengébb ország is van, amely jóval többet tesz Ukrajna támogatásáért.

Régi beidegződések

Ezek a beidegződések nem tűntek el Scholz februári beszédével; a pacifista tábor pedig azt is kifogásolta, hogy a nehézfegyver-szállítás olyan eszkalációt jelent, amely orosz ellenlépésekkel fenyeget. Miután a kancellárnak szüksége van ezen csoportok támogatására a parlamentben, kénytelen volt gesztusokat tenni feléjük Masala szerint.

A belpolitikai széljárásban azonban jelentős változást hozott, hogy a 16 évnyi oroszbarát kormányzás után tavaly ellenzékbe került, és azóta külpolitikai kérdésekben is jóval bátrabb Kereszténydemokrata Unió (CDU) a parlamentben próbálta kikényszeríteni a nehézfegyver-szállítások engedélyezését. A CDU-s tervet a Scholz által vezetett hárompárti kormánykoalíció két kisebbik tagja, a Zöldek és a szabad demokraták számos képviselője is támogatta volna, ami súlyos blamázs lett volna Scholz számára.

Egy másik fontos változás, hogy míg az ukrajnai háború elején a német közvélemény elutasította a fegyverszállításokat, addig mára már jóval megengedőbbé váltak a németek,

és egyes áprilisi közvélemény-kutatások már arról szóltak, hogy a többség a nehézfegyverzet átadását is pártolja. Így az amerikai nyomás mellett erős belpolitikai okai is vannak, hogy a kancellár végül engedélyezte a német hadsereg egyes Gepard típusú harckocsijainak átadását Ukrajna részére.

A történet ezzel még nem ért véget, és ezért egy másik, részben németajkú ország a felelős. A Gepard harckocsikban használt lőszert javarészt Svájcban gyártják, ám az ország hiába lazított híres semlegességén, és csatlakozott az Oroszország elleni európai uniós gazdasági és pénzügyi szankciókhoz, a fegyverszállításokhoz továbbra sem járul hozzá. Azaz kérdéses, hogy mivel lőnek majd az ukránok a német harckocsikból.

Ezzel együtt Berlin hiába kapott hideget és meleget ez ügyben, a harckocsik körüli hacacáré azért nem jelenti azt, hogy Németország ölbe tett kézzel nézné az ukrajnai orosz inváziót. A harckocsi-szállítások engedélyezését megelőzően Scholz bejelentette, egymilliárd eurós támogatást nyújtanak Kijevnek, hogy az ukrán kormány abból tudja finanszírozni fegyverbeszerzéseit.

Az olajimportot megvágták

A lavírozás egy másik oka a gazdasági érdek, és az ezzel összefüggő energiapolitika. A német ipar és a lakossági fűtés jelentős részben függ az orosz gázimporttól, és a háború óta megugró energiaárak már így is súlyos gazdasági károkat okoztak. A német kormány ezt illetően gyakran hangoztatta, hogy az orosz gáz gyors kiváltása nem reális.

Ugyanakkor a pragmatikus megfontolások mellett a párt hagyományos (bár gyengülő) gerincét adó ipari szakszervezetek, az autógyártók és iparvállalatok híresen erős lobbija, valamint egyes SPD-s vezetők ma már kényelmetlenül erős orosz kapcsolatai is hozzájárultak ahhoz, hogy a német kormány nem akarja olyan gyorsan elvágni az összes orosz kapcsolódási pontot.

Gerhard Schröder volt német kancellár például sok éve fizetett orosz lobbista, de az utóbbi hetekben az is komolyabb sajtónyilvánosságot kapott Németországban, hogy Manuela Schwesig, Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartomány szociáldemokrata vezetője a Gazprommal együttműködve próbálta kijátszani az Északi Áramlat 2 gázvezetékkel szemben a projekt megakasztása végett hozott amerikai szankciókat.

Ez a projekt már a múlté: Scholz már a válság első napjaiban bejelentette, hogy az orosz gázmezőket Németországgal a Balti-tenger alatt összekötő Északi Áramlat 2 engedélyeztetését felfüggesztik, hiába készült el a vezeték. Az orosz energiaimport teljes feladása ugyanakkor nincs terítéken, miután azt még a zöldpárti gazdasági miniszter, Robert Habeck sem tartja kivitelezhetőnek.

Ezzel együtt energetikai téren is vannak fontos előrelépések Németországban. Habeck szerdán arról beszélt, hogy napokon belül reálissá válik az orosz olajimport feladása, és

ezáltal egy Oroszországgal szembeni uniós olajembargó is elképzelhető forgatókönyvnek tűnik.

A dolog hátterében két eheti lépés áll. Mint Jens Südekum, a Düsseldorfi Egyetem közgazdásza és a német gazdasági minisztérium szakmai tanácsadó-testületének tagja levezette, az ukrajnai invázió kezdete óta Németország jelentősen csökkentette orosz olajfüggését, 35-ről 12 százalékra esett az orosz részarány a német olajellátásban.

A maradék 12 százalék a Berlin környéki Schwedtben lévő olajfinomítóhoz köthető, amely az orosz állami Rosznyeft tulajdona, és ezért továbbra is orosz olajjal dolgozik. A német kormány azonban itt is igyekszik elzárni az orosz függést: egyrészt egy törvénymódosítás révén lehetővé tették, hogy a német állam kisajátítsa a Rosznyeft finomítóját, ha az továbbra is orosz olajat használ; Habeck pedig varsói látogatása alkalmával megállapodott róla, hogy a schwedti finomítóba a lengyelországi Gdansk kikötőjén keresztül transzportálnak majd nem orosz olajat.

A gazdasági miniszter pénteken már arról beszélt, hogy az Oroszország elleni esetleges olajembargót komolyabb gazdasági visszaesés nélkül meg lehetne oldani. Németország pedig az erős gázfüggése ellenére korábban azt is közölte, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök ukáza ellenére nem lesz hajlandó rubelben fizetni az orosz gázért, azaz azért nem teljesen arról van szó, hogy a Scholz-kormány befekszik Putyinnak.

A forradalom lassú lesz

Ezek a lépések jelzik, hogy Scholz nem a levegőbe beszélt, amikor az orosz energiafüggés csökkentését magyarázta. Egyúttal viszont azt is, hogy ez nem két perc alatt levezényelhető folyamat: a sok hasonló kisebb manőver ellenére a gázfüggés egyhamar nem kiváltható. Sőt, a héten Oroszország a lengyelországi és bulgáriai gázcsap tekergetésével már jelezte, hogy az eddigiekhez hasonlóan továbbra is hajlandó fejjel menni a falnak, ha ezzel kicsit árthat Európának. (Südekum szerint az orosz gázparáztatás kifejezetten a lengyel–német olajszállítási paktumra adott válaszként értelmezhető.)

A németek tehát óvatosan játszanak a kezükben lévő lapokkal, és tartózkodnak az olyan nagy és fájdalmas lépésektől, amelyeket Washingtonban vagy Varsóban várnának Berlintől.

Ebben a gazdasági és anyagi érdekek mellett a német Európa-politika Angela Merkel idején is megszokott beidegződései is szerepet játszanak. Habeck kiemelte, hogy az energiaimport elvágása a Németországnál szegényebb és gyengébb gazdaságoknak nagyobb kárt okozhat, és ezzel megoszthatja az Ukrajna pártján álló országokat. Németország – a nagy geopolitikai furkósbottal járkáló Egyesült Államokkal szemben – hagyományosan igyekszik a legkisebb közös nevezőre hozni az EU országait. Merkel alatt például a magyar demokrácia és jogállam szisztematikus leépítése ellenére is hajlamosak voltak kiegyezni a Fidesszel; és a mostani helyzetben is hozzájárul az óvatos német politikához, hogy több más uniós ország is vonakodik beleállni az energetikai szankciózásba, például Magyarország vagy Ausztria is ellenáll a dolognak.

Hasonló a helyzet a védelmi politikai korszakváltás terén. Georg Löfflmann, a Warwicki Egyetem német oktatója nemrég arról írt, Olaf Scholz februári beszéde elsősorban a merkeli külpolitika egyes alapvetéseinek, így a német hadsereg alulfinanszírozásának, az orosz partnerségnek és az orosz energiafüggőségnek az elvetéséről szólt. Ugyanakkor a „Scholz-doktrína” elsősorban a szűken vett német érdeken alapul, ebből fakadóan próbálja az ukrán válság gazdasági, geopolitikai és belpolitikai költségeit minimalizálni Németország számára, és csak a NATO-val és az Európai Unióval konszenzusban akar lépni Ukrajna támogatását illetően.

Ebből a szempontból Ukrajna hadi támogatása Scholz számára kellemetlen opció: a potenciális orosz megtorlás esélyének növelése miatt veszélyt jelent a német energiabiztonságra, és feszültségeket kelt az SPD-n belül. Ugyan a fegyverszállítások elutasítása arcvesztést jelent a NATO-ban és (Magyarországon kívül) Közép-Kelet-Európában a német diplomácia számára, de Löfflman szerint egy aktívabb, külföldi konfliktusokban is tevékeny részt vállaló német biztonságpolitika nem örvendene nagy társadalmi támogatottságnak, ezért rövid távon nem valószínű.

A német külpolitika új korszaka tehát vélhetően nem fog varázsütésre eljönni, hanem egy hosszabb folyamat során alakul majd ki, amelyre hatással lesz majd

• az ukrajnai háború alakulása,
• az orosz külpolitikai magatartás,
• a nyugati elvárások,
• valamint a belpolitikai és társadalmi folyamatok is.

Ezzel együtt ha a kettőt előre, egyet hátra tempóban is, de a scholzi forradalom azért zajlik, csak kicsit visszafogottabb – és reálisabb – tempóban, mint azt a két hónappal ezelőtti értékelések várták. Avagy a mérsékelten szkeptikus Spiegel hírmagazin megfogalmazása szerint

Olaf Scholz február végi beszéde mindenképpen bevonul a történelembe, de az még nem világos, hogy mint a német politika nagy pillanata, vagy mint a német döntésképtelenség jelképe.