Európa nem csinált semmit nyolc évig, és most pánikol Trump miatt

Donald Trump amerikai elnök a várakozásoknak megfelelően fölényesen nyerte a Republikánus Párt első két előválasztását, és felmérések szerint a további fordulókat illetően sincs komolyabb félnivalója: a jelen állás alapján hatalmas meglepetés lenne, ha nem ő lenne a párt elnökjelöltje a november 5-i amerikai elnökválasztáson. Ahol a korai – és ebből fakadóan persze rendkívül megbízhatatlan – felmérések szerint akár nyerhet is: tavaly év végén a legtöbb közvélemény-kutatás szerint országos szinten és a legtöbb fontos államban is kicsivel vezetett Joe Biden demokrata párti elnökkel szemben.

Ez az utóbbi hetekben traumatikus élményeket ébresztett számos prominens európai politikusban:

• Thierry Breton, az Európai Bizottság belső piacért és védelemért felelős francia biztosa január elején hozakodott elő egy 2020-as történettel, amikor Trump szerinte közölte Ursula von der Leyennel, a bizottság elnökével, hogy az Egyesült Államok nem védené meg Európát egy támadás esetén, a NATO halott, és Washington ki fog lépni a szervezetből.
• Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke a francia közszolgálati tévének adott interjújában azt mondta, Trump előző kormányzásának tanulságai alapján visszatérése „egyértelműen veszélyes” lenne Európára, a NATO-ra, a világkereskedelemre és a klímaváltozás elleni harcra nézve.
• Alexander De Croo belga miniszterelnök, az Európai Unió tanácsának soros elnöke – aki pár nappal korábban Pekingben még arról értekezett Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államfővel, hogy hidakat akar építeni a két entitás között – az Európai Parlamentben arról beszélt, hogy az idei évben Európában és Amerikában is „kihívások elé néz demokráciánk és a szabadságunk”, és Trump újraválasztása esetén Európa egyedül marad, az uniónak saját lábára kell állnia.
• Emmanuel Macron francia elnök ismét elővette régi mondókáját, miszerint az EU-nak egy önmagát megvédeni képes geopolitikai szereplővé kell válnia, és nem hagyatkozhat az Egyesült Államokra.
• Manfred Weber, az Európai Néppárt vezetője pedig azt is felvetette, hogy közös európai nukleáris elrettentő erőre van szükség, miután az EU Trump potenciális visszatérése miatt nem bízhat az amerikai nukleáris védőhálóban.

Ezek a félelmek nem újak és nem alaptalanok: nyolc éve, 2016-ban a világ többi részéhez hasonlóan az EU-t is váratlanul és felkészületlenül érte, hogy egy, Európát inkább riválisnak és/vagy piócának tekintő és a transzatlanti érdekekre és értékekre trambulinról vizelő személy lett a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalmának vezetője.

Azóta a helyzet tovább romlott: Trump még 2016-os énjéhez képest is radikális és kiszámíthatatlan; Európa pedig a nyolc éve tartó nagy tervezgetés ellenére gazdasági és katonai téren is jobban függ Amerikától, mint annak idején.

Az előző évad tartalmából

Donald Trump régi rögeszméje, hogy az Egyesült Államok szövetségesei és kereskedelmi partnerei élősködnek országán: a NATO-tagok jóval kevesebbet költenek védelemre, és amerikai biztonsági garanciákra hagyatkoznak; közben hatalmas árukereskedelmi többletet értek el az Egyesült Államokkal szemben.

Emiatt 2017 és 2021 közötti regnálása alatt többször belengette, hogy ha az európai tagok nem vállalnak nagyobb részt saját védelmükből, felrúgja a NATO-t (sőt a Dél-Koreából és Japánból való kivonulást is felvetette), 2018-ban számos NATO-szövetséges ellen védővámokat léptetett életbe általa fontosnak tartott szektorokban, és többek között a német autóipart is megfenyegette.

A mind szövetségeseivel, mind vélt és valós ellenségeivel szemben eklektikus külpolitikája folyamatos válságkezelést igényelt mind az európai politikai vezetők, mind Trump udvartartásának kevésbé vérmes tagjaitól; hatalmának végnapjaiban pedig az amerikai demokrácia bedöntésére és az alkotmányos rend felszámolására is kísérletet tett.

Azóta csupán annyi változott, hogy Trump még súlyosabb figurákkal vette körül magát, még kevesebb a józanabb hang a környezetében. Az amerikai demokrácia nyílt felrúgása mellett további vámháborút ígért; a hadsereget Mexikóba küldené drogháborúzni; nem hajlandó elköteleződni Ukrajna támogatása mellett; és az amerikai nagyvállalatok vezetői a gazdaságpolitika terén is még kaotikusabb négy évre számítanak Trump visszatérése esetén.

A másik nagy változás 2016-hoz képest, hogy akkortájt nem folyt több százezer katonát és az európai hadiipar évtizedes termelésének megfelelő nehézfegyverzetet mozgósító háború az EU közvetlen szomszédságában; nem riogattak európai katonai vezetők egy potenciális orosz támadás lehetőségével; Németország és az EU nem küzdött éppen gazdasági stagnálással; az európai ipar pedig valamelyest kevésbé függött az amerikai piactól. Azaz Európa minden szempontból rosszabb előjelekkel néz szembe most, mint 2016-ban.

Nagyobb ipari exportfüggőség

Az egyik potenciális probléma, hogy az EU ipara ma erősebben függ az amerikai kereslettől, mint Trump első hatalomra jutásakor: az uniós országok EU-n kívüli exportjának ötödét teszi ki, ami 3-4 százalékpontos növekedés Trump első elnökségéhez képest.

Az európai árukereskedelmi többleten az amerikai energiaimport növekedése és az energiaárak 2022-es elszaladása sem változtatott érdemben, szemben a hazai kormány tagjai és propagandamédiumai által is terjesztett összeesküvés-elméletekkel az európai ipart elsorvasztó és az európai energiaválságon nyerészkedő amerikaiakról.

Sőt, az amerikai piac növekvő fontosságának jó illusztrációja az autóipar. Ott az utóbbi két évben az Európai Unió kereskedelmi többlete teljesen elpárolgott Kínával szemben, míg a Covid-járvány előtti szinthez képest jó harmadával nőtt Amerikával szemben. Ebben persze szerepet játszik, hogy egyre több európai autógyártó gyárt Kínában és importál Kínából autókat az európai piacra; ugyanakkor az európai uniós gyártás és foglalkoztatás szempontjából az Egyesült Államok ma a messze legfontosabb exportpiac.

Az amerikai piactól való függést árnyalja, hogy ez elsősorban a feldolgozóiparra korlátozódik, míg manapság nem csak árukkal szokás kereskedni. Sőt, a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem hozzáadott értéke messze meghaladja a feldolgozóipari kereskedelem hozzáadott értékét, azaz a terméknek az exportáló országban vagy gazdasági unióban hozzáadott részét, például a „magyar” Audiból a magyar munka részesedését. Mindemellett az EU és az Egyesült Államok közötti forgalomban az áruk és szolgáltatások névleges értéke között is rohamosan csökken a különbség.

Ebből az amerikai technológiai és pénzügyi szektor többet profitált, így az Egyesült Államok növekvő szolgáltatáskereskedelmi többletet hajt az EU-val szemben. Ez az egyoldalú függést és talán Trump haragját is csökkenti – bár ezt illetően baljós jel, hogy a boomer politikusok Trumptól Orbán Viktoron át az e téren koravén Szijjártó Péterig és Nagy Mártonig valamiért a két kézzel megfogható termékek és az energia kereskedelmét fetisizálják.

Kifürkészhetetlen

Az is csökkenti Trump veszélyességét, hogy az Egyesült Államokba irányuló európai exportot 2017 és 2021 közötti kormányzása sem tudta megtörni, Amerika részesedése az európai exportból egy rövid lejtő után elnökségének végére nőtt. Ez folytatódott Joe Biden alatt is, dacára annak, hogy a demokrata párti elnök kormánya is átvette a trumpi kereskedelmi háború egyes alapvetéseit.

Az Egyesült Államok európai exportból való részesedésének növekedésében szerepet játszott, hogy Biden beosztottjai Trumppal szemben jellemzően arra is ügyeltek, hogy ennek ne Európa igya meg a levét:

az EU-val szemben a valós érdekellentétek és viták dacára az elmúlt években számos engedményt tettek és kiskaput nyújtottak az európai vállalatoknak.

Ugyanakkor ennél is fontosabb ok, hogy az amerikai fogyasztói piac töretlenül és dinamikusan nő, emiatt pedig az európai áruk iránti kereslet is magas maradt. Emögött egy mélyebb strukturális magyarázat áll. Az amerikai kereskedelmi hiány jelentős részt abból fakad, hogy az amerikaiak sokat fogyasztanak, keveset takarítanak meg és ebből fakadóan keveset költenek beruházásokra. Eközben Amerika kereskedelmi partnerei többet takarítanak meg, ebből pedig finanszírozzák az Egyesült Államok hiányát, azaz az amerikaiak túlfogyasztását és a beruházásokat.

A külső finanszírozás fenntarthatóságát az Egyesült Államok esetében könnyíti, hogy az amerikai dollár a globális pénzügyi rendszer kulcsvalutája, az amerikai pénzügyi eszközök pedig a legbiztonságosabb és legkedveltebb befektetési- és tartalékeszközök a világban, azaz a külföldiek szívesen viszik a pénzüket Amerikába.

Ennek az egyik következménye, hogy ahogy Donald Trump első, úgy második kereskedelmi háborúja sem ígér hosszú távú változást az amerikai kereskedelmi hiányban, hiszen ehhez az amerikai fogyasztási és megtakarítási szokások gyökeres átformálására lenne szükség. A másik következmény, hogy az európai exportipar amerikai függősége sem fog érdemben csökkenni, miután a globális kereslet nagy és növekvő része Amerikában van.

Ám Trump egyes félelmek szerint a korábbi sikertelensége miatt még faragatlanabb eszközökkel – magasabb védővámokkal és szankciókkal – próbálhatja meg csökkenteni az amerikai kereskedelmi hiányt. Ez hosszú távon hiába hatástalan, rövid távon komoly piaci bizonytalanságot és extra költségeket jelentene az európai termelőknek.

Egyesek arra is figyelmeztetnek, hogy Trump elnökségének gazdasági folyamatai nem feltétlenül irányadóak egy potenciális második ciklusra vonatkozóan. 2017-ben Trump egy erős gazdaságot vett át mérsékelt inflációval, egészséges munkaerőpiaccal, kiegyensúlyozott(abb) költségvetéssel és alacsony kamatszinttel. 2017 és 2020 között, a koronavírus-járványig nagyon kedvező világgazdasági környezetben kormányzott, miközben destruktív kampányígéreteit és impulzusait kormányának kompetensebb tagjai erősen visszafogták. Ezért az amerikai- és a világgazdaság elbírta Trump adósságból finanszírozott adócsökkentését és kereskedelmi háborúját, a bombasztikus és potenciálisan veszélyes kampányígéreteinek nagy részéből pedig semmi nem lett.

2024-ben azonban rosszabb világgazdasági helyzetben, magasabb hiány és adósságráta, valamint, komolyabb belső és külső kockázatok mellett juthat hatalomra, azaz sokkal nagyobb bajt tud csinálni, ha akar. És míg 2016-ban Európában még éltek azok a remények, hogy ha Amerika hanyatlik, a kínai vagy akár az indiai piac a helyébe léphet, a kínai gazdaság lassulásával és a kínai piac bezárkózásával ezek az illúziók már elhalványultak.

Külön veszélyforrást jelent, hogy Trump nyilatkozataiban ismét belengette a politikai ellenfelei börtönbe zárását, a hatóságok politikai leszámolásokra való felhasználását, a független kormányzati szervek szétverését és a fékek és ellensúlyok kiiktatását, valamint „a diktátorként” való uralkodást. Hogy a gyakorlatban ez hogy nézne ki, és mekkora és milyen ellenállással nézne szembe, azt nehéz megjósolni, mindenesetre egy komolyabb amerikai politikai válság értelemszerűen gazdasági és biztonságpolitikai szempontból is ismeretlen és felmérhetetlen kihívást jelentene Európa és a világ maradéka számára.

Nyugat-Európa nem véd meg

Égetőbb potenciális problémát jelent a NATO és Ukrajna kérdése. Trump elnöksége idején Európa már egyszer szembesült vele, hogy nehéz helyzetben találná magát, ha Amerika kifarolna a NATO-ból. , ezért akkortájt rengeteg nyilatkozat született róla, hogy most már tényleg komolyan kell venni az európai haderő fejlesztését és a közös uniós védelmi projektek gyakorlati megvalósítását. Ahogy lenni szokott, a fő hangadó Emmanuel Macron francia elnök volt, aki egy francia vezetésű védelmi unió jövőképével is előállt, ezt pedig annak idején még Orbán Viktor is támogatta.

Ezek az ötletek ismét előkerültek:

• Macron és De Croo is azt hangoztatta, hogy az amerikai cserbenhagyás veszélye miatt elkerülhetetlen az európai védelmi és biztonságpolitikai integráció mélyítése;
• Weber elővette azt a 2020-ban a francia elnök által is felvetett ötletet, hogy Oroszország elrettentéséhez a francia atomarzenál is az EU kollektív védelmi rendszerének részévé váljon;
• Rob Jetten holland védelmi miniszter pedig egy közös európai védelmi minisztérium létrehozását szorgalmazta (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Jetten az ügyvivő kormány tagja, integrációpárti liberális pártja, a D66 pedig nagyot bukott a tavalyi választásokon, amin a szélsőjobboldali Geert Wilders pártja végzett az élen, de kormányt nem tudott alakítani).

A közelmúlt eseményei és tendenciái alapján ez azért elég messze van. Az európai közös haderő létrehozása csigalassúsággal halad, és jelen formájában elsősorban nem Európa területi védelmét, inkább az Európán kívüli béketeremtést és békefenntartást célozza. Európa keleti határainak a védelme ezzel szemben máig a NATO reszortja, és az európai védelmi feladatok egységesítése az utóbbi években is elsősorban a NATO európai pillére alatt zajlott.

Az nem világos, hogy ez az európai pillér hogyan nézne ki egy amerikai kilépés, vagy akár csak egy nagyobb csapatkivonás esetén. Ez utóbbi opció Trump első elnöksége előtt is asztalra került, és ha visszatérése nem is vezetne a NATO széteséséhez, az Egyesült Államok európai katonai jelenlétének mértéke és biztonsági garanciáinak szilárdsága minden bizonnyal megsínylené az elnökváltást.

Régi cél az európai védelmi ipar konszolidációja és a közös, nagyobb országcsoportokat összefogó fejlesztések és beszerzések ösztönzése, ám ezt a megkövült és mérsékelten versenyképes nemzeti hadiipari vállalatok – és az általuk befolyásolt politikai döntéshozók – közti érdekellentétek hátráltatják, ami miatt az uniós védelmi beruházásoknak 2020-ban csupán tizede ment közös projektekre.

Franciaország és Németország jó ideje nem képes zöld ágra vergődni egy közös vadászgép-fejlesztés ügyében, és Párizsban azt is nehezményezik, hogy a németek amerikai F-35-ösöket vesznek; Olaszország közben az Egyesült Királysággal és Japánnal kezdett rivális projektbe, és ez csak egy a sok párhuzamosság és rivalizáció közül. Ugyan Ursula von der Leyen tavaly ősszel belengetett egy közös uniós védelmi stratégiát, a múltbéli tempó és a vélt és valós nemzeti érdekek mentén való huzavona meghaladása komoly kihívásnak tűnik.

Az európai védelmi ipar, illetve az uniós hadseregek elhanyagolt állapotára az ukrajnai háború is rávilágított, amely során – az akarat hiánya és az Oroszországtól való félelem mellett – az alacsony hadianyag-készletek és az eszközállomány rossz állapota is erősen korlátozta Ukrajna támogatását. Bár mulatságos fejlemény, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnöknek Észak-Koreából és Iránból kell lőszert beszereznie, közben Ukrajna ellátása is gondot okoz a nyugati hadiiparnak – amelynek emiatt többek között szintén Koreához kell fordulnia, csak a délebbihez.

Oroszország haderejének ukrajnai teljesítménye persze valamelyest enyhítheti a félelmeket, de az európai felkészültségben ez alapján is vannak hiányosságok: a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának adatösszesítése szerint harckocsiból Oroszország közel háromszor, tüzérségi eszközből csaknem ötször annyit veszített el, mint négy nagy európai hadsereg összes harckocsija, illetve tüzérségi eszköze. Ez alapján Európa nem lenne képes egy elhúzódó háború sikeres megvívására, mert ehhez nem áll rendelkezésre elég haditechnikai eszköz. Európa katonai elrettentő ereje pedig más területeken is lehetne acélosabb: Franciaország például 290 atomtöltettel rendelkezik, az Egyesült Királyság 225-tel, míg Oroszország 5889-cel. (Hogy ezek a számok mennyire relevánsak a nukleáris elrettentést illetően, arról megoszlanak a szakmai vélemények.)

A védelmi kiadások ugyan valamelyest nőttek 2016 óta, de a Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) mértékadó adatbázisa szerint a védelmi költségvetés egyetlen nyugat-európai uniós tagállamban se érte el a kétszázalékos NATO-kritériumot 2022-ben. Bár dél és kelet jobban áll, az itteni kisebb gazdaságok fajlagosan magasabb költése euróban mérve az uniós szükségletek töredéke: Litvánia, Lettország és Észtország nem fogja megvédeni a kontinenst Oroszországtól, és az elsősorban a török NATO-partnereik ellen fegyverkező görögöktől sem várható el ugyanez.

Egyedül a lengyel hadseregfejlesztés üteme emelkedik ki a feltörekvő európai országok közül; a nyugati végeken pedig a brexit óta gazdasági téren nem jogtalanul lesajnált britekben lehet reménykedni, akik messze a legtöbbet költik a haderejükre a kontinens fejlett országai közül. „Talán eljutottunk arra a pontra, hogy konstruktív párbeszédet nyissunk brit barátainkkal, pusztán az opcióink világossá tétele érdekében” – jegyezte meg Manfred Weber.

Kis haderő, nagy viták

Az ukrajnai háború a közös európai védelem politikai nehézségeit is felszínre hozta. Az EU egyetlen mérsékelten ütőképes hadereje Franciaországé, azonban a francia nagyhatalmi érdek nem feltétlenül azonos az EU többi tagállamának elképzeléseivel. A francia külpolitika az ötödik köztársaságot megalapító néhai Charles de Gaulle elnöktől Macronig hagyományosan kesztyűs kézzel bánik Moszkvával, ami komoly bizalmi deficitet jelent a balti államok, Lengyelország, Finnország és Skandinávia számára.

Macron és elődjei számára közben kiemelt (bár csökkenő) figyelmet kap Franciaország volt gyarmati területeinek egyengetése Afrikában, amit az EU északi és keleti részén értelemszerűen nem tartanak fontos geopolitikai kérdésnek. Ezen alapvető érdekellentétek miatt számos elemző szkeptikus az EU közös védelmi terveit illetően, és nem tartja rövid távon reálisnak 27 ország egységbe kovácsolását, nem is beszélve az EU esetleges bővítéséről.

A nézeteltérések napjainkban Ukrajna segélyezését is átszövik. Bár a magyar sajtóban a kérdés szinte csak Orbán Viktor vétója mentén kerül elő, Párizs és Berlin között is bőven vannak vitás pontok. A németeket az aggasztja, hogy a franciák szinte alig nyújtanak hadi segélyt Ukrajnának, és európai részről Németország és pár kisebb tagállam viszi a hátán az ország felfegyverzését. A francia kormány és kapcsolt részei közben azzal vádolják a németeket, hogy egyoldalú Ukrajna-politikát folytatnak, akadályozzák az EU közös fellépését; illetve stratégiailag fontos fegyverek helyett ócskavasat visznek az ukrán frontra, amit közben aranyáron próbálnak elszámolni, növelve a támogatásuk kifelé jelzett értékét.

Eközben Ukrajna hadianyaggal és fegyverekkel való ellátásában – az újfent német aktivitás ellenére – még mindig messze az Egyesült Államok jár az élen. Ha Trump hatalomra jut, és az Egyesült Államok valóban kifarol Ukrajna mögül, akkor ezeknek a vitáknak a tétje exponenciálisan megnő majd, és az európai cselekvőképesség korlátai valós biztonságpolitikai válságot szülhetnek.

Az EU védelmi széttartása pedig nem csak Ukrajna esetében problémás. Ezt napjainkban jól jelzik a vörös-tengeri események. A jemeni húszi felkelők – akiknek ideológiája egyebek mellett Izrael elpusztítását is központi politikai célként jelöli meg – az izraeli–palesztin konfliktusra és Izrael ellátásának ellehetetlenítésére hivatkozva előszeretettel lövöldöznek Európába tartó teherszállító hajókra, a szállítmányok fennakadása, illetve a terrorveszély miatti afrikai kerülő pedig a magyar autóiparban is fennakadásokat okoz.

Ám hiába van szó az Európa és Ázsia, illetve Európa és a Közel-Kelet közti legfontosabb kereskedelmi útvonalról, az Európai Unió, a magyar kormány holdudvarában az amerikai hegemónia megdöntőjeként ünnepelt Kína, valamint a Közel-Kelet állítólag feltörekvő középhatalmai nem igazán tűnnek képesnek, illetve hajlandónak a probléma kezelésére.

Franciaország, Olaszország és Spanyolország az eszkaláció elkerülésére hivatkozva nem támogatja a katonai fellépést, az EU pedig a jelen állás szerint február végére tudna összeállítani egy tengeri missziót a tűz alá került kereskedelmi hajók védelme érdekében. Helyettük jelenleg az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság vezetésével, többek között norvég és kanadai részvétellel folyik a húszik megrendszabályozását célzó katonai művelet.

Ennek hatékonyságát illetően számos jogos aggály felmerül. Ugyanakkor fogósabb kérdés, hogy a francia ölbe tett kéz mennyire fenntartható és bölcs stratégia egy egyre inkább forrongó világban, és

mi lenne Trump hatalomra jutása után, ha Európa még a közel-keleti energiakereskedelmet és az ázsiai áruexportot bonyolító csatornák biztonságát sem akarja vagy tudja garantálni.

Tágabb értelemben Trump a nemzetközi intézményrendszer szétverésében és a klímaváltozás elleni harcnak az akadályozásában is elévülhetetlen érdemeket szerzett 2017 és 2021 között. Visszatérése esetén vélhetően folytatja majd a munkát, aminek következtében az egész világ veszélyesebb és kaotikusabb hellyé válhat.

A messiásvárók örülnek

Ezzel együtt természetesen vannak ellenvélemények. Orbán Viktor miniszterelnöknek például régi becsípődése, hogy Donald Trump újraválasztása elhozza majd a világbékét, bár ahogy Trump, úgy Orbán sem bonyolódik bele, hogy ez a gyakorlatban hogyan nézne ki. A kórusba nemrég Boris Johnson politikai vállalkozó, volt brit miniszterelnök is beszállt, és az európai és globális szélsőjobb számos szereplője is nagy reményekkel várja a második eljövetelt.

A miérteket illetően számos potenciális megoldás felmerül. Az egyik ilyen a kultúrharc: Orbán és udvartartása is gyakran hangoztatja, hogy az amerikai Demokrata Párt és az európai politikai fősodor szellemi és erkölcsi pusztulást hoz a világra, sőt „sátáni eszméket” képvisel, gyermekeket operáltat át stb. Hogy Orbán személyesen elhiszi-e ezeket, vagy pusztán kommunikációs pozicionálásról van szó, az persze vitatható, de a Trumpot messiásként várók körében visszatérő érv az általuk közelebbről általában nem definiált „woke-izmus” elleni harc.

Felmerülhet az is, hogy míg Európa nyugati fele nem készült egy második Trump-elnökségre, Orbán Viktor mindent egy lapra tett fel, és Trump 2021-es bukása óta is priorizálta az exelnökkel és az exelnököt körülvevő szélsőjobboldali körökkel való kapcsolatépítést, miközben Joe Bidennel és kormányával szemben nyíltan ellenséges volt. Ez annyiban meghozta a gyümölcseit, hogy Trump a jelek szerint mára már megtanulta Orbán nevét, és a miniszterelnök vélhetően abban reménykedik, hogy megválasztása esetén kivételes elbánásban részesül majd a Fehér Házban – miközben hasonlóra Biden részéről nem számíthat.

Egy ennél földhöz ragadtabb megoldás, hogy nem valamiféle csavaros magyar külpolitikai gógyiról van szó, hanem az Orbán-rendszer önös hatalmi érdekeiről. Trump esetén nem kell attól tartania, hogy bármilyen amerikai nyomás vagy rosszallás kíséri a magyar demokrácia leépítését, az Oroszországgal vagy akár Kínával való kapcsolatait (bár a nyomás Biden alatt is maximum jelképes és retorikai volt). Trump második elnökségének potenciálisan izolacionista amerikai külpolitikája könnyítené a pávatáncot is: egy gyengülő és beforduló, a nemzetközi gazdasági és biztonsági rend igazgatásáról lemondó Amerika mellett könnyebb lenne a zavarosban halászni és a nagyhatalmak között lavírozni.

Ezzel együtt ez nem jelenti, hogy Magyarország egy esetleges második Trump-elnökség nyertese lenne: a nemzeti érdek nem egyenlő Orbán és a Fidesz ideológiai becsípődéseivel és/vagy önös hatalmi érdekeivel. Ugyan a magyar gazdaság amerikai kitettsége valamelyest csökkent 2016 és 2020 között, és manapság a nyugatinál kezd fontosabbá válni a keleti tőke a hazai ipari termelésben, a tágabb világgazdasági és európai környezettől, az azt erősen befolyásoló amerikai gazdasági és pénzügyi folyamatoktól nem tudja függetleníteni magát hazánk.

A globális pénzügyi és gazdasági rend stabilitásától erősen függő kis és nyitott gazdasággal bíró, értékelhető katonai képességek híján védelmi téren Amerikára és Nyugat-Európára utalt államként Magyarország jóléte és prosperitása szempontjából ugyanolyan veszélyforrás Trump visszatérése, mint bármely más európai kis állam számára.