Putyin háborúja a nagyhatalmi rakétapolitikát is veszélyes irányba tereli

• Vlagyimir Putyin orosz elnök az ukrajnai háború farvizén új rakétákkal és atomfegyverekkel fenyegetőzik.
• Ezek hiába kaptak nagy sajtóvisszhangot, az Egyesült Államokban nem tartanak tőlük, mert nem jelentenek gyökeres változást az oroszok eddigi képességeihez képest.
• Ugyanakkor az ukrajnai háború újabb szög az eddig is problémás fegyverzetkorlátozási tárgyalások koporsójában, ami hosszabb távon a stabilitás ellenében hat.
• Az orosz–amerikai feszültségek árnyékában pedig Kína is rákapcsolt az atomfegyverkezésre, mert egyre jobban tart Amerikától.

Vlagyimir Putyin orosz elnök nemrég az orosz hadsereg ukrajnai visszaszorulásával párhuzamosan megidézte a klasszikus észak-koreai taktikát, azaz elkezdett az orosz rakétákkál fenyegetni.

Április végén a Szarmat elnevezésű interkontinentális ballisztikus rakéta tesztelésekor Putyin arról beszélt, a fegyver „sokáig páratlan lesz a világon”, „képes ellenállni minden modern rakétaelhárító rendszernek”, és „elgondolkodtatja azokat, akik megpróbálják fenyegetni országunkat”.

Később bejelentették, hogy a Szarmatot szeptemberig a szibériai Krasznojarszk régióba telepítenék, ahonnan nem vezet hosszú út az Egyesült Államokig. De nemcsak Amerikának jutott ki a dologból, az orosz köztévében – a brit külügyminiszter egy egyébként elég ártalmatlan nyilatkozata miatt – Nagy-Britannia elpusztításáról és „radioaktív sivataggá” változtatásáról is elkezdtek fantáziálni a rezsim kommunikátorai.

Magyar szakértők szerint ettől még nem nagyon kell tartani az atomháborútól, ez egy régi és üres orosz propagandafogás, amely mögött nincs stratégiai érv: az atomfegyverek bevetésétől nem javulna, hanem romlana Moszkva helyzete a világban (bár ugyanez igaz az egész ukrajnai háborúra is). Józanabb megnyilatkozásaiban ezt az orosz külpolitika is elismeri, nemrég például megerősítették, hogy csak egzisztenciális fenyegetés esetén vetnének be atomfegyvert, és a Szarmat tesztelése előtt is értesítették az Egyesült Államokat, ahogy az békeidőben hasonló rakétaindításoknál szokás.

Ezzel együtt a rakétarendszerek korlátozását célzó nemzetközi jogi rezsimnek nem tett jót az ukrajnai orosz invázió és az azzal járó feszültség. Ehhez korábban már Donald Trump elnöksége, valamint az is hozzájárult, hogy az e téren a két nagy atomhatalom mögött kullogó Kína is paritást akar, ezért kevésbé érdekelt a tárgyalásban.

Nem tárgyalnak

Mint korábbi cikkünkben összefoglaltuk, az Oroszországgal való fegyverzetkorlátozási együttműködés jó ideje gyengül, és ez nem is kizárólag Vlagyimir Putyin felelőssége.

• 2002-ben, a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra hivatkozva az Egyesült Államok kilépett az 1972-ben életbe lépett Rakétavédelmi Rendszert Korlátozó Szerződésből (ABMT), amely az atomtölteteket hordozó ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszerek fejlesztését és telepítését korlátozta.
• Az Ukrajnához tartozó Krím félsziget 2014-es orosz elfoglalása után Barack Obama akkori amerikai elnök kormánya több fegyverzetkorlátozási ügyben is felfüggesztette a tárgyalásokat az orosz kormánnyal, de a legfontosabb ügyekben megmaradt a párbeszéd.
• Utódja, Donald Trump 2019-ben nem újította meg a másik fontos hidegháborús fegyverzetkorlátozási egyezményt, az 1987-es INF-szerződést, amely a közepes, 500 és 5500 kilométer közti hatótávolságú ballisztikus rakéták számát szabályozta. Ezt az Egyesült Államok azzal indokolta, hogy az oroszok megsértették a szerződést, ezért az értelmét vesztette, amiben a NATO-tagállamok is egyetértettek Washingtonnal.

Ezek a megállapodások arra is szolgáltak, hogy a két legnagyobb atomhatalom sebezhető maradjon a másik által, és ez kölcsönös elrettentést jelentsen az atomfegyverek bevetésével szemben. Ha egyik félnek sincs a másik rakétáit leszedni képes védelmi rendszere, és mindkét fél nagyjából azonos számú rakétával és atomtöltettel bír, akkor biztosak lehetnek benne, hogy egy atomháború mindkettejük (és mindenki más) számára végzetes lenne, ezért tartózkodnak az atomfegyverek bevetésétől.

Egy harmadik szerződés, az eredetileg már a hidegháború végén, 1991-ben megkötött START a bevethető atomtöltetek, interkontinentális ballisztikus rakéták és bombázók számát korlátozta hasonló okból. A szerződést nehéz tárgyalások és növekvő bizalmatlanság közepette, de sikerült máig megtartani Új START néven, amelyet valamelyest eltérő tartalommal 2011-ben kötöttek meg.

Az eredetileg tízéves Új START hatályát Joe Biden elnök hivatalba lépését követően, 2021 februárjában további öt évvel, 2026-ig meghosszabbította Washington és Moszkva, és a Biden-kormány eleinte azt ígérte, hogy más fegyverzetkorlátozási ügyekben is felújítják a párbeszédet.

Az amerikai kormány azonban februárban, az ukrajnai orosz invázió kezdetével megszakította a fegyverzetkorlátozási tárgyalásokat az orosz rezsimmel; a párbeszéd egy maradék fórumát, a NATO–Oroszország Tanácsot Moszkva már korábban otthagyta. Putyin és beosztottjai pedig a háború folyamán egyre gyakrabban hozzák elő, hogy ne packázzon velük a világ, mert pusztító atomfegyverekkel bírnak.

Nincs itt semmi látnivaló

Az orosz fenyegetőzés esetében alapvető kérdés, hogy egyáltalán számít-e, kinek mennyi és milyen atomfegyvere van. A politikatudomány szerint nem nagyon, főleg az orosz–amerikai felállásban, ahol mindkét fél biztos lehet a kölcsönös megsemmisítésben, azaz hogy egy atomháború esetében a porig rombolják egymást (és mindenki mást).

A klasszikus stratégiai elméletek szerint lényegtelen, hogy kinek mennyi atomtöltete és milyen rakétája van, ameddig mindkét fél képes ellencsapásra, ha atomtámadás éri. Emögött az elmélet elég sima ügy: ha egy állam nukleáris csapásmérő képességét nem lehet egy megelőző csapással elpusztítani, akkor onnantól biztos, hogy mindkét felet (és jó eséllyel az egész emberiséget) végzetes csapás éri. Ezt több, az atomhatalmak közti hidegháborús súrlódásokat vizsgáló esettanulmány, valamint néhány újabb, átfogó statisztikai vizsgálat is megerősítette.

Ezzel együtt maradtak viták és ellenvélemények. Egyesek szerint az atomfegyverek számában való egyensúly vagy egyensúlytalanság hatással lehet az államközi nyomásgyakorlásra: a kisebb potenciális pusztítással szembenéző állam számára kisebb az agresszió költsége, ezért nagyobb eséllyel tudja rávenni a kapitulációra a másik felet. Pár fejlettebb módszertannal dolgozó empirikus kutatás szerint ez utóbbi elmélet jobban magyarázza a valóságot. Ezen megközelítés proponensei szerint a korábbi esettanulmányok, amelyek nem találtak összefüggést a nukleáris egyenlőtlenségek és az érdekérvényesítés sikere között, jellemzően gyenge módszertannal dolgoztak.

Ugyanakkor az ezen tanulmányokban vizsgált egyensúlytalanság nem azt jelenti, hogy az oroszoknak egy kicsit erősebb rakétájuk vagy kicsit több atomtöltetük van, hanem hogy jelentősen eltér a két fél által kivitelezhető pusztítás mértéke.

Így ez a megközelítés inkább a jóval kisebb atomarzenállal rendelkező kínaiak szempontjából lehet érdekesebb.

Másrészt, ahogy a politikatudományban lenni szokott, utóbbi csoport sem győzött meg mindenkit. Egy idén megjelent statisztikai vizsgálat például cáfolni igyekezik a fentieket, és azt írja, nincs hatással a nukleáris erőegyensúly arra, hogy egy atomhatalom milyen valószínűséggel hajlandó válsághelyzetet előidézni.

Egy másik, a biztonságpolitikai szcéna mértékadó folyóiratában, az International Securityben megjelent tanulmány szerint az utóbbi álláspont sem különösen megalapozott, és tévesen feltételezi, hogy az államok mindig tisztában vannak a másik képességeivel, és azonosan gondolkodnak ezen képességek politikai és stratégiai jelentéséről. A valóságban ez nem így van. Az államok nem feltétlenül tudják, hogy a másiknak mennyi és milyen atomfegyvere van; és egyes vezetők azonos helyzetekben, azonos információkból is eltérő következtetéseket vonnak le a nukleáris fenyegetés mértékéről, ahogy például a kubai rakétaválság idején azonos információkkal bíró amerikai katonai és politikai vezetők szögesen ellentétes lépéseket sürgettek.

Nem félnek tőle

Ebből a szempontból üdvözítő, hogy a Szarmat tesztelése nem okozott riadalmat Washingtonban. A CNN-nek nyilatkozó katonai és titkosszolgálati emberek szerint semmi különös nem történt; a Pentagon szóvivője szerint

az áprilisi rakétaindítás pusztán egy rutinszerű teszt volt, amelyet az oroszok az Új START értelmében előre jeleztek Washingtonnak is.

A Szarmatra eleve a korábbi orosz rakéták egy kicsit továbbfejlesztett verziójaként tekintenek, nem valamiféle új és az eddigieknél súlyosabb fenyegetést jelentő szuperfegyverre. A Reutersnek szakértők elmondták, hogy a Szarmaton több mint egy évtizede dolgoznak az oroszok, és annak hadrendbe állítása nem jelent különösebb változást az oroszok csapásmérő képességében.

A teszttel és az a körüli publicitással ebből a szempontból inkább az ukrajnai invázióban nyújtott gyenge orosz katonai teljesítményt próbálja palástolni Moszkva. Hasonló vélemények jelentek meg az oroszok hiperszonikus fegyvereiről szóló hírekkel kapcsolatban is: a dolog iróniája, hogy míg ezeket az ukrán konfliktus alatt az orosz propaganda által korszakalkotónak állítja be, korábbi szakmai fórumokon az oroszok pont azt hánytorgatták fel, hogy az amerikaiak technológiailag sokkal előrébb járnak náluk e téren is.

Ezzel együtt a fegyverzetkorlátozás kisiklása nem veszélytelen dolog. Ezek a szerződések pont azt szolgálják, hogy a felek jól informáltak legyenek a másik képességeiről, és ebből fakadóan ne értsék félre egymás erejét és szándékait. Másrészt az egyensúly fenntartásának is fontos eszközei, amelyek biztosítják, hogy a kölcsönös megsemmisítés elrettentő ereje fennálljon.

Az Új START emellett nem terjed ki egy sor fontos fegyverrendszerre, például nem része a megállapodásnak a légvédelmi rendszerek vagy akár az űrbe telepítendő fegyverek kérdése és a kiberhadviselés sem, amely egyes jövendőmondók szerint a jövőben hasonlóan súlyos támadási potenciált jelenthet (bár az ukrajnai háború pont ennek ellenkezőjét sejteti).

Vagy jó lesz

Heather Williams, a londoni King’s College oktatója szerint két lehetséges forgatókönyve van a fegyverzetkorlátozás jövőjének. Az egyik verzió szerint az ukrajnai konfliktus vége együttműködést szül majd. Ezen elgondolás szerint a nagyhatalmi konfrontáció lehetőségének felmerülése felértékeli a stabilitást adó mechanizmusok értékét. A fegyverzetkorlátozás aranykorát a hidegháború legforróbb két hete, az 1962-es kubai rakétaválság előzte meg; ehhez hasonlóan reális forgatókönyv, hogy az ukrajnai fenyegetőzés lecsillapodása után, a hidegebb fejek képesek lesznek levonni az elmúlt időszak tanulságait.

Ezen tanulságok egyike az lehet, hogy Oroszországnak nem érdeke egy fegyverkezési verseny, hiszen a jelek szerint nem rendelkeznek a megfelelő anyagi és technológiai kapacitásokkal ahhoz, hogy tartós versengésbe kezdjenek a NATO-val.

Ezt remélik egyes amerikai döntéshozók is. „Az oroszoknak szükségük van ezekre (a fegyverzetkorlátozási tárgyalásokra). Azt akarják, hogy nagyhatalomként tekintsenek rájuk, akik egy asztalnál ülnek az Egyesült Államokkal. Emellett úgy vélik, a (fegyverzetkorlátozási tárgyalásokkal) engedményeket és előnyöket alkudhatnak ki maguknak” – mondta a Foreign Policy magazin egy kongresszusi forrása.

Ez irányba mutat az is, hogy az öt, hivatalosan is elismert atomhatalom, egyben az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja – az Egyesült Államok és Oroszország mellett Kína, az Egyesült Királyság és Franciaország – fenntart egy, a nukleáris ügyekről szóló külön tárgyalási fórumot, és legutóbb januárban erősítette meg, hogy nem vetnek be atomot, hacsak nem kerülnek végveszélybe – bár az kérdéses, hogy ez a tárgyalási formátum fennmarad-e az oroszok tartós nyugati diplomáciai izolációja esetén.

Vagy rossz lesz

A másik, pesszimista verzió szerint pont ellenkezőleg, az oroszok sarokba szorítása miatt megbénulnak az együttműködés eddigi fórumai és mechanizmusai, köztük az Új START is veszélybe kerülhet. A megállapodás egyebek mellett kölcsönös ellenőrzéseket ír elő, hogy a két fél meggyőződhessen arról, a másik betartja-e vállalásait. Ezeket a félelmek szerint nem lesz egyszerű fenntartani, ha teljesen befagy az orosz–amerikai viszony.

Az előrelépések már az ukrajnai orosz invázió előtt sem tűntek egyszerűnek. Moszkva például régóta kifogásolja, hogy az Egyesült Államok egyre fejlettebb rakétavédelmi rendszereken dolgozik, és a NATO keretén belül rakétavédelmi rendszereket telepít Európába. Washington szerint ezekre az iráni és észak-koreai rakéták ellen van szükség, és ezek a rendszerek eleve nem alkalmasak az orosz csapásmérő erő korlátozására. Oroszország ugyanakkor úgy véli, hogy ezek a fejlesztések az orosz fenyegetési potenciál csökkentését célozzák, és alkalomadtán támadó fegyverré alakíthatók. Az Egyesült Államok ezzel szemben azt hánytorgatja fel, hogy az oroszok harcászati avagy „taktikai” (tehát a brutális pusztítással járó hadászati vagy „stratégiai” atomfegyverekkel szemben kisebb erejű, egy konvencionális konfliktusban is bevethető) atomfegyvereket fejlesztenek.

A másik céljaival szembeni gyanakvás is mély gyökeret vert. Az Egyesült Államok például 2018-as atomstratégiájában azt írta, hogy „jelentős nem nukleáris stratégiai támadásokra” is atomcsapással válaszolna, amely az orosz fél szerint lazított az atomfegyverek bevetésére vonatkozó korábbi amerikai korlátokon. Az amerikai oldalról régi kérdés, hogy az orosz atomfenyegetés „eszkaláció a deeszkaláció érdekében”, tehát hogy amikor az oroszok fenyegetőznek, akkor valójában ellenségeik eltántorításával akarják-e enyhíteni a helyzetet, vagy komolyan gondolják-e a dolgot. (Az ukrán válság alatt elsősorban az előző értelmezés jelent meg, tehát hogy az oroszok az atomfenyegetéssel azt akarják elérni, hogy a NATO ne vállaljon tevékenyebb részt a konfliktusban.)

A további kooperációt az is nehezíti, hogy az oroszok megbízhatóságába vetett hit természetesen nem túl magas a nyugati világban, az Egyesült Államokban pedig a belpolitikai helyzet sem kedvez a fegyverzetkorlátozásnak.

Az Új START meghosszabbításához és hasonló fegyverzetkorlátozási szerződések ratifikációjához kétharmados többség kell az amerikai kongresszus felsőházában, a szenátusban. Ugyanakkor a Republikánus Párt hagyományosan nem híve a nemzetközi szerződéseknek, és inkább a nyers erőfitogtatásban hisz, amely beidegződés az utóbbi években csak erősödött Oroszország, Kína és általában a nemzetközi biztonságpolitikai fenyegetésnek tekintett entitások irányába.

Mitch McConnell, a republikánusok felsőházi frakcióvezetője 2010-ben az Új Start ellen szavazott; az pedig megjósolhatatlan következményekkel járna, ha az iráni atomalkut és az INF-szerződést felrúgó, a NATO-t is kikezdő Donald Trump vagy egy hasonló temperamentumú republikánus elnök kerülne a Fehér Házba 2025-től.

Kína a házban

Egy további probléma, hogy jelenleg hiába Vlagyimir Putyin fenyegetéseivel van elfoglalva a nyugati világ, a jövő inkább az Egyesült Államok és Kína viszonyáról fog szólni. Kína nem volt részese a nagy hidegháborús szovjet-orosz–amerikai fegyverzetkorlátozási egyezményeknek, bár eddig ez nem is jelentett problémát, miután a kínai atomarzenál jelentősen elmaradt az orosz és amerikaitól: nyugati elemzők szerint Kína jelenleg néhány száz atomtöltettel bír, szemben a 4000 darabos amerikai és orosz készlettel.

Ugyanakkor Peking az utóbbi időben feltűnően aktív az atomfegyverkezés terén:

az elmúlt egy-két évben számos olyan amerikai elemzés jelent meg, amely műholdképek és egyéb információk alapján a kínai rakétasilók és atomtöltetek burjánzását feltételezi, és a Pentagon szerint Kína 2030-ra megnégyszerezi atomtölteteinek számát. Erre a spekulációk szerint az amerikai fegyverek ellensúlyozására és az amerikaiak elrettentése végett van szükség egy esetleges tajvani invázió és más potenciális konfliktusok esetére.

Ezzel párhuzamosan Kína az amerikai vádak szerint nem kifejezetten mutatkozik lelkesnek a fegyverzetkorlátozási tárgyalásokra. Ennek racionális okai vannak: sem az amerikaiak, sem az oroszok nem lennének hajlandók a kínaiak szintjére redukálni atomfegyverzetüket; ugyanakkor ahhoz sem lennének hajlandók hozzájárulni, hogy Kína az amerikai és orosz szintre emelje saját kapacitásait.

Ez a nemzetközi stabilitás szempontjából nem feltétlenül probléma, már ha az ember a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elméletéből indult ki, amely szerint két erős atomhatalom kerüli a közvetlen konfliktust.

Ugyanakkor ezt erősen árnyalja a stabilitás–instabilitás paradoxon elnevezésű elmélet, amely szerint a kölcsönös megsemmisítés lehetősége növeli az alacsonyabb szintű konfliktusok esélyét, mert egy atomhatalom kisebb kockázattal kezdhet konvencionális háborúba annak tudatában, hogy a nukleáris fenyegetése elrettent más nagyhatalmakat a külső beavatkozástól. Ez az elmélet az ukrajnai háborúra is működik, és Kína atomfegyver-fejlesztési programjával kapcsolatban egy potenciális tajvani invázióra húzható rá a logika.

Proliferáció

Nem csak a diplomáciai tárgyalásokkal van a baj, hogy mind a kínai–amerikai, mind az orosz–amerikai relációban romlik a fegyveres erők közti rutinszerű kommunikáció, ami a félreértések és válságok elkerülésének egyik alapvető eszköze lenne. Közben Kína mellett az Egyesült Királyság, India és Pakisztán is modernizálja atomfegyvereit, Észak-Koreáról nem is beszélve.

Az ukrajnai konfliktus során ismét erőre kapott az a narratíva is, amely szerint az ilyen háborúk kisebb államokat is arra sarkallhatnak, hogy lépjenek Észak-Korea és Irán útjára, és kezdjenek atomfegyverkezésbe, hiszen ha lenne atomfegyvere, Ukrajnát se merte volna megtámadni Oroszország. Ez a klasszikus érvelés legutóbb Moammer Kadhafi líbiai diktátor megdöntése idején volt népszerű, aki nemzetközi nyomásra feladta bimbódzó atomprogramját, ám végül NATO-s segítséggel kergették el és ölték meg lázadók.

Az atomfegyverek kisebb és törékenyebb politikai rendszerű országokban való potenciális megjelenése még a kölcsönösen biztosított megsemmisítés hívei szerint sem feltétlenül üdvözlendő dolog, például vélhetően kevesen érvelnének amellett, hogy a világ biztonságosabb hely lett attól, hogy Észak-Korea atomhoz jutott. Szerencsére azonban az atomfegyverkezés költség-haszon vonzatai ennél bonyolultabbak, ahogy Irán és Észak-Korea példája is mutatja.

Mindenesetre Csiki Varga Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa szerint „atomháború nem lesz”, és ha esetleg ennek mégis nőne az esélye, akkor „a veszélyről a felelős szakértők időben fognak szólni”.

Remélhetőleg ezek nem ugyanazok a felelős szakértők lesznek, akik pár héttel az ukrajnai orosz invázió előtt arról beszéltek, hogy Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, hiszen ehhez nem fűződik stratégiai érdeke.