A hidegháború lezárásaként született, a megszűnése után máris beindult a nukleáris arzenállal fenyegetőzés
2021. október 26. – 09:48
Bár Moszkva szerint úgysem volt már párbeszéd, így nem kár érte, valójában alapvetően befolyásolja az európai biztonságpolitikát a NATO–Oroszország Tanács megszűnése. A pontot formálisan a Kreml tette a legalább 2007 óta tartó, elhidegülő, de a párbeszéd formális kereteit még őrző időszak végére, ám ehhez az utolsó lökést nyolc orosz diplomata brüsszeli kiutasítása adta. Oroszország és a nyugati szövetségi rendszer közelítésének kudarca nem csak a Kremlen múlt, benne van a saját geopolitikai érdekeit nehezen meghatározó EU és a NATO felelőssége is. Megtörtént az is, ami az elmúlt harminc évben elképzelhetetlen volt: a német védelmi miniszter indokoltnak érezte, hogy figyelmeztesse Moszkvát, a NATO kész nukleáris elrettentő erejét is bevetni biztonsága érdekében.
Ha a NATO–Oroszország Tanács 2002-es megalakítását annak idején úgy értékelték, mint a hidegháború szimbolikus lezárását, akkor kérdés, mit jelent ugyanennek a tanácsnak a november 1-jén esedékes megszűnése. Mindez azután, hogy az orosz részről 18 fős állományból nyolc diplomatát kémkedésre hivatkozva kiutasítottak Brüsszelből, Moszkva pedig a maradék 10 diplomatája visszahívásáról is döntött. Igaz, arcvesztés nélkül más választása nem is volt.
Emellett Oroszország megszünteti a NATO moszkvai információs irodáját is, amely a belga nagykövetség égisze alatt működött. A kiutasítás nem a semmiből jött, valójában egy hosszú – van, aki szerint a tanács létrehozásától tartó – folyamat végéről van szó, amelyet a jelek szerint a NATO is el akart érni.
„Sajnáljuk Oroszország döntését – mondta a múlt héten Jens Stoltenberg NATO-főtitkár. – Ez nem segíti a párbeszédet és a kölcsönös megértést. De a NATO továbbra is nyitott marad a párbeszédre, beleértve a NATO–Oroszország Tanácsot is.” Moszkva azonban nem alaptalanul érezheti úgy, hogy ha a NATO tényleg meg akarta volna őrizni a NATO–Oroszország Tanácsot, akkor a nyolc diplomatát – függetlenül attól, hogy kémek-e, vagy sem – csöndben utasítják ki, és az orosz fél ugyanilyen csöndben pótolhatta volna őket újakkal. Amikor ez a nyilvánosság előtt zajlik, az nem üzemzavar, hanem tudatos elgondolás eredménye.
Ilyen volt például, amikor Csehország a hidegháború vége óta nem látott számú orosz diplomatát utasított ki, azt gyanítva, hogy az orosz titkosszolgálatnak köze lehetett egy cseh lőszerraktár 2014-es felrobbanásához. (Fontos tehát hangsúlyozni, hogy a kiutasítás nyilvánosság elé tárását vagy diszkrét kezelését önmagában nem az dönti el, hogy a gyanú megalapozott vagy akár bizonyított is, hanem hogy a politikai vezetés melyik megoldástól remél érdemi változást.)
Áprilisban az Egyesült Államok is kiutasított tíz orosz diplomatát. A cseh és amerikai döntésekre válaszul Oroszország is hasonlóan lépett. Mindez kölcsönösen tovább szűkítette a párbeszéd lehetőségét, feszültebbé tette a légkört, amely a NATO–Oroszország Tanács megszűnésének bejelentése után hétfőn már ott tart, hogy
a német védelmi miniszter a NATO nukleáris elrettentő erejének létére figyelmeztette Oroszországot.
Annagret Kramp-Karrenbauer szerint nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a katonai szövetség nem tűri el a NATO partnerei elleni támadásokat sem a Fekete-tengeren, sem a Baltikum térségében. Természetesen eddig sem tűrte volna, ennek kimondása azonban jelzi, hogy a NATO hosszú távon is készül az eddiginél is feszültebb viszonyra Oroszországgal, ami más feltételek mellett ugyan, de a hidegháború évtizedeit idézi fel.
Eleinte működött
A NATO–Oroszország Tanács eredetileg orosz részről 60 fős stábbal indult, ebből is látható tehát, hogy amikor az utolsó tizennyolc diplomatából utasítottak ki nyolcat, már jócskán leépült a szervezet, amelyet 2010 előtt udvarias diplomáciai megnyilatkozásokban szinte a NATO szinonimájaként emlegettek.
A kezdetekkor – alig kilenc hónappal 2001. szeptember 11. után – valóban az együttműködés fórumának tűnt a NATO–Oroszország Tanács, amelynek előképe az 1997-től 2002-ig fenntartott Állandó Közös Tanács (PJC) volt. 2003-ban Oroszország ezen keresztül ajánlotta fel légierejének teherszállítóit és a területén keresztül vezető útvonalat a NATO-szállítmányoknak a katonai szövetség afganisztáni katonai műveletéhez – amely 2021-ben dicstelenül ért véget a tálibok visszajövetelével.
A terrorelhárítás talaján zajló együttműködés mellett a NATO és Oroszország haderejének együttműködését célzó gyakorlatok is zajlottak, ennek a 2008-as észak-oszétiai konfliktus vetett véget. Ekkor a hivatalosan Grúziához tartozó, a gyakorlatban azonban akkor Oroszország segítségével önálló életet élő térséget – ahol békefenntartókként nemzetközi felhatalmazással orosz katonák voltak – a grúz vezetés katonai erővel próbálta visszaterelni, az akció azonban rosszul sült el. Az orosz hadsereg nagy erőkkel bevonult Észak-Oszétiába, majd önálló államként ismerte el a szakadár köztársaságot, amelynek lakosai orosz állampolgárságot is kaptak.
Ekkor a NATO–Oroszország Tanács működését mindkét részről felfüggesztették. Valójában azonban ennek is hosszú előtörténete volt, miután a Szovjetunió felbomlása, de különösen az ezredforduló óta mindig is azt érezte az orosz vezetés, hogy visszaszorult a Nyugattal szemben, amelynek nem vált integráns részévé – írtuk korábban az amerikai–orosz kapcsolatok alakulásáról szóló cikkünkben. A benne lévő kronológia orosz szempontból alapvetően befolyásolta azt, hogyan alakul Oroszország és a NATO viszonya.
2002: az Egyesült Államok kilépett az 1972-ben életbe lépett Rakétavédelmi Rendszert Korlátozó Szerződésből (ABMT). Ez az atomtölteteket hordozó ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszerek fejlesztését és telepítését korlátozta. Ez valójában az atomarzenál bevetésének lehetőségét csökkentette, mert mindkét fél kölcsönösen sebezhető maradt egymás atomfegyvereitől – ez a hidegháború békéjét biztosító kölcsönösen biztosított pusztítás elve.
2004: A balti államok az EU-hoz és a NATO-hoz is csatlakoztak. Tulajdonképpen erre jelentett szépségtapaszt Moszkvának a NATO–Oroszország Tanács megalakulása.
2007: Vlagyimir Putyin beszéde a februári müncheni konferencián, amit Nyugaton hidegháborús kinyilatkoztatásként értelmeztek. Az orosz elnök Oroszország stratégiai érdekeinek megsértését sorolta fel. Ugyanezen év végén Moszkva kilépett a hagyományos erők létszámát és elhelyezését szabályozó CFE-szerződésből. Legfontosabb érve az volt, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés idején meghatározott szerződés az új viszonyok, elsősorban a NATO-bővítés fényében nem tartható, különösen, hogy a NATO-taggá vált balti államok nem csatlakoztak a CFE-hez.
2009: lejárt a START I. szerződés. Ezt 1991-ben írta alá az Egyesült Államok akkori elnöke, George H. W. Bush és a még létező Szovjetuniót vezető Mihail Gorbacsov. A megállapodás 1994 decemberében lépett életbe, a felek legfeljebb 6000 nukleáris robbanótöltetet tarthattak meg. Korlátozták a hordozórakéták számát, hadrendbe állításainak helyét és az ilyen irányú technikai fejlesztéseket is.
Bár 2011-ben életbe lépett az Új START, a szünet jelezte, hogy Moszkva és Washington egyre nehezebben találja meg a közös nevezőt.
2014: A Krím orosz elcsatolása, a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták moszkvai támogatása. Ez bizonyosan megsértette az Ukrajna területi egységét garantáló, Moszkva által is aláírt 1994-es Budapesti Memorandumot.
A Krím elcsatolása jelenti az igazi fordulópontot. Igaz, moszkvai értelmezésben a Nyugat rúgta fel a status quót azzal, hogy támogatta az újabb ukrán narancsos forradalmat, amely elűzte Viktor Janukovics elnököt. Oroszország ebben Ukrajna és a NATO feltartóztathatatlan közeledését látta, amit geopolitikai szempontból megengedhetetlennek tart.
2018: Putyin visszatért a 2002-es sérelemhez, az AMBT amerikai felmondásához: erre hivatkozva jelentette be azt az új, atommeghajtású, vízben és levegőben is irányítható, atomtöltet hordozására is alkalmas robotrakétát, amely az elnök szerint képes megkerülni a rakétaelhárító rendszert. Az kérdés, hogy ez mennyire működik, de előkerült a szuperhangsebességre képes Kinzsal ballisztikus rakéta, és késlekedve ugyan, de érik a hasonló képességeket ígérő Szarmat hadrendbe állítása.
2019: Donald Trump amerikai elnök fél évvel korábbi bejelentésének megfelelően nem újították meg az 1987-ben kötött INF-szerződést, amely a földről indítható kis és közepes (legfeljebb 5500 kilométer) hatótávolságú ballisztikus rakéták számát korlátozta. Az amerikaiak a kilépést azzal indokolták, hogy Oroszország sem tartotta be a szerződést az Iszkander rakétavédelmi rendszer kifejlesztésével és hadrendbe állításával, valamint külföldi eladásával – többek között Szíriának. A másik érv Kína volt: az ország nem része az INF-szerződésnek, így látványosan fejleszti kis és közepes hatótávolságú rakétáit.
A szerződés megszűnését Moszkva sem bánta, elvégre az ABMT amerikai felmondása előtt az oroszok is éveken át lebegtették a kilépést.
2020: novemberben Washington kilépett a Nyitott Égbolt szerződésből, amely évtizedes egyeztetés után 2002 óta lehetővé tette a NATO és Oroszország, valamint Svédország, Ukrajna és Belarusz számára, hogy fegyvertelen gépekkel egymás légterében megfigyeléseket végezzenek. Az amerikai kilépés után Oroszország 2021. január közepén szintén kilépett – a NATO többi tagjával már nem volt értelme fenntartania a szerződést, mert az európai államok nem adtak garanciát arra, hogy adataikat nem adják át az Egyesült Államoknak. Igaz, Washington az adatszerzést megoldja műholdas megfigyeléssel.
2021: Egy orosz járőrhajó figyelmeztető lövéseket adott le a brit HMS Defender rombolóval szemben a Fekete-tengeren, egy orosz gép pedig bombákat dobott le az útjába. A júniusi incidenst a britek tagadták, Moszkva szerint tudatos provokációt hajtott végre az Odesszából grúz felségvizek felé tartó hadihajó. „Ami Szevasztopolnál történt, az bevezetője lehet egy konfrontatívabb, a korábbinál jóval kockázatosabb szintnek” – írta az incidensről Dmitrij Trenyin, a moszkvai Carnegie Intézet vezetője, aki közelről ismeri a hidegháború lezárásának időszakát, elvégre 1985-től hat éven át volt az atomfegyverekről szóló amerikai–szovjet tárgyalásokon a szovjet delegáció tagja Genfben.
Deffenzív offenzíva
Az elmúlt 15 évet végignézve azonban a szovjet nagyság iránt mind nyíltabban nosztalgiát érző orosz vezetés valójában folyamatosan szorult vissza, amit a 2000-es évek első évtizedében megemelkedett földgázárak révén megerősített gazdasági teljesítménnyel próbált ellensúlyozni. A frusztrációt azonban fokozta, hogy a Nyugat után már Kína is egyre nyomasztóbb gazdasági fölénnyel veszélyeztette az orosz érdekeket, elsősorban Közép-Ázsiában, ahol közvetlen kínai vezetékek épültek ki a térség kőolaj- és földgázmezőihez.
Moszkva az észak-oszét és abház szakadárok függetlenségének elismerésével látszólag befolyást szerzett, valójában Grúziát vesztette el. Megszerezte a Krímet és ellenőrzése alatt tartja a kelet-ukrajnai szakadárokat, ezzel azonban végleg leválasztották róla magát Ukrajnát.
Más kérdés, hogy a Kreml valószínűleg mindkét esetben úgy érzi, ha nem tesz semmit, akkor sem neki dolgozik az idő ezekben az országokban – amelyek NATO-csatlakozásától Oroszország a leginkább tart.
„Ez vörös vonal volt nekik, vagy nem?” – kérdezte Putyin az állami Rosszija 1 tévécsatornának adott júniusi interjújában, jelezve, hogy Oroszország számára geopolitikailag elfogadhatatlan lenne Ukrajna NATO-tagsága. „Valakinek ezen el kellene gondolkodnia. Elgondolkodni azon, hogyan kellene reagálnunk arra, amiről itt lényegében szó van” – mondta az elnök, aki szerint a Nyugattal Oroszországnak partneri viszonya volt, egyenesen baráti, mégis bővült a NATO két hullámban a néhai Varsói Szerződés országaival és a Szovjetunió megszűnésével függetlenné vált balti államokkal.
„Nem akarok durva kifejezéseket használni, de köptek az érdekeinkre, és kész” – mondta Putyin két hónappal az áprilisi, Ukrajna közelében végrehajtott orosz katonai csapatmozgások után, amelyek a legnagyobb hasonló műveletek voltak az elmúlt hét évben.
A Kreml tudja, hogy odébb még az ukrán tagság
Moszkva többször egyértelműen vörös vonalnak nevezte Ukrajna NATO-tagságát. Putyin a már említett interjúban az 1961-es, atomháborúval fenyegető kubai rakétaválsághoz hasonlította a helyzetet, majd arról beszélt, hogy ha Ukrajna csatlakozna a NATO-hoz, akkor Harkovból vagy Dnyepropetrovszkból kevesebb mint tíz perc alatt lehetne rakétákkal elérni Moszkvát.
Annak azonban nincs esélye, hogy Ukrajna és Grúzia belátható időn belül a NATO tagjává váljon.
Amikor Ukrajna azt az üzenetet kapta Joe Biden amerikai elnöktől, hogy nem a területi konfliktuson múlik az ország csatlakozása, így inkább koncentráljon a kijevi vezetés a korrupció visszaszorítására, az valójában Kijev lehűtéseként és Moszkvának küldött gesztusként is értelmezhető: a NATO közvetve sem akarja felforrósítani a katonai konfliktust. Eközben nyilvánvaló, hogy területi konfliktussal terhelt ország bizonyosan nem lehet a katonai szövetség tagja, nehogy az 5. cikkely révén az egész szövetség belekényszerüljön egy háborúba, Ukrajna valós csatlakozását így valószínűleg akkor is megakadályozta Moszkva, ha más akadálya egyébként nem lenne.
Nem véletlenül nem kapott meghívást a csatlakozás megkezdésére Ukrajna és Grúzia 2008-ban sem, a bukaresti csúcson, bár akkor ezt nem tartotta mindenki elképzelhetetlennek.
Szorosabb NATO–ukrán kapcsolatok ugyan lehetségesek – valamit elvégre mutatnia kell a NATO-nak az igénnyel fellépő Kijev felé –, a NATO főtitkára is jelezte azonban, nincs szó ukrán tagságról. Stoltenberg októberben úgy nyilatkozott, hogy a grúz és az ukrán csatlakozás terítéken van ugyan, de bizonyosan nem holnap fog bekövetkezni.
Talán ezért is ütött meg a korábbi nyilatkozatoktól eltérő hangot vasárnap az orosz elnöki szóvivő. Dmitrij Peszkov azt mondta, Ukrajna NATO-csatlakozását a Kreml nem tudja megakadályozni, de mindent megtesz „a következmények minimalizálása” érdekében. Ez jelzi, hogy az ukrán NATO-tagság valószínűségével egyelőre a Kreml sem számol. Igaz, az elnöki szóvivő azért biztonságból hozzátette: „A NATO agresszív hozzáállása sosem volt titok. Az a szövetség a mi országunk ellen jött létre. Semmiféle békeszerető nyilatkozat, az agresszív szándékok álcázása nem fedheti el a blokk valódi célját.”
A nem működik, de van jobb, mint ha nincs
Az orosz fél szerint semmit nem veszít Oroszország azzal, hogy megszűnik a NATO–Oroszország Tanács. „Úgysem volt párbeszéd a NATO-val” – jelentette ki Peszkov a múlt héten, megjegyezve, hogy csupán a tényleges helyzetet most már a formális viszony – vagyis annak hiánya – is tükrözi. Az elnöki szóvivő pénteken még erősebb kijelentést tett, miszerint a párbeszédre nincs is szükség. „A NATO nem a békére jött létre, hanem a konfrontációra” – idézte a szóvivőt a TASZSZ, megjegyezve, hogy csütörtökön a NATO védelmi minisztereinek találkozóján Lengyelország közölte, hogy az EU új védelmi stratégiája már számol az Oroszország felől jelentkező fenyegetéssel.
Ebben a helyzetben viszont egy kiüresített, de formálisan működő NATO–Oroszország Tanács több, mint ha egyáltalán nem létezik. Moszkva szerint a brüsszeli orosz nagyköveten keresztül így is megvan az érintkezés lehetősége, ám a katonai erők között szervezeti szinten is jelzett feszültség túlmutat önmagán. Hosszabb távon hatással lehet a gázbeszerzésre is, ami a gazdasági mellett mindig politikai kérdésként is jelentkezik.
A feszült helyzetben nehezebbé váló földgázkereskedés – amit az EU mindig igyekezett leválasztani az egyéb konfliktusokról, szankciók szintjén sem érintve azt – egyrészt csökkentheti az Oroszország számára még mindig kulcsfontosságú földgázexportból származó bevételeket, másrészt nagyobb teret adhat az európai piacon az Egyesült Államokból is behozható cseppfolyós földgáznak (LNG), amely egyébként drágább, mint a vezetékeken érkező orosz földgáz. Az LNG piaci helyzetéről ebben a cikkünkben olvashat bővebben.
