Kicselezhetik-e az atomfenyegetést az Ukrajnának szánt fegyverszállítmányok?

• A NATO katonákat nem küld Ukrajnába, de több tagországa és már az EU is egyre több fegyverrel látja el az országot az orosz agresszióval szemben.
• Ez azon az elgondoláson alapul, hogy nem akarnak közvetlen konfrontációt Oroszországgal, de szeretnék növelni az orosz invázió költségeit és segíteni Ukrajna fennmaradását.
• Ezzel együtt vannak, akik szerint az oroszok helyzetének esetleges romlása, illetve a fegyverszállítások intenzitásának fokozása mégiscsak eszkalációhoz vezet majd.

Bár a konfliktusból névleg kimaradnak, és nem nyújtanak nyílt katonai segítséget Ukrajnának, az Egyesült Államok, valamint az Európai Unió és a NATO számos tagja, köztük szombattól még az ilyen lépésektől hagyományosan elzárkózó Németország is jelentős fegyverszállítmányokkal támogatják az ukrán hadsereget.

Az első ránézésre önellentmondásos stratégia mögött az áll, hogy a NATO és Oroszország közti nyílt konfrontáció a nukleáris fegyverek jelenléte és potenciális bevetése miatt egyik félnek sincs érdekében, főként hogy a NATO számára Ukrajna kérdése nem számít egzisztenciális érdeknek.

Másfelől a fegyverszállításokkal és gazdasági szankciókkal úgy tudják jelentősen növelni az orosz agresszió költségeit, valamint Ukrajna fennmaradásának és függetlenségének esélyeit, hogy (egyelőre) nem kell komolyabb ellenlépésektől tartaniuk.

Ezzel együtt olyan vélemények is vannak, amelyek szerint az utóbbi stratégia is eszkalációhoz vezet, mert egy ponton túl az oroszok veszteségei még agresszívabb lépésekre sarkallhatják őket. Ezt az utóbbi napokban Moszkva is elkezdte jelezni.

MAD

Egy régi és közkeletű állítás az atomfegyverekkel kapcsolatban, hogy azok növelik a stabilitást, és hozzájárulnak a béke fenntartásához. Mindkét fél tudja, hogy egy atomháború mindkettejük számára végzetes pusztítással járna, ezért a potenciális eszkalációtól tartva kerülik a konfliktust. Ezt a koncepciót a kölcsönösen biztosított megsemmisítés (Mutually Assured Destruction – MAD) néven szokás emlegetni.

Emiatt az Egyesült Államok és a NATO nem engedheti meg magának, hogy katonákat küldjön Ukrajnába, vagy egyéb módon nyílt konfliktusba kerüljön Oroszországgal. Ebben a helyzetben a fegyverszállítások alternatív stratégiát jelentenek: alacsony eszkalációs potenciál mellett csökkentik az orosz győzelem esélyét és növelik az agresszió költségeit.

Bár relatíve kevés figyelmet kapott, a konfliktuszónákba való fegyverszállítások az utóbbi években az Európai Unió biztonságpolitikai stratégiájának is növekvő fontosságú elemeivé váltak, mint a Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) összefoglalójából kiderül.

Az ellenfél felfegyverzése alapvető eleme volt a hidegháborús és a hidegháború utáni közvetett konfliktusoknak, amelyekből az összes nagyobb fegyverexportőr kivette a részét.

A legutóbbi hasonló példa Szíria, ahol Oroszország Bassár el-Aszad diktátor rezsimjét, az Egyesült Államok pedig a rezsim ellen harcoló erőket támogatta. De Amerika kivette a részét a Szovjetunió afganisztáni háborújából is, ahol a szovjetek ellen harcoló fegyveres csoportokat támogatta (akik ellen aztán később Amerika harcolt sikertelenül); ahogy a vietnámi háborúban az észak-vietnámi kommunisták is jelentős materiális támogatást kaptak a szovjetektől, és ezek csak a legismertebb példák.

Ezzel együtt a fegyverszállításoktól való vonakodásnak erős jogi és erkölcsi alapjai vannak. A kérdés egyik oldala, hogy a fegyverszállítások súlyosbítják és elhúzzák a konfliktusokat, növelik a civil áldozatok számát, és a nyugati fegyvereket emberiesség elleni és háborús bűncselekmények elkövetésére használhatják. Hasonló vádak érték az európai országokat és vállalatokat a jemeni, a ruandai és az iraki konfliktusok esetében is. A török drónokkal, amelyeket az ukránok is bevetettek, a vádak szerint szintén elkövettek háborús bűncselekményeket az etiópiai és az örmény–azeri konfliktusban.

Pont ezért a háborús övezetbe való fegyverszállításokat a nemzetközi jog is szabályozza, bár jellemző, hogy a fegyverkereskedelmi egyezménynek sem a háborúzást korlátozó szerződéseket hagyományosan nem szerető Egyesült Államok és Oroszország, sem Ukrajna nem részese. Bár Németország sok politikai bírálatot kapott, amiért sokáig nem volt hajlandó fegyvereket szállítani Ukrajnának, illetve engedélyezni a német gyártmányú fegyverek szállítását, ezek a szempontok is szerepet játszottak a német kormány (azóta a háborús helyzet súlyosbodása miatt felülbírált) korábbi vonakodásában. (Bár mint a Deutsche Welle német közszolgálati adó cikkéből kiderül, ezt az elvet a németek már korábban sem mindig tartották be.)

Ugyanakkor mint a német példa is jelzi, a jelen helyzetben az európai vezetők úgy ítélték meg, hogy a stratégiai érdekek és a civil életek védelme szempontjából is jobb opció felfegyverezni Ukrajnát, mint tétlenül nézni, hogy az orosz hadsereg megszállja az országot.

Nem annyira MAD

A dolog másik oldala, hogy az atomfegyverek nyújtotta stabilitás a valóságban ennél bonyolultabb, és annak következményei mind az orosz agresszióra, mind a fegyverszállításokra hatással vannak. Ezt jelzi, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök vasárnap készenlétbe helyezte az orosz elrettentő nukleáris erőt.

Bár a MAD miatt az atomhatalmak kerülik a nyílt és súlyos konfliktusokat egymással, egy konkurens elmélet szerint a kölcsönös megsemmisítés lehetősége mégis növeli az alacsonyabb szintű konfliktusok esélyét. Különösen igaz ez az olyan revizionista nagyhatalmakra, mint a putyini Oroszország, amely a jelek szerint védőpajzsként használja stratégiai nukleáris fegyverzetét. Azaz kisebb kockázattal kezdhet konvencionális háborúba Ukrajnában annak tudatában, hogy a nukleáris fenyegetése elrettent más nagyhatalmakat a külső beavatkozástól – írta Caitlin Talmadge, a Georgetown Egyetem kutatója.

Ez utóbbi hatást a stabilitás–instabilitás paradoxon néven emlegeti a politikatudomány. Természetesen a MAD és a stabilitás–instabilitás hívei évtizedek óta vitatkoznak róla, hogy kinek van igaza, mindenesetre Talmadge szerint a mostani helyzet az utóbbi elmélet egyik legvilágosabb bizonyítéka.

Vlagyimir Putyin a konvencionális ellentámadás esélyét, illetve a háborús vereség lehetőségét akarja kizárni a nukleáris fenyegetéssel.

A másik oldalról olyan vélemények is voltak és vannak – a kínai külügytől a Fideszen át a politikatudományi kutatásokra hivatkozó amerikai neokonzervatív Cato Intézetig –, amelyek szerint a nyugati fegyverszállítások fokozták az instabilitást.

Ezen elgondolásnak olyan leágazásai is vannak, amelyek szerint a fegyverszállítások növelték az orosz támadás esélyét: az ukrán hadsereg erősödésének fényében az Ukrajna nyugati orientációjának megállítását célzó Putyin úgy érezhette, kénytelen lesz gyorsan és fegyveres úton rendezni a dolgot.

Ugyanakkor a SIPRI egy korábbi jelentése szerint az ukrán fegyverszállítások a Krím félsziget 2014-es orosz elfoglalása után is mérsékeltek maradtak; és a brit királyi védelmi agytröszt, a RUSI értékelése is arról szólt, hogy a korábbi fegyverszállítások nem voltak hatékonyak az orosz hadsereg gyengeségei és erősségei fényében.

Ezzel együtt a stabilitás–instabilitás paradoxon a nyugati fegyverszállítások esetében is játszik: mint Thorsten Benner, a berlini Global Public Policy Institute nevű agytröszt vezetője írta,

az Európai Unió váratlan és magához képest kemény külpolitikai fellépése az amerikai nukleáris védőernyő alatt, egy EU-párti amerikai kormány támogatásával történik.

Eszkalál, hogy deeszkaláljon?

A fenti vitáktól függetlenül önmagában a fegyverszállítások is vezethetnek további NATO–orosz konfrontációhoz. Ulrich Kühn, a hamburgi békekutató és biztonságpolitikai intézet (IFHS) elemzője a mostani helyzet fényében azt írta, hogy a nyugati fegyverszállítások eszkalációt jelentenek, és felvetik a közvetlen konfrontáció veszélyét, ha például Oroszország megpróbálja megakadályozni, hogy a fegyverek elérjék az ukrán hadsereget, és csapást mér a fegyvereket szállító nyugati alakulatokra.

Szijjártó Péter, a decemberben Oroszország által „Barátságért” kitüntetéssel jutalmazott magyar külgazdasági- és külügyminiszter is többek között ezzel indokolta bejelentését, amely szerint Magyarország nem engedélyezi, hogy területén keresztül az Európai Unió halált okozó fegyvereket szállítson Ukrajnába. Szijjártó szerint a döntés oka az, hogy ezek a szállítmányok erőszakos katonai akciók célpontjává válhatnak.

Hétfőn estére az orosz vezetés el is kezdett a fegyverszállítások miatt fenyegetőzni. Dmitrij Peszkov orosz elnöki szóvivő közleménye szerint „azok az uniós polgárok és struktúrák, amelyek szerepet játszottak a halálos fegyverek és üzemanyag eljuttatásában az ukrán hadseregnek, felelősek lesznek ennek minden háborús következményéért”.

Matthew Kroenig, az Atlanti Tanács nevű washingtoni biztonságpolitikai agytröszt elemzője úgy vélte, az atommal való fenyegetés az orosz stratégia egy alapvető vonása, amelynek célja „a konvencionális agresszió atomfenyegetéssel való megtámogatása”, azaz „eszkaláció a deeszkaláció érdekében”.

A dolog üzenet a fegyverszállításokkal és súlyos gazdasági szankciókkal operáló NATO-tagországok és az Egyesült Államok számára, hogy ne avatkozzanak be a háborúba, mert Oroszország képes a legmagasabb szintre fokozni a konfliktust.

Mások szerint a nyugati szankciók, az orosz csapatok a jelek szerint a tervezettnél gyengébb harctéri teljesítménye és a fegyverszállítások arra sarkallhatják Putyint, hogy növelje az agressziót. Újabban már harci repülőgépek átadása és külföldi harcosok toborzása is szóba került – utóbbit egyesek (nem teljesen komolyan, de) a koreai háborúban harcoló kínai „önkéntesek” esetéhez hasonlították.

Seva Gunistky, a Torontói Egyetem tanára és az orosz–ukrán helyzet régi krónikása a harci repülők exportjának felvetésére azt írta: „a stabilitás–instabilitás paradoxon azon az elképzelésen alapul, hogy az alacsony szintű konfliktus elfogadható, mert a nukleáris eszkaláció elképzelhetetlen, de úgy gondolom, ebből az utóbbi részt újra kell gondolni”. (Olyan vélemények is vannak ugyanakkor, amelyek szerint a harci repülőgépek átadásának nem sok értelme lenne, mert ez „nem olyan, mint átülni egyik kocsiból a másikba”, még azonos gyártók kicsit eltérő modelljei között is fontos különbségek vannak.)

Paul Poast, a Chicagói Egyetem tanára szerint ha az orosz vezetés úgy érzi, helyzete a fenyegetések fényében idővel romlani fog, reális opcióvá válhat számára, hogy minél előbb minél nagyobb csapást mérjen az ellenségre.

„Ez pontosan a »sarokba szorítva/nincs vesztenivalója« forgatókönyv, amely sokakat aggaszt” – írta.

A brit védelmi miniszter szerint ugyanakkor Putyin csak a rossz harctéri helyzetről akarja elterelni a figyelmet. És olyan értékelések is vannak, amelyek szerint az atomfenyegetés inkább a belső közönségnek szól.