Hegyi-Karabah a vihar után: mit jelent a tűzszünet?
2020. december 7. – 15:34
Az újra erőre kapó koronavírus-járvány és az Egyesült Államokban lezajlott elnökválasztási kampány árnyékában olvadt ki a posztszovjet térség egyik legjelentősebb befagyott konfliktusa a Hegyi-Karabahban. Az azeri és örmény erők között 2020. szeptember 27-én kiújult, szokatlanul komoly harcok november 10-én váratlan fegyverszünettel végződtek, amely alapvetően átrajzolni látszik a terület hatalmi és politikai viszonyait: míg a megállapodás az egyik érintett nép szemében egy „kis-Trianonnal” ér fel, addig a másik félnek egy korábbi hasonló léptékű trauma revíziójával. Az esemény fontossága ellenére a sajtóban kezdetben némileg ellentmondásos hírek keringtek arról, hogy pontosan milyen következményekkel jár az aláírt dokumentum – az elmúlt időszak történései alapján ezt próbáljuk meg most körüljárni.
Befagyott konfliktus olvadt ki újból
Az elmúlt hetekben lezajlott háború helyszínét Hegyi-Karabah vagy Arcah néven szokás emlegetni, noha Karabah eredetileg egy jóval nagyobb területegységet jelentett a Kura és az Araksz folyók között, a mai Örményország keleti szomszédságában, a Hegyi-Karabah pedig ennek hegyvidéki részeit, a szovjet időkben pedig utóbbi terület középső és délkeleti, örmény többségű és az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság területén belül autonómiát élvező részét takarta. Az autonóm terület azonban földrajzilag nem érintkezett a mai Örményországgal, a köztes területsáv szintén Azerbajdzsán része volt. A kváziállam „fővárosa” a körülbelül Nagykanizsa méretű Sztepanakert, azeriül Kankendi.
A Szovjetunió felbomlása óta eltelt évtizedekben a posztszovjet térségben számos, jellemzően etnikai gyökerű katonai konfliktus robbant ki (pl. Transznyisztria, Dél-Oszétia), melyek közül a legtöbb igen hamar úgynevezett befagyott konfliktussá vált. Ahogy arra a Pázmány Péter Katolikus Egyetem által 2020. november 13-án szervezett, a Karabah helyzetét körüljáró online workshopon Ádány Tamás, a PPKE Nemzetközi Jogi Tanszékének oktatója rámutatott, a nemzetközi jog szerint a 20. század közepe óta területi értelemben is jogkeletkeztető hatású háborút igen nehéz indítani. Arra alapvetően csak ENSZ BT-határozat mentén vagy önvédelemből van lehetőség, így tehát a posztszovjet térségben a területfoglalásokat a nemzetközi jog jellemzően nem ismeri el, ez pedig számos de facto államalakulat létrejöttéhez vezetett.
Az elmúlt évtizedek nemzetközi politikáját azonban „a határok sérthetetlenségének” doktrínája mellett a népek önrendelkezéshez való joga is erősen befolyásolta, így az etnikai szempontok kiemelt szerephez jutottak. Ahogy számos területi konfliktus esetében, a szembenálló felek itt is igyekeznek „ki volt itt előbb” kérdéskör mentén bizonyítani az igazukat, versengő nacionalizmusok alakultak ki. Az őszi hathetes háborút kísérő információs hadviselés során különböző képi ábrázolások, felhívások és mémek kiemelt jelentőségre tettek szert.
Az örmények jellemzően a nemzetközi közvéleményt igyekeztek mobilizálni a saját álláspontjuk mellett. A háború első napjaiban az autonóm terület, az Arcah Köztársaság nemzetközi elismerésére irányultak az ilyen kampányok, később elsősorban Azerbajdzsán és Törökország bojkottjára, illetve a nemzetközi terrorizmus elleni harcban betöltött örmény szerepre (az azeri oldalon harcoló szíriai egységek okán) igyekeztek felhívni a figyelmet, de találkozhatunk az örmény „kultúrfölényt” hangsúlyozó üzenetekkel is. Az azeri fél ezzel szemben jóval kisebb nemzetközi lobbierővel bírt, így a hazafias heavy metalt is bevetve elsősorban a saját közvéleményét és katonáit igyekezett mobilizálni, illetve lelkesíteni a harcok során.
Párhuzamos nemzetépítési törekvések
Az az építészeti emlékekből, templomokból, temetőkből is egyértelmű, hogy a terület a kései ókorban és a középkor zömében a különböző világbirodalmak határain evickélő örmény állam(ok) befolyása alatt állt. Ez a 19. század elejéig annyiban változott, hogy az Oszmán Birodalom és Perzsia határvidékén szó sem lehetett örmény fennhatóságról, ugyanakkor az azeriek a jelenlétüket különböző, a 15. századtól a régióban létező államalakulatokra vezetik vissza.
Az etnikai megoszlásról az első adatok a terület orosz meghódítását követő időkből, az 1830-as évekből származnak: ekkor Hegyi-Karabah középső és délkeleti részeinek vidéki területei nagyrészt örmény többségűek voltak, a városias települések pedig örmény és muzulmán lakossággal egyaránt rendelkeztek. A gyér lakosságú nyugati területeken (a mai Hegyi-Karabah és Örményország közötti sávban) és északon inkább muzulmán lakosság élt, ugyanakkor zömük nomád életmódot folytatott, így az egyes területegységek etnikai összetétele folyamatosan változott. Annál is inkább, mert az orosz hódítás után épp ekkor jelentős népességcsere ment végbe Perzsia és az Orosz Birodalom között: az iszlámhívők egy része Perzsiába költözött, míg a perzsiai örmények nagy része az orosz területekre – tehát ekkortájt komolyan megnőtt az örmények részaránya az érintett területén.
Az azeri és az örmény álláspontok viszont innentől rögtön el is válnak azt illetően, hogy hogyan is alakult az etnikai összetétel a területen a következő 150 évben: a közös pont mindössze annyi, hogy a szovjet Hegyi-Karabah területét mindkét fél örmény többségűnek tekinti (jelentős azeri kisebbséggel), a Hegyi-Karabah és Örményország közötti területről már megoszlanak a vélemények.
Az a párhuzamos nemzetépítési törekvések megindulása mellett is kevésbé vitatott, hogy az Araksz folyó menti síkvidéki területek azeri többségűek voltak (legfeljebb az örmény kisebbség arányáról térnek el a vélemények). Ezek a hasonló adottságú, de az örmény többségű Zangezur-hegység által leválasztott nahicseváni azeri exklávéval együtt tulajdonképpen az Araksztól délre elterülő „iráni Azerbajdzsán” hídfőállásai voltak.
A középső és északi, a mai Örményországgal határos területek az örmény álláspont szerint legalább részben örmény többségűek voltak, míg az azeriek viszont kurd vagy azeri többségről és minimális örmény lakosságról beszélnek. Az 1979-es, az azeriek által azóta is előszeretettel hivatkozott szovjet cenzus a Hegy-Karabah és Örményország közötti járásokban már 95-99%-os azeri többséget mutatott (és az egyre inkább azerieknek tekintett kurdok is többen voltak az örményeknél). Az arányok helyes értelmezéséhez azonban tudni kell, hogy a Szovjetunióban az állampolgárok nemzetiségének megállapításában a (helyi) hatóságoknak komoly mozgástere volt, és ennek végeredményét a személyi igazolványba is bevezették, a vázolt folyamat pedig nem nélkülözte a politikai megfontolásokat.
Kényes határok, történelmi ellentétek háborút hoztak
Ebben a helyzetben érte a területet a Szovjetunió felbomlása, Örményország és Azerbajdzsán önállósodása, amely a kényes határok és történelmi ellentétek miatt véres háborút robbantott ki (akit ennek háttere és részletes története érdekel, itt olvashat utána, illetve érdemes megnézni a Fekete Doboz 1989-es Karabahi utazás című dokumentumfilmjét is). Számunkra a végeredmény a fontos: 1994-re némi meglepetésre az orosz támogatással harcoló örmények kerekedtek felül, ellenőrzésük alatt tartva a Hegyi-Karabah legnagyobb részét, az attól délre és nyugatra elterülő területeket, valamint keletre Agdam (szellem)városát és környékét.
A több tízezer áldozatot követelő háború során az ezeken a területeken élő azeri lakosság elmenekült (vagy elűzték), az eredeti Hegyi-Karabahnál jóval nagyobb terület pedig de facto önálló (örmény) állammá alakult. A kváziállamot a nemzetközi közösség nem, sőt maga Örményország sem, csak a nemzetközi közösség által szintén el nem ismert három kváziállam ismeri el. A körülbelül 150 ezer fős népességű terület az elmúlt időszakban a gyakorlatban Örményországra utalva működött, mindemellett van saját parlamentje, minisztériumai és állami szervei is, sőt saját pénzneme is, bár ez utóbbit leginkább csak szuvenírként árusítják (egymás között az örmény dramot használják).
A baltás gyilkos kiadatása
Magyarország az örmény-azeri konfliktushoz legközelebb 2012-ben, Ramil Safarov, az azeri baltás gyilkos kiadása idején került. Safarov a '90-es évekbeli háború óta örmény megszállás alatt lévő, most Azerbajdzsánhoz visszakerülő Jabrayilban született, és állítása szerint végignézte, ahogy több rokonát megölték az örmények a '90-es évekbeli karabahi háborúban. 2004-ben Magyarországon vett részt egy angol nyelvtanfolyamon, amikor baltával lefejezte a szomszéd szobában alvó örmény nemzetiségű katonatársát. A gyilkosságért kirótt börtönbüntetését Magyarországon kezdte meg, azonban Baku 2012-ben elérte, hogy Magyarország kiadja őt Azerbajdzsánnak, ahol azonban rögtön szabadon engedték, és nemzeti hősként ünnepelték. Örményország válaszul megszakította diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal. A két ország vezetésének viszonya meglehetősen hűvös, ugyanakkor magyarként különösebb hátrány nem éri a utazókat, továbbá Lékó Péter és Polgár Judit neve sem ismeretlen a sakk iránt élénken érdeklődő országban. Az azeri-magyar kapcsolatok ellenben jónak mondhatók, sőt a mostani hathetes háborúban is az azeri felet támogatta Magyarország vezetése.
A területen a keresztény kultúrkör egyik legrégebbi tagjának számító örmény apostoli egyház részeként külön egyházmegye is működik Pargev Martiroszján érsek vezetésével. Martiroszján maga is aktív szerepet vállalt a '90-es évek karabahi háborújában. Susi/Susa 1992-es elfoglalása előtt ő áldotta meg a hadba induló örmény katonákat, majd a város elfoglalásának másnapján vezetésével 1920 után először imádkoztak örményül az örmények egyik legfontosabb vallási központjának számító Ghazanchetsots-székesegyházban – az azeriek a háború alatt fegyverraktárként használták az épületet. A templom jelentős károkat szenvedett az őszi harcokban, illetve rongálás is történt.
Földrajzi sajátosságok
De miért volt szükség ekkora terület örmény uralom alá hajtására? A magyarázat a terület (20. századi szemléletű) katonaföldrajzában rejlik. A szűken értelmezett Hegyi-Karabah ugyan egy környezetéből viszonylag kiemelkedő, a tengerszint felett átlagosan 1100 méterrel elterülő erdős „hegyi erőd”, azonban a hosszú távú önállóságához, örmények általi uralásához elengedhetetlen egy Örményországba vezető köldökzsinór. Az egykori autonóm terület határai a látványos fekvésű Lacsin városánál közelítették meg legjobban az „anyaországot”. A távolság légvonalban alig több, mint 10 kilométer, ugyanakkor az útvonallal van néhány probléma: egyrészt a nehéz terepen kígyózó szerpentinek sorozatából áll, másrészt ugyan gyakorlatilag Hegyi-Karabah szívébe, a régi fővárosba, Susiba (Susa) valamint a jelenlegi székhelyre, Sztepanakertbe (Kankendi) vezet, még a hegyi-karabahi oldalon is jelentős volt az azeri népesség aránya – azaz komolyan meg kellett harcolni érte.
A korridor ráadásul önmagában nehezen védhető a rendkívül tagolt terepen, használhatósága érdekében egy viszonylag szélesebb sávot kell uralma alatt tartania a védekező félnek – ezzel pedig bele is futunk Hegyi-Karabah védelmének egyéb problémáiba is. A Hegyi-Karabah és Örményország közötti területek Lacsini-korridortól északra fekvő része szintén magasan fekvő hegyi terület, északon (az Örmény-magasföld és a Kis-Kaukázus találkozásánál) kifejezetten magashegységi jellegű – észak felé természetes erődvonalat képez – ha az örmények uralják a területet, egyszerűen meg tudják védeni Hegyi-Karabah északi részét, ha az azeriek, könnyedén lőhetik ezt a területet (vagy egy részét). A Lacsini-korridortól délre, az Arakszig elterülő sáv jóval szelídebb domborzatú, ugyanakkor (ahogy azt a 2020-as harcok igazolták is) kiváló felvonulási terep egy izmosabb hagyományos hadsereg számára, mely innen fenyegetheti Hegyi-Karabah déli és központi területeit.
Mindez megmagyarázza, hogy miért volt fontos az örmények számára a köztes területek uralása és az Arcah Köztársaságba való beolvasztása, illetve hogy miért tragédia azok elvesztése.
Ugyanakkor az örmény közvéleményben a mostani háború előtt volt némi diskurzus azokról a '90-es években elfoglalt területekről, amelyek eredetileg nem voltak a Hegyi-Karabah részei. Voltak olyan hangok, amelyek szerint az így elfoglalt területek egy részének átengedése megfelelő tárgyalási alap lehetne egy olyan megegyezéshez, amely a Karabahot örmény kézen hagyná. Az örmény politikában a 2018-as „bársonyos forradalom” előtt meghatározó befolyást gyakorolt a közéletre a „karabahi klán”, és úgy általában is jelentős politikai indulótőkét jelentett Jerevánban, ha az illetőnek voltak karabahi gyökerei. Ők jellemzően semmilyen területi engedményt nem támogattak.
Ezzel szemben a mostani miniszterelnök, Nikol Pashinyan mérsékeltebb álláspontot képviselt. Ő az első olyan vezetője az országnak, aki nem rendelkezik karabahi ősökkel, és ezek a törésvonalak most felbukkannak az örmény belpolitikai eseményekben is. Nahicseván, Azerbajdzsán exklávéja ezzel szemben egy afféle „fordított Karabah” Örményország túloldalán, a török határhoz esik közel. A terület korábban vegyesen rendelkezett örmény és azeri lakossággal, mára azonban az örmények aránya elhanyagolható, sőt az örmény építészeti örökség fontos elemei is megsemmisültek, amelynek az egyik legkismertebb példája a julfai temető esete.
Fegyverszünet, amit értelmezni kellett
A 2020. őszi harcok során épp a fent említett katonaföldrajzi adottságok mentén alakultak a harcok: az eredetileg északon meginduló azeri támadást az örmények kisebb területveszteségek árán képesek voltak feltartóztatni, azonban a délről indított támadás viszonylag lendületesen haladt, és végül elérte Hegyi-Karabah déli és központi területeit is. Az azeri erőknek sikerült elfoglalniuk a szimbolikusan és kulturálisan is fontos Susi/Susa városát, elvágva ezzel a lacsini főútvonal forgalmát is. Ugyanakkor a drónok tömeges bevetése és a 21. századi hadászati elképzelések alkalmazása Azerbajdzsán részéről némileg át is alakította a hagyományos katonai gondolkodást, hiszen ezek segítségével az azeri haderő jóval könnyebben támadhatott nehezen megközelíthető, hegyvidéki célpontokat is.
Ugyan az azeri fél sokáig nem közölt erre vonatkozó adatokat, de a legutóbbi hírek szerint mindkét oldal körülbelül 2800 katonát vesztett.
A 2020. november 10-én villámgyorsan aláírt fegyverszüneti megállapodás értelmezése azonban némi zavart keltett: egyes hírek szerint azt tartalmazta, hogy az azeriek megtarthatják az elfoglalt területeket (függetlenül attól, hogy azok az amúgy hivatalosan Azerbajdzsán részét képező Hegyi-Karabah részei voltak-e eredetileg), míg más értelmezések szerint azeri ellenőrzés alá kerül az összes, Hegyi-Karabah és Örményország közötti terület, sőt a Karabah Sztepanakert környékén kívüli északi része is, és a közel 30 éve elűzött vagy elmenekült lakóik visszatérhetnek. Sőt eleinte olyan értelmezés is volt, amely szerint csak Sztepanakert közvetlen környéke és a Lacsini-korridor marad meg. Az első napok értelmezési bizonytalanságai valószínűleg abból erednek, hogy az azeri járási struktúra és az eredeti autonóm Hegyi-Karabah tartomány párhuzamosan, egymással területi átfedésben létezett eredetileg.
Mára egyértelmű, hogy a megállapodás mindkét kitételt tartalmazza: eszerint az azeri erők ellenőrizhetik az összes általuk elfoglalt területet (hiszen azok de jure Azerbajdzsán részét képezik), azaz Hegyi-Karabah legdélibb részét és a lacsini út mentén fekvő Susi/Susa városát is, míg az örmény erőknek az elmúlt hetekben ki kellett üríteniük az összes általuk megszállt, nem hegyi-karabahi területet. Az északnyugati Kelbadzsar körzetet november 15-ig, a keleti Agdam körzetet november 20-ig, a Lacsini körzetet december 1-ig kellett elhagyniuk, viszont a szűkebben vett Hegyi-Karabah katonailag el nem foglalt északi kétharmada de facto nem kerül vissza Azerbajdzsánhoz, hanem a Lacsini-korridorral együtt csaknem kétezer, időközben már be is vonult orosz békefenntartó fogja ellenőrizni a régiót.
A hírekben még szó esett egy Örményországon belüli azeri „korridorról” is, mely lehetővé tenné Azerbajdzsán közvetlen kapcsolattartását a Nahicseváni exklávéjával – de egyre inkább úgy néz ki, hogy itt valójában „csak” a tranzitjogok biztosításáról lenne szó – azaz az exklávét könnyebb lesz megközelíteni.
November 15-én meg is kezdődött a Kelbadzsari régió átadása. Egy Charektar nevű kis falu örmény lakói felgyújtották a házaikat, mielőtt átadták a területet az azerieknek. Az egyik legfontosabb örmény építészeti emléknek számító, a 9-13. század között épült Dadivank monostor is az Azerbajdzsánhoz visszakerülő Kelbadzsari körzetbe esik, az örmények összekapaszkodva búcsúztak a templomtól (az örmény híradások szerint az oroszok biztosítják a későbbiekben a monostor látogathatóságát).
A békemegállapodás természetesen óriási győzelem az azerieknek, és katasztrófa az örményeknek: Mindemellett az aláírt dokumentum szerint az „Arcah Köztársaság” területe jelentősen összezsugorodik, 11 450 négyzetkilométeres területéből alig 4000 marad örmény kézen, és katonai értelemben gyakorlatilag teljesen kiszolgáltatottá válik az azeri és orosz erőknek. Kovács Bálint, a PPKE Armenológiai Tanszékének vezetője a karabahi helyzetről rendezett online workshopon úgy vélte, hogy Arcah Köztársaság kváziállami intézményei ugyan fennmaradnak, kérdéses azonban, hogy az örmény lakosságból mennyien menekülnek el végleg Örményország területére. Ugyanakkor az Azerbajdzsánnak átadott területekről akár 25 ezer örmény menekült is érkezhet Sztepanakertbe.
(A fenti videó a Deutsche Wellével való együttműködés keretében jelent meg a Telexen.)
Az orosz fél nyerte talán a legnagyobbat a kialakult helyzettel: miközben a régió legtöbb befagyott konfliktusában, például Dél-Oszétiában, vagy Transznyisztriában maga is érintett, ezúttal minden fél által elfogadott döntőbíróként lépett fel, és egyetlen puskalövés nélkül kerültek a katonái több száz kilométernyire délkeletre az örményországi katonai támaszpontjuktól, megerősítve ezzel az orosz befolyást a tágabb kaukázusi régióban is.
Azonban a kialakult helyzet és az alig kétoldalas megállapodás vázlatos jellege természetesen rengeteg kérdést vet fel. Az egyik ilyen, hogy mi lesz az átadandó területeken élő örményekkel – Kelbadzsar november 15-i átadása nem sok kétséget hagy efelől. Mennyire fogja tiszteletben tartani Azerbajdzsán a megmaradó „Arcah Köztársaságot”? Az ország egyszemélyi vezetőjének a mostani győzelem óriási legitimációt ad, így egy darabig valószínűleg nem törekszik a helyzet megváltoztatására, de eljöhet az az idő amikor politikai okokból erre szüksége lesz.
Az is bizonytalan, hogyan hat egy ilyen vereség az alapvetően demokratikus berendezkedésű Örményországra és a maradék Arcahra, mennyire tudják politikai szempontból tiszteletben tartani a megállapodást. Nem tudni azt sem, hogyan hat az említett két állam demokratikus intézményrendszerére az Oroszországnak való egyre nagyobb fokú kiszolgáltatottság. Közben a térség geopolitikai viszonyait az is alakíthatja, hogy a megerősödő Azerbajdzsán gyakorlatilag kijáratot kapott fő szövetségese, Törökország felé.
Végül pedig ki és milyen pénzből építi meg a Sztepanakertet a Lacsini-korridoron keresztül összekötő út Susi/Susa környékét elkerülő szakaszát? Milyen műszaki megoldások válnak szükségessé a hegyvidéki terepen? Mikor lesz kész? Addig hogyan lehet Sztepanakertet megközelíteni Örményország felől?
Kárpát-medencei párhuzamok
A magyarországi közbeszédben retorikai szinten számos helyen előkerülnek Kárpát-medencei párhuzamok elsősorban Székelyföld és Erdély kapcsán. Míg például Azerbajdzsán magyarországi nagykövete 2017-ben azt nyilatkozta, hogy „Azerbajdzsán egy részét az örmények egyszerűen kiszakították az országból. Jó ideje Magyarországon élek, ismerem az önök történelmét. Amit a magyarok megéltek Erdély kapcsán, mi azt éltük meg Karabah ügyében.”, addig a magyar sajtóban számos példát találunk arra, hogy a szűkebben vett Hegyi-Karabahot afféle örmény-Székelyföldként mutassák be.
Miközben a magyar történeti emlékezetben Erdély és Székelyföld elvesztésének emlékezete jobbára egymással párhuzamosan van jelen, látható, hogy a karabahi történésekkel történő párhuzamba állítások ezúttal egymásnak ellentmondó állásfoglalásokra késztetnék a hazai közvéleményt. A túlzó egyszerűsítések nem segítik a helyzet megértését, ugyanakkor számos megkötéssel leginkább úgy ragadhatjuk meg a hasonlóságokat, hogy az Erdély 1918-20-as magyar elvesztésére utaló azeri párhuzam inkább a két világháború közötti közvéleményben elterjedt integrális szemléletre (Mindent vissza!) reflektál, míg a Hegyi-Karabah eredeti határaira koncentráló örmény nézőpontú székelyföldi párhuzam inkább az etnikai szemlélettel rokonítható.
A szerzők Jakab László, geográfus, közgazdász, Pangea blog és Segyevy Dániel, geográfus, Pangea blog, NKE EJKK, Közép-Európa Kutatóintézet, Universität Leipzig, GSGAS. A hegyi-karabahi tanulmányút a Lipcsei Egyetem IPID4all ösztöndíjának támogatásával valósult meg.
