Macron fordulata is jelzi, a franciák már nem akarnak Afrika csendőre lenni, de ez a pofon fáj a legjobban

Fordulatokkal tűzdelt, turbulens időszak érkezett el a francia külpolitika történetében: bő egy hónappal azt követően, hogy Emmanuel Macron elnök azt állította, nem fogja kivonni a francia csapatokat a puccsista hatalomátvétel után Nigerből, végül muszáj volt az ellenkezőjéről döntenie. Hazahívta a francia nagykövetet, és

most 1500 francia katona összecsomagol, hogy év végével bezárólag maguk mögött hagyjanak egy instabil országot, amely körül nő a háborús fenyegetettség.

A nigeri fejlemények azonban csak az egyik tünetét jelentik annak, hogy Franciaország eddigi politikája kényszerű átalakuláson esik át Afrikában. A franciák mögött hagyott űrt pedig több országban is az orosz Wagner-csoport vagy kiismerhetetlen kínai befektetők tölthetik be. Az események évtizedes előzményeit, következményeit és a jelenlegi helyzetet Szűcs Anitával, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok tanszékének docensével elemeztük.

Gyarmatosítás helyett önállósítás

Először is nézzük meg, miből állt eddig a franciák „Afrika-politikája”. Nem meglepő, ha nem ismerős ez a kifejezés, ugyanis ilyen átfogó programjuk tulajdonképpen csak a franciáknak van. A britek és a többi egykori gyarmatosító ugyanis inkább a bilaterális, tehát a kétoldalú kapcsolattartásra fókuszált – magyarázta Szűcs Anita.

Franciaország fekete-afrikai gyarmatai egy-két kivétellel 1960-ban váltak függetlenné. A frissen alapított V. Köztársaság (Charles de Gaulle 1958-ban írt új alkotmányt Franciaország számára) erősen központosított, félprezidenciális rendszert hozott létre, ahol a külpolitika – így az Afrika-politika is – a mindenkori köztársasági elnök számára fenntartott terület lett.

Jelen esetben tehát kifejezetten Macron hatásköre minden ilyen ügy. Ennek az eredménye, hogy a hidegháború alatt az afrikai politika főleg az adott afrikai vezetők és az elnök kapcsolatán, illetve egy nagyon személyes, és ezzel együtt átláthatatlan kapcsolati hálón alapult. De Gaulle három fő pillérre alapozta a francia befolyást:

• a katonai jelenlétre,
• a frankövezetre (Közép- és Nyugat-Afrika államainak egy része a francia frankot használta fizetőeszközként, illetve jegybanki tartalékaikat Franciaországban tartották),
• és a fejlesztési politikára.

Szűcs szerint ez a rendszer a hidegháború végéig jól működött, ám az 1990-es évektől kezdve már változásnak indult. Ehhez hozzátartozik, hogy a 94-es ruandai népirtás akkora pofon volt a Nyugat számára (nemcsak a franciáknak), hogy Párizs innentől kezdve úgy döntött: nem vállalja, hogy egyedül csendőrködjön Afrikában. Így Jacques Chirac elnöksége óta minden köztársasági elnök meghirdette az Afrika-politika reformját. Ennek egyik fő célja az afrikai országok támogatása és a korrupt kapcsolatrendszerek felszámolása volt.

Ugyanakkor időről időre történtek olyan esetek, amikor a francia biztonság került veszélybe, akár a Franciaországot fenyegető terrorhálózatok megerősödésével, akár a menekültek számának hirtelen növekedésével. Bár a beavatkozásoknál az aranyszabály az, hogy azt elsősorban az afrikai államokra bízzák, és a franciák támogatást nyújtanak, a 2013-as Mali beavatkozás kivételt képezett a szabály alól.

„Macroné az első olyan politikusnemzedék, aki nem a Franciaország-Afrika viszonyain nevelkedik, hanem a globális üzleti kapcsolatokon” – mondta Szűcs Anita. Ő már partnerségi programról beszélt, és szerette volna, ha a kapcsolatokat nem terhelné a francia gyarmati múlt és a felelősségvállalás. Ez nem azt jelentette viszont, hogy Macron teljesen elkente volna a múltat, épp ellenkezőleg: történészeket bízott meg azzal, hogy készítsenek kíméletlen jelentéseket a francia katonai beavatkozások eredményeiről, illetve több műkincset is visszaszolgáltattak különböző afrikai országoknak, írja a BBC.

Macron a partnerség mellett kölcsönös gazdasági előnyökről beszélt, azt szerette volna, ha az afrikai országok nem csak segélyezést várnak. Ugyanakkor Szűcs szerint a Macron-kormányzat is a soft power híve volt, és ennek mentén, úgynevezett „értékterjesztés” elvével támogatta az egykori francia gyarmatokat, például a kisvállalkozások és a civil szféra segítésével. A másik prioritás a lányok beiskolázásának növelése volt, ehhez kötöttek bizonyos segélyeket is.

Küzdeni kellene a terrorizmus ellen

Franciaország több okból is fontosnak tartotta, hogy megőrizze az egykori afrikai gyarmatokkal ápolt jó kapcsolatot.

Ahogy arról mi is írtunk, a nigeri eset többek között azért is keltette fel mindenki figyelmét, mert az ország a világ hetedik legnagyobb urántermelője. Nem véletlenül küzdenek érte az oroszok, hogy az ő érdekszférájukba kerüljön az egykori francia gyarmat. Emellett Franciaországot több szálon is szoros gazdasági érdekek fűzik Nigerhez, a mai napig több francia nagyvállalat is van az országban, amelyek a puccs után is ott terveznek maradni – már ha nem éri őket atrocitás, erre az esetre Macron azonnali válaszlépést emlegetett.

Gazdasági szempontból ugyanakkor a franciák is igyekeztek függetlenedni Nigertől. Az utóbbi években diverzifikálták az uránbeszállítóikat, az ország így már csak 17 százalékban fedezi a szükségleteiket.

Az is szerepet játszik abban, miért tartották fontosnak, hogy Niger a francia érdekszféra maradjon, hogy az elmúlt évtizedekben a franciák rengeteg pénzt áldoztak arra, hogy stabilizálják az egykori gyarmatokat – magyarázta Szűcs. Az elmúlt években szintén puccsokat megélő Mali és Burkina Faso esetében ezek a próbálkozások nem voltak eredményesek, Niger azonban ígéretesnek látszott. Az országban már kétszer is sikerült szabad választásokat tartani, így egy stabilizálódó demokráciaként tekintettek rá.

Emellett Niger fontos tényezője volt a dzsihadisták elleni küzdelemnek is.

Pont emiatt segített be Franciaország azoknak a kiképzésében, akik most a junta részét képezik. „Persze vannak olyan problémák, amelyek katonailag megoldhatatlanok. Ilyen például az éghajlatváltozás, és a gyenge államok problémája. A térség államai nem tudják a közrendet, közszolgáltatásokat fenntartani, az éghajlatváltozás miatt vízhiány alakul ki, teljes térségekben lehetetlenül el a hagyományos állattartás. Az embereknek nincs munkája. Ebbe a térbe nyomul be sok terrorszervezet, amely munkát kínál és biztosítja egyes térségekben a rendet. Az egymással versengő hadurak pedig kisajátítják az államot” – mondta a szakértő.

Azt nem nehéz kitalálni, hogy miért fontos a franciák számára a terrorizmus visszaszorítása. Egyrészt Franciaország az utóbbi évtizedben fokozottan ki volt téve a dzsihadisták és hasonló szélsőségesek belföldi támadásainak. Másrészt Macronék tisztában vannak vele, hogy Niger destabilizációjával egyre nő egy hagyományos háború kitörésének a veszélye is a környező afrikai térségben. A Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közösségén (ECOWAS) belül az elmúlt időszakban katonai puccsal hatalomra került vezetők szövetséget kötöttek egymással. A demokratikus államok és a katonai junták között egyre több a surlódás.

Ez pedig egy újabb menekülthullámot hozhat magával, ami viszont már nemcsak a franciák problémája lesz, hanem Európáé is.

Egy dzsihadista incidens óta romlanak a kapcsolatok, amire Moszkva is rátett egy lapáttal

Szűcs szerint Mohamed Bazoum nigeri elnök francia és Nyugat-barát politikája elidegenítette a társadalom nagy részét. A franciaellenes érzelmek, amelyeket ma az egész országban láthatunk, már hosszú ideje, legalább három-négy éve erősödnek. A franciák három nigeri támadót megöltek két évvel ezelőtt Terában, amikor a Barkhane-művelet egyik Maliba tartó konvoját nigeri tüntetők megtámadták. Az eset megmaradt a nigeri kollektív emlékezetben, és a lakosság körében terjedő franciaellenes propaganda erre játszott rá. Bazoum nemcsak katonai harcot folytatott a terrorizmus ellen, hanem megpróbált párbeszédet folytatni néhány vagy több dzsihadista csoporttal is. Amit azonban a közvélemény nagyon rossz néven vett, az a Franciaországhoz való közelsége volt.

A 2021-es incidens után a társadalomban megjelenő propaganda teljesen átírta a francia szerepvállalást.

Ekkor jelentek meg a közbeszédben azok az elemek, amelyek szerint a franciák nem a terrorizmus visszaszorítása miatt vannak az országban, hanem ők maguk okozzák a terrorizmust.

Szűcs szerint az újonnan hatalomra került katonai junta nem franciaellenes. Az új kormány tagjai maguk is a francia kiképzőtáborokban, a francia oktatási rendszerben nevelkedtek. Céljuk nem a franciák nélküli ország és társadalomépítés – ennek legalábbis nem látjuk sok nyomát –, hanem a hatalom megszerzése volt. Bár a francia hadsereg az év végéig kivonul, a diplomatákat pedig hazahívták, Szűcs nem gondolja, hogy ez feltétlenül a francia gazdasági és politikai kapcsolatok azonnali és teljes megszüntetését jelentené.

A térség ingatag politikai viszonyai a gyarmati rendszer megszűnésekor mesterségesen meghúzott államhatároknak is köszönhetők. A gyarmatosítók sok esetben vonalzóval húzták meg a határt. Nem vették fegyelembe sem a földrajzi viszonyokat, sem az afrikai politikai közösségek határait, ezzel pedig önkényesen választottak szét egymáshoz tartozó emberi közösségeket. A régióban megerősödött különböző terroristacsoportok működése nem kis mértékben ennek köszönhető.

Ahogy a BBC cikke rámutatott: hiába csökkent az utóbbi időben a francia befolyás, Nigerben fordítottan arányosan nőtt az elégedetlenség miatta. A jelenség pszichológiai magyarázata szerint amikor az emberek elkezdik elképzelni a teljes felszabadulást, akkor érzékelik alávetettségük valódi mértékét, és még dühösebbek lesznek. A második magyarázat a franciák megalapozott gyanúja, hogy a puccshangulatot nemcsak az ő balfogásaik hozták létre, hanem egyes külső hatalmak is közrejátszottak.

Macron elnök hétfőn a francia nagykövetekhez intézett beszédében „önjelölt Afrika-barátok és a neoimperialisták barokk szövetségéről” beszélt, amely szerinte a közelmúltban „a puccsok járványát” idézte elő a francia nyelvű Afrikában (mint Gabonban, Maliban, Burkina Fasóban és most Nigerben). Nem nehéz kitalálni, hogy Macron a neoimperialisták alatt Moszkvára és Pekingre utalt, akik szerinte beleültették a bogarat a nigeriek fülébe, és felhánytorgatták a gyarmati kizsákmányolással kapcsolatos régi vitákat.

A Le Monde idézi például a Wagner-csoport trolljait, akik szerint Franciaország támogatja, sőt felfegyverzi a terroristacsoportokat, hogy hasznot húzzon az általuk okozott káoszból, és így rátegye a kezét a destabilizált országok természeti erőforrásaira. Kína pedig bőkezűen finanszírozza az infrastrukturális fejlesztéseket, bár olyan feltételekkel, amelyek Macron szerint adósságválságba vihetik Nigert.

Honnan jött Macron páli fordulata, és hogyan tovább?

Macron augusztus elején még arról beszélt, hogy amennyiben a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége is támogatná ezt, katonailag is beavatkozhatnak a konfliktusba. Azt is kijelentette, hogy „nem tűr semmilyen támadást Franciaország és érdekei ellen”, és ha bárkinek bántódása esik, a megtorlás azonnali és kérlelhetetlen lesz. Macron több mint két hónapig figyelmen kívül hagyta a junta ultimátumát, és a junta vezetőivel sem volt hajlandó tárgyalni.

A francia elnök aztán mégis arra jutott, hogy korábbi álláspontjával szembemenve szeptember 25-én bejelentették a kivonulást.

„Egy esetleges francia beavatkozás sem az afrikai államok, sem a nemzetközi közösség támogatását nem élvezi. A francia külpolitika aranyszabálya, hogy csak a nemzetközi jog betartásával, az afrikai államok támogatásával és szerepvállalásával avatkoznak be egy esetleges konfliktusba.

Az »Afrika csendőre« szerep helyét átvette a multilaterális együttműködés” – mondta Szűcs Anita. Az elmúlt hetekben egyértelművé vált, hogy az Egyesült Államok – amelynek csapatai szintén ott állomásoznak Nigerben – nem kíván beavatkozni a konfliktusba. Az amerikai diplomácia eddig a pontig nem is használta a puccs kifejezést, tette hozzá a szakértő.

Emellett az ECOWAS is kivonult Macronék mögül, és nem akar katonát adni. A nigeri puccs után az Európai Unió felfüggesztette a támogatásokat, de végül nem tűzte napirendre a térségben való aktív szerepvállalást, úgyhogy Szűcs szerint rövid távon ebben az ügyben sem lesznek kifejezetten proaktívak.

Ami Macron belföldi megítélését illeti, bár hatalmas presztízsvesztés számára, hogy a kommunikációja ellenére kénytelen mégiscsak kivonni a francia csapatokat Nigerből, Franciaországban ez nem fog akkora problémát okozni.

„A felmérések azt mutatják, hogy a francia közvélemény nem támogatja a térségben való aktív katonai szerepvállalást, ha az egyetlen francia katona életét is veszélyezteti”

– mondta Szűcs. Részben ez is hozzájárult ahhoz, hogy Macron végül úgy látta, hogy nem érdemes vérrel és verejtékkel küzdeni azért, hogy maradjanak a francia katonák Nigerben.

A Corvinus docense szerint belföldi kommunikációs szempontból is következetes Macron döntése: a dzsihadisták elleni küzdelmet a franciák eddig is ahhoz kötötték, hogy a nigeri kormány is vegyen részt benne. Mivel a katonai junta egyelőre nem mutat erre komoly szándékot, ezért Macronék is könnyű szívvel mondhatták azt, hogy ők nem fogják együttműködés nélkül vadászni a szélsőségeseket.

Macron esetleges további terveiről Szűcs azt mondta, a francia elnök a nemzetközi közösség részeként, az afrikai államok meghívására gyakorolhat nyomást a térségben. Az afrikai államoknak nagyobb felelősséget kell vállalniuk saját konfliktusaik kezelésében. Szerinte az ECOWAS-nak ebben komoly szerepet kell vállalnia. Mivel a katonai junta nem szakította meg a gazdasági és kulturális kapcsolatokat Franciaországgal, Macron ki kell, hogy várjon.

A franciák gazdasági, kulturális jelenléte attól még nagyon erős marad, hogy most megszakadt a diplomáciai kapcsolat. Szűcs Anita szerint a három, katonai puccsal kormányváltáson átment állam között is van különbség. Maliban például a franciaellenesség nagyon erős, Niger ebből a szempontból más. A francia vállalatok egyelőre nem vonultak ki, és a junta sem kezdte meg a francia–nigeri kapcsolatrendszer teljes felszámolását. A legfontosabb cél, hogy a térségben ne eszkalálódjon a konfliktus, amely ebben a percben nemcsak a terroristaszervezetek erősödését, a menekülthullám növekedését, hanem a térség államai között a hagyományos háború veszélyét is magában hordja.

Szűcs Anita szerint érdemes odafigyelni a katonai junták által megkötött új biztonsági szövetségre. Felmerül a kérdés, hogy ha egyszer a francia katonák kivonulnak az országból, és ha az USA-nak is esetleg távoznia kellene a közeljövőben, akkor ki fogja stabilizálni a térséget.

Az egyik lehetőség az új katonai szövetség. Bár az elmúlt évtizedben nyugati, francia kiképzést és fegyvereket kaptak, ez nem jelenti, hogy lenne kapacitásuk új regionális biztonságpolitikai architektúra, vagy egyáltalán az együttműködés kialakítására.

A másik lehetőség, hogy a térségért folytatott globális geopolitikai versenyben megjelent új szereplők – Oroszország, Kína, Törökország – kezdhetnek valamit a térséggel. Sok szó esik a Wagner-csoportról, különösen Jevgenyij Prigozsin halála után. Bár szeptemberben Szergej Lavrov orosz külügyminiszter járt Maliban, azt nem látjuk, hogy az orosz hadsereg megpróbálna-e aktívabb szerepet játszani.

Mindez a helyzet pedig tovább növeli a feszültséget a junták és a nem katonák vezette nyugat-afrikai államok között.