A gondolatába is beleborzongott, hogy ő egyszer bármikor is ilyen házban lakjon. Azt a pár napot mindig átvészelte valahogy, még jól is jött kiruccanni a megszokottból, hogy majd odahaza elmesélhesse, a pesti rokonoknál járt, ám hogy ebben a házban bárki is jól érezheti magát… Elképzelhetetlennek tűnt. Hiszen kívül-belül annyira komor és sötét! A lépcsőházban helyenként csak egy-egy pucér villanykörte ad némi pucér fényt, a liftet börtönre emlékeztető vasrács öleli körül, a lépcsők és a folyosók kövezete annyira el van kopva, az ember minden pillanatban attól retteg, mikor csúszik el, málladozik a vakolat, a falak ridegek és vastagok, akár egy erődítményben, az udvaron beazonosíthatatlan, kiszáradófélben lévő fa kókadozik, a mennyezeten beázások penészfoltjai… Közben mindenütt az a dohos szag, amely ahhoz hasonlatos, mint amikor antikváriumban régi, padlásról eladott könyveket lapozgat az ember. A lakásokba is beissza magát, különben is, a lakás is csak egy fokkal barátságosabb: a plafon elképzelhetetlenül magasan van, az ajtók nagyok és nehezek, a parketta nyikorog, a fürdőben függöny, a szemközti ház pedig olyan közelre esik, hogy ha még egy kicsit nő és hosszabb lesz a karja, akár el is érhetné. De legalábbis megfoghatná a vezetékeket.
Az utca közepén, a magasban párhuzamos vezeték húzódott. Trolivezeték. Szeretett trolizni, a pályaudvarról mindig azzal jöttek ide. Sokkal jobban élvezte, mint a villamosozást. Sőt, talán az egyetlen igazán jó dolog volt, amit élvezett Pestben. A Várat leszámítva. Odahaza vár sincs, pedig ő szeretne olyan városban élni, amelyben van. Ám inkább csak álmodozni szokott erről. Amúgy úgy volt vele, nem cserélné el a modern lakótelepet és a világos, nyolcadik emeleti panellakást semmire. Különösen nem olyan lakásra, mint amilyen Krisztiánéké.
Időnként sajnálta az unokatesóját, amiért egy ilyen ódon és barátságtalan helyen kell élnie, ahol a lakás egyes pontjain akkor is égetni kell a villanyt, amikor odakint verőfényes napsütés van. De közben azt is látta, hogy Krisztián nem szorul sajnálatra, vagy legalábbis (gondolta később) úgy tesz, mint aki nem. Unokatestvérek voltak, mégis – a szüleik így mondták –, mint tűz és víz. Hiába tartotta okosnak magát, hiába vélekedett odahaza mindenki úgy, hogy ő az osztály esze, Krisztián folyton lehengerelte azzal, hogy azt éreztette, mindent jobban tud nála. Pedig ő volt az idősebb, ha csak egy évvel is, ám Krisztián mellett rendre kicsinek, jelentéktelennek és butának érezte magát. Még akkor is, ha a lelke mélyén tudta, hogy az adott dologban nem Krisztiánnak van igaza, megadta magát neki.
Némi mentsvárat az jelentett, hogy megpróbált idomulni, és olyankor ő is vagánynak és lazának igyekezett mutatni magát. Szerencsére az a pár nap hamar elment, anélkül hogy belefáradt volna a szerepbe. Véget ért az iskolai szünet ezen része, a szülei eljöttek érte, és ő visszatérhetett a megszokott környezetébe, a megszokott valójába, ahol elmesélhette a haveroknak, mi mindent csinált az unokatesójával Pesten.
Például pornót néztek. Persze ez is Krisztián ötlete volt, nekik még lejátszójuk se volt, Krisztiánéknak viszont egy csomó filmjük is, többnyire hangalámondásos, szemcsésre másolt cucc, kéz alól. A pornó valami idősebb havertól származott, Krisztián az egyik szekrény tetején rejtegette, egy olyan doboz aljában, amelyben régi játékokat tartott, azt mondta, az anyja azt akkor se nyitja ki, amikor rendet rak a szobájában. A kazetta előszedése és visszatétele komoly procedúrát jelentett, a filmnézést emiatt meg kellett szakítani, ha hallották, hogy az utcában végigdübörög a troli. Krisztián olyankor az ablaknak ahhoz a sarkához tapadt, ahol állítása szerint lentről nem látta senki, ő viszont kisasolhatta, közeledik-e az anyja, aki a sarkon túli megállóban szállt le a troliról. Ha igen, a kazettát azonnal ki kellett venni és visszarakni a rejtekhelyre, ha nem, mehetett tovább, egészen a következő troliig.
Krisztián állítása szerint soha nem fordult elő olyan, hogy a kazetta beszorult volna a lejátszóba. Mármint eddig nem. Igazából nem állítás volt, hanem számonkérés, ordibálás, kétségbeesett fenyegetődzés. Hol a kazettakiadó gombot nyomta veszettül, hol a készülék tetejét ütötte. Hiába, a lejátszó megmakacsolta magát. Ő egyre csak azt hajtogatta, hogy de hiszen ugyanúgy csúsztatta be a kazettát, ahogyan Krisztián mutatta, és ahogy eddig is, ám a percek múlásával az unokatestvére egyre dühösebb és ingerültebb lett.
Végül letelt a kegyelmi idő, nyílt az ajtó, és ezúttal nem az anya jött haza, ami különösen veszélyes volt, mivel Krisztián állítása szerint (csak utólag esett le neki, hogy péntek van) az apja szokott a leggyakrabban videót nézni – mármint rajta kívül –, és simán meglehet, hogy most is, hogy korábban hazatért a melóból, betesz egy filmet. Amit ő viszont nehezen tudott elképzelni, Krisztián apja (az ő nagynénjének a férje) nem az a típus volt, aki odáig volna Rambóért és Rockyért: csöndes, visszahúzódó alkat, akit leginkább olvasni lehetett látni, meg némán hallgatni a feleségének a vendég rokongyerek előtt sem titkolt szidalmait, miszerint nem lehet vele semmit se csinálni, folyton csak a kurva könyveit bújja.
Igazából a videómagnót nem használta senki rajtuk kívül. Krisztián anyja egyik este megjegyezte, hogy fölvehetnék az Oscar-díjas filmek sorozatának következő darabját a tévéből, amire az apja azt mondta, minek, szokták máskor is vetíteni, amúgy se olyan jó film, nem is érti, mire kapta az Oscart. Erre megint ordibálás következett, hogy minek okoskodik, és miért képzeli, hogy mindent jobban tud mindenkinél, a vége pedig az lett, hogy a filmet nem nézte senki.
Miközben Krisztián a szobájában lapított a beszorult kazetta miatt, ő odaállt az ablak mellé. Az unokatestvére sose engedte, hogy ő legyen az őrszem, most ennek isszák a levét, persze az is lehet, Krisztián se tudta volna azt a rohadt kazettakidobó gombot másként nyomni. Egyáltalán nem volt ideges, úgy se, hogy tisztában volt vele, hogy a másik teljes elánnal bele fogja rángatni az ügybe, holott ő inkább kötelességből nézett pornót, annyira nem tetszett neki – eleinte még érdekes volt és meglepő, mert bár persze sokat fantáziált róla, nem tudta, hogy ilyen, aztán bizonyos részeket nem értett, mások taszították, és különben is, minek megnézni ugyanazt a filmet annyiszor, ráadásul ez még díjat se kapott (akkor még nem tudta, hogy pornó-Oscar is létezik). Az utcát bámulva azon merengett, nem emlékszik, mit beszéltek meg, a szombaton vagy vasárnap jönnek-e érte a szülei, akárhogy is, még egy vagy két nap, és vége az év ezen kötelező körének is.
– Ilyen nálatok nincsen, ugye?
Összerezzent a váratlan hangtól, pedig nagynénjének férje mindig szelíden szokott beszélni és kérdezni is. Igazából soha nem lehetett hallani, hogy fölemelné a hangját. Most bizonyára azt hitte, a ház alatt elhúzó járművet figyeli. Ami igaz is volt. Amikor alkalma volt, mindig megbámulta a trolikat.
– Tudod, hogy miért 70-essel kezdődik a számozásuk? – Meg se várta, hogy kissé szégyenkezve, némán megrázza a fejét: – A felszabadulás után az első trolivonalat Sztálin 70. születésnapjára adták át, 1949. december 21-én, ami amúgy az év legsötétebb napja… Persze ezt akkor nemigen lehetett hangoztatni. És azt se, hogy korábban volt már Óbudán trolijárat, de hát a szovjet ipar nagy eredményeivel inkább a pesti proletariátust akarták megajándékozni. Manapság meg elég csúnya dolgokat lehet hallani Sztálinról is. Én már azon se leszek meglepve, ha egyszer kiderül, hogy nem is aznap volt a 70. születésnapja, amikor szerte a béketáborban megünnepelték, meg hogy a felszabadulás valójában nem is felszabadulás volt.
Legyintett, és remegő kézzel előrángatott az inge zsebéből egy doboz cigarettát. A dohányfüst legalább elnyomja a leheletéből áradó savanykás borszagot.
Másnap hazavitték. A beszorult kazettáról többet nem bírtak beszélni, bár búcsúzáskor különösen nehéz volt elviselni Krisztián neheztelő tekintetét. Igazából mulattatta a dolog, noha kicsit tartott tőle, hogy ha egyszer szóba kerül, a szülei majd számonkérik, miféle ocsmányságokkal foglalkoztak Pesten. Sebaj. Majd rákeni az unokatestvérére. Ez pedig megint egy olyan sztori, amelyet el lehet a suliban, a haveroknak mesélni.
Ez volt az utolsó alkalom, amikor az unokatestvérééknél töltötte a vakáció néhány napját. Krisztián szülei nem sokkal később elváltak, vagyis az anyja – ahogy náluk is mondták – „végre megszabadult attól a tutyimutyi, okostojás pasastól”. Kiköltöztek az egyik külső kerületbe, egy másfél szobás panellakásba, amely sokkal modernebb és világosabb volt a másiknál, igaz, jóval kisebb is, úgyhogy huzamosabb időre nem fogadhattak vendégeket.
Amikor meglátogatták őket, nem látta a videómagnót. Kazettákat sem.
Pár évre rá, már egyetemista korában megpillantotta Krisztián apját a belvárosban lehajtott fejjel bandukolni. Mintha ugyanaz a kockás ing és kordbársony nadrág lett volna rajta, csak a haja lett őszebb és a tartása görnyedt. Pont jött arra egy troli, úgyhogy egy pillanatra átfutott a fején, hogy odamehetne hozzá. Később bánta, hogy nem tette meg, és nem mondta el neki, hogy azóta is gyakran eszébe jut, és tőle tudja, mikor és miért úgy kezdődött a pesti trolik számozása. Talán azt is megkérdezhette volna, mi lett a beszorult kazettával, ezt ugyanis Krisztiántól soha nem kérdezte meg. Igaz, miután a nagynénje megint férjhez ment, és valahova az ország túlsó végébe költöztek, egyre kevésbé tartották a kapcsolatot. De hát végtére is azt se firtatja már senki, hogy a 70-es szám Sztálin hajdani kitalált születésnapjára utal. Bizonyos dolgok előbb-utóbb elmúlnak maguktól is, utólag meg minek bolygatni őket.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
