Bank Tamás: Örüljünk, hogy a politikus jár színházba, akkor lehet a támogatásért megtámadni

„Azt gondolom, hogy Eszenyi Enikő egy olyan fantasztikus tehetségű ember, hogy nem lehet a pálya szélére tenni. Abba nem szeretnék belemenni, hogy ő mit tett és mit nem, mert nem voltam ott. De nem hiszek abban, hogy akkor őt a Dunába kell lökni, és el kell felejteni”. Ezzel érvelt a Játékszín direktora, két évvel ezelőtt miért adott színészi lehetőséget a Vígszínház korábbi igazgatójának, akit 2020-ban verbális erőszakkal és hatalmi visszaéléssel vádolt meg a Víg több tucat munkavállalója.

A Játékszín igazgatója, Bank Tamás és Veiszer Alinda beszélgetése (amit teljes egészében havi díjért cserébe ezen a linken lehet megnézni) ekkor már a vége felé járt, és Bank azt mondta, tisztában volt vele, hogy Eszenyi meghívása megosztó lehet, de szerinte mindenkinek kell adni még egy esélyt, minden éremnek két oldala van, Eszenyire pedig igenis bejönnek a nézők.

„Eszenyi Enikőt sokkal tehetségesebbnek tartom annál, hogy ne használják”

– fogalmazott a vezető. Eszenyi Enikő végül több mint negyvenszer játszotta el a Játékszínben a főszerepet a Csodálatos vagy, Júlia! című darabban. A beszélgetésben az előadás körüli konfliktusokra nem tértek ki.

Arra viszont igen, hogy a vezető belegondolt-e azoknak a helyzetébe, akik úgy érezték, sérültek Eszenyi viselkedése miatt. Bank azt válaszolta, fel is hívta őket, és néhány olyan kollégát is megkérdezett erről, akik anno az Eszenyi elleni petíciót is aláírták. Szerinte aki „kulturáltan gondolkodott”, mind azt mondta neki: Eszenyi ne legyen igazgató, ne rendezzen, játszania viszont kell. Bank Tamás szerint továbbra sincs közmegegyezés abban, hogy mit kezdjünk azokkal a művészekkel, akiket visszaéléssel vádoltak.

„Akkor mondja meg valaki, mit csináljunk Eszenyi Enikővel. Küldjük börtönbe? Azt nyilván nem. Vagy soha többet ne játsszon?”

Általánosságban tehát a helyes választ Bank sem tudja, mindenesetre ő „leszarja a hatalmat”, náluk a színházban nincs hangos szó.

Ezután szóba került a Játékszín egyik sikerdarabja, A Da Vinci-kód főszereplője, Horváth Lajos Ottó is, a balesetéről pedig újra Eszenyi, aki éppen a Játékszínben szenvedett sérülést, amikor a fotóspróbán megcsúszott egy kis víztócsán, és eltörte a kezét. Bank bekísérte őt a kórházba, ott volt a műtétje előtt és után is. A Nemzetiben történt baleset kezelésével kapcsolatban nem értett mindennel egyet, válaszolta egy kérdésre, de itt is igaz szerinte, hogy az éremnek két oldala van. Horváth Lajos Ottót viszont úriembernek tartja, aki nem árult el részleteket az eset körülményeiről, de hozzátette:

„azért egyezzünk meg, hogy a keze csak 30 százalékos, ennyire tudott meggyógyulni”.

Bank Veiszer kérdésére azt mondta, ő nem volt azok között a színházvezetők között, akik Vidnyánszky Attilát a lemondása visszavonására kérték. Ő ugyanis nem politizál, és nem dolga más színházak dolgaiba beleszólni. Szerinte azzal azért mégis véleményt nyilvánított, hogy Horváth Lajos Ottó játszik nála.

Bank Tamás 2012 óta vezeti tulajdonosként a Teréz körúti magánszínházat. A pályáját Pécsen kezdte színészként, majd tagja volt a Ruszt József vezette Független Színpadnak és a Budapesti Kamaraszínháznak, illetve a Szomszédok pár epizódjában is szerepelt, amiben, ahogyan most elárulta, Ábel Anita karakterének, Julcsinak adott el drogokat. Aztán számára is váratlan fordulat volt, hogy színházvezető lett. „Szerintem az egyetlen igazgató vagyok, aki nem akart igazgató lenni”, fogalmazott, viszont azt szerinte nagyon jó látni, ahogyan háromszáz néző kiabál és üvölt egy-egy előadásuk után.

A beszélgetés döntően a magánszínházi működés sajátosságairól szólt. Például arról, egy ilyen intézményben mi történik vis major helyzetekben, mint amilyen a Covid volt. Bank szerint az ilyesmi kezelésére korábban nem volt protokoll, és abban a másfél-két évben majdnem csődbe is ment a Játékszín, még az is megfordult a fejében, hogy be kell zárnia.

A színház mostanra viszont elérte a 2019-es nézőszámot, amire különösen büszke, mivel a Játékszín az Operaház utáni második legdrágább színház Magyarországon. Bank szerint náluk a néző azzal távozik, hogy a 15-17 ezres jegyár is megérte. Alinda felvetésére, hogy ilyen jegyárak mellett egy négyfős család meddig tudja kifizetni a közel 80 ezer forintot egy színházi estére, Bank Tamás azt válaszolta: a mostani válságokkal és negatív hírekkel teli időszakban igenis szeretnek színházba menni az emberek, hogy elfelejthessék mindazt, ami „egész nap ömlik rájuk a médiából”. Szerinte erről szól a minőségi és nézőközpontú szórakoztató színház.

Hogy a hasonló profilú Szente Vajk vezette Erkel Színház elszipkázza-e majd a nézőiket, Bank azt mondta, ha jó előadásokat csinálnak, biztos benne, hogy megtartják a sajátjaikat. A megoldást másrészt az olyan exkluzív darabokban látja, mint A Da Vinci-kód vagy a Lány a vonaton, amit más színházak nem mutatnak be.

Egyáltalán miért jár a magánszínházaknak állami támogatás?

Bank Tamás azt mondta, a Játékszínnek a csúcson 300 milliós tao-támogatás jutott, majd miután a taót eltörölték, a többlettámogatásból érkező állami forrás jelenleg ennek az ötöde lett, és várhatóan még ez is elapad hamarosan. A fenntartásuk költségeit ugyan a jegybevételük fedezi, a több száz milliós fejlesztésekre viszont már nem marad pénzük. Bank szerint ezért a tao helyett érdemes lenne egy hasonló rendszert kidolgozni.

A kérdésre, hogy egy magánszínház egyáltalán miért kap az államtól támogatást, a vezető azt válaszolta, a kérdés jogos, de a „kultúra hirdetőiként” szerinte érdemesek erre. Felmerül viszont szerinte, hogy valamennyi független társulat érdemes-e az állami dotációra? Bank szerint inkább azokat kellene államilag támogatni, akik 400 előadást csinálnak meg évente, mint a Játékszín is, amely 140 embert tart el.

„Igenis a támogatásnak olyan helyre kell menni, ahol bizonyítják, hogy van teljesítmény, és rengeteg a néző”

– fogalmazott, de azzal például ő sem ért egyet, hogy Pintér Béla nulla forintot kap az államtól.

Bank Tamás úgy látja, a magyar színházak nem ellenségei egymásnak, de az is igaz, hogy nem is túl szolidárisak egymással, ami a politikai ketté osztottságból is adódik. A Játékszín viszont szerinte középen áll, ő pedig nem hisz a politizáló színházban. Bank Tamás úgy gondolja, hogy

„ha valaki mindennap odamond a hatalomnak, akkor ne tartsa a tenyerét, hogy márpedig adjon pénzt”.

És bár a Játékszín színészei között is vannak politikai szempontból megosztó figurák, ő nem engedi, hogy akár a büfében is politizáljanak. Amikor Veiszer Alinda felvetette, hogy a Játékszín nézőtérén kifejezetten gyakran látni politikusokat, Bank már kevésbé volt óvatos. Először azt mondta, nála mindkét oldalról ülnek politikusok, de nem azért, hogy aztán telefonon hívogassa őket, majd úgy folytatta:

„Örüljünk, hogy a politikus jár színházba. Akkor lehet őket megtámadni. ’Láttad, hogy jó az előadás, itt a kedvenc színészed, nem akarsz támogatást adni?’

Ez mindig így működött száz éve is, száz év múlva is, és így működik most a világban is.”

Az igazgató azt tartja igazán problémásnak, hogy a politika nem veszi észre, hogy a kultúra nemcsak az országimázst növelhetné, de a GDP-re is szemmel látható hatása lenne.

„A showbusiness, business. A jó kultúrával hozzuk a pénzt”

– főleg ha beleszámítjuk a színház előtti vagy utáni költéseit is, érvelt az igazgató. Ráadásul a Játékszín mostanra több adót fizet az államkasszába, mint amennyi támogatás érkezik onnan.