Mi más lehetne annál punkabb, mint hogy megtestesítesz mindent, ami nem menő?

Arról, hogy pontosan mikor, kiktől és honnan eredeztethető a punkzene, meg mi az a punk egyáltalán, soha véget nem érő vitákat lehet folytatni. Annyi biztos, hogy a hetvenes évek második felében már javában zajlott a punkrockforradalom, és olyan zenekarok bukkantak fel, mint a Ramones, a Sex Pistols vagy a Clash. Van azonban egy zenekar, amelyik szintén ebben az időszakban alakult, és ma már egyértelműen kultikus, mégsem emlegetik olyan gyakran a punkzenei alapvetések között, mint az említett zenekarokat. Talán pont azért, mert részben a Descendents hatására alakult ki jóval később a dallamosabb punkrock vagy poppunk, ami a műfajt a Green Dayen, az Offspringen vagy a Blink-182-n keresztül bevitte a mainstreambe.

A Descendents márciusban lép fel a Dürer Kertben a Circle Jerks és a Negative Approach társaságában, mi pedig Zoomon keresztül beszélgettünk a frontemberrel, az évtizedeken át molekuláris biológusként dolgozó Milo Aukermannel, aki a zenekar emblematikus lemezborítóit is ihlette.

Amikor a punkénekes egyetemre megy

A Descendentst 1977-ben alapították Kaliforniában, abban az évben, amikor a Sex Pistols, a Television, a Stranglers, a Damned és a Clash kiadta az első nagylemezét, amikor megjelent a Lust For Life Iggy Poptól, a Rocket to Russia a Ramonestól vagy a New York Dollsból kiváló Johnny Thunders új együttesének, a Heartbreakersnek az első és egyetlen nagylemeze. A felsorolt zenekarok azonban javarészt Amerika keleti partjának környékéről vagy Nagy-Britanniából származnak, Amerika nyugati partja közel sem kapott akkora figyelmet, és ahogy a hiphop a kezdetekkor, úgy a punk is némi csúszással érkezett meg az Egyesült Államok egyik partjáról a másikra.

Amíg a javarészt New Yorkra és környékére jellemző korai punkzene inkább a rock and rollról, a szórakoztatásról, a művészi önkifejezésről és az önpusztításról szólt, a nyugati színtér egy kicsit más utat választott magának. Az X, a Black Flag, a Circle Jerks, a Dead Kennedys, a Bad Religion vagy a Germs (ezek a zenekarok mind 1975 és 1980 között alakultak) a keleti partiakhoz képest nyersebb, gyorsabb, dühösebb és társadalmilag tudatosabb zenét csináltak, amivel aztán hangos kritikusaivá váltak a Reagan-korszaknak. Ezekkel a zenekarokkal egy időben és térségben indult a Descendents is, ami dallamosságával, szörfrockból hozott témáival és a punkszíntérből erősen kilógó frontemberével nagyon eltért bármitől, ami a műfajra addig jellemző volt.

A Descendents viszont nemcsak a dallamosságával tűnt ki a többiek közül. A zenekar tagjai közel sem voltak annyira önpusztítóak, mint a színtér többi tagja, nem voltak drogfüggők, és nem ittak folyamatosan, cserébe vállaltan imádták a kávét, és a megszokotthoz képest jóval gyorsabb zenéjükhöz kizárólag koffeint használtak, de azt jó sokat. A dalszövegeik olyan átlagos, középosztálybeli, kertvárosi témákról szóltak, mint az unalom, a szerelem, a szülőkkel való hadakozás vagy az iskolai nehézségek. Mindezt egy olyan énekessel, Milo Aukermannal, a szemüveges, tanársegédnek kinéző nerddel (talán a kocka a jó kifejezés erre itthon), aki ráadásul szokatlanul gyengéden és dallamosan énekelt ahhoz képest, hogy a Descendents zenéjének fontos részét képezte a hardcore hangzás.

Aukerman egyébként valamivel később került a zenekarba, aminek tagjait középiskolából ismerte. A mai, techipar által dominált világban talán már nem annyira jellemző, hogy valakit azért pécézzenek ki, mert szemüveges, okos és egyetemre akar járni, de a hetvenes évek Amerikájában Aukermant tényleg az iskola nerdjének tartották és annak is kezelték. Az ilyen srácok jellemzően a punkzene közelébe se mentek, Aukerman mégis megtalálta a számításait a Descendentsben, amivel mégsem tudtak igazán sikeresek lenni és elérni azt a megbecsülést és kultikus státuszt, mint más nyugati parti punkzenekarok.

„Én voltam az iskola nerdje már csak a külsőségeim miatt is, majd utána jött az, hogy mellé szorgalmas és jó tanuló is voltam, akit felvettek egyetemre. De egy idő után én is azt mondtam magamnak, hogy igen, én vagyok a nerd, aki imádja a punkzenét, és ezzel gond nélkül együtt tudok élni. És tudod, a nerdök pont annyira kívülállók és kitaszítottak, mint a punkok, és nekem sikerült az iskolai közösségemben és a punkszíntéren periférián találnom magam pusztán a megjelenésem és a személyiségem miatt” – mesélte már kérdésünkre Aukerman, és hozzáteszi, hogy kicsit reméli, hogy ezzel sok más hozzá hasonlónak kinyitotta az ajtót a punkzene előtt, és az lesz a hagyatéka, hogy miatta jelentek meg a nerdök a punkzenében.

Ez olyannyira igaz, hogy a Descendents nélkül valószínűleg a Weezer sem létezne, és több olyan punkzenei frontember is felbukkant később, akik komoly egyetemi karriert jártak be. Ott van például Dexter Holland az Offspringből, akinek PhD-je van molekuláris biológiából vagy Greg Graffin a Bad Religionből, aki pedig zoológiából doktorált, majd lett óraadó tanár több patinás egyetemen.

„Én még ma is egy nerdnek érzem magam, és ha azt mondják rám, hogy én vagyok a nerdök királya, azzal abszolút ki tudok egyezni. Mi más lehetne annál punkabb, mint hogy mindent megtestesítesz, ami nem menő?”

Ennek részben az az oka, hogy Aukerman a zenekar beindulásának idején úgy döntött, hogy inkább az egyetemet választja zenélés helyett, miután felvették biológiaszakra a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemre. Aukerman búcsúja és karaktere ihlette a Descendents bemutatkozó nagylemezét is: már az album címe is az, hogy Milo Goes to College (vagyis Milo egyetemre megy), a borítóra pedig az a karikatúra került, amit Aukermanról mintázott egy iskolatársa, amikor azzal próbálta heccelni, hogy mekkora kocka. Ma már ezt az albumot a legfontosabb punklemezek között szokás említeni, mégis csak évekkel később eszméltek rá sokan, mennyire meghatározóvá vált a színtéren.

Nem menőnek lenni menő

A Descendents szövegei közel sem voltak annyira veszélyesek, mint a színtér többi zenekaréi. A dalok igazi késői tinédzser, kora huszonéves témákat feszegettek, amik elütöttek a társadalmi periférián tengődést zászlajukra tűző punktémáktól. Mégis van hasonlóság, hiszen akkor is lehet valaki kívülálló, ha egy középosztálybeli kertvárosban él, és azzal cseszegetik az iskolatársai, hogy túl okos. Aukerman hangja itt még sokkal nyersebb és karcosabb volt, mint a későbbi kiadványaikon, de már itt is tetten érhető volt Tony Lombardo pofátlanul dallamos basszusjátéka, ami remekül egészítette ki a minél gyorsabb játékra törekvő, hardcore punkos dob- és gitártémákat. Aukerman pedig az állandó ordibálás mellett itt-ott meg-megcsillantotta a megszokottól eltérő, a poppunkra jellemző, nazális énekstílusát, amikor két mérges, rekedt verze között Joey Ramone popzenei érzékenységét idéző módon ismételgette a Suburban Home refrénjében, hogy „kertvárosi otthon, kertvárosi otthon”.

„Sokszor nagyon kívülállónak éreztük magunkat még a Los Angeles-i színtéren belül is. Egyrészről mert mi nem Hollywoodból jöttünk, másrészről azért, mert nem ittunk, mint az állat, nem drogoztunk, és nem hordtunk taréjt meg láncokat. Ilyen szempontból sokkal befogadóbb volt az a rész, South Bay, ahol mi nőttünk fel” – mondta Aukerman, és hozzáteszi, hogy az ottani színtér zenekarai (például a Minutemen) is nagyon eltértek attól a brit behatású punktól, ami annyira jellemző volt mindenhol. Éppen ezért is mondja, hogy hozzá alapvetően a South Bay-i színtér, nem a Los Angeles-i áll közelebb, annak ellenére, hogy mekkora hatással voltak rá az ottani zenekarok. „Lehetsz kertvárosi, lehetsz középosztálybeli, lehetsz értelmiségi, mindig lesznek olyan témák, amikre szívesen rázod az öklöd. Mi ezt képviseltük, és ezzel a társadalmi státusszal szemben lázadtunk. Nem mi voltunk azok, akik hitelesen énekeltek a munkásosztály nehézségeiről”.

A zenekar pár év szünetre ment Aukerman kiválása és az után, hogy Bill Stevenson dobos beszállt a Black Flagbe, és a nyolcvanas években Aukerman egyetemi tanulmányai miatt csak folyamatos szünetekkel és megszakításokkal tudtak koncertezni és lemezt felvenni. Ennek az lett a vége, hogy a Dag Nastyből ismerős Dave Smalley beugrott Aukerman helyére, és megalapították az All nevű zenekart. Az All viszont meg sem közelítette a Descendents népszerűségét és ismertségét, ami különösen a kilencvenes évekre lett szembetűnő, amikor felbukkantak az első olyan nyugati parti poppunkzenekarok, amiknek már a Descendents volt az inspiráció. Ráadásul nemcsak megjelentek, hanem a punkzene történetében először kereskedelmileg is sikeresek voltak.

„Nagyon remélem, hogy a hatásunk túlmutat azon, hogy máig visszük a fáklyáját a kora nyolcvanas évekbeli Los Angeles-i punkrocknak. Így visszagondolva, biztos komolyabb volt a hatásunk, mert a kilencvenes években tényleg minden punkzenekarnak mi voltunk a kedvence, miközben a közönségnek lövése nem volt arról, kik ezek az emberek, akik a Green Day vagy a Blink-182 előtt lépnek fel” – mesélte Aukerman arról, hogy mennyire féltve őrzött titka volt a színtérnek még akkor is a Descendents. Annak ellenére, hogy Aukerman máig hálás nekik, hogy ezeken a koncerteken a már náluk jóval nagyobbnak számító, aktuálisan nagyon menő punkzenekarok mind azt kérték a közönségüktől, hogy ismerjék meg és hallgassák a zenéjüket.

Punks Not Dead

A poppunk vagy kaliforniai punk vagy – ahogy egy időben itthon hívták – a gumipunk egyik általános kritikája, hogy nem szól semmiről, és csak hülyegyerekek ökörködnek fingós viccekkel, miközben Sex Pistolsnak képzelik magukat drága deszkás ruhákban. A Descendents ebben is megelőzött mindenkit, hiszen az Enjoy! című 1986-os nagylemezük gyakorlatilag végig altesti humorra épül a lemezborítótól a dalszövegeken át egészen odáig, hogy a már a címében is a fingásra utaló Orgofarthoz stúdióban vegyék fel a saját rottyantásaikat. „Máig bármikor nyitott vagyok egy jó fingós poénra, szóval abszolút vállalom, hogy ebben a tekintetben úttörők voltunk a műfajban” – reagálta erre Aukerman gyakorlatilag röhögés nélkül, majd szomorúan hozzáteszi, hogy sajnos a dobosuk, Bill Stevenson már közel sem rajong annyira a fingásért, mint régen.

Hiába fedezték fel újra a zenekart a kilencvenes években vagy akár az ezredforduló után újra és újra, a Descendents Aukerman egyetemi, oktatói és kutatói pályafutása miatt sohasem tudott annyira bejáratott, sokat koncertező zenekar lenni, mint a náluk csak pár évvel fiatalabb NOFX, a Pennywise vagy akár a Rise Against. Végül Aukerman 2016-ban, 53 évesen döntött úgy, hogy most már inkább a zenei pályát választja a tudományos karrier helyett, amihez nyilván az is kellett, hogy egy leépítés miatt elbocsátották a munkájából. „Hálás vagyok ezért, mert egészen 2016-ig tényleg csak hobbiként tekintettem a zenélésre, sosem gondoltam igazán komolyan. Most pedig végre gyakorolhatok, képezhetem a hangom, és addig csinálhatom, ameddig csak bírom”.

A zenekar pedig olyannyira bírja, hogy 2021-ben kihozták a 9th & Walnut című nagylemezüket, ami ahhoz képest, hogy egy lassan 50 éves zenekarról beszélünk, megdöbbentően jól szól, szórakoztató, és egyáltalán nem lóg ki a zenekar életművéből. Persze ez annak is köszönhető, hogy a dalok nagy részét már 1977 és 1980 között megírták, csak most vették fel először vagy újra. Ezeket már játszották a korai próbákon, de sem az első EP-re, sem az első nagylemezre nem fértek fel, pedig máig nagyon szeretik őket. Eredetileg 2000 és 2002 között rögzítették a lemezt a zenekar tagjai Aukerman nélkül, hiszen őt akkor még nagyon lefoglalta a kutatói munka. Aztán két évtizeddel később jött a Covid, és Aukermannek hirtelen lett ideje felvenni az éneksávokat, így történhetett az, hogy egy 1977 és 1980 között megírt dalokból álló, 2000 és 2002-ben összerakott, majd 2020 környékén felénekelt lemez végül 2021-ben jelent meg úgy, mintha évtizedekkel korábban készült volna.

A tavalyi év egyik nagy híre volt, hogy 41 év után feloszlik a NOFX, aminek a zenéjét nagyban inspirálta a Descendents, és egy időben a zenekar kiadója is leszerződtette őket. Meg is kérdeztem Aukermant arról, hogy gondolta volna-e valaha, hogy a Descendents hosszabb ideig húzza, mint a jóval később alakult NOFX, amire annyit válaszolt, hogy sem fizikai, sem mentális akadályát nem látja annak, hogy még sokáig folytassák, bár ehhez az is kell, hogy évi 300 helyett mondjuk csak 50 koncertet adjanak. „De azt személy szerint imádnám, ha 2027-ben is nyomnánk, ami azt jelentené, hogy ötvenéves már az együttes.”.

„Az ötven év már azért durva, nem?”

– kérdezett vissza, és ugyan nem volt bekapcsolva a kamerája, de érezni lehetett rajta, hogy komolyan gondolja.

A Descendents március 26-án lép fel a Dürer Kertben a Circle Jerks és a Negative Approach társaságában.