Egészen hihetetlen, de tavaly volt harminc éve, hogy megalakult a Blink-182. És már bőven húsz éve annak is, hogy a kipukkadó grunge-ot leváltotta a poppunk és a nu metal, a Nirvanák és Soundgardenek helyett pedig olyan zenekarok kerültek a fókuszba a mainstream zenei felületeken (ez akkoriban főleg a zenetévéket jelentette), akik minden eddiginél dallamosabbá tették a punkzenét. A '90-es évek Clinton-korszaka a tökéletes időszak volt ahhoz, hogy kertvárosi hülyegyerekek a saját képükre formálják a Misfits, a Descendents, a Ramones vagy a Bad Religion zenéjét, hiszen a hidegháború már rég véget ért, a Szovjetunió összeomlott, a nyugati világ pedig kifejezetten pozitívan nézett a jövőben. Ekkor bukkant fel a Blink-182 is, amely a jól ismert kétakkordos punkzenét olyan dalszövegekkel formálta át, amelyek szerelemről, iskolai traumákról, családi tragédiákról vagy baszós-fingós viccekről szóltak.
Az ezredforduló Magyarországán nagyon be tudott találni ez a vonal. Ugyan jellemző volt, hogy az igazi trú pankok köptek a Green Dayre, Offspringre, Sum 41-ra vagy a Blink-182-ra, mondván, ez csak béna gumipunk, de ott volt még több ezer kertvárosi vagy középosztálybeli fiatal, akiknek nem nagyon volt kapcsolódásuk a punkzenéhez, mégis valamiért kifejezetten lázadónak tűnt, ahogy a zenecsatornákon itthon még épp csak megjelenő deszkás ruhákban zenéltek kora huszonévesek külvárosi házak medencéiben. Kiskamaszként a Blink-182 baromi menőnek tűnt, gyakorlatilag ez a műfaj volt a kereskedelmi tévézés lázadása, ahol az is belefért, hogy három hülyegyerek az MTV népszerű popsztárjainak klipjeit parodizálja egy döbbenetesen slágeres dalban.
A Blink-182 hiába indult el már 1992-ben, az első komolyabb figyelmet csak a ‘90-es évek végén kapták meg. Ekkoriban cserélték le az addigi dobosukat, Scott Raynort arra a Travis Barkerre, aki már megjelenésében kifejezetten feltűnő volt, és egészen biztos vagyok benne, hogy rengeteg ma is doboló zenész miatta fogott először dobverőket. Az 1999-es Enema of the State volt az első lemez, amelyen összeállt a ma már klasszikusnak számító felállás, tehát Tom DeLonge, Mark Hoppus és Travis Barker. Az eredmény pedig minden idők egyik legikonikusabb poppunk lemeze lett, olyan ma már örökzöld slágernek számító dalokkal, mint az Adam’s Song, a What's My Age Again? vagy a már említett All the Small Things. Amit a Green Day vagy az Offspring kikövezett a '90-es években, azon a Blink-182 gyakorlatilag vígan dalolva haladt végig, és vált az egész műfaj legismertebb együttesévé.
Ezt egy remek koncertalbum és a 2001-es Take Off Your Pants and Jacket nagylemez követte. Utóbbi még simán hívható poppunk lemeznek, ami nyilvánvalóan a kaliforniai deszkás és szörfös kultúrából építkezik, de a baszós-fingós poénok közé már befértek szomorúbb, inkább stadionrockra hajazó számok is, illetve akusztikus balladák. Máig egészen bizarr belegondolni abban, hogy a deluxe kiadáson egymást követi a What Went Wrong szomorú, szakítós, egygitáros szám és a Fuck A Dog, amiben DeLonge és Hoppus arról fantáziálnak viccesen, hogy seggbe akarnak kúrni egy kutyát.
Ez az egészen bizarr kettősség az infantilizmus és a túlcsorduló szentimentalizmus között évekre rányomta a bélyegét a zenekarra.
Ezt két évvel később követte a szimplán csak Blink-182 címet kapó nagylemez, és itt lehetett igazán érezni, mennyire megváltozott az egész műfaj. Ekkoriban kezdett el nagyon berobbanni a MySpace-emo, vagyis amikor tinédzserek és felnőtt emberek talpig feketében, vasalt hajjal, szájpirszingben hallgattak egyszerre deathcore-t és nyálas poppunkot. Elég megnézni az album borítóját vagy a klipeket, Tom DeLonge az arcába fésült hajával gond nélkül kapcsolódott be ebbe az új szubkultúrába, ahogy a Blink-182 zenéje is elhagyta a darálós punkot az érzelmes éneklés és stadionrockos hangzás miatt. 2003-ban jött ki a Green Daytől az American Idiot album is, ahol a kertvárosi punkokból talpig feketébe öltözött, nyakkendőt és szemfestéket hordó felnőttek lettek, akik a kétakkordos punkzenét már-már musical szintre emelték. Az is sokatmondó részlet, hogy DeLonge ekkoriban indította el az első mellékprojektjét, a Box Car Racert, ami sokkal inkább volt emo, mint punkzene.
Részemről itt kezdtem elengedni a zenekart. Addigra felfedeztem magamnak a zenekar Travis Barker előtti lemezeit (Cheshire Cat, Dude Ranch), és rájöttem, hogy engem ebből a poppunk vonalból inkább érdekel a punk, mint a pop, és a 2003-as albumot kifejezetten csalódásnak éltem meg. Pedig mai fejjel látszik, hogy itt kezdett igazán látszani a tagok közötti zenei különbség: amíg Hoppus mindig is a gyorsabb, egyszerűbb punkszámokat preferálta, addig DeLonge szerette volna más szintre emelni a dalszerzését. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a 2005-ös feloszlásuk után előbbi Barkerrel párban +44 néven hozott létre egy nem túl jó poppunk zenekart, utóbbi pedig Angels & Airwaves néven egy szintén nem túl jó alternatív rockzenekart.
A 2010-es évekre aztán a Blink-182 annyira régi zenekarrá vált, hogy sokan elkezdték újraértelmezni. A maga idejében tényleg minden zeneértő köpte a poppunkot, az olyan együttesek, mint a Busted vagy a McFly pedig arra is rámutattak, hogy mennyire könnyű klasszikus fiúzenekarokat csinálni ebben a műfajban. Hoppus időközben az MTV állandó arcává vált, Barker elmélyedt az újhullámos hiphopban és EDM-ben, DeLonge pedig mindenki őszinte megdöbbenésére totál rácsavarodott az ufókutatásra. Olyannyira, hogy 2017-ben megválasztották az év ufókutatójának, és az ezzel foglalkozó szervezete már a NASA érdeklődését is felkeltette. Én meg csak pislogtam, hogy akkor már értem, hogy az 1999-es Aliens Exist című szám valójában nem is viccből készült.
2011-ben aztán újra összeálltak, és ugyan a Neighborhoods album nem igazán talált be akkoriban a kritikusoknál, így 12 évvel később egyáltalán nem hangzik annyira rossznak. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a 2010-es évek második felére a hiphop és popzene újra felfedezte magának a műfajt, ebben pedig nem más járt az élen, mint Travis Barker. Hirtelen azon kapta magát mindenki, hogy felnőtt az a korosztály, amelynek tagjai gyerekként éltek-haltak a zenekarért, de a punk helyett pont a popelemeket emelték át a saját zenéikbe.
Viszont hiába lett a '10-es évekre klasszikus zenekar a Blinkből, DeLonge 2015-ben megint otthagyta a zenekart. Most viszont nem oszlottak fel, hanem az amerikai poppunk B-listájáról hoztak új embert, méghozzá Matt Skibát az Alkaline Trióból. Vele két nagylemezt (California, Nine) is készítettek, de ezek szinte értékelhetetlenek, és rámutatnak arra, hogy a zenekar pont azért működött mindig is annyira, mert DeLonge és Hoppus remekül kiegészítették egymást.
Ahogy a 2011-es összeállást, úgy a mostanit is egy-egy tragédia vezette fel. Barker 2009-ben repülőgép-szerencsétlenséget szenvedett, amit csodával határos módon túlélt, miközben négy ember meghalt a balesetben. A nemrég megjelent One More Time… valószínűleg szintén nem készülhetett volna el egy másik tragédia miatt. Hoppust rákkal diagnosztizálták, amit sikerült legyőznie kemoterápiával, és ez az időszak ismét összehozta hármójukat, hogy még egy utolsó alkalommal turnézni induljanak és albumot vegyenek fel.
Mindhárman 50 év körül járnak, ezért nyilván nem elvárható, hogy baszós-fingós viccekből álló punklemezt csináljanak, azonban a korábbi lemezek rámutattak arra, hogy ez a súlytalan poprockos stadionzene nem fog behúzni új rajongókat, a régiek pedig valószínűleg nem hallgatnak 20 évnél újabb számokat tőlük. Arról nem is beszélve, hogy Barker nyakig belemászott a hiphopba, DeLonge-ot pedig tényleg jobban érdeklik már a földönkívüliek, minthogy milyen Volcom cipőt vegyen fel az esti koncerthez.
Ehhez képest az új album talán a legjobb a Blink-182-tól az elmúlt húsz évből.
A lemez alapból az Anthem Part 3-mal kezdődik, aminek már alapból van egy saját története, hiszen az Anthem volt a zárószám az Enema of the State-en, és a Part 2 volt a nyitószám a Take Off Your Pants and Jackets albumon is. Az első taktusok után szinte érzem, ahogy a háromnegyedes gatya szára csapkodja a sípcsontomat, miközben próbálok arra figyelni, hogy ne ugráljon a CD a discmanemben. Aztán megjön Travis Barker darálni, és minden olyan, mintha nem telt volna el 20-25 év a kedvenc Blink-lemezeim óta. Az egyetlen feltűnő jelenség, hogy Hoppus hangjára keményen rátolták az autotune-t (abból is az ócska pop country fajtát). Persze az is benne van, hogy a kőkemény kemoterápia után még vagy már nem tud úgy énekelni, mint régen.
A biztató kezdés után jön a Dance With Me, ami inkább a gyengébb része a lemeznek, mert hiába fasza végig az alap, hiába hangzik úgy, mint bármi tőlük 1999 és 2001 között, ez a fociszurkolós refrén Hoppustól kifejezetten idegesítő. Hasonlót érzek a Fell In Love esetében is, amiben hiába működik nagyon jól, ahogy DeLonge és Hoppus a védjegyükké váló egymásra énekléssel nyomják, valahogy itt is túl mainstream popzenés a vokál. Pedig itt végre megint hallani DeLonge sokkolóan kaliforniai affektálását is, amit egy ideje már nyelvészek is kutatnak, és kedvelt mémje a Z generációnak. A Terrified simán lehetne egy Box Car Racer-szám, a One More Time pedig simán ráférne a 2003-as nagylemezükre.
Ez a szám egyébként több szempontból is nagyon érdekes. Alapból próbálnám zsigerből gyűlölni, annyira eltér mindattól, amit a zenekarban valaha szerettem, mégis, minden csöpögős szentimentalizmusa ellenére kifejezetten megható, ahogy ez a három ember ott áll a régi klipjeik díszleteiben, túlélve a rákot, az ufómániát és egy repülőgép-balesetet, és arról énekelnek, hogy na, még egyszer fussunk neki hárman. És ami a legjobb, hogy Tom DeLonge jellegzetes akcentusa itt aztán pláne kiemelkedik, ahogy egymás után mondja, hogy time, de nem úgy, mint az átlagemberek, hanem „tójmnak” ejtve. Itt kezd először felmerülni bennem, hogy
lehet-e jó egy olyan album, ami semmi mást nem csinál, csak fogja egy zenekar teljes életművét, és egyenként újraértelmezi azoknak a legerősebb részeit?
Hiszen a One More Time is olyan hangulatában, mint a Miss You, ami talán még nagyobb sláger lett az elmúlt években, mint bármelyik másik szám a zenekartól. Annyira önmagukat ismétlik, hogy a 22 másodperces Turn This Off szinte egy az egyben a Happy Holidays, You Bastard című szám 12 évvel ezelőttről, a When We Were Young pedig szintén erről az albumról emeli át a kevésbé punkos számaik teátrális refrénjeit, mint a Stay Together For the Kids vagy a Story of a Lonely Guy. Sőt, az Edging olyan, mintha megpróbáltak volna írni egy régi Green Day-számot, csak ráhúztak egy csomó idegesítő effektet, amitől különösen plasztikussá válik az egész hangzás.
Az album végére még némi szintipopos húzás is belefér (Blink Wave) a sok önismétlés (Bad News, You Don't Know What You've Got, Turpentine) mellé. Ami nagyon érdekes, hogy Fuck Face címmel írtak egy 27 másodperces hardcore punk számot, ami sokkal keményebb, mint bármi, amit valaha kiadtak. Kár, hogy az albumot záró Childhood konkrétan az album talán leggyengébb száma, és rámutat arra, hogy mindig azok a Blink-dalok működnek igazán, ahol az ének kétharmada DeLonge, a másik egyharmad pedig Hoppus. Amikor ez az arány felborul Hoppus javára, abból gyakran nagyon gejl zenék tudnak születni.
Viszont hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem ennek az albumnak bizonyos részeit. Nyilván a nosztalgia beszél belőlem, hiszen korai kamaszéveim meghatározó embereiről és hangzásáról van szó, és sokkal jobb őket régiesebb kontextusban hallgatni, mint azt a sok borzalmat, amit a 2010-es években követtek el. Tapsolni azért mégsem akarnék azért, mert lassan 50 éves emberek újra felfedezték a saját fiatalságukat, és ennek örömére elővették a 20 éves témáikat. De igenis vannak egészen erős részek az albumon, Tom DeLonge nyivákoló, nazális affektálását egyszerűen imádom, és Travis Barkert is jobb hallani, ahogy régi cali-punk témákra darál, mintsem jellegtelen tucatrappereknek ír közepesen rossz popszámokat.
A poppunk egyértelműen a fiatalok műfaja, és nem véletlen, hogy ez a zene bizonyos kor fölött már nem áll annyira jól. A Blink ezt pontosan érzi, ezért sem lehet gyenge lemeznek nevezni a One More Time-ot, de arról szó sincs, hogy új dimenziót adtak volna a műfajnak. Ha az ember ismeri a kontextust, a tagok közötti történeteket és a zenekar életpályáját, ez az album tud kifejezetten izgalmas és szórakoztató lenni. De ha valaki csak véletlenül ráhallgat mindenféle háttértudás nélkül, akkor joggal fogja a fejét, hogy mi ez a poprockos apazene. Nekem jó volt újra átélni a 2000-es éveket még úgy is, hogy előbb veszem majd elő újra és újra a zenekar korai lemezeit, mint ezt.