„A hírek fogyasztása épp olyan veszélyes, mint az alkoholé. Sőt, talán még veszélyesebb”

„Nincs olyan hír, ami nélkül ne lehetne élni” – állítja Rolf Dobelli a Ne olvass híreket! – Avagy miért mondj le a hírekről a testi és lelki egészséged érdekében című kötetében, ami összességében meglehetősen ambivalens érzéseket váltott ki belőlem. Hiszen mégiscsak arról van szó, hogy a svájci író 160 oldalon keresztül érvel (hol jól, hol rosszabbul) nekem, egy újságírónak amellett, hogy miért is kellene felhagynia mindenkinek a hírolvasással – vagyis olyan tartalmak fogyasztásával, amilyeneket én is készítek.

Bár ki tudja, lehet, hogy én vagyok naiv, és öt-tíz-tizenöt év múlva ugyanazon az véleményen leszek, mint Dobelli, aki a kötetében fikarcnyi esélyt sem ad annak, hogy a híreknek lehet valamilyen értékes funkciójuk. Mint például a tájékoztatás, amiről mintha kissé megfeledkezett volna, amikor a könyvét írta. Szerinte a hírek csakis azért léteznek, hogy irreleváns információkkal vonják el a figyelmünket a lényegesről, manipuláljanak bennünket, valamint megerősítsenek abban a hibás feltételezésben, hogy a világ könnyen érthető és egyszerűen megmagyarázható.

Dobelli 2010-ben hagyta el a „hírecskék színes szökőkútjának” dimenzióját, miután rájött, hogy függő. Kötetében azt állítja, azóta jobb az élete, és ezt a tapasztalatot megosztotta a blogján is, három évvel később pedig egy előadáson is beszélt róla, amiről a Guardian is beszámolt. A hírmentes évei alatt Dobelli azt állapította meg, hogy a hírek épp olyan károsak, mint a cukor, a gyorséttermek, az alkohol vagy a dohányzás. Hovatovább a hírolvasás

• nemcsak hogy időpazarlás;
• de passzívvá, pesszimistává és sekélyes gondolkodóvá tesz bennünket;
• nem mellesleg akadályozza a kreativitást;
• sőt még a terrorizmust is támogatja;
• és igazából a demokrácia is meglenne hírek nélkül.

Úgy gondoltam, hogy intellektuális magasságokban szárnyalok

Régebben még Dobelli sem látta ennyire tragikusan a helyzetet. „Úgy gondoltam, jól informált vagyok, független a világ apró-cseprő dolgaitól, intellektuális magasságokban szárnyalok kezet fogó elnökök, természeti katasztrófák, puccskísérletek között. Ez volt a nagyvilág – az a világ, ami tényleg számított –, én pedig mintha egybeolvadtam volna vele.”

Az egybeolvadás után jött a feketeleves. Dobelli elméje ugyanis kezdett túltelítődni hírekkel, a különböző portálokról záporozó információk és a push üzenetek pedig folyamatosan elterelték a figyelmét. Mindezt azonban felülmúlta egy mámoros érzés, ahhoz hasonló, mint amit egy pohár ital után érez az ember. „Az igazság azonban az, hogy a hírek fogyasztása épp olyan veszélyes, mint az alkoholé. Sőt, talán még veszélyesebb, hiszen sokkal alacsonyabb az a tűrésküszöb, ami az alkoholistáknál viszonylag magas. […] Hiszen a piáért el kell menni, megvenni – ez idő és pénzráfordítás. Az alkoholt nem szállítják ingyen házhoz. Ráadásul, ha az ember alkoholista és (még) párkapcsolatban él, akkor dugdosni kell az üvegeket, az üresektől pedig mielőbb meg kell szabadulni. Ez pedig macerás. Mindez nincs meg a hírfogyasztás esetében.

A hírek mindenütt megtalálhatók, jórészt ingyenesek, automatikusan beférkőznek a tudatunkba. Sem tárolni őket, sem a hulladékot eltakarítani utánuk nem szükséges. És épp e miatt a »negatív tűréshatár« miatt olyan alattomosak”

– írja a szerző.

Dobelli könyvét jó néhányszor félretettem, pedig nem egy szakkifejezésekkel teletűzdelt, barokkos körmondatokban megfogalmazott szövegről van szó. Mégis sokszor ellentmondásba kerültem a mondanivalójával, de végül is nem ez egy jó könyv titka? Hogy valamit megmozgat bennünk, és elgondolkodtat minket?

Elgondolkodtató például a könyv azon állítása, hogy:

„nincs olyan hír, ami nélkül nem lehet élni”.

A hírek nyilván nem olyan létszükségletek, mint az oxigén vagy a víz. Ugyanakkor hírek és hírportálok nélkül honnan tudná meg az ember, hogy az országa kormánya milyen módosításokat vezet be a hitelpiacon, hogyan változnak a benzin- vagy élelmiszerárak, vagy például milyen lesz az időjárás a következő héten, amikor a családjával nyaralni megy?

Élni lehet nélkülük, de – ahogy mondani szokás – nem érdemes, mivel a hírek által olyan információkhoz jutunk hozzá, amik az életünket, jövőnket is befolyásolják. De információk híján hogyan tudnánk tervezni, kalkulálni?

Szintén vitáznék Dobelli azon gondolatával, hogy a hírek szűkítik az értelmet. „A hírecskékkel a világ megértése helyett az ellenkezőjét érjük el. Mondjunk búcsút a hírek konfettizáporának. Olvassunk jó könyveket és hosszú, elemző cikkeket, amelyek bepillantást nyújtanak a világ géptermeibe” – írja a szerző. Miközben szerintem a kettő (vagyis itt most három) nem zárja ki, sőt inkább kiegészíti egymást. Például megjelenik egy hír a Telexen arról, hogy meghalt egy 22 éves kurd nő, Mahsza Amini. A pár bekezdésből álló cikkből azt is megtudjuk, hogy Amini 2022. szeptember 16-án érkezett Teheránba, ahol az erkölcsrendészet elfogta a hidzsáb „nem megfelelő viselete” miatt, majd olyan súlyosan bántalmazta, hogy három nappal később belehalt sérüléseibe. Ez a hír adhatja egy elemző cikk kiindulópontját, amiben az újságíró hosszasan kifejheti a történtek kontextusát. Többek között azt, hogy milyen öltözködési és viselkedési szabályok vannak érvényben Iránban, valamint azt is, hogy milyen reakciót váltott ki a világ polgáraiból a kurd nő halála. Lehet, hogy ebben az anyagban találkozunk először azzal a fogalommal, hogy erkölcsrendészet, és olvasunk azokról a korlátokról, amikkel az iráni nőknek a születésüktől fogva együtt kell élniük. Lehet, hogy a világ egy teljesen új szegletét ismerjük meg, és mindez annak a következménye, hogy az újságok beszámoltak Amini haláláról.

A szerző szerint azért sem kellene híreket fogyasztanunk, mert „arra ösztönöznek bennünket, hogy alkossunk véleményeket, pedig véleményeink kilencven százaléka teljesen fölösleges”. Aláírom, ebben van némi igazság, főleg ha arra gondolok, hányan osztották meg szűrő nélkül a gondolataikat a Robert Fico ellen elkövetett merényletről. Igaza van Dobellinek, amikor azt írja, „a vélemények közmondásosan olyanok, mint az orrok – mindenkinek van belőle”, de ez nem véletlenül van így. Azért formálunk véleményt, mert szociális lények vagyunk, akik szeretik megosztani hasonszőrű társaikkal, mit gondolnak a dolgok állásáról. Ezáltal pedig sokat megtudhatunk a körülöttünk élőkről és idegenekről is. Például hogy miben hisznek, mennyire empatikusak, ők mit csinálnának egy adott helyzetben. Véleményt formálni nem is olyan rossz dolog, mint ahogy azt Dobelli lefesti.

Mindezek mellett úgy vélem, a kötetben megfogalmazódnak érdekes gondolatok a hírfogyasztás pszichológiai hatásairól. Többek között arról is, hogy a hírolvasás hamis részvétet kelt a lapok olvasóiban, a tévénézőkben és a hírpodcastok hallgatóiban is.

A tehetetlenséget is tanuljuk

Dobelli azt írja: ha megnézünk egy híradást egy földrengésről, akkor természetes érzés, hogy sajnáljuk a katasztrófa károsultjait, és részvétet érzünk, amikor a képkockákon azt látjuk, hogy a tőlünk több száz kilométerre élő gyerekek, idősek, férfiak és nők próbálnak kimászni a romok alól. Viszont a részvétünkkel ők nem mennek semmire, Dobelli szerint ezért is kellene a sajnálatunk és a figyelmünk helyett anyagilag támogatni azokat, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha felhagyunk a hírek követésével, akkor honnan tudjuk, hogy hol van a legsürgetőbb szükség a segítségre. Dobelli szerint azért rossz ez a kifogás, mert egy gondolkodási hiba rejlik mögötte. „A hírmédia elfogult abból a szempontból, hogy mely katasztrófákat részesíti előnyben. Természetesen azokat a katasztrófákat preferálják, amelyek a) vadonatújak, b) jól fényképezhetőek és c) hozzájuk lehet kapcsolni egyéni sorsokat. A palesztin konfliktus a sok év elteltével már unalmas, a vírusok egyáltalán nem fotogének, a kiolvadó permafroszt pedig csak akkor látványos, ha egy autó belesüllyed. A fenti szempontok szerinti válogatott híreknek semmi közünk nincs a világ valódi szenvedéseihez. A valóban súlyos következményekkel járó folyamatok – amelyeket talán még megállíthatnánk – nemigen kerülnek be a hírekbe.”

Szorosan ehhez kapcsolódik a tanult tehetetlenségről szóló fejezet is, amiben az író azt fejtegeti, hogy a médiumok elárasztanak minket olyan sztorikkal és témákkal, amikre nincs ráhatásunk. „Arról szólnak, hogy valahol terroristák bombát robbantottak, Izlandon kitört egy vulkán, a Szaharában valahol több ezer ember éhen halt, egy amerikai elnök egy abszurd tweetet tett közzé, menekültáradat közeleg, az Apple eltávolítja a fejhallgató-csatlakozót az újabb készülékeiből. […] Mindezt mi nem tudjuk befolyásolni. Ami a hírekben áll, abból szinte semmire nincs befolyásunk” – sorolja a Ne olvassunk híreket! szerzője, aki szerint mindez csak azt idézi elő, hogy reményvesztetté, depresszióssá és pesszimistává válunk, mert hiába van meg bennünk a segíteni akarás, az erőforrásaink és a lehetőségeink korlátozottak. Hasonlókat fogalmazott meg Jodie Jackson is, aki szerint

a hírek pörgetése közben „folyamatosan ki vagyunk téve súlyos problémáknak, amelyeknek a megoldására nagyon kevés a remény”

– idézi a brit médiakutató szavait Dobelli.

Tehát nem csoda, hogy kutyául érezzük magunkat, ha, mondjuk, egy katasztrófáról szóló hír végére érünk, ami hosszú távon még az élethez való hozzáállásunkat is megváltoztathatja. „Ha az elménk sok olyan kétértelmű információval találkozik, amelyekre

nem tudunk cselekvéssel reagálni, idővel az áldozat szerepébe kényszerülünk. Elfogy a cselekvő energiánk. Passzívakká válunk”

– írja Dobelli.

A szerző nemcsak a hírekkel, de az „agyonstresszelt bértollnokoknak” nevezett újságírókkal is kíméletlen, akikben szerinte nincs meg az a hatodik érzék, ami megsúgja nekik, mi releváns, és mi nem. Ez azért sem lehetséges, mert a relevancia szubjektív. „Senki sem adja meg a definícióját, sem az állam, sem a pápa, sem a főnökeink, sem a terapeutáink. És nem összekeverendő a média által kiemelt ügyekkel! A média számára minden releváns, ami felkeltheti a figyelmet” – teszi hozzá a hírekből kiábrándult svájci szerző.

Tudatosan játszanak a negatív hírek iránti érzékenységünkkel

Valószínűleg senkinek nem újdonság, amikor azzal a mondattal találja szembe magát, hogy a hírek nincsenek jó hatással a mentális egészségre. „A hírek folyamatosan készenlétben tartják a szimpatikus idegrendszert, a vegetatív idegrendszer egyik részét. Minden felkavaró történet a kortizol nevű stresszhormon kibocsátására sarkallja a szervezetet. A kortizol kisebb-nagyobb adagokban bekerül a véráramba, gyengítve az immunrendszert, és akadályozza a növekedést” – részletezi Dobelli a testünkben végbemenő biológiai folyamatokat, amik mellé még olyan plusztünetek is társulnak, mint az idegesség, a félelemérzet, a csőlátás és az érzelmi tompultság.

A lapok és műsorok azért is tudják magukhoz láncolni a fogyasztókat, mert Dobelli szerint a médiumok tudatosan játszanak a negatív hírek iránti érzékenységünkkel:

„A negatív információk kétszeres erővel hatnak ránk, mint a pozitívak. A pszichológiában ezt a jelenséget negatív torzításnak nevezik. Ezt a magatartást már az egyéves babáknál is megfigyelhetjük.

A csecsemők érzékenyebben reagálnak a negatív ingerekre, mint a pozitívakra” – magyarázza Dobelli, aki szerint a negatív torzítás az önvédelem szempontjából fontos, hisz csak úgy lehet életben maradni, ha folyamatosan résen vagyunk és figyelünk, hogy merről érkezhet a veszély.

Tudatosan vagy kevésbé tudatosan ezt az érzékenységet használják ki a terroristák is, akiknek céljuk, hogy káoszt generáljanak, hogy félelmet keltsenek az emberekben, és magukra vonják a figyelmet, ugyanis valódi hatalom híján csak így tudják elérni, amit akarnak. „A terrorszínház nem lehet sikeres közönség nélkül. Sajnos a média gyakran teljesen ingyen biztosítja ezt a nyilvánosságot. Buzgón beszámol a terrortámadásokról, és nagymértékben felfújja az általuk jelentett veszélyt, mert a terrorizmusról szóló hírekkel sokkal jobban el lehet adni az újságot, mint a cukorbetegségről vagy a légszennyezésről szólókkal” – idézi a Ne olvass híreket! Yuval Harari izraeli történészt.

Vissza a kő alá

Dobelli szerint a problémák sokasága túlmutat azon, hogy léteznek álhírek. Ő úgy látja, hogy a digitalizálás „az egészséges emberi értelmet fenyegető tömegpusztító fegyverré” változtatta a híreket, amik ellen muszáj védekezni. Ennek két módja van: a radikális hírdiéta, azaz a zéró hírolvasás, vagy a kíméletesebb verzió, amikor egy szigorúan papíralapú lapot lehet olvasni, mert félő, hogy az online térben a linkek okán „beleveszünk az internet hírfolyamába, ahol ide-oda sodródunk, akár egy darab fa az áradásban”.

A szerző számításai szerint ha megtesszük a megfelelő lépéseket, és a hírdetox útjára lépünk, akkor minden évben visszakapunk egy hónapot, amit olyan nagyobb lélegzetű olvasmányok olvasásával tölthetünk, mint a szaklapokban megjelent esszék, riportok, könyvek. Dobelli szerint

ezek a hírek „hatékony ellenszerei”, amik akkor működnek a leginkább, ha a kompetenciakörünkön belül esnek.

Azaz, ha én egy építész lennék, a Ne olvass híreket! szerzője szerint csakis olyan könyveket, szaklapokat kellene olvasnom, amik kifejezetten építészeknek szólnak, hogy képben legyek az iparág legfontosabb változásairól. Ezeken kívül minden más felesleges, ugyanis az a más elvonja a figyelmet az építészkarrierem építéséről és igazából minden lényegesről.

Rolf Dobelli: Ne olvass híreket! – Avagy miért mondj le a hírekről a testi és lelki egészséged érdekében
Fordította: Farkas Tünde
Libri Könyvkiadó, 2024, 4699 Ft