Hol akarjuk látni a jövőben a gyerekeinket? Ahol az MI irányítja a futárokat, vagy ahol ők irányítják a mesterséges intelligenciát?

A klasszikus mondás szerint az iskola lehetetlen helyzetben van, hiszen a jelen gyerekeit kellene felkészítenie a múlt eszközeivel a jövőre. Nem tűnik egyszerű feladatnak, és ezt még csak nehezíti, hogy az iskola tele van neveletlen gyerekekkel is. Az oktatási rendszer lassan változik, a döntéshozóknak, de a tanároknak is a saját diákkori élményeik adják a példát, még akkor is, ha közben a világ nagyot változott. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy az érettségi, amit 1851-ben a Bach-korszak első intézkedései között vezettek be (részben a renitens magyarok megregulázására) tulajdonképpen változatlan formában van itt velünk mind a mai napig, pedig a neveléstudomány már rég nem gondolja, hogy ez lenne a legjobb módszer a tudás és a képességek felmérésére, sőt az sem biztos, hogy egyáltalán azt méri fel.

A legnagyobb gond az iskola számára az, ha változik, hogy mit is jelent igazából a tudás. Merthogy ez az amúgy sem nagyon megfogható fogalom kifejezetten változékony, és a változásait gyakran a technikai fejlődés váltja ki. A könyvnyomtatás például a háttérbe szorította a memória szerepét, eladdig az számított okosnak, akik nagyon sok dolgot tudott fejből. Aztán, hogy a könyvek mindenki számára könnyen elérhetővé tették az információkat, a hangsúly áthelyeződött az ismeretek felhasználására, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ismeretekre ne lenne szükség. Ezt a változást még sikeresen követte az iskola, matematikából például a szabályok és definíciók mondókaszerű betanulásáról a hangsúly a feladatok megoldására helyeződött át.

A következő radikális változással, amit az internet megjelenése jelentett, már nem volt egyszerű a helyzet. Miközben ma már mindenki számára hozzáférhető mindenféle ismeret (persze keresni tudni kell), az iskolák erről a lehető legkevésbé kívánnak tudomást venni.

Egészen elképzelhetetlennek tűnik például, hogy egy érettségi dolgozat megírásához lehessen használni az internetet.

Leginkább azért, mert nem nagyon tudunk és merünk olyat kérdezni, amire a válasz nem található meg egy az egyben a világhálón, hiszen nem is készítjük fel a gyerekeket arra, hogy mit kezdjenek egy olyan kérdéssel, amire nem tanítottuk meg a pontos választ, hogyan használják a technikai lehetőségeket problémák megoldására.

Maga az érettségi is elsősorban reproduktív jellegű: a megtanultakat kell prezentálni ahelyett, hogy produktív lenne, tehát azt mérné, mit tud kezdeni a diák a tudásával. Nem lehetetlen persze az, hogy az oktatás kövesse a technika fejlődését. A számológépek használata például ma már teljesen természetesnek tűnik, és a matematika-tananyagban is csökkent a kézi számolást segítő praktikák súlya, helyükbe gyakran valós problémák, valós adatok kerültek. Nagy kár, hogy a további technikai újításokkal szemben már csak a tiltás és/vagy az értetlenség volt az iskola reakciója.

Bár a világjárvány által kikényszerített digitális oktatás lehetőséget kínált volna arra, hogy valami újfajta megközelítéssel forduljon az iskola a megváltozott világ felé, ez jobbára elmaradt. Ahelyett, hogy valóban komplex gondolkodást igénylő feladatokat adtak volna a tanárok, nem egyszer bekapcsolt kamerával, becsukott szemmel kellett felelniük a diákoknak, hátha így nem csalnak majd. A megkésve kiosztott laptopokhoz kötelezően előírt tanfolyam is csak a járvány után másfél évvel indult el, és abban is reménytelenül elavult ismereteket bifláztatott be a tanárokkal. Ezt onnan tudom, hogy a tanfolyam anyagának jelentős részét egy általam is írt, és 2018-ban megjelent könyv tette ki. Kisebb gond, hogy azt a szerzők bármiféle tájékoztatása nélkül használták fel egy az egyben, nagyobb baj, hogy a technika rohamos fejlődése miatt mára már nagyon sok dolog egyszerűen nem úgy van, mint ahogyan azt a tanfolyamon számonkérték.

Ha a számítógép meg az internet kihívást jelentett az oktatás számára, akkor a két és fél éve megjelent, nagy nyelvi modellekre építő chatbotok egyszerűen ráborították az asztalt.

Nemcsak azért, mert sok olyan dolog, amit idáig magasabb szintű képességeket mérő feladatnak tartottunk, mint például az esszéírás, tökéletesen gépesíthetővé vált, hanem azért is, mert alapvetően alakítja át azt, amit tudásnak nevezünk.

Eleddig a technikai fejlődés jellemzően a nagyobb fizikai erőfeszítést igénylő munkákat helyettesítette gépekkel, a teherhordók helyére léptek először a lovak, aztán az autók, a kubikosok helyére a markológépek és így tovább egészen az elektromos konzervnyitóig. Ez a folyamat egyértelmű irányt jelölt ki az oktatás számára: a gyerekek intellektuális képességeit és műveltségét kell fejleszteni, már semmire sem elég a négy elemi, sőt a nyolc általános sem, a cél, hogy a jövő munkavállalói minél komplexebb feladatok elvégzésére legyenek képesek.

A mesterséges intelligencia viszont nem a nagyobb fizikai tevékenységet igénylő feladatokat váltja fel, bár eredetileg ez volt az elképzelés. Az első jóslatok még az önvezető autókról és a csomagkiszállító drónokról szóltak, amiket majd a mesterséges intelligencia tud irányítani. Aztán kiderült, hogy az önvezető autó egyszerűen drága, nemcsak azért, mert bonyolult szoftver kell bele, hanem azért is, mert minden egyes autót tele kell pakolni szenzorokkal, szervomotorokkal, drága chipekkel. A ChatGPT nagyon sok erőforrást használ ugyan, de egy-egy kérdés megválaszolása még így is összehasonlíthatatlanul olcsóbb, mint egy csomag kiszállítása önműködő drónnal. Így aztán az első munkavállalók között, akiket a mesterséges intelligencia lecserél, nem az ételfutárokat és a csőszerelőket találjuk, hanem az ügyfélszolgálatosokat, a marketingeseket, a jogi asszisztenseket.

A mesterséges intelligencia megjelenése a közepes szellemi teljesítményt igénylő munkákat teszi idejétmúlttá.

Ez egyfelől felveti azt a kérdést, hogy az oktatás hova céloz, az AI-szakadék melyik oldalára akarja felkészíteni a diákokat. Természetesen az a kérdés is felmerül, hogy mik azok a képességek, amikre egy mesterséges intelligenciával átitatott világban szükség lehet. Amikor erről van szó, sok olyan képesség kerül elő, amiket már évtizedek óta hangoztatnak, a 21. században való érvényesüléshez elengedhetetlenként, mint az együttműködés vagy a kreativitás képessége, de ezek mellé olyan, korábban nem hangoztatott dolgok is felkerülnek, mint a metakogníció (gondolkodás a gondolkodásról), az etikai szempontok ismerete vagy a kitartás.

A magyar oktatási rendszer még a klasszikus 21. századi képességek fejlesztésében (kommunikáció, kooperáció, problémamegoldás, önszabályozás) sem jeleskedik. Jellemző, hogy a nemzetközi felméréseken a magyar diákok kifejezetten jók, ha tényanyagról kell számot adniuk, de ha korábban nem ismert problémákkal szembesülnek, akkor már a legrosszabbak között vannak Európában. Amikor a problémát másokkal együttműködésben kellett volna megoldaniuk, akkor a magyar diákok 40 százaléka erre csak a legegyszerűbb és a legkisebb összedolgozást igénylő problémák esetében volt képes. Hasonló a helyzet a kreativitással is. A magyar iskolában ennek nem sok tere van, sőt az esetek többségében kifejezetten káros, ha egy diák bármit sajátos, egyéni és újszerű látásmóddal teljesítene.

Foggal-körömmel ragaszkodunk egy olyan rendszerhez, ami egyre kevesebb kapcsolatban van a valósággal, a klasszikus vizsgahelyzet például ma már semmire nem hasonlít, amivel egy ember a munkája, élete során találkozik.

Mikor fordult elő bárkivel, hogy úgy kellett egy korábban begyakorolt módon valamilyen problémát megoldania, hogy erre csak kifejezetten rövid ideje volt, nem kommunikálhatott senkivel, nem használhatott telefont, internetet és ráadásul a probléma csak valami kitalált dolog volt? Ez történik ugyanis egy vizsgán, és később azután soha többet nem is kerül ilyen helyzetbe az ember. Közben a viták az oktatás tartalmával kapcsolatban legfeljebb arról folynak, hogy legyen-e kötelező Herczeg Ferenc, mintha a diákok egyáltalán bármit is elolvasnának. Félő, hogy a világ már a második kört veri ránk, és ennek az árát évekig fogjuk megfizetni a magyar gazdaságban.

A mesterséges intelligencia nemcsak a tudás tartalmát formálja át, hanem a tanítást is, de nem úgy, ahogyan a legtöbben azt gondolnák. Az MI-tanárok, -tutorok szinte a GPT-kkel egy időben jelentek meg. Az OpenAI külön együttműködést kezdett az oktatóvideókkal hatalmas karriert befutott Khan Akadémia kitalálójával, Sal Khannal, félő azonban, hogy az általa elindított Khanmigo sem fogja helyettesíteni a tanárokat.

Úgy tűnik ugyanis, hogy a mesterséges intelligencia jelenleg az olyan tudás, az olyan készségek megtanításában hatékony, amiket pont a mesterséges intelligencia tesz feleslegessé. Az ismeretek reprodukciója, az egyféleképpen megoldható feladatok, az egyszerű összegzés és szövegértés olyasmi, amit az MI megcsinál, de az olyan komplexebb dolgokat, amikben nem teljesít jól, mint az együttműködés, a kreativitás vagy a problémamegoldás, azokat tanítani sem tudja jól. Látható ez a Duolingo esetében is, ami ugyan remekül motivál a tanulásra, de a valódi mély nyelvhasználat kialakítására nem jó eszköz. Bizonyos részekben természetesen nyújthatnak segítséget az MI-tutorok, hasznosak lehetnek egyes eljárások begyakorlásában, a reproduktív tanulás elősegítésében, de az még legfeljebb csak egy olyan építőelem, amiből a magasabb szintű képességek felépíthetők.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne helye a mesterséges intelligenciának a tanításban, sőt kifejezetten izgalmasak azok a lehetőségek, amiket megnyit.

Egyszerűen csak nem az történik, hogy az MI átveszi a tanár munkáját, hanem lehetővé teszi, hogy a tanár jobban végezze a munkáját.

Bármely tanár számára egyszerűen elérhetővé vált, hogy a saját igényeinek megfelelő egyszerű programokat készítsen, így készült például egy egyszerű oldal, ami az autómentes napon számolta, ki hogyan érkezett az iskolába, de még egy teljesen tudománytalan, de játéknak remek ékíró programot is össze tudtam ütni pár óra alatt.

Hosszú ideje a differenciálás egyfajta Szent Grálja a pedagógiának, mindenki tudja, hogy fontos lenne, hogy minden egyes diák a motivációjának és képességeinek megfelelő oktatást kapjon, közben a valóságban a harmincfős osztályban mindenki kinyitja ugyanazt a tankönyvet. Az MI segítségével könnyen alakíthatók az anyagok a diákok igényei szerint, pár kattintással lehet például a részképesség-gyengeséggel rendelkezőknek érthetővé tenni valamit.

Arra is lehetőség van, hogy a tanárok könnyedén lokalizálják, igazítsák az anyagot az iskola, diákcsoport ismereteihez és érdeklődéséhez. Bár az MI jellemzően középszerű képeket, zenéket készít, ez nem mindig baj. Írhatunk például dalt a citromsavciklusból, ami segíti a memorizálást. Kiválóan használható az MI szituációs játékokra is, ha megfelelően promptoljuk, akkor elpróbálhatnak a diákok egy felvételi interjút, de akár beszélgethetnek István királlyal is. Természetesen ezeknél sem lehet megúszni a tanári kontrollt, mert az MI hajlamos a hallucinációkra, de az is fontos, hogy a diákok megtanulják kritikával kezelni a kapott válaszokat.

Az is biztos, hogy a tiltás helyett meg kellene tanítani a diákokat az MI értelmes és hatékony használatára, mert hiába digitális bennszülöttek ők, ez a terület mindenkinek új.

Ennek része lehet, ha nem egyszerűen tiltjuk a használatot, hanem az egyes feladatokhoz hozzárendeljük, hogy azokban mire és miként lehet használni ezeket az eszközöket. Jellemző ugyanis, hogy a diákok segítség nélkül a lehető legprimitívebb módon akarják csak megúszni a munkát vele, aminek az eredménye egészen vicces, de lelombozó is egyben. Az MI használatának tanítását segítheti, ha az iskola kidolgozza a saját MI-házirendjét, amire már van példa.

A mesterséges intelligenciát a tanári munkámban aktívan használó tanárként azt érzem, hogy soha még nem volt ennyire inspiráló, ennyire izgalmas tanárnak lenni, soha még ilyen sok lehetőségem nem volt arra, hogy igazi alkotó értelmiségiként végezzem a szakmámat, de ehhez fontos lenne, hogy az oktatásirányítás is ekként tekintsen a tanárokra, nem pedig oktatáspolitikai végrehajtó szakmunkásokként. Az is biztos, hogy van igény a tanárok részéről arra, hogy felkészüljenek az MI használatára, mert ha bárhol olyan webináriumot, előadást hirdetnek meg, ami erről szól, akkor pillanatok alatt betelnek a helyek.

Ki kellene találnunk, hogy mi az a tudás, amit az iskolának át kell adnia ebben az új világban, ki kellene találnunk, hogy miként tanítjuk meg a diákjainkat arra, hogy eligazodjanak ebben az új világban. El kellene döntenünk, hogy az MI által a munkaerőpiacon ütött szakadék melyik oldalán szeretnénk látni a gyerekeinket: azon, ahol az MI irányítja a futárokat, vagy azon, ahol ők irányítják a mesterséges intelligenciát. Olyan gyorsan változik a világ, hogy muszáj lenne ezekről a sok szempontból legfontosabb kérdésekről mihamarabb és minél szélesebb körben beszélnünk.

A szerző a TanárBlog szerkesztője