A mai hírek olvasói számára a szétlőtt városok képe sajnos mindennapos dolog, akár ukrán településekről vagy a Gázai övezet szétlőtt házairól van szó. Nyolcvan évvel ezelőtt Budapestnek is a pusztulás jutott, bár a háború szele a város különböző pontjait igencsak eltérően érintette. A pesti oldalon a háborús kár nem volt túlságosan nagy – a Nagykörutat például 1956-ban jobban szétlőtték mint 1944–1945 fordulóján. Ezzel szemben a budai oldal sokkal többet szenvedett.

Szovjet jelentések szerint csak az ostrom utolsó harmadában nem kevesebb mint 400 vagon lőszert használtak fel a város szétlövésére, és ebben a számban a légierő által ledobott robbanóanyag nincsen benne. A Várban konkrétan egyetlen lakható ház sem maradt. Mindezt azért is érdemes megemlíteni, mert az Orosz Föderáció mind a mai napig azt terjeszti, hogy a szovjet vezetés szándékosan nem vetette be Budapesten a nehéztüzérséget, ugyanis kímélni akarta a város lakosságát. Az ostromról fennmaradt fotók eléggé egyértelműen bizonyítják ennek ellenkezőjét.

Lovak mindenütt

Kevéssé ismert, hogy a városnak tömegesen lettek az ostrom alatt új, addig nem látott lakói. A magyar hadsereg ellátó oszlopai fogatoltak voltak, és a gyűrűbe szorult két német SS-lovashadosztály szintén rengeteg lovat tartott állományban. A városba az ostrom során így legalább 40 ezer ló került, és az ő sorsuk is rendkívül tragikusan alakult.

A földszinti üzletekbe és lakásokba beállított állatoknak már december végétől alig jutott abrak, a szerencsétlen állatok a bútorzatot rágták éhségükben. Budapest ikonikus képeihez tartoznak azok a felvételek, amikor az égő házak között rettegő lovak botorkálnak. Ezek a szerencsétlen katonalovak egyébként még a német egységek esetében is Magyarországról kerültek állományba. Az ostrom végére gyakorlatilag az összes állat elpusztult. Másrészt viszont ezeknek a lovaknak és a hideg időjárásnak volt köszönhető, hogy a fővárosban nem aratott tömegesen az éhhalál.

Asztalos Sándor író az ostrom alatt katonaszökevényként bujkált a Horthy Miklós (ma Móricz Zsigmond) körtér mellett. Innen figyelte meg a következő jelenetet:

„Egyik nap, úgy estefelé, az ablakból néztünk kifelé. Az oroszok nyomjelző lövedékekkel lőtték a teret és az abba torkolló utakat. Mint valami piros cérnafonalak villantak végig az ablak előtt a [géppuska]golyók. A szürkületben egy német konyhaszekér zörgött végig a téren, két ló húzta, a bakon két katona ült. Telitalálat érte. Egy akna éppen a két ló közé hullott, sűrű fekete füstöt vetve. Egy darabig semmit sem láthattunk a füsttől, s azután is csak annyit, hogy a két ló kétfelé dőlve feküdt a rúd mellett mozdulatlanul, s az egyik német fejjel lefelé lógott a rúd tövében, a lába fennakadt a szekérre, a másik a kövezeten feküdt mozdulatlanul. Ilyen hamar sem láttam megállni szekeret.

AD!!!!

De egyszer csak látjuk, hogy a kövezeten fekvő német katona mocorogni kezd, nehezen felül, sőt feláll és tántorogva kezével az arcához kapkodva elindul a téren. S akkor csak keresztülszaladt a téren egy piros cérnafonál és éppen derékon kapta a német katonát. Egy csattanás és villanás után semmi sem maradt a szerencsétlenből csak egy piros folt a kövezeten és az iszonytató csend. Aztán az erős szürkületben egypár perc múlva azt láttuk, hogy fekete árnyékok kúsznak a szétlőtt szekér felé és reggelre a két döglött lónak csak a csontváza hevert a téren.„

A lovak más szempontból is maradandó nyomot hagytak. A 15 éves Deseő László aznap az I. kerület Mészáros utca 32. szám alatti családi házuk szisztematikus megsemmisítését dokumentálhatta kézzel vezetett, sajátos stílusú naplójában.

„Éjjel 2 előtt 20 perccel felébredt mindenki. A szétlőtt ajtón keresztül németek mentek be a lakásba. Parancsnokuk az eléjük siető Apácskát megnyugtatta, hogy semminek nem lesz semmi baja. Két órakor lovakat vezettek a lakásba. 19 lovat. Minden reng természetesen az óvóhelyen. Édesapám és Édesanyám annyira el vannak keseredve, hogy semmi, de semmi nem érdekli őket. Én jártam fönt egész nap. Most este a bunkerban, ill. a szenespincében fekve írom ezeket. A németek is az óvóhelyen akartak lakni, de belátták, hogy nincsen hely. Tizenegyen vannak összesen. Ezek közül három orosz hadifogoly, a trénhez vannak beosztva. Van egy francia és egy olasz is köztük. A konyhában és a cselédszobában helyezkedtek el. Az óvóhely fölött is négy ló áll. Azt mondják, napok alatt át fog ázni a födém. Lesz mit szagolni a pincében. A vezetőjük, egy szakaszvezető és egy őrmester a fáspincében helyezkedett el.

Reggel feltörve találtam a szerszám szekrénykét. Nagyon durván beszéltem velük. Azt hittem, szájon fognak vágni. Nagyon el voltam keseredve. Nem vágtak szájon, csak tiltakoztak, hogy nem ők törték fel a szerszám szekrénykét, az oroszokra tolták. Rettenetes, hogy hogyan bánnak az orosz foglyokkal. A [német oldalon harcoló] oroszok női bundát és férfi ruhát akarnak rumért és burgonyáért cserélni. A vezetőjüknek, egy »Hauptsturmführer«-nek jelentettem a feltört szekrénykét. Nagyon meg voltak döbbenve, hogy tudok németül. Azt hitték, hogy eddig, amit előttem beszéltek, nem értem. Tudniillik ők értenek magyarul is, mert svábok. A legszívesebben minden svábot kiirtanék. A legutálatosabb egy Konrad Wagner nevű pomázi sváb. Ajtókat, ablakokat szedetek le velük. Csodálkozva látom, ha valaki ordít ezzel a csürhével, akkor nehezen is, de engedelmeskednek. A parancsnokuk meg ígérte, hogy ha kinyomozom, ki volt a szekrény feltörő, agyonlövi. Én, ebből is látszik milyen állat vagyok, arra kértem ne lőjje agyon, mert az túl szigorú büntetés lenne.

Nem csak Apácskáék fásultak el, hanem én is, már ha mellettem sütnek el egy ágyút, akkor sem rezzenek meg. Csak megvakulni nem szeretnék. A sarokszobából jöttem kifelé, amikor a Nyárs utcába vágott egy gránát. Az ablakon bevágtak a repeszek. Előttem egy katona a gyomrához kapott és jajgatott, egy másiknak a ruháját szakította el és a hátam mögött egy ló ágaskodott fel és esett össze. Nem is izgatott. Nyugodtan mentem tovább.”

A szöveg kapcsán megemlítendő, hogy Deseő apja nagy tekintélyű orvosprofesszor volt, és a háztól nem messze egy magyar parancsnokság is működött. Az itt megbújó huszártisztek valójában katonaszökevények voltak, és helyzetüket azzal legalizálták, hogy „városparancsnokság”-nak nevezték el magukat. Sokat elmond a körülményekről, hogy az igazi városparancsnokságot vezető Csipkés Ernő vezérőrnagy tudott erről, de nem lépett fel ellene. Ezek a tisztek a lehető leghasznosabb tevékenységet végezték, mivel már puszta jelenlétük is némi gátat szabott az erőszaknak. Ezzel – és a naplóíró sajátos személyiségével – magyarázható, hogy egy tizenöt éves fiú egyáltalán ennyire határozottan mert fellépni a megszálló katonasággal szemben.

Vízért és kenyérért menni is veszélyes

A lovak mellett az emberi szenvedés is elképzelhetetlen mértéket öltött. Egészségügyi szempontból egy ki nem ürített nagyváros ostromára egyébként is lehetetlen felkészülni, azonban a kötszer és a gyógyszerek hiánya csak tovább fokozta azt a poklot, ami Budapest kórházaiban kialakult. A Várban lakó Ney Klára naplójában így írta le azt az útját, amire egy közeli rokona ápolása miatt mindennap kényszerült egy ideiglenes hadikórházban, miután az illető a Szentháromság téri ciszternánál vízhordás közben súlyosan megsebesült.

„A Szentháromság utcai bejárat legfelső lépcsőfokánál elkábulunk a feláramló hőségtől és bűztől. Nem is csoda, hiszen két emelet mélységbe vezető pincelépcsőn hordágyon fekszenek a hullák. Mióta a Lovas utcai bejáratot befalazták, 30 fokos a hőmérséklet. A két oldalt földön fekvő betegek között csak vékony sikátoron át lehet közlekedni. Lélegzetem eláll. Gyurkát nem látom sehol. Majdnem az ágya mellett állunk. Nem ismertük meg! Mint minden beteg, ő is teljesen meztelenül fekszik ebben a pokoli hőségben. Gyurkát kilenc nap alatt egyetlen egyszer nem mosták meg. Több órás késéssel, ha végre megkapja azt a bögre levest, lehetőleg bab- vagy borsólevest, amit letesznek az ágya mellé és elmennek. Ha megissza jó, hanem, akkor is. Van úgy azonban, hogy a beteg meg is inná, mégha semmiképpen sem való számára súlyos állapotában ez az eledel, de fizikailag képtelen lebonyolítani az evést. Ez senkit sem izgat. Így fordulhat elő, hogy vannak, akik formálisan éhenhalnak.

Van egy másik kórház is itt. A nyilvános óvóhely belső részét, éppen a mi pincénk mögötti és a kórházig terjedő területet már az ostrom második hetében a német hatóságok sajátítják ki »lazarettnek«. A Sziklakórház, a szenvedések borzalmas tanyája a civilizáció és a higiénia paradicsoma a »lazarett« mellett. Az egyetlen, hogy villanyvilágítása van. De ezen kívül aztán semmi. Sötét, mindenfelé szerteágazó sikátorszerű folyosók. Ember, ember hátán mindenütt, hihetetlen piszokban és nyomorúságban. A puszta sziklafalak alatt fekete salakos földön hevenyén összetákolt deszkákból, ajtószárnyakból, hordágyakból összehordott fekvőhelyeken a szó legszorosabb értelmében egymás hegyén-hátán összezsúfolva félkarú, féllábú, sebektől eléktelenített emberi roncsok. Ha a Sziklakórházat elviselhetetlenül piszkosnak, levegőjét kibírhatatlanul rossznak találtuk, úgy az még mindig jobb ahhoz képest, ami itt van. Emellett az egész valósággal mászik a tetűk millióitól. Úgy végigmenni, hogy az ember senkihez se érjen hozzá, teljesen lehetetlen, hiszen egy ember is alig fér el a fekvőhelyek között, és lépten-nyomon át kell lépni egyet-egyet, hogy tovább lehessen jutni.

Igyekszem alázatos szívvel, penitenciaként járni ezeket a kínos utakat…”

Az ostrom alatt már 61 éves Nemeskéri-Kiss Sándor a Budai Várnegyedben, a Kard utca 4. alatt bérelt egy lakást, mert eredetileg azt gondolta, hogy jobb lesz itt átvészelni a frontátvonulást, mint Gödön, ahol kúriája épp az ott kiépített Attila I. védővonal harckocsiárkai mögé került. Választása nem bizonyult szerencsésnek, mert a folyamatos légitámadások és tüzérségi becsapódások miatt lakása január 26-ra már teljesen kétségbeejtő állapotba került. Emellett mindennapi szükségleteinek biztosítása is emberfeletti erőfeszítést okozott, az állandó életveszély ellenére mégis vállalkozott arra, hogy társasági életet éljen, sőt minimális élelmét is megosztotta barátaival. Egy gyászmise utáni vízhordó útjára így emlékezett vissza.

„A Belügyminisztérium udvarán átmenve egymás mellett tizenöt teljesen meztelen halott feküdt, közte egy 13-14 éves kislány. Talán éppen a tisztelendő úr által említett Gabrielle? De miért mind egészen meztelenül? A testek szürkés-kékek voltak, szinte csukaszürkék. […] Estefelé – bár még jócskán lődöztek – elmentünk Markovicsékhoz, a szegény Kubitól [gróf Markovits Kálmán felsőházi tag, világháborús bajtársa] néhány nap előtt kölcsönkapott kenyér helyett a frissből adni valamit vissza. […] Az ő házuk odavan, most ifj. Pejacsevics Márkus szomszédos Úri utca 12. számú házának óvóhelyén vannak. […] Odamenet és visszamenet is állandó gránát-tűzben jártunk. Sashegy felől, de a pesti oldalról is jött. Közben be kellett ugranunk az Úri utca 22. kapujába. Metternich Elemni [Metternich Sándor Clementina] hercegnő óvóhelyének bejárata egészen bedőlve, vészkijáraton bújtak ki. A ház nagyon összelőve, teljesen elhagyottnak látszik, de arra felé szinte minden ház ilyen. Sajnos mifelénk sem jobb a helyzet. Az Országház utcában visszafelé jövet két ízben is repeszdarabok csaptak le köztem és az engem mintegy tíz lépésre követő Mimis [az író felesége] közé, aki ezen a rossz, hepehupás, összefagyott törmelékrakásokon csúszkálva nem bír elég gyorsan haladni, máskor nem viszem ilyen hosszú útra, amíg így lőnek. Egyébként derűs humorral fogadta a helyzetet. Visszafelé tizenhárom perc alatt jöttünk a sok rom és omladék között [egy olyan úton ami normális esetben hét perc lett volna]. De becsületbeli látogatás volt, mert a kölcsönkapott kenyeret ma mielőbb vissza kellett adni, olyan pótolhatatlan érték.”

Harc szobáról szobára

Budán a harcok a szó szoros értelmében házról házra, szobáról szobára folytak. Ennek során sem a támadók, sem a védők nem tudtak és gyakran nem is akartak tekintettel lenni a civilek szempontjaira. Elvileg a német védők kapcsán előnyt jelenthetett, hogy velük legalább a középosztályhoz tartozó lakosok tudtak beszélgetni, ekkoriban ugyanis a németnyelv-tudás ebben a körben teljesen általános volt.

Cs. Szabó László, aki az 1944. március 19-i német megszállásig a Magyar Rádió irodalmi osztályvezetőjeként dolgozott, sok más emberhez hasonlóan szintén naplót vezetett az ostrom alatt. Ennek első fele megsemmisült, amikor el kellett menekülnie abból a házból, amely menedéket adott neki. Ezután a Szilágyi Erzsébet fasor és a Bimbó között húzódó Garas utca 12. számú házban élte meg a front átvonulását. Itt egy német századparancsnokság és egy kötözőhely is létesült, ahol a szerző sajátos beszélgetéseket folytatott a 8. SS-lovashadosztály tisztjeivel. Január 28-án, nem sokkal azelőtt, hogy rajta is átment volna a front, a következőket jegyezte fel.

„Az augsburgi orvos az SS-t dicséri a Wehrmacht rovására. »Tudom, hogy akad köztük briganti«, teszi hozzá. »De jól verekednek. Németország csak nekik adós igazán.«

Új erkölcstan. Nem bánom, hogy apagyilkos, ha jó hazafi. A hazafiság Vörösmarty korában még az erkölcsiség tűzpróbája volt, ma gonosztevők menlevele körülöttünk.

Budapestnek is az volt a végzete, hogy sorkatonaság helyett az SS zárkózott bele. Egyszerű a hadtudományuk, abból áll, hogy az utolsó patront is ki kell lőni. Gyönyörűen hangzik s a legnagyobb hülyeség. Ezzel a tudománnyal hátrálnak két esztendeje elhamvadt városokon s felkoncolt országokon át.

Éjfélkor felültem a matracon. Már égett egy gyertyacsonk az alvók felett. Akkor gyújthatták meg, mert kénszagot éreztem. »Hallottad?«, suttogja. O is ül. Most B. is megfordul a földön, s rám néz: ő is ébren van. Hallottuk mind a hárman. A főhadnagy robbanó anyagot kért az óvóhelyen. Und schicken Sie unbedingt Sprengstoffe… »És mindenképpen küldjön robbanóanyagot…«

Most mégis félsz, kutya test, ugye, félsz?

Félek.

Már este óta nagy a jövés-menés, futkosás az óvóhelyen, s minket csak egy lebegő vászonfüggöny választ el az ajtajától. Odabenn egy sárga ház védelmét szervezik. Melyik az a ház? Amíg a zöldről beszéltek, gyaníthattuk, hogy a Korbuly-villa [Lorántffy utca 16.]. De melyik a sárga? Ha az Ernyei-villa [pontosabban Erney Károly bankigazgató háromemeletes háza a Fillér utca 51. szám alatt, amely 1945-ben megsemmisült] csakugyan az oroszoké, a sárga nyilván szemközt a Scitovszky-villa [Fillér utca 42., ma a Brit Nagykövetség rezidenciája]. Ez a két ház a Törökvész erődje.

A főhadnagy rekedt. Újabb járőr jön jelenteni, a tiszt felüvölt, visít, agyon akarja lövetni a káplárt. De a káplár hangja meg se rezzen; úgy látszik: tudja már, hogyan kell bánni ezzel a dühöngővel. Erőd leszünk mi is? Feljebb néhány házat emeletről emeletre adtak fel, a gyerekek a kazánházba szorultak, a földszinten volt az orosz, az emeleten a német. Egy házat már szétlőttek a fejem fölött karácsony után…

Később felolvad a főhadnagy hangja. Tudatja egy tiszttársával telefonon, hogy a lengyel frontszakaszon leváltottak három Wehrmacht főtisztet három SS-sel. (Természetesen ő is az.) Úgy látszik, ez a kis belháborús diadal tökéletesen kárpótolja az elvesztett Ernyei villáért.

Egy kis levegőre van szükségem. Ruhástól alszom, csak kabátot kell húzni. Kiállok a kapuba.

Süt a hold a kerteken át, pattannak és surrannak a puskagolyók, mint minden éjjel. De a hó nem olyan, mint máskor, nem kéklik: ma rózsaszínű. Mintha vékony rózsalevélen át látnám a fehér éjszakát. Elbűvölő. Az ember azért él, hogy ezer ilyen képet lásson s vigyen magával lelke legyezőjén az örökkévalóságba.

Megáll mellettem B. »Borzalmas tűz lehet a közelben«, mondja. Úristen, tűz csakugyan! Az színezi ma ezt a rózsaszínű havat.

Fenn a szél bevág egy ablakot, s a maradék üveg kicsörömpöl. A halál cimbalomverője talált a házra.”

Ungváry Krisztián cikkei a Telexen Budapest ostromának 80. évfordulóján:

„Itt vannak az oroszok, már el is vették az órámat” – 1944. december 24.
„Fejünk felett először betörik a ház kapuját, lövések dörrennek” – 1944. december 25.
„Ott állt előttünk a géppisztollyal, és elkezdte számolni a tárban a golyókat” – 1944. december 26.
„A Duna parton visszanéztem az égő Pestre. Sírni tudtam volna” – 1945. január 18.