„Fejünk felett először betörik a ház kapuját, lövések dörrennek” – háborús karácsony 80 évvel ezelőtt

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. december 25-én Budától nyugatra folytatódott a főváros körülzárása. A Pestről átdobott 8. SS-lovashadosztály páncélöklökkel felszerelt egységei éjjel néhány napra megállásra kényszerítik a Törökvész, Pasarét, Lipótmező és Kurucles kertvárosi negyedeibe behatolt szovjet egységeket. A fővárost átkaroló gépesített orosz csapatok a Budai hegyek nyugati lábánál teljes sebességre kapcsolva nyomulnak észak felé. Szétvert német egységek maradványait hajtják maguk előtt Pátyon, Telkin és Budajenőn keresztül, estére Pilisvörösvárnál elérik és véglegesen elvágják a Budapest-Esztergomi országutat.

Megszólal a telefon

A koradélutáni órákban a János-hegyi kilátó tornyára kitűzik a vörös zászlót, a kilátó aljában egész Pasarétről jól láthatóan ég a Balázs-vendéglő. A Hűvösvölgyben a 6. gárda-gépesített dandár géppisztolyosai a Pázsit utca vonaláig jutnak előre.

Dél-Budán szovjet lövészhadtestek a nap folyamán utcai harcokban elfoglalják Törökbálintot, Budatétényt, Budafokot. Estére Nagykovácsi véglegesen szovjet kézbe kerül.

A fővárost már csak Szentendre és Visegrád irányában lehet elhagyni nyugat felé. Több ezer fegyveres nyilas pártszolgálatosnak már nem sikerül Dobogókőn keresztül kijutnia a gyűrűből; a következő napon visszaszivárognak a városba.

Az utcákon már nem járnak a villamosok, nincs közlekedés. Az éjjeli órákban sűrűbbé válnak a belövések, alig van járókelő. Még működik a villany-, a víz- és a gázszolgáltatás, és élnek a telefonvonalak. A város belsejében olykor megszólal egy-egy készülék, és a lakók hüledezve értesülnek róla, hogy rokonaiknál Buda hegyvidéki kerületeiben és a Pasaréten már ott vannak az oroszok.

A sáros külső Üllői és Nagykőrösi úton a megerősített Attila-vonal első védőövéből kitelepített pestszentimrei lakosok menekülnek a belső kerületek felé.

A budai várnegyedben lakó Nemeskéri-Kiss Sándor (1884-1954) császári-királyi kamarás és volt többszörös nagykövet aznap a következőket írta naplójába:

„Nagyon lövöldözős éj, de valamit mégiscsak aludtunk. Reggel kutyasétáltatás a bástyán, nagy csatazaj a Kilátóhegy [János-hegy] és Pomáz irányából a gépfegyver-kereplést is hallani. A bástyán kevés ember. Fiatal pap lép hozzám. „Ugyan tessék már valamit mondani, hogy ne féljek annyira…” „Menjen tisztelendő úr a helyőrségi templomba és pontosan kilencvenkilenc percig imádkozzék!” Megy – én pedig rágyújtok a pipámra. Szomorú, ha az ilyen fiatalok is be vannak gyulladva. Pedig tiszta dolog, hogy a gépfegyver idáig nem ér el, az ágyú viszont agyonvághat, akárhol szepegek is – hát akkor minek szepegjek. Mimi [gróf Csáky Irma, Nemeskéri-Kiss felesége] is teljesen nyugodt, pedig könnyen meglehet, hogy ma estére már bejönnek a muszkák és megnyuvasztanak. Insallah ve mashallah. Ha isten akarja és ahogyan Isten akarja.”

Asztalos Miklósné Kócsy Erzsébet a Széher út 1a szám alatti, 1942-ben Árkay Bertalan által tervezett csinos villában lakott anyjával és két női alkalmazottal. Nem sokkal korábban befogadtak egy ismeretlen házaspárt két leánygyermekkel – férje viszont az ostromgyűrűn kívül rekedt. Erzsébet 24-én kora délután még tudott vele beszélni telefonon, de nem értette, hogy férje miért szeretné, hogy azonnal induljon nyugatra – és részletes magyarázatra nem is volt mód, mert a vonalat szétkapcsolták. Ettől kezdve vezetett naplót, amit a szovjet katonák beérkezése után kis cetlikre írt és később tisztázott le, majd a kommunisták általi kitelepítése alatt is gondosan rejtegett – ez is mutatja, mennyire fontosnak tartotta, hogy ennek az eseménynek a dokumentuma ne semmisüljön meg.

„[Reggel] 8 óra múlt pár perccel. Két katona közeledik, én is feltartom a kezemet. Az első int, tegyem le. Belépnek a házba. Az egyik alacsonyabb szőke, a másik fekete. E percben megszólal a telefon. A fekete odamegy, felveszi, mond bele valamit, ekkor nevetve átadja nekem a kagylót. Démy ezredes, a szemben levő szomszéd kérdi, mit tudok, mi van velünk. Csak ennyit mondok: ’hallotta az előbb’. Úgy látszik, nála még nem járt senki. […] A fekete feltépi az íróasztal fiókjait és mindent kidob belőlük, közben folyton kiabál ’burzsuj’. A szőke tud pár szót németül. Mondja: ’Ich Offizier’, kimutat az utcára a katonákra ’Sie Soldat’. Ez mindenesetre érdekes. Majd folytatja: ’propaganda sagen wir Schwein’. A fekete közben mindent kidob a fiókból, talál több levlapot. ’Ah Berlin’ mondja. Mutatom, én voltam Berlinben, Európában. Felveszi a töltőtollam. Mutatja töltsem meg. Akkor a zsebébe teszi. Közben nagyon jó a kedve, folyton nevet, magyarázza, most Buda aztán Pest, Opera, balerina. Folyton mondja. Teát kérnek. Lefelé megyünk. Közben katonák jönnek, mind többen és többen. A fekete az ebédlőben meglátja a gramofont, feltesz egy lemezt, énekelni és táncolni akar. Közben Rózsi behozza a teát, leülnek, esznek. A fekete táncolni akar Pozsonyinéval, a szőke ölébe veszi a két kislányt, akik nagyon kedvesek, megölelik és játszanak vele. Közben katonák özönlenek a házba. Az egyik szakács lehet, mert kimegy a konyhába és főzni kezd. […]

Telnek az órák, alkonyodik, négy felé járhat az idő. A katonák ki-bejárnak, mi mind együtt vagyunk meghúzódva a nagyszobánkban, egyszer csak beront a szőke, akire közben rájöttünk, hogy ő a kapitány. Teljesen kikelve magából ordít, pár szót keverve gesztikulálásba. Nem értem, mi lehet vele. Gesztikulál és ordít. Végre megértjük. A magas, fekete társát, ez is tiszt volt, egy másikkal kint az utcán lelőtték. ’Ki van férfi a házban? Jöjjön elő, mert elviteti és retorzióképp lelöveti.’ Teljesen ki van jőve a sodrából. Állunk megdermedve. Odafordul Pozsonyihoz, az egyetlen férfihez azzal, hogy elviteti. Pozsonyi áll falfehéren, felesége félig ájultan. Rettenetes percek, elkezdünk könyörögni és magyarázni, hogy senki nem volt kint a házból. A két kislány, a feszült hangulat hatására hirtelen egyszerre elkezd sírni. Mutatjuk a két gyereket, akikkel reggel játszott. Egyszer csak int egyet a karjával. Megfogja a két kislányt és magához öleli őket. A gyerekek, akik nem is sejtették, hogy reggeli kedvességük folytán megszerettették magukat és most megmentették apjukat, megint szeretettel megölelik, csókolják a kapitányt. Ekkor fordulat történik. Mondja, zenét akar, hozzuk fel a gramofont és akarja látni Pozsonyit és feleségét táncolni. Azok szegények meggyötörten nekifognak, és lábaikat nehezen ide-oda vonszolják a muzsika ütemére. Nekem eszembe jutott a fekete tiszt, aki soha sem jutott el Pestre a balerinákhoz és fekszik valahol a közelben holtan a töltőtollammal és órámmal.”

Két repülőgép lépett ki a felhők alól

Nyíri János aznap először azt hihette, sikerrel járt, hiszen szerzett egy kecskét.

„Éppen az útszélen pihentünk meg, amikor két repülőgép lépett ki a felhők alól és mélyrepülésben söpört végig az út fölött. Az egyik szárnycsúcs szinte a fejem fölött suhant el. Olyan élesen láttam a pilótát, mintha mellette álltam volna. A feldörgő motorzaj végképp kihozta sodrából a magam után vonszolt kecskét. Hátsó lábaira állt és annyira megfeszítette a kötelet, hogy majdnem megfulladt. Nem bírtam már tovább tartani, más választásom nem volt, ráugrottam a hátára.

Körülöttem mindenki a földre vetette magát. De az oroszok még csak röpcédulákat se szórtak le. Alig állt mindenki megint talpra, mikor a két Rata visszatért és a tömeg megint belevetette magát a sárba; a kézikocsik és talyigák elhagyatva feketélltek az úttest közepén. Ekkor se lőttek, de a kecske újra pánikba esett, és megint rá kellett ülnöm, hogy tartani tudjam. Teljesen nevetséges volt, ahogy rajta lovagoltam, de a repülőgépeknél is jobban féltem attól, hogy elveszítem az állatot. Az őrületes zajban hangosan zokogtam a tehetetlenségtől. Mikor mindennek megint vége volt és lemásztam a kecskéről, az állat mint az őrült kezdett el körülöttem körbe-körbe vágtatni.

Mire a ködben újra körülnéztem, anyámat már nem láttam sehol.“

“Képtelen vagyok megállítani a remegést”

A pincébe menekült Rácz Judit aznap a következőkre emlékezett vissza:

„Meghalljuk, hogy fejünk felett először betörik a ház kapuját. Lövések dörrennek, géppuskaropogás hallatszik, ordibálás, csörömpölés, aztán egy kísérteties hang… valaki belecsap a zongorába. Ebben a pillanatban kezdek el félni, de rettenetesen. Bebújok egy ócska szekrény háta mögé, hátamat a falnak vetem és hirtelen egy ütemes kopogásra leszek figyelmes. Rájövök hogy a reszkető térdem kopog a szekrény hátán. Megpróbálom leszorítani a térdemet, de nem megy, képtelen vagyok megállítani a remegést. Papi rózsafüzért is hozott magával, azt morzsolgatja, a többiek némán merednek maguk elé, az idős házaspár aggódva fogja egymás kezét, nem ilyennek gondolták felszabadulásukat. Mariska meglehetősen közönyösen néz maga elé. Nemrég került hozzánk egy olyan alföldi faluból, amelyet megszálltak az oroszok. Előlük a tűzhely kéményébe menekült, ott bújt el, de az oroszok alágyújtottak, és ő, elbeszélése szerint kormosan, piszkosan zuhant közéjük a konyha kövére. Az oroszok többen megerőszakolták. Mindezt azonban olyan közönyösen adta elő, mintha valamilyen ennivaló vásárlásáról számolt volna be. Mariska egyébként kedveli a férfinemet, most azonban csak egyetlen egy érdekli, Lőrinc, a csendőr, aki a mögöttünk álló házba volt beszállásolva, de akiről napok óta semmit sem tudunk – eltűnt.

Ilka nagyanyám néha megszólal – sikertelenül próbál társalogni. Néha megigazítja haját, egy úrinő mindig őrizze meg méltóságát, amihez szorosan hozzátartozik a frizura rendezettsége. Anyánk meleg szeme riadtan vándorol ide-oda, hol testvéremre hol rám pillant aggódva, már amennyi kilátszik belőlem a szekrény mögül. Nagyon félt bennünket, és mi is magunkat.

Napoknak tűnő órák telnek el így, itt lenn majdnem néma csend, fent ismeretlen eredetű zajok: puffanások, csattanások, dübörgések. De ide nem jön senki, nem keresnek, pedig a nyomokból világosan kiderülhetett, hogy emberek csak nagyon rövid időre hagyták el megszokott otthonukat, amelyet most méterekre tőlük idegenek vernek széjjel addigi életükkel együtt.

Papi – suttogja testvérem – nagyon kell pisilnem!

Eriggy a leanderhez a sarokba – javasolja nagyanyám.

Nekem is kell – vallom be megadóan.

Ez így nem mehet tovább – jelenti ki nagyanyám – életében talán először ellentmondást nem tűrő hangon. – Meg kell adnunk magunkat, jobb ha mi hívjuk le őket, mintha ők találnak itt ránk. Vigyetek a pincelépcső bejáratához.

A pince nehéz vasajtaját kinyitjuk. Papi székestül kikerül és ott oroszul kiabálni kezdi az előre megfogalmazott mondatokat:

Ne féljetek tőlünk, nincs nálunk fegyver! Megadjuk magunkat, gyertek le, itt vagyunk!

Rövidesen két fiatal katona jelenik meg. Jókedvűen kacarásznak és aligha kell meggyőzni őket arról, hogy ne féljenek tőlünk. Aligha lehetett különösebben ijesztő számukra egy sokdioptriás szemüveg mögül pislogó középkorú férfi, egy nyolcvanon túli aggastyán, kilenc nő meg egy kutya látványa.

A katonák zsebéből italos üvegek kandikálnak ki, főleg bonbon-meggyes üvegek. Pontosan hat darab.

Megtalálták az italaimat – tör fel testvéremből az első suttogó hang.

Davaj csaszi – kiáltják jókedvűen a katonák, amikor meglátják feltartott kezünket.

Tulajdonképpen ezen a nyomasztó rettegéssel teli délutánon dőlt el – bár akkor ezt nem sejtettük – hogy sok minden soha többé nem lesz úgy, mint ahogy addig volt. Sem a jó, sem a rossz. Nem leszünk többé zsidó bújtató árulók a nyilasok és a németek szemében, hanem burzsujok a kommunistákéban.”