„Itt vannak az oroszok, már el is vették az órámat” – háborús karácsony 80 évvel ezelőtt

Nyolcvan évvel ezelőtt a magyar főváros lakói minden bizonnyal életük legemlékezetesebb szentestéjét élték át. 1944 karácsonya ugyanis radikálisan eltért mindentől, amit addig az emberek elképzelhetőnek tartottak. Hiába állt már Pest határában a front 1944. november 3. óta, a város sokáig úgy tehetett, mintha nem igazán érintené meg a háború. Működött a tömegközlekedés, játszottak a mozik, nyitva voltak a kávéházak és az üzletek, és a német viszonyokhoz képest nem is volt olyan rettenetes az áruhiány – még akkor sem, ha ekkor már Magyarországon is sok mindent csak jegyre lehetett vásárolni.

Huszonnégy mozi mellett az összes színház is játszott, sőt, a kínálatot a fővárosba menekült kassai, kolozsvári és szabadkai társulatok is színesítették. Emellett természetesen a futballmérkőzések sem maradtak el. Mindez különösen furcsa annak tükrében, hogy közvetlenül a város határában naponta több száz katona vesztette életét, és a város határain belül mindennaposak voltak a politikai alapon elkövetett tömeggyilkosságok. Magát a város területét azonban érdemben 1944 szeptembere után nem bombázták.

1944 karácsonyának krónikája sok szempontból megírható. Írásom arra tesz kísérletet, hogy a nap legfontosabb városon belüli katonai eseményei mellett azt is bemutassa, hogyan is élték át a város lakói ezt a napot.

“Ébresztőül olyan ágyúdörgés, mint eddig még nem volt”

1944. december 24-én reggel Budapest akkori közigazgatási területe még nem volt frontvonal. A pesti oldalon az első vonal ugyanis ekkor még Dunaharaszti – Vecsés-Rákoscsaba – Kerepes – Alag vonalában húzódott. A budai oldalt pedig csak a kora délutáni órákra érték el a szovjet csapatok, de ekkor még csak a Budakeszi út torkolatáig jutottak el. Ebből adódóan aznap még csak kevés olyan fővárosi háztartás akadt, amelyik szovjet katonákkal is találkozott.

Érdekes módon valójában azt sem tudjuk, hogy a nap folyamán pontosan meddig jutottak el a szovjet katonák a budai oldal házrengetegében. Egyes visszaemlékezők szerint egy szovjet őrjárat a Szabadság-hegyen a fogaskerekű vasút egy menetrendszerű szerelvényére is felszállt. I. Sz. Igolkin százados felderítő csoportja saját állítása szerint a sötétség leple alatt egészen a Gellért-hegy lábáig jutott előre, ott megfigyelték a hidak forgalmát és a Budára vonuló német erősítéseket, majd visszavonultak. Ami biztos, az az, hogy az első budai házakat a Budakeszi út mentén foglalták el, de Budagyöngyénél aznap biztos nem jutottak érdemben tovább.

A szovjet hadsereg budai megjelenése elvileg nem lett volna váratlan esemény, hiszen a német és magyar parancsnokságok folyamatosan értesültek arról, hogy a dunántúli front összeomlott, és a szovjet gépesített erők ütemesen nyomulnak északi irányban Budapest felé. Hitler azonban a fővárost már 1944. december 1-én erődnek nyilvánította, és megtiltott minden csapatvisszavonást. Tartalékok híján viszont a budai oldalon semmilyen előkészített védelmet nem lehetett kialakítani. A pesti oldalon harcoló 8. SS-lovashadosztály és néhány más egység csak 24-én délután kettő körül kapott utasítást arra, hogy azonnal Budára vonuljon – ezek a német katonák mind lemondhattak egyébként előkészített karácsonyi ebédjükről.

December 24-én a reggeli órákban Budakeszi csendőrőrse telefonon jelentette a Notre Dame de Sion zárdában – a mai Arany János Gimnáziumban – székelő magyar hadtestparancsnokságnak, hogy Budakeszi előtt megjelentek az első szovjet páncélosok. Szölgyén Ferenc alezredes, a Buda-Dél légvédelmi csoport parancsnoka erről mit sem tudva kiküldte segédtisztjét, Pintér hadnagyot Budakeszire, hogy ott gépágyúk számára záróállást szemrevételezzen. Az érintett így emlékezett vissza erre az útjára: “El is jutottam a Szép-Juhászné nyeregig , ahol akkor Budapest határa volt. Ott váratlanul megállít egy főhadnagy. Kiszállok, kérdi hova megyek. Mondom Budakeszire, állásokat szemrevételezni. Fél tizenegy körül lehetett. ‘Oda ugyan nem fogsz kimenni’ mondja, ‘mert ha nem tudnád, te most már az első vonalban vagy.’ Mondom: ‘Hogy-hogy?’. Nézz hátra, mondja, mögötted vannak a német SS-ek. Ahogy ott beszélgetünk, egyszer csak egy hatalmas géppisztolysorozat. Az oroszok az akkori vámház utáni kanyarból [amely fölött ma a gyermekvasút hídja ível át] lőttek. A főhadnagy elkérte két kézigránátomat, mondván, hogy pisztolya sincs.”

Az alábbi visszaemlékezések felvillantanak valamit azokból az egyéni perspektívákból, amelyek összessége jelenti azt a kollektív társadalmi tapasztalatot, amit Budapest ostromának nevezhetünk.

A budai várnegyedben lakó Nemeskéri-Kiss Sándor (1884-1954) császári-királyi kamarás, nagybirtokos és volt többszörös nagykövet aznap a következőket írta naplójába:

„Derűs, száraz, nagyon hideg egész nap. Ébresztőül olyan ágyúdörgés, mint eddig még nem volt: karácsony tiszteletére. Mise – ágyúszótól és ismételt szirénabúgástól kísérve. Magyaróvárról megrendeltem gazdasági oklevelem másolatát – hátha szükségem lesz rá, mert egy további földreformot szinte elkerülhetetlennek látok [kézzel utólag beszúrva: jól sejtettem], mire vége lesz ennek az istenverte háborúnak.

Gyerekek ebédre nálunk, ünnepi étrend: gulyásleves és mákos metélt. Utána a háziasszonyunk Olga néni jön le, jaj de soványka lett szegény. Egyedül sétáltam a bástyán mert a többiek nagyon fáztak. Midőn a Hadimúzeum előtt voltam, közel tőlem becsapott egy jókora ágyúlövedék a múzeum alatti vároldal házainak egyikébe. Igen nagy dörrenés, gerendák-téglák-cserepek repültek. A sétáló közönség meglehetősen egykedvűen vette, kezdik már megszokni az ilyesmit, ami mások bőrére megy.

Haza, karácsonyfát díszíteni. Darabka feketefenyő, köcsögbe dugva, rajta néhány gyertya és amerikai bombázók által ledobált sztaniol-szálak, angyalhajként. Szóval az USA is hozzájárult karácsonyunkhoz.”

Kovalovszky Miklós (1910-1997) nyelvész, irodalomtörténész, filológus, a második világháború éveiben a budapesti gyakorló kereskedelmi iskola tanára volt. 1944 tavaszáig Pestszentlőrincen lakott. 1944 karácsonyán élelmet szerezni indult Vecsés felé. Barátjával aznap délelőtt 10 óra körül ért Kispest-Szemeretelepre. Naplójában így emlékezik.

„Már messziről látjuk a villanyoszlopon függő egyik holttestet. A vasúti átjárónál szintén [magyar] csendőr áll, mellette két SS, jóformán gyerekek. Mire kíváncsiak? Kérdezi a fiatal csendőr támadón. Az egyik német vörösesszőke, disznóképű fiú is megszólal magyarul: „Igazoltassa őket!“ Társa egy sovány pattanásos fiú szintén magyarul hepciáskodik: „Aki civil, az mind gyanús.“ Mutatjuk az engedélyt, nem elég. „Kik maguk, mi a beosztásuk?“ Janu mondja, hogy pékmester, itt lakik Szemerén, s hallotta, hogy tegnap kivégeztek három ottani embert, ismerte őket, hát erre jöttünk. Az esetre terelődik a szó. A két sváb fiú büszke elégtétellel mutat a holttestek felé: így jár, aki ellenük mer támadni. A két lelőtt német szintén „magyar fiú“ volt. A tettest nem találták meg, végigrazziázták hát az egész Szemere-telepet, és összefogtak mindenkit akit ott találtak. A parancsnokságon igazoltatták, kivallatták a társaságot. Nagy nehezen elengedték őket, három kivételével, akinek nem volt semmiféle igazolványa. A három embert bevitték a repülőtér összebombázott épületébe, beküldték őket egy szobába, s hátulról agyonlőtték őket. A holttesteket lábuknál fogva felakasztották. Egyikük a villanyoszlopon függ, a másik a reptér kerítésén, a harmadik holttestet már elvitték. A hullák olyanok tehetetlen mozdulatlanságukban, mint valami rongybabák. Kabátjuk kifordulva eltakarja fejüket, zsebeiket bizonyára kifosztották hóhéraik. Szerencsétlen áldozatok, mindkettőnek kisgyereke van. Jani megdöbbenve nézi őket: ő tudja, hogy véletlenül és ártatlanul kerültek gyanúba. A vörös sváb gyerek úgy hallotta, hogy a sánta nagy kommunista volt. Jani tiltakozva védi: gazdag kereskedő volt, derék ember, hogy lehetett volna kommunista? A két német vállat von. Mit nekik egy emberélet? Aki a razzián nem állt meg az első szóra, belelőttek.“

Megkezdődött a leköltözés a pincébe

A Hermann Ottó út 47. számú házban lakó Precz Mária ezt írta naplójába:

“Nyomott, ködös idő. Délután már erőteljesen lőnek. A sötétben látni a lövedékek fényeit. Velünk szemben a Svábhegyen a Mese utca vonalában égnek a házak. Az Attila út 133-ból telefonál egy bérlő, hogy egy akna robbant a második emeleti lakásában és apa azonnal csináljon valamit (apám a bérház gondnoka). A lövöldözés egyre erősebb, apa úgy gondolja, hogy jobb lesz levinni a már feldíszített fát a pincébe és inkább ott ünnepeljünk. Levittük az ajándékokat is és a kazán előtt állítottuk fel a karácsonyfát. A fa cipelése során a legszebb karácsonyfadíszek széttörtek. A vacsorát (hal) még fenn a lakásban fogyasztottuk el (A redőnyöket leeresztettük és a függönyöket is behúztuk). A pincében aludtunk, a légóhelyiségben. Mindenkinek volt hálóhelye és mindenki becsomagolt egy koffernyit a legfontosabb dolgaiból.”

Ugyanerre a délutánra az ekkor 10 éves, és a Hűvösvölgyi út 10/b alatt lakó Ruszti György így emlékezett vissza

„Ebéd után a karácsonyfát együtt díszítettük fel, de az ajándékok elhelyezésénél én már nem lehettem ott. Édesapám úgy két óra körül átvitt a remíz túloldalára a Budakeszi útra, ahol az ún. ’Nagybéla’ cukrászda volt. (Később Ságvári cukrászda, innen szaladt ki Ságvári Endre amikor lelőtték). A kocsiszínbe bekanyarodó villamosvágányok között a Budakeszi úton csövével kifelé néző páncéltörő ágyú állt, magyar kiszolgálókkal, de német tiszt vezényletével. Megvettük az édességeket, indultunk haza, amikor a német tiszt ránk kiabált németül, hogy azonnal tűnjünk el. Apám beszélte a németet, kérdezte is hogy miért, választ azonban az egyik magyar adta meg, hogy ‚jönnek az oroszok‘. (…) Készültünk tehát a szentestére vegyes érzelmekkel. Elkészült a karácsonyfa, az ünnepi asztal, vártuk a hat órát, amikor majd vacsora után jön a Jézuska.

Meg is jött a Jézuska, de nem úgy ahogyan gondoltuk. A házunkkal szemben volt a Bo[l]yai Akadémia [korábban hadapródiskola]. Egy ott szolgáló katonatiszt valamelyik [mellettünk lévő] házban lakott albérletben. Nos a hír, mi szerint estére itt vannak az oroszok, tőle származott, és természetesen ez futótűzként terjedt a lakók között. Megkezdődött a pincébe történő leköltözés, amit azt kell mondjam, a különböző hírek alapján még a légóparancsnok utasítására már korábban komfortosítottunk.

Este 6-7 óra körül költöztünk le, a szent vacsorát valahogy elfelejtettük. Egy Baki János nevű bácsi, aki a mi házunk földszintjén lakott, felment, hogy megnézze lakását. Persze nem tudom már, mennyi idő után, de mindenesetre a felesége már idegeskedett, de visszajött. A mi házunkban is voltak német szimpatizánsok, nyilasok. Baki bácsi, miután megérkezett, amilyen kicsi volt, akkora vehemenciával mesélte élményeit. Az ő lakása a pincelejárótól távolabb, a Hidegkuti út oldalán volt, a lépcsőház mellett.

Baki bácsi: ’Valóban itt vannak az oroszok’

Valamelyik német szimpatizáns: ’Honnan veszed, mink vagyunk itt.’

Baki bácsi: ’Ne mondd nekem, már el is vették az órámat.’

Az este elhozta Zsindelyné Tüdős Klára családjának is az ünnepet. A divattervező és táncművész államtitkárfeleség ekkor már túl volt több száz üldözött megmentésén, de ez nem csökkentette hajlandóságát abban, hogy bárki mást is elrejtsen. Saját villájában is menekülteket bújtatott ebben az időszakban, többek között Apró Antalt is. Az Istenhegyi út 92. szám alatti nagypolgári lakásban békésen meg tudták ünnepelni a Karácsonyt. „Gyerekkacagás és mézesillat járta át a házat, amikor bekéredzkedett a nappaliba egy nagyon szomorú, holtfáradt fiatal német katona, akiről kiderült hogy meráni [Dél-Tirol – U.K.] és 21 éves. Az Istenhegyi utat kellett szemmel tartania, amit a mi ablakunkból végig láthatott. A sok gyerek és karácsonyfa láttán még szomorúbb lett, s mikor én egy darab mézeskalácsot tettem eléje, keservesen zokogva borult rá. Megint csak a spájzban megtanakodtuk az urammal, hogy ha ez a szegény gyerek civil ruhát kér tőlünk, adunk neki. Nem került rá sor.”

“Elindul valami folyós, és az a folyós – lángol”

Teljesen más perspektívából látta az eseményeket az 1956 után Angliában és Franciaországban komoly rendezői karriert befutó Nyíri János (1932-2002), akinek rokonságát ekkor már nagyrészt deportálták, és ő hamis papírokkal anyjával és bátyjával együtt Budapest külső kerületeiben bujkált.

„Karácsony este lesz, az üzletek bezárnak – mondta anyám... Befordultunk a mellékutcába, ahol a hentesbolt volt, melyben régebben vásárolni szoktunk. Éveken át jártunk hozzá, a hentes bizonyára nem tudta, hogy zsidók vagyunk. Öt vagy hat ember vette körül a pultot és tárgyalt vele halkan – közöttük egykori osztálytársam az elemiből, Gergely.

Átnéztem rajta; ő meredten bámult rám. Tudta, hogy zsidó vagyok, és csak reméltem, hogy nem ismer meg. Fél év alatt nem változtam meg jobban, mint ő. Ha anyám most mond valamit nekem, csak jelbeszéddel válaszolhatok neki. A hangom végképp elárulna. Anyám előhúzta az élelmiszerjegyet, a hentes sóhajtva felé fordult. Gergely ajka megremegett. Az én arcom rándult egyet. Minden jel szerint észrevette, mert elfordult és elkezdett kifelé nézni az üzletből. A hentes semmit sem adott a jegyre. Miután az életünket eredménytelenül kockáztattuk, visszautaztunk a villamossal Kispestre.

Ettől kezdve napi egy krumplit ettünk és egy tányér bablevest.“

Teljesen másképp élte át a napot Kamocsay Gyula is, aki ekkor egy honvédségi ellátó oszlop katonája volt. Egységének teherautói 20 órakor értek a Hűvösvölgy felől Budagyöngyéhez, ahol belefutottak a kialakult tűzharcba:

„Irány a János Kórház irányában a Szél Kálmán tér. Semmiféle gyalogos forgalom nem volt. A Hidegkúti úton a Hűvösvölgy felől se jött senki. Ahogy ott állunk az úttesten és kezdünk szedelődzködni, hogy indulunk, mi voltunk a negyedik vagy ötödik kocsi, lefelé nézve látjuk, hogy arra lejjebb, ahol a Budakeszi út és a Hidegkúti út találkoznak, elindul valami folyós, és az a folyós – lángol. Ott égett, szabályosan égett valami. Kékes lánggal. Volt egy aranyos őrmesterünk, vidéki korcsmáros, szerette a bort, most is tisztességes nyomás alatt állt; amikor ezt látta, hívatta a motoros futárt: – Nézd meg fiam, mi ég ott lent!

A motoros öt perc múlva visszatér: – Őrmester úr, jelentem alássan, ott minden ég. – Hogy mi, azt nem tudja, de minden ég. – Nem baj, fiaim, elég nagy kocsijaink vannak, nyolc óra öt perc, irány a tűz, – azzal beszállt az első kocsiba és neki a tűznek. Mi magasabban voltunk a többieknél, a negyedik vagy ötödik kocsi vezető üléséről láttuk, amint az első kocsi égő gumikkal átmegy a tűzön, a kékes lángokon. A második kocsi is átsöpör a tűzön, a harmadik is, a negyediknek kidurran a gumija, de a vezető gázt adott és átjutott. Ekkor jöttünk mi. Hirtelen elénk ugrik két német – Halt! – A sofőrök fékeznek, körülöttünk folyik minden. Mondja nekem az egyik német, (biztos, hogy nem voltak SS-ek) hogy sok a sebesült, és már fogják is, és dobálják föl a mögöttünk álló leghátsó nyitott pótkocsira, melyen néhány hordó gázolajunk volt, a szerencsétlen félhullákat.

Ahogy ott állunk, két-három percet igénybe vett ez a felrakodás, kicsit jobbra fölnézek a Budakeszi útra, a kanyarnál három kilőtt orosz tankot veszek észre. És ahogy kilőtték ezeket a tankokat, az abból kifolyó olaj folyt lefelé a lejtős úton, és valamelyik becsapódó gránát begyújtotta. Mondják, hogy néhány fa is leégett ott.

Amint mondja a német, hogy most már mehetünk, hallok baloldalról egy nagy ordítást – Feuer – , a következő pillanatban, nem láttunk semmit, a Budakeszi úttal szemben egy német légelhárító ágyú, direkt célzással a Budakeszi út felé eldördült. A torkolattüze kivágta a vezetőfülke ablakát, én három napig nem hallottam jóformán semmit (képzeljük el, amikor az ember füle mellett öt-hat méterrel megszólal egy ágyú), akkorát szólt. Én csak ordítottam, hogy ’Gázt!’, és a következő pillanatban, hogy ez a lövés eldördült, irtózatos csattanás a hátunk mögött. Mai napig nem tudom, hogy a németek találták-e telibe a gázolajunkkal és a feldobált félhalott sebesültekkel tele harmadik pótkocsinkat, vagy az oroszok?”

Galpern főhadnagy előretör

A budai oldalon először kilőtt szovjet harckocsi minden bizonnyal Vlagyimir Ivanovics Galpern gárda-főhadnagy ISZ-2 nehéz harckocsija lehetett. Böckh György hadnagy jelentése szerint a Budakeszi út kanyarjában aznap hat szovjet harckocsit lőttek ki, ennek azonban ellentmondanak a szovjet hadinaplók, amelyekben 24-i dátummal egyetlen harckocsiveszteség sem szerepel, december 25-én pedig csak Galpern harckocsiját és annak személyzetét említették meg a veszteségek között. A szovjet veszteségi adatbázisokban névre és alakulatra egyaránt lehet keresni, és sem a 25. gárda-harckocsiezred, sem a 30. gárda nehéz harckocsiezred esetében nem említenek megsemmisült technikát az aznapi hadinaplók – sőt halott személyzetet sem. Az viszont igaz, hogy a 25. gárda-harckocsiezred 9 járművéből 24-én három, 26-án már hat harckocsi nem volt üzemképes állapotban, de ennek okát a hadinapló nem közli.

A 6. gárda-gépesítettdandár hadinaplója szerint elsőként Sztrelszkij gárda főhadnagy harckocsiszázada hatolt be menetből Budapestre az utóbbi harckocsiezredből. „Az utcákon szaladtak az ellenséges katonák és tisztek, őket Sztrelszkij századával pusztította lánctalpakkal és ágyú- valamint géppuskatűzzel, megtisztított az ellenségtől 4 háztömböt. A század elpusztított: 3 tábori ágyú, 42 trén kocsi, 7 gépkocsi, 200 ellenséges katona és tiszt. Vele együtt Budapestre hatolt Stesko hadnagy harckocsija. Sztrelszkij sebesülése után Stesko vette át a század parancsnokságát.”

A másik, ekkor hét működőképes ISZ-2 páncélossal felszerelt egység a 30. gárda nehézharckocsi ezred volt. Az ő irataik szerint egy harckocsijuk 25-én veszett oda, Galpern főhadnagy járműve. A Leningrádban (ma Szentpétervár) született Galpern főhadnagy már 1939 óta szolgált a Vörös Hadseregben. Anyja és két testvére Leningrád blokádja során halt éhen, egy húga élte csak túl a város blokádját. A harckocsi egyetlen túlélője Vaszilij Jakovlevics Fedorcev gárda-őrmester, lövegkezelő volt.

Ezeket az adatokat ma már bárki megtudhatja, mivel a Vörös Hadsereg hadműveleti irata és veszteségi adatbázisa az internetről is elérhető. Ez az iratbőség egyrészt lehetővé teszi a „másik oldal” azaz a német és magyar visszaemlékezők állításainak ellenőrzését, másrészt viszont ez is számos forráselemzési kérdést vet fel.

Galpern és bajtársai halálról ugyanis nincsenek „politikamentes”, azaz minden további nélkül a teljes valóságot reprezentáló források. Az esetről kitüntetési felterjesztési javaslata, valamint az egység hadinaplója számol be. Ezek szerint „engedélyt kapott az ezred parancsnokától, a századjával megelőzte a gyalogságot, lerohanta az ellenség kis védekező csapatát Budakeszitől északra és belerohant a trén oszlopba, lánctalpakkal taposva és ágyúkból és géppuskákból pusztítva azt. Megsemmisítve az oszlopot és a sikert folytatni kívánva Galpern elvtárs 21:00-kor [magyar idő szerint 19:00-kor] behatolt Budapest város nyugati peremére (Buda) és gyorsan kezdett mozogni a város belseje felé. Őt az ezred más harckocsija követte. Beleélve magát a harcba, Galpern elvtárs harckocsijával leszakadt más harckocsikról, kiugrott az egyik városi térre, ahol az ellenség néhány légvédelmi ütege állt. Nem sokat gondolkodva rávetette magát rájuk, lánctalpakkal taposva és ágyúból és géppuskából tüzelve rájuk. Ebben az egyenlőtlen harcban a harckocsiját felgyújtották. Galpern elvtárs sebesülten folytatta a tüzet az ellenségre az égő harckocsiból, és csak akkor, amikor a láng már teljesen beborította a harckocsit, megfogta a sebesült torony parancsnokát és kiugrott a harckocsiból. A németek rávetették magukat a bátor harckocsizóra, de Galpern elvtárs támogatva sebesült társát vérezve, pisztolyból kezdte a támadó németeket lőni, és még 8 németet ölt meg. Amikor a maradék harckocsi odaért, akkorra Galpern elvtársat már megölték, aki így végsőkig teljesítette kötelességét a Hazájával és Szovjet Kormánnyal szemben. Ezért a bátor tettért a harckocsi személyzete magas állami kitüntetésekben részesült, Galpern elvtársat Szovjetunió Hőse magas kitüntetésben részesítették.”

Megemlítendő, hogy az 1945. március 24-én adományozott „Szovjetunió Hőse” kitüntetés a legmagasabb elismerés volt, amit adományozni lehet (Galpern emellett még a Lenin-rendet is megkapta ugyanazért a tettéért). A főhadnagy önfeláldozása nem vita tárgya, de az biztos, hogy ilyen katonai teljesítményekért önmagában nem adtak volna ilyen magas kitüntetéseket (a Szovjetunió Hősének német megfelelője kb. a Vaskereszt Lovagkeresztje, magyar megfelelője a Tiszti Arany Vitézségi Érem lehetne). Budapesten belüli tettekért összesen 30 Szovjetunió Hőse adományozásra került sor. Galpern esetében minden bizonnyal az döntött, hogy tényleg ő volt az első olyan szovjet tiszt, aki harckocsival bejutott a budai oldal belső kerületeibe, és ott életét is vesztette – másrészt viszont az egyes parancsnokságok saját fontosságukat is illusztrálni tudták azzal, hogy minél több kitüntetési felterjesztést adnak be. Budapest esetében a pesti oldalt ostromló 2. és a budai oldalra támadó 3. Ukrán Front közöti ádáz konkurenciaharc több más esetben is sajátos kitüntetésesővel járt: a katonailag teljesen értelmetlen ercsi melletti folyamátkelésért például nem kevesebb mint 115 Szovjetunió Hőse adományozásra került sor.

Galpern emlékét Oroszországban kiemelten ápolták és ápolják a mai napig. A 280. számú Lermontov iskolában névre szóló iskolapadja és emléktáblája is van. Galpernről később a szocialista Magyarországon a Bokányi Dezső Iskola egyik úttörőraját nevezték el. Először a lipótmezei Elmegyógyintézet parkjában temették el, sírja ma a kerepesi temetőben található.

A nyilasok karácsonykor is gyilkoltak

A 17 éves Rácz Judit szerencséjére aznap a Hűvösvölgyi út 177. még kiesett a szovjet csapatok akciórádiuszából. Saját családjának készített visszaemlékezésében így örökítette meg a karácsonyi eseményeket.

„Anyám gyújtotta meg a gyertyákat, miután ellenőrizte, hogy helyén van-e a vödör. A vödör elengedhetetlen kelléke a Karácsony estéknek, miután egyszer kigyulladt a fa és nagyon nehezen lehetett eloltani. Az egyre hangosabban dörgő ágyúszó közepette énekeljük el a mennyből az angyalt. Ilka nagyanyám szokása szerint büszkén ereszti ki a hangját, az idős, német házaspár, aki pár hete bujkál nálunk, zavartan hallgat, de Ica már titokban megtanulta, és Imre kedvéért énekli. Van valami hősies elszántság ünnepelni akarásunkban, úgy érezzük, minket ettől nem riaszthat holmi ágyúdörgés, vagy közeledő orosz csapatok. Éneklés után sor kerül az ajándékok megtekintésére. Boldogan pillantom meg a karácsonyfa alatt azt a művészeti könyvet, amire rettenetesen vágytam, de nem is reméltem, hogy megkapom, mert igen-igen drága volt. Kétezer év festészete a címe. Pár nap múlva az oroszok telefirkálják, mint kiderül – trágárságokkal.“

Ernst Schweizer főhadnagy, a német 13. páncéloshadosztály hadinaplót vezető tisztje szerencsésnek mondhatta magát, mert nem kellett az első vonalban harcolnia. Ennek ellenére neki sem volt könnyű a nap: „Mikor világossá vált a hadosztálytörzsben, hogy az oroszok elkerülhetetlenül körülzárnak, olyan lelkiállapot vett rajtam erőt, mint amikor először kerültem tűzvonalba. A bajtársakon is megfigyelhettem, hogy alig ment le falat a torkukon ezen a karácsony estén. Egyik cigarettáról a másikra gyújtottak, és azon töprengtek, hogyan kerülhetnék el a sorsot, amely ránk várt. Szerencsére az egymást követő jelentések és parancsok elég dolgot adtak, és elterelték a figyelmünket. Éjfél előtt [Gerhard Schmidhuber] vezérőrnagy kéretett a szobájába rövid karácsonyi megemlékezésre. Likőrös készletéből ittunk és lélekben megerősödtünk ennek a tisztnek a tartásától. Hajnali négy felé kapom a jelentést, hogy a Pomázon és a Pilisen keresztül vezető utat is elvágták. Hamarosan bizonysággá válik, hogy a koraesti órákban elindult, kijutni próbálkozó konvojunk nagy részét kaotikus körülmények között beérték az oroszok.“

Az ekkor még csak lapkiadóként, de 1951 után régészként is komoly hírnévre szert tevő, meglehetősen nagyvilági életű (és nem mellesleg az antifasiszta ellenállást segítő) Zolnay László nem sokkal éjfél előtt próbált meg visszatérni a belvárosból a Pasaréten lévő Cirok utcai villájába.

„Gyalog próbáltam nekivágni az Olasz [ma Szilágyi Erzsébet] fasornak. A járda és az úttest teljes szélességében hömpölygött a katonai alakulatok, járművek tömege, a menekülő, túlnyomóan gyalogos, batyuikkal megrakott budakeszi sváb parasztok hordáival [sic!] együtt. Szinte lehetetlen volt e mindent betöltő áradattal szemben rést találnom és előrehaladnom. A menekülő tömeg riadt ordítozásait a Szépilona irányából egyre erősödő fegyverropogás, időnkénti robbanások kísérőmuzsikája tette hangulatosabbá. Megkíséreltem a Városmajor felé letérni és így előbbre jutni, de itt is hömpölyögtek befelé a menekülők légiói.

Erre az egyik mellékutcában – az Ezredes utcában – áttörtem magam, s kezemben pisztollyal előrehaladtam (…) Alighogy elértem a Marczibányi teret, reflektorfény csapott szemembe: meg kellett állnom. Ekkor láttam, hogy a tér tele van várakozó katonai alakulatokkal. Szerencsére egy magyar tiszt vont kérdőre: mondtam, hogy a Pasarétre mennék karácsonyra, de nem találok utat. Nem igazoltatott. De azt mondta, ha őneki nem kellene is utamat állnia, akkor is lehetetlennek tartja, hogy átjussak. Mert az oroszok már a Pasaréti téren vannak, s valamelyik harcoló fél biztosan lelő a sötétben.”

Ami Zolnaynak csak véletlen lehetőség volt, az másoknak kegyetlen realitás. A Munkácsy Mihály utcai zsidó gyerekotthon lakóit gondozóikkal együtt már reggel átvitték a budai oldalon a Radetzky-laktanya udvarára, ahol órákon át géppuskák csöveivel kellett szembenézniük. Az érintettek szerencséjére a nyilasok a gyilkosságot a kialakult káoszban elhalasztották, és a csoportot a VII. kerületi gettóba hurcolták.

Kun András minorita szerzetes nyilas csoportja azonban aznap is több gyilkosságot követett el a XII. kerületben a nyilasházként elhíresült Városmajor utca 37. számú épületben. Ezt a történetet Zoltán Gábor az Orgia és az Ólomszív című művében dolgozta fel. A csodával határos módon megmenekült Guzmits Józsefné így emlékezett vissza erre egy évvel később a népbíróság előtt:

„December 24-én pánikszerű kapkodás, telefonálás és idegesség uralkodott. Akkor törtek be az oroszok Budára. (...) Mind a nyolcunknak azt parancsolták, hogy jöjjünk ki a fürdőszobából, és a mellette levő szobába tereltek. Köztünk volt Hutirayné és kilenc éves kisfia is. Kettesével vittek ki bennünket az udvarra, ahol egy nagy gödör tátongott. Előttem, amennyire visszaemlékezni tudok, egy negyedórával vitték ki. Amikor engem utoljára a nyolc közül kivittek, könyörögni kezdtem a nyilas karszalagos rendőrnek, hogy ne bántson. Ne beszélj annyit, mondta, és néhány lépésről fejbelőtt. A golyó szerencsére lejjebb csúszott, és a bal fül alatt ment be a számon keresztül, és a jobboldali állkapocsnál távozott. Amikor a gödörbe belezuhantam, nem vesztettem el az eszméletemet, és ott az életösztöntől hajtva, négykézláb mászni kezdtem. Ekkor akadtam rá Hutirayné arcra borult holttestére. Mindegyiket más lőtte [le]. Bizonyos vagyok abban, hogy Hutirayné gyerekével együtt meghalt.”

A Vlagyimir Galpernre és a szovjet egységekre vonatkozó adatokért Andrej Ogoljuknak és Ványai Mártonnak mondok köszönetet