„Ott állt előttünk a géppisztollyal, és elkezdte számolni a tárban a golyókat” – háborús karácsony 80 évvel ezelőtt
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. december 26-án a budai oldalon a szovjet egységek elfoglalták Csobánkát, Pomázt, és Szentendrénél elérték a Dunát. Budapest bekerítése befejeződött.
A bécsi úton az oroszok az óbudai új köztemetőig jutnak, Pasaréten a front a szépilonai kereszteződésnél áll. Pest keleti szélén fokozódik a szovjet csapatok nyomása a Dunakeszi, Fót, Mogyoród, Pécel, Maglód, Vecsés, Gyál, Dunaharaszti mentén húzódó Attila-vonal külső védőövére; a német és magyar csapatok megkezdik hetekig tartó hátrálásukat a Dunáig. Aknavetők tüze zúdul az esőtől felázott városszéli állásokra és a külső kerületek házaira.
A „Budapest erődöt” a fegyveres SS, a Wehrmacht és a magyar honvédség egységeinek mindenáron tartania kellett. A főváros „nyílt várossá” nyilvánítását – mint ahogy arra Párizs és Róma esetében sor került – a német hadvezetés már korábban elvetette, és ehhez áldását adta a Szálasi-kormány is.
Sorakozó sáncásásra a Vérmező sarkán
Csécsy Imre (1893-1961) polgári demokrata politikus, a Pauler Imre utca 19-ben a nyilas hatóságok uralma alatt aznap a következő élményeit vetette papírra:
„Fél háromkor házi riadó. Egy rendőr ordítja az udvaron, hogy minden férfi és nő, tizennégytől hatvan éves korig azonnal sorakozzék sáncásásra a Vérmező sarkán. Mindnyájan készülődünk, Miklóst és Lászlót elbújtatjuk. Gaálnét, akinek reumás a karja, a rendőr megfenyegeti, ha nem megy, agyonlövik.
Öt perc múlva új rendelkezés: csak a férfiak mennek.
Két perc múlva: csak férfiak, és csak tizennyolctól ötvenig. Tehát én is itthon maradok.
Újabb két perc: férfiak tizennyolctól hatvanig. Megint készülődöm.
Újabb utasítás: nem, mégis csak ötvenig. Erre már lefekszem aludni. Folyton dörögnek az ágyúk, de azért jól alszom vagy másfél órát. Fél öt tájban ébredek föl, mindjárt utána megint egy erős dörrenés, megint valahol közel csapott be valami. – Megtudom, hogy mégis hatvanéves korig hívták be a férfiakat.
Fél hat: teljes csönd.”
Minden átmenet nélkül belelőtt a plafonba
Kócsy Erzsébet zongoratanárnő aznap feszült pillanatokat élt át. „Este nagyon sok katona jön szobánkba, csupa eddig nem látott arc, harmonikást hoznak, körben letelepednek és elkezdenek muzsikálni, énekelni. Közben ki-be járnak, rettentő nagy a zaj, egy vékony magas fekete minden átmenet nélkül belelő a plafonba, nem tudom mi célból. Közben szól a harmonikák tömege. Mi mind egy halomban ülünk a sezlonyon hangtalanul és nézzük ezt a különös képet.
Egyikük a zongorámhoz lép és kérdezi: »Tudok-e rajta játszani?« Anyám nagyon ideges lesz. »Oda ne menj« – mondja. De én odalépek és eljátszom azt a dalt, amit ők énekeltek és harmonikáztak. Érzem ebben a pillanatban, hogy föléjük kerekedtem. Elragadtatva veregetik a vállam és én zongorázom tovább. A szoba zsúfolásig tele, rettentő a zaj, ének, furcsa arcok, mintha nem is a mi házunkban volna mindez, mintha csak álmodnánk az egészet. Anyám megszólal: »Tulajdonképp olyan az egész mint egy film, mint egy egzotikus film. Micsoda furcsa arcok, furcsa emberek«.”
Kócsy ettől kezdve hat héten át azzal mentette meg a vele együtt élőket a legrosszabbtól, hogy amint szovjet katona lépett be a házba zongorájához ült és játszani kezdett. Ez az időszak egészen március közepéig tartott.
„Ruszki szoldát hütty”
Rácz Judit előző délelőtt tért vissza a pincéből a lakásba. „Ezt az első éjszakát és a rákövetkező vagy negyven éjszakát a sarokban álló mosdó alatt töltöm. A mosdó alatti szifonnak nevezett fém kosár minden alkalommal amikor megfordulok belevág a vesémbe. Akkor arról álmodozom, hogy ha gazdag leszek és lesz egy ágyam, csináltatok a fölötte lévő mennyezetre egy szifont és az NEM fog belelógni a vesémbe, én meg nevetve, gúnyosan nézek rá fel. Néha még ma is ha felfelé nézek esténként, úgy érzem, hogy elkelne ott egy szifon. Mellettem éjjelente Ica alszik, utána Imre következik, hármunknak kb. 1 méternyi hely jut.
A díványon Ika nagyanyámmal testvérem alszik, saját külön fekvőhelye csak Papinak [Judit másik, felvidéki magyarként szlovákul és oroszul is tudó nagyanyja] van, de neki aztán igazán kell, a mi biztonságunk és talán az életünk függ tőle, amikor oda hívja a szobába a fegyverrel berontó, ordibáló csapkodó oroszt és elmondja neki, hogy ő is orosz, rámosolyog, megfogja a kezét, maga mellé ülteti és elmondja neki, hogy ő is orosz, kicsit mi is azok vagyunk, ne bántsanak minket. Csodálatos eredményeket ér el: a katona megszelídül, fényképeket vesz elő, megkérdezi, hogy mire van szüksége a ruszki babuskának.
A »ruszki babuska« híre hamar terjed. Van katona, akinek semmi dolga, de bejön vizitbe, hogy lásson egy elkerült honfitársat, aki szegény boldog, hogy végre annyi év után megint oroszul beszélhet. Papi egy nap és két éjszakán keresztül szinte megállás nélkül beszél, annyit, hogy a harmadik reggelre teljesen bereked, suttogni is alig képes. […] A második éjszakán kissé idegesítő, hogy állandóan belökik a betámasztott bejárati ajtót. Ilyenkor Mariska kimegy, ő szintén a mi szobánkban alszik, ujjával jobbra bök és annyit mond: »ruszki szoldát hütty«.
Van amikor bejön neki a »hütty«, de egyes elszánt vitéz csak félretolja és bejön a házba. Éjféltájban Papi kinéz magának egy békés, nagydarab idősebb katonát és megkéri, maradjon náluk az éjszaka további részében, aludjon ott. Nosza Vaszilijnak pokróccal ágyat csinálunk, fekvőhelyet szorítunk és ő ott horkol békésen reggelig, aztán elköszön és kilép életünkből. Ha közben betéved egy-egy harcostárs, akkor kiszól valamit, hogy telt ház van, vagy hasonlót, mire a betolakodni akaró távozik.”
Tizenhárom évesen akkor éreztem először halálfélelmet
Gyenes Judith, Maléter Pál későbbi felesége a pesti oldalon, a József utcában élte át a szovjet csapatok bevonulását. Ugyan ez csak január 17-én történt, az ügynek mégis volt karácsonyi vonatkozása. Nem is akármilyen.
„Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a pincéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek.
A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe. Betelepítettek egy tábori telefonállomást, mindig ült mellette egy ruszki, időnként fölvette és nagyokat ordított. Aztán egy vödörben piros színű vodkát hoztak, és agitálták a társaságot, hogy mindenki igyon. Még az én bögrémbe is öntöttek. Kérdeztem a papámat, mit csináljak vele. Öntsem a fűrészporba válaszolta. Lenn ültünk a matracon, nem volt nehéz beleeregetni.
Az egyik orosz talált egy lemezjátszót, azonban csak egyetlen lemezt lelt hozzá. Ezen karácsonyi dalok voltak, állandóan ezt rakták fel szünet nélkül. Legalább tízszer ment már le a »mennyből az angyal« amikor egyszer csak elkezdtek ordítani velünk és mindenkit falhoz állítottak. Közben pedig ment a lemezjátszón tovább a karácsonyi ének.
Bogdán bácsi értett oroszul, és hallotta, hogy az oroszok arról beszélgetnek, meghalt négy tisztjük, ezért felgyújtják a pincét. Aztán azt mondták, hogy az mégsem jó, mert sokáig tart, amíg leég, inkább vizet engednek be, és mi megfulladunk, mint a patkányok, de kiderült, hogy nincs víz. Aztán kitalálták, hogy gépfegyvert állítanak a pincelejáratba, belőnek a pincébe, és mi ottmaradunk. Nem tudom, hogy miért vetették el ezt az ötletet, de óriási vigalom támadt köztük, amikor rájöttek, a legegyszerűbb, ha egyenként lelőnek minket.
Na de ki lőjön? A telefon mellett akkor éppen egy fiatal katona ült, mondták neki, lőjön ő, de nem akart. Közben újra és újra felrakták a karácsonyi lemezt, azóta nem bírom hallgatni a »mennyből az angyalt«. Minket sorba állítottak, én voltam az utolsó. A végén ez a fiatal orosz összeszedte magát, ott állt előttünk a géppisztollyal, és elkezdte számolni a tárban a golyókat.
Ekkor a papám – ugye, a petróleumlámpa fénye csak bizonyos határig világít, én kiestem a fényből, papám se nagyon látszott már – odaszólt nekem: indulj el a vészátjáró felé! Én, mint a pillangó, lábujjhegyen elindultam, át is bújtam, és hallottam, hogy a papám óvakodva lépdel utánam. Átjutottunk a szomszéd ház pincéjébe, és elmondtuk, mi elől menekülünk. Menjünk onnan, mondták, mert rájuk hozzuk a bajt. Csalódottan jöttünk ki onnan.
Egy másik pincerészben, valahol hátul, a sötétben megálltunk és füleltünk. A papám fölfedezett egy vízaknát, és azt mondta, ha valaki közeledik, menjek le oda. Félhangosan mormoltam a Most segíts meg Máriát, közben füleltünk, jön-e valaki. Egy órányi dekkolás után visszamentünk a pincénkbe. Minden magyar társunk ott volt, de ruszki egy sem.
Elmondták, hogy az oroszok közben parancsot kaptak, és tovább kellett menniük. A magyarok nyakába borultak, csókolták őket, mondták, hogy vojna kaput meg a magyarszki jó barát. Ez az orosz! De ki tudta, hogy így fog végződni? Hogy mit jelent az, hogy a nőknek félni kell, akkor tudtam meg, amikor jött a hír, a szomszéd házban megbecstelenítettek egy kilencéves kislányt és egy nyolcvanéves nagymamát. Akkor a felnőttek elmondták, hogy mit jelent mindez, mitől kell félni. És féltem is eléggé.”
Ő és mindazok, akik Budapesten élték át 1944 karácsonyát, soha nem feledték el az akkor tapasztaltakat.
A nyolcvan évvel ezelőtti háborús karácsonyról szóló sorozatunk korábbi részei:
- 1944. december 24. – „Itt vannak az oroszok, már el is vették az órámat”
- 1944. december 25. – „Fejünk felett először betörik a ház kapuját, lövések dörrennek”
