Bomba robban az ember agyában, és még csak nem is ez a lényeg

„A normális emberek azt mondják, el sem tudják képzelni, hogyan érezhetnék magukat annyira rosszul, hogy tényleg meg akarjanak halni.

Meg sem próbálom elmagyarázni nekik, hogy nem arról van szó, hogy az ember meg akar halni. Hanem arról, hogy nem is kellene életben lennie, hogy olyan fáradtságot érez, hogy szétporladnak a csontjai, olyan fáradtságot, ami tele van rettegéssel. Az élet természetellenessége az, amivel előbb-utóbb kezdeni kell valamit” – nem emlékszem, hogy Slyvia Plath és Michel Houellebecq szövegein kívül éreztem-e már azt, amit most: hogy az író tökéletesen ismeri és érti a depressziót.

A kiábrándult értelmiségiként mémmé vált francia, Houellebecq persze kicsit más, ő nem igazán szorul definíciós kísérletekre, egyszerűen még a kötőszavaiból is depresszió árad, de a Bánat és öröm nem is új Az üvegbura. Mert

van ebben a könyvben valami, ami a mély depresszióban amúgy nincs: remény. És helyenként még humor is.

A Bánat és öröm főszereplő-elbeszélője Martha, egy negyven körüli nő, aki többször érzi magát nyomorultul, mint amennyiszer éppen nem, függetlenül attól, hogy épp Párizsban él-e egy baráti szívességként csak úgy rendelkezésére bocsátott lakásban, egyedül és felelősség nélkül, vagy a szülői házban húzza meg magát túlkoros gyerekként, esetleg a meseszerűen jó férjét tudja az oldalán egy prémiumkategóriás, kertvárosi házban. „Ha az ember szomorú, az olyan, mint amikor vicces gasztrorovatot vezet – bárhol lehet csinálni” – jegyzi meg könnyeden Martha.

Ez a „szomorúság” mutatkozik meg nagyon szépen és már kicsit sem könnyeden, amikor az elbeszélő kis unokaöccse bevallja, hogy azért kell szorongatnia mindig az alvórongyát a kezében, hogy el ne süllyedjen, és erre Martha azt válaszolja: tudja, milyen érzés, amikor az ember próbál nem elsüllyedni. Egy másik helyen pedig sajátos humorral: Martha azt fejtegeti, hogy a salakhányónál el sem tud képzelni jobb példát a tárgyi megfelelésnek nevezett költői eszközre: „ha az ember salakhányót mond, akkor nem kell leírnia, hogy beteges, egzisztenciális reményvesztettség.”

Az ausztrál származású Meg Masonnak, aki újságíróként írt többek közt a New Yorkerbe, a Timesba, a Financial Timesba és a Vogue-ba, a Bánat és öröm a harmadik regénye, de az első olyan, ami magyarul is olvasható. A könyv, amely Ausztráliában 2020-ban, az Egyesült Államokban 2022-ben jelent meg, meglehetősen sikeres, megérdemelten nagyon jó kritikákat kapott.

Hogy pontosan mi okozza és magyarázza Martha nyomorultságát, arra az egyszerűbb válasz, hogy egy mentális betegség, mégpedig egy örökletes betegség, amelynek a diagnózisát az események egy pontján megkapja a főszereplő. Mason viszont egy szokatlan írói húzással nem nevezi meg ezt a mentális betegséget. Mintha egy hallgatott történetben kisípolnák magát a szót, a nyomtatott szöveg két egyenes vonallal, két gondolatjellel helyettesíti a diagnózist minden előfordulásnál.

Nyilván a legtöbb olvasó nem bírja ki, hogy ne kezdje ezekre a helyekre bepasszintani azt a mentális betegséget, amire a tünetek és jellegzetességek alapján tippel. A neten szétnézve láttam az ötletek között a skizofréniát, ami mellett a legerősebb érv az, hogy a regény szerint nagyon súlyos stigma társul hozzá. De míg Magyarországra szerintem például pont stimmel az, hogy a skizofrénia a leginkább stigmatizált mentális betegség, abban már nem vagyok biztos, hogy Ausztráliában nincs vele versenyben a – nálunk kevésbé ismert – bipoláris zavar, régebbi nevén mániás depresszió.

Az én megfejtésem – sok más olvasóhoz hasonlóan – ugyanis az utóbbi, annak is a második típusa, amelyben a vissza-visszatérő depressziós állapotok a meghatározóak, és az ellenpólus, a túlpörgött, sokszor önveszélyes mánia helyett csak annak enyhébb, külső szemlélőnek nem is mindig feltűnő formája, az úgynevezett hipománia jelenik meg. Illik ebbe a képbe az örökölhetőség meg a kezdődés ideje: a regény alapmondata szerint Marthának 17 éves „bomba robbant” az agyában. És szerintem a bipolaritásra, a két pólusra utal a Bánat és öröm cím is.

Vagy éppen ez a részlet:

„Csak az arányok változtak: szar volt, aztán teljesen rendben, vakáció, egy csöpögő csap, új ágynemű, boldog születésnapot, kilenc és három között jön a szerelő, berepült egy madár az ablakon, meg akarok halni, légyszi, nem kapok levegőt, egy ebédmeghívás, szeretlek, nem bírom tovább”.

De Mason nyilván nem véletlenül hagyta üresen a betegség pontos nevének a helyét. Ki akarhatta tágítani a kört, hogy a regényben ne csak a bipoláris emberek és az ő szeretteik ismerjenek magukra, hanem mindenkinek mondjon valamit, akik valamilyen mentális zavarral küzdenek, sőt, tovább megyek: mindenkinek, aki saját maga – mentális betegség nélkül – csak egyszerűen szenved valamitől, és akinek a környezetében van valaki fontos, aki szenved.

Szándékosan emlegetem kitartóan a környezetet: a Bánat és öröm egy pontján egyértelművé válik, hogy nem annyira Martha, hanem inkább a legszorosabb emberi kapcsolatok regénye, a férj-feleség, szülő-gyerek, testvér-testvér viszonyé. A megismerésről, a jobbá válás akarásáról, a megbocsátásról és arról is szól például, hogy milyen iszonyú magányosnak tudja érezni magát a depressziós ember. Hogy Martha csak annyit tud kérdezni a férjétől, viccel-e, amikor a férfi kijelenti, hogy „attól, hogy az ember depressziós, nem akar igából meghalni”. Martha, ahogy itt mondja is, egyfolytában ezt érzi.

Anélkül, hogy elspoilerezném a regényt: Martha megbízhatatlan elbeszélőnek bizonyul, és a szöveg többször kényszeríti az olvasót perspektívaváltásra, a korábban olvasottak újragondolására. Ebből a szempontból meglepően hatékony tükörként is funkcionál: elég szépen megmutatja, hogy az ember mit hisz el a legkönnyebben, mennyire könnyen veszi meg a sötétszürke valóságot és mennyire könnyen a derengő halványrózsaszínt.

És amit ezek a különböző fényviszonyok többé-kevésbé megvilágítanak, az nem maga Martha és az ő – amúgy lényegében tényleg állandóan fennálló – mentális problémája, hanem a kapcsolatai. Nem szívesen dobálózom idézetekkel, de van egy híres mondat, ami – szerintem teljesen egyértelműen – lehetne akár a Bánat és öröm mottója is. Popper Péteré, és úgy szól: kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk.

Meg Mason: Bánat és öröm
Fordította: Endreffy Kata
21. Század Kiadó
5990 forint