Amíg Hézag életben volt, egész jókat tudtunk beszélgetni. „Elronthatta a gyomrát, két napja fosik. Ebben az esős időben semmi kedve sincs kimenni. Ma megkergette a szomszéd macskáját, majdnem el is kapta.” De amióta apám megkért, vigyem el én elaltatni, döcögve keressük a szavakat a Messenger-hívások során. Az időjárás szidásával egész jól telnek a percek. Azt, hogy hogyan aludt, nem mindig merem megkérdezni, mert alapvetően egész éjjel csak forgolódik – bár eddig akárhányszor nála aludtam, mindig végighorkolta az éjszakát –, de ha jobb kedve van, azért elismeri, hogy éjfél előtt vagy pont mielőtt megszólalt volna az ébresztőóra, valamicskét aludt. Viszont ha nyűgösebb az átlagnál, akkor csak annyit mond:
– Szarul, fiam, ahogy szoktam.
Szívesen megkérdezném, hogy hiányzik-e neki Hézag, de inkább leharapom a nyelvem, mint hogy apám érzéseit firtassam. Egy ideig még gondolkodtam azon, hogy megpróbálok örökbe fogadni egy új kutyát. Majd azt hazudom a menhelyen, a kutya az enyém lesz, mivel hatvan év fölöttieknek már nem adnak ki még egy végelgyengüléses ebet sem. Viszont apám kategorikusan kijelentette, neki többé se kutya, se macska, de még egy aranyhal sem kell, ezért elengedtem ezt az ötletet.
Amíg anyám élt, vele legalább még hosszasan tudtunk beszélgetni arról, hogy ki mit főz. A beszélgetések apámmal azóta pedig igazán kínosak, mióta a Facebook-algoritmus egyre agresszívebben bombáz minket mindenféle hirdetéssel, amelyekre apám rendszerint rá is kattint. Az a havi egy találkozó pedig, amikor hazautazom Brüsszelből, általában azzal telik, hogy a különféle értesítéseket blokkolom, és leiratkozom a mindenféle hírlevélről, amik miatt nagyjából percenként pittyen apám telefonja. A keresési előzményeket sose nyitom meg, isten őrizz, hogy megtudjam, apám milyen pornót néz.
A múltkor bejelölte valaki, de véletlenül törölte az illetőt, és kérte, keressem meg, mert úgy emlékszik, egy régi vadásztársa volt az, de már nem emlékszik a vezetéknevére, csak arra, hogy Pistának hívják. Mondtam, hogy ez így nehéz lesz, de azért megpróbálom. A hírfolyama a következő hirdetésekkel volt tele: egy magyar zászlón Comic Sans betűtípussal szedett felirat: „Hányba kerül valójában a hallókészülék? Írja be kommentbe az életkorát és megtudja!”
A szomszédunk cigányos vicce után egy fotó Szinetár Dóráról, felette a bejegyzés: „12 éve vagyok együtt Zalánnal, de most szeretném mindenkivel tudatni azt, hogy sajnos… BŐVEBBEN LENT”
A meg6o.info oldalon egy nő feneke látható leginkább. Nem is akartam megérteni, miként kötődik hozzá a leírás: „A boltos azt mondta a feleségemnek, hogy nem elég »csinos« ahhoz, hogy az ő üzletében dolgozzon – néhány nappal később visszatértem a tökéletes bosszúért. A kedvenc feleségem, Emma úgy döntött, hogy kipróbálja magát a kiskereskedelemben… Ez egy édes bosszú története! Tudjon meg többet a megjegyzésekben!” Aztán a vizsla fajtamentés oldalán egy tucatnyi kis vizsla. Örökbefogadható mind. Én hülye elkezdtem a kommenteket is olvasni, de Karikó Katalin képe és a következő felirat elvonta a figyelmem: „Csak csináld azt, amit én, ne várd meg, amíg sztrókod lesz!” Mire épp felröhögtem volna, apám felhangosította a TV2 hatórai híreit. 47-es hangerőre.
Arra a tévét is túlharsogó kérdésemre, miszerint nem kéne-e betenni a hallókészülékét, csak legyintett. Kimentem a konyhába, elmosogattam, pakolgattam, bár hetente egyszer jár egy takarítónő apámhoz, mindig van mit letörölni, elpakolni. Apám szobájában az éjjeliszekrényen altatók, reuma elleni krémek, zseblámpa, egy kis bicska, kivágott kuponok, egy üres vizespohár hevert. A múltkor hozott szúdokuújságok érintetlenül lapultak a fiókban, holott régebben két-három újságot is elfogyasztott egy hónap alatt. A cuccokat rendezgetve az újságok közül egy régi fotónk hullt a földre. A nyolcvanas évek közepén, egy farsangi bulin készült, talán a külkeres haverjaik szervezték. Anyám mint Piroska fehér harisnyában. Bár Piroska én akartam lenni, apám azt mondta, a farkas sokkal erősebb a kis félős kislánynál. Ráadásul azt a kikészített farkasbőrt adta rám, amelyet még nagytatával együtt lőttek Erdélyben. Nem ellenkezhettem, pedig akkor már olyan tizenkét éves lehettem. De az is lehet, hogy tényleg elhittem, hogy farkasnak lenni menőbb, mint Piroskának. Apám pedig mi más lehetett volna: vadász. El is felejtettem, hogy tud ilyen teli szájjal nevetni. Az ágy fölött álló összes trófea és a szekrény tetején feszítő kitömött fácán mintha mind engem nézne. Elhalkul a tévé, gyorsan vissza is dugom a fotót a helyére.
Egy hét múlva apám épp a szerda reggeli meeting közepén hív. Kikéredzkedem, hiszen tudja ő is a szabályt: délelőtt csak fontos ügyekben kereshet. Hallom a hangján, hogy nagyon zaklatott. Majdnem elütötte a mentő, mert nem hallotta, hogy jön, ő pedig elindult a piroson, mert már közel harminc éve ennél a lámpánál a forgalom megindulásáig legalább még húsz másodpercnyi luft van hátra, minek annyit várni, de jött az a rohadt mentő.
Próbálom nem leszidni, és csak azt kérdezem, miért nem tette be a hallókészüléket. Nem érti, mit mondok. Ordítom újra:
– Miért nem tetted be azt a kurva hallókészüléket?
Megint nem hallja, ezért áttérünk a csetre. Én írok, ő szóban válaszol.
A múltkor véletlenül rálépett, azóta meg úgy recseg és ropog, hogy képtelenség a fülébe tenni.
– És ezt miért nem mondtad most, hogy otthon voltam? – Nincs válasz, csak egy vállrándítás. – Nem akartam a terhedre lenni – böki ki végül.
Erre nem tudok mit felelni. Hosszasan nézem magamat a képernyőn, ahogy vélhetően apám is inkább saját magát nézi, mint engem. Legközelebb, mikor hazamegyek, elmegyünk a hallókészülékeshez, zárom le a beszélgetést.
Munka után bemegyek a Szent Mihály-katedrálisba, és gyertyát gyújtok Szent Gudula, az egyedülálló nők védőszentjének szobra előtt. Nem azért könyörgöm, hogy legyen pasim, nem is azért, hogy gyerekem. Azért imádkozom, hogy apám ne ilyen gyorsan zuhanjon vissza a gyermekkorba. Ha már se anyám mellett nem bírt felnőni, sem az apává válásakor, sem nagytata halálakor, legalább nekem ne kelljen őt megszülnöm. Legalább még most lehessen pár nyugodt évem, amikor végre már nem hagyom, hogy bántsanak a pszichopata férfiak, a nőgyűlölő főnököm, egy ország neurózisa. Belgiumig futottam, hogy végre békén hagyjanak, de már itt is utolérnek. Legalább most legyen végre pár év szabadságom. Legalább még most ne kelljen szar embernek éreznem magam azért, mert nem veszem magamhoz apámat.
*
Szerencsére a készülék meghibásodása miatt nem kell telefonon beszélnünk három hétig, csak csetelünk. Apám többnyire DIY és mindenféle mesterséges intelligencia által generált képet és videót küldözget. Szívecskézem őket, mi mást tehetnék, és néha én is küldök neki pár vizslás videót.
A város egyetlen hallókészülékes üzletében sor fogad, négyen vannak előttünk, holott telefonon előre egyeztettem az időpontot. Kicsit várni kell, mondja az asszisztens, és leültet minket a sarokban lévő két szabad székre. Az üzlet kirakatán és a benti plakátokon is hallókészülékes emberek vigyorognak. Vajon mitől ilyen vidámak a nagyothallók?
Apám még le sem veti a kabátját, máris előkapja a mobilját. Kicsit görgeti a hírfolyamot, mire ordítva megszólal a Lambada. Kikapom a kezéből a telefont, és nagyot sóhajtva lehalkítom a videók hangját. Kissé durcásan veszi vissza a készüléket. Néma csendben folytatja a nyomkodást. Egy idő után elém tol egy videót, amin egy nő különféle állatokká változik át. Az átalakulások között pedig amerikai tehetségkutató műsorok zsűritagjainak ámuldozó fejét láthatjuk.
– Szerinted hogy csinálja? – kérdezi. – Látod, még galambbá is át tud alakulni.
Elgondolkozom azon, hogy vajon most van-e itt az ideje annak, hogy felvilágosítsam apámat az AI-ról. Hogy idővel egyre több videó lesz majd az 1600-as évekből, félig hal, félig ember testű nőkről vagy épp Whitney Houston és Taylor Swift új, közös slágeréről. Hogy most kezdjünk-e beszélgetni olyan filozófiai kérdésekről, hogy mi is a valóság.
A múltkor banki adathalászok hívták föl, de szerencsére nem találta meg az olvasószemüvegét, ezért nem tudta nekik bediktálni az adatait. Ezt követően volt egy komolyabb beszélgetésünk arról, hogy senkinek, nekem se diktálja le mobilban a bankkártyaadatait.
– Apa, szerinted mi az igazi?
– Az aranyerem igazi – mondja mosolyogva, amire én is elröhögöm magam.
– Most gondolj már bele, hogyan lehetne valaki emberből madár?
– Hát a David Copperfield is eltüntetett egy Harley-t.
– David Copperfield egy illuzionista volt – próbálok suttogva apám fülébe ordítani.
– Dehát olyan szép ez a videó, csak azért mutattam.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre épp ekkor szólít minket az asszisztens.
*
Másnap apám kikísér a vasútállomásra. Hosszú idő után végre újra normális hangerőn beszélünk mindketten. Megköszöni, hogy segítettem neki. Szabadkozom, hogy ugyan, semmiség. Hisz ez a dolgom. Megígérem neki, hogy jelzek majd, ha becsekkoltam, meg akkor is, mikor már leszállt a gép.
Öt percet késik a járat, mondja be egy géphang. Feszengve állunk a tavaszi, gyenge napsütésben.
– Legközelebb esetleg csináltathatnánk egy új bifokális szemüveget – mondja, mint inkább kérdezi –, hogy jobban lássalak.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
