Hosszú sorba állt be Ukrajna, de a többiek reménykednek, hogy lendületet ad az EU bővítésének

Pénteken az Európai Bizottság hivatalosan is bejelentette: javasolja, hogy Ukrajna uniós tagjelölti státuszt kapjon, erről bővebben itt írtunk. Ha a tagjelöltségre az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács is áldását adja a csütörtök-pénteki uniós csúcson, akkor az orosz erők által megtámadott ország fontos lépést tesz, hogy csatlakozzon az Európai Unióhoz, de így is hosszú folyamat vár rá.

Ráadásul egy hosszú sorba áll be, amelyből nem feltétlenül nagy örömmel figyelnék, ha megpróbálna előresurranni mellettük. Ahogy egy francia diplomata is kiemelte a Politicónak, ők

„nagyon hosszú ideje várakoznak”.

Van köztük olyan, amely több évtizede toporog még mindig messze a bejárattól, de az ukrán helyzet az ő csatlakozási folyamataiknak is lendületet adott – igaz, nem mindig előre. A politikai szándék mindenesetre láthatóan nőtt uniós oldalon a beléptetés mellett, hiszen aggasztó, hogy akit magára hagynak, az orosz prédává válhat, de az akarat önmagában nem feltétlenül elég. A bővítés olyan eddigi ellenzői váltottak véleményt, mint Hollandia vagy Dánia.

Miért ilyen lassú?

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter szerint a lassúságért természetesen „Brüsszel” felel. Ez

meglepő és valószínűleg a kijelentés átgondolatlanságát jelző kritika az EU magyar bővítési biztosának – főleg úgy, hogy Ukrajna csatlakozási folyamatát sokáig épp a magyar kormány gáncsolta.

Várhelyi Olivért az előző Orbán-kormány jelölte az uniós kvázikormányba, az Európai Bizottságba. A napokban maga a biztos is kijelentette, hogy

a bővítés a tagállamok politikai döntésein is múlik.

Annak a megértéséhez, hogy min múlik az uniós tagság, azt kell megérteni, hogyan megy a csatlakozási folyamat, és hogy egyáltalán mi az EU. Gyakorlatilag a tagállamai mellett

• egy sor intézmény
• és pénzalap, valamint
• egy irgalmatlan méretű közös joganyag, amit uniós berkekben francia nevén, acquis communautaire-ként emlegetnek.

A csatlakozási folyamat megkezdéséhez és befejezéséhez szükség van a tagok egyhangú politikai akaratára, ami azt jelenti, hogy egyetlen uniós ország is képes blokkolni és így keménykedni a jelentkezővel. Az első lépés a tagjelöltség, amit az Európai Bizottság ajánlása alapján a tagállamok adnak meg, és gyakorlatilag ők döntenek külön a tárgyalások megkezdéséről is.

Maga a csatlakozás viszont arról szól, hogy az acquis-t emészthetőbb fejezetekre (30-35 darabra) bontják, átnézik, hogy egyáltalán mit kellene átvennie a jelöltnek, majd megnyitják, bár egy-egy tagállam akár ezt is blokkolhatja. Ha nagyjából sikerült mindennel végezni, akkor ideiglenesen vagy végleg lezárják a fejezetet.

Lefordítani se lenne egyszerű ennyi szöveget, de át is kell nyomni a nemzeti törvényhozáson, és nem elég mindent egyszerűen átmásolni. Ott vannak például az irányelvek, amelyek bizonyos keretek között célokat jelölnek ki, de a tagállamoknak kell kitalálniuk, hogyan érjék el ezeket. Emellett a támogatások szétosztásához is meg kell teremteni az intézményeket, amit az előcsatlakozási alapokon lehet kicsiben gyakorolni, a pénzből pedig magára a felkészülésre is lehet költeni.

Így is szokás átmeneti felmentéseket (derogációkat) adni. Ilyet kapott Magyarország is például a külföldiek termőföldvásárlására. Ritkán akár állandó kivételeket is ki lehet harcolni. A Politico gyűjtése alapján általában 8–10 évig tart a csatlakozás, bár 3 és 13 évre is van példa.

Az Európai Bizottság nem sokkal Várhelyi Olivér hivatalba lépése után egy belső reformmal próbált lendületet vinni a tárgyalásokba, így például együtt kezelhetnek fejezeteket. Olyan pletykák is keringtek, hogy az Európai Bizottság a folyamat felpörgetésére részben előre kitöltötte a mostani csatlakozási kérelmeket. A magyar EU-biztos ezt cáfolta, de azt elárulta, hogy egy új megközelítéssel már nem érdeklődnek olyasmiről, amire amúgy megvannak náluk a válaszok. Technikai segítséget is nyújtottak a kitöltéshez, hogy ne kelljen visszakérdezgetni.

Átmeneti szállás vagy tagság helyett más?

A lassú folyamat miatt az EU-nak folyamatos kihívás, hogyan tartsa a közelében a csatlakozni vágyókat anélkül, hogy megunnák az egészet, és máshol kezdenének kopogtatni.

Ukrajnáról sokszor elhangzik, hogy gyorsított csatlakozási eljárással kellene felvenni. A fentiekből látszik, hogy a rohanásnak nem feltétlenül van sok értelme, hiszen ha a joganyag átvételét, az intézmények kiépítését átugorják, gyakorlatilag nem tudnak teljes jogú tagokká válni. Ukrajna ugyanakkor már kötött egy társulási és szabadkereskedelmi egyezményt az EU-val, és Ursula von der Leyen bizottsági elnök szerint az uniós jog 70 százalékát átvették.

Korábban volt kísérlet arra, hogy nem teljesen felkészült tagokat vegyenek fel. Bulgáriát és Romániát 2007-ben úgy engedték be, hogy még igazságszolgáltatási reformokat, a szervezett bűnözés és korrupció elleni intézkedéseket vártak tőlük. Ők máig nem tudtak kilépni ebből a mechanizmusból, igaz, itt szintén a politikai akarat hiánya a baj (egyes nyugati államoknál, például Hollandiánál).

Az osztrák külügyminiszter lépcsőzetes belépést javasolt. Alexander Schallenberg terve szerint a jelöltek fokozatosan nyernék el a tagságot, és kisebb részletekben nyernének hozzáférést a közös piachoz, intézményekhez és programokhoz. (A programok gyakran már most is nyitottak EU-n kívüli tagokra. Ukrajna például része a Horizont tudományos együttműködésnek és az Erasmus oktatási csereprogramnak, utóbbi többek között Törökországra is kiterjed.)

Egy másik megoldást jelenthet Emmanuel Macron francia elnök ötlete, aki egy, az EU-nál tágabb Európai Politikai Közösséget javasolt. Amellett, hogy a névvel sikerült az intézményesülő európai integráció egyik legnagyobb pofára esését felelevenítenie, és teljesen irreálisan az épp ütközőpályán lévő Egyesült Királyságot is behozná a szervezetbe, rögtön felvetette a gyanút, hogy csak a tagságot váltaná ki az új csoporttal. Sietett is leszögezni, hogy a közösség nem helyettesítené az uniós bővítést.

A széttartó keleti partnerek: Moldova és Grúzia

A francia elnök terve azért is furcsa, mert vannak már külső körök, mint az EU Keleti Partnerség programja, amiben Ukrajna öt másik országgal együtt vesz részt. A 2009-es kezdeményezéssel próbálták uniós vonzáskörzetben tartani a posztszovjet térséget, de az orosz „közel-külföldből” Moszkva gyakorlatilag teljesen magához szívta Belaruszt, a kaukázusi Örményország és Azerbajdzsán pedig nem igazán kacsintgat az EU felé.

Nem úgy, mint Grúzia, amely még a magyarban meggyökeresedett orosz eredetű nevétől is próbál távolságot tartani, és inkább a Georgiát próbálja meghonosítani. Az ellenérzést magyarázza, hogy 2008-ban rövid, vesztes háborúba keveredett két szeparatista területével és az északi szomszédjával. Erről részletesen itt írtunk>>>

Befagyott konfliktusból jutott Moldovának is, ráadásul ezt felmelegítette Oroszország ukrajnai inváziója. A máig túlnyomóan román többségű országban orosz békefenntartók őrzik a szakadár, szinte senki által el nem ismert Dnyeszter Menti Köztársaságot (erről korábban itt írtunk bővebben), de Oroszországnak nincs közvetlen elérése a keletről Ukrajnával határos területhez. Még. Dél-Ukrajna megszállásával megteremthetnék ezt a kapcsolatot, mondta az invázió kezdete után Rusztam Minnekajev orosz vezérőrnagy. Nem sokkal később, április végén rejtélyes robbanások rázták meg az önjelölt államot. A szeparatista vezetők beszivárgó ukránokat, az ukránok oroszokat vádoltak, de egyelőre nem eszkalálódott a háború Moldovára.

Nagy kérdés volt, hogy a két országot együtt kezeljék-e Ukrajnával. Még a kijevi kormány is aggódott, hogy így a többiek visszatarthatnák. Emmanuel Macron francia elnök kifejezetten szót emelt az ellen, hogy Moldovát és Ukrajnát külön kezeljék, a német és olasz kormányfővel együtt pedig – csakúgy, mint Ukrajna esetében – kiállt Kijevben a csatlakozási tárgyalások megkezdése mellett. (Ugyanaznap Orbán Viktor is így tett, amikor moldovai kollégájával telefonon beszélt.)

Grúziát viszont nem emlegette a három legnagyobb tagállam. Európai parlamenti képviselők egy júniusi határozatukban a demokratikus folyamatok visszafordulására figyelmeztettek a kaukázusi országban. Az EP-képviselők a médiaszabadság megsértése mellett Miheil Szaakasvili letartóztatására panaszkodtak. A volt elnök a rózsás forradalom után, 2004-ben jutott hatalomra, és időnként olyan meghökkentő reformokkal próbálta demokratikusabbá tenni az országát, mint amikor a korrupció kigyomlálására hivatkozva kirúgta az összes rendőrt. 2012-ben viszont az oroszbarátnak gyanított Bidzina Ivanisvili milliárdos üzletember pártja, a Grúz Álom nyerte meg a választásokat, és azóta sem engedte el a kormányrudat. Miheil Szaakasvilit eközben korrupciós vádakkal ítélték el, és egy kalandos ukrán kitérő után (hol kormányzóként és tanácsadóként dolgozott, hol letartóztatták) 2021-ben hazatért, csak hogy gyakorlatilag rögtön őrizetbe is vegyék. Valószínűleg az sem segíti Grúzia helyzetét, hogy ukrán képviselők szerint az oroszok rajtuk keresztül igyekeznek megkerülni a szankciókat.

Az Európai Bizottság végül csak Moldovának javasolta a tagjelöltséget Ukrajna mellett – azzal, hogy további reformokra van szükség. Várhelyi Olivér bővítésért felelős EU-biztos a közigazgatást, a közpénzek kezelését és a korrupció letörését, az igazságszolgáltatást, a szervezett bűnözés elleni harcot és a média függetlenségét említette a döntést bejelentő sajtótájékoztatón, külön kiemelve a banki csalásokat. (Valószínűleg arra a 2015-ös esetre célzott, amikor az ország nemzeti össztermékének nyolcadát kitevő összeget loptak ki egy korrupciós rendszeren keresztül a bankokból.)

Grúziának az eléggé semmitmondó „perspektíva, hogy az Európai Unió tagja legyen” fordulat jutott. Ursula von der Leyen szerint a csatlakozási kérelmének vannak erős pontjai, főleg gazdaságiak, de összefogás és politikai akarat kell a szükséges reformokhoz. A bejelentés után tízezrek vonultak Tbiliszi utcáin uniós zászlókkal a tagjelöltségért.

Akik legalább haladtak: Szerbia és Montenegró

Kelet-Európa mellett a Balkán a másik bővítési irány. Itt – egyes nyugati EU-tagok húzódozása mellett – leginkább azok az egymást keresztező nemzeti törekvések jelentenek akadályt, amelyek Jugoszlávia szétesésekor törtek elő.

Közülük az utolsóként, 2006-ban függetlenné vált tagköztársaság, Montenegró áll legelőrébb. A kis tengerparti ország már 2008-ban jelentkezett, és 2012-ben vált jelöltté, ráadásul már eurót használ – igaz, csak egyoldalúan vezette be a közös valutát. A 33 fejezetből így is csak hármat zárt le.

Szerbia papíron nem sokkal van lemaradva két lezárt fejezettel, de neki a többiekkel ellentétben hátrány az ukrán helyzet. A hagyományosan oroszbarát országnak nehézséget jelent, hogy az uniós tagjelölteknek a közös külpolitikához is igazodniuk kellene, aminek része a szankciók átvétele. Belgrád ennek ellenére kihagyta a büntetőintézkedéseket, hiába várja el a bevezetésüket Olaf Scholz német kancellár is a szinte kizárólag orosz energiaforrásoktól függő országtól, amely tengerpart nélkül hajón érkező olajra vagy cseppfolyósított földgázra sem számíthat.

Cserébe Szerbia nem is járt rosszul anyagilag, például a légitársasága ki tudja használni az orosz repülők uniós kitiltását, így ha valaki az EU és Oroszország között utazna repülővel, itt találja a kevés megmaradt közvetlen átszállási lehetőség egyikét. Nem csoda, hogy márciusra megduplázták a Belgrád–Moszkva-járatok számát.

Szerbia nyakát május végéig azzal is szorongathatták az oroszok, hogy épp a következő gázellátási szerződésről tárgyaltak. Végül „elég kedvező” árban egyeztek meg.

Koszovónak és Bosznia-Hercegovinának némi békítés jutott

Szerbia szankciós húzódozása mögött a legerősebb politikai ügye is ott áll. Nikola Selaković külügyminiszter azt fejtegette, nem lehet elvárni, hogy egy olyan állam ellen lépjenek fel, amely tiszteletben tartja a területi integritását. Az elszakadását 2008-ban kikiáltó Koszovóra utalt, amelynek a függetlenségét – több tucat más országhoz, köztük számos uniós tagállamhoz hasonlóan – a belgrádi kormány azóta sem ismerte el. Ebben a diplomáciai harcban Oroszország a legerősebb támogatója. (Tavaly harckészültségig fajult a helyzet, amikor a koszovói–szerb határon kölcsönösen levetették a másik rendszámtábláját, végül az EU-nak kellett összeültetni a két felet.)

Koszovó hiába követi a szankciókat, a bővítési lendületből neki sem sok jutott.

Olaf Scholz német kancellár leszögezte: csak akkor lehetnek tagok, ha kölcsönösen elismerik egymást.

Miroslav Lajčák, az EU balkáni különmegbízottja belengetett egy „nagyon fontos egyezményt”, de már ő is csak a csúcs utáni hetekben számít rá, és nemrég a szerb elnök tagadta, hogy bármiféle szándékuk lenne Koszovó elismerésére.

Albin Kurti koszovói elnök abban bízik, hogy legalább a vízummentességet megkapják, ami az EU felé vezető út egyik kezdeti lépése. Dátumot ő se mert ígérni, és a csúcs hivatalos meghívójában nem szerepel konkrétan a téma, de a technikai feltételeket már 2018 óta teljesítik, és a Szabad Európa Rádió szerint puhul Franciaország, az egyik fő ellenző álláspontja.

Békítésre Bosznia-Hercegovinában is szükség van. A két részből összetákolt ország szerb többségű fele Milorad Dodik vezetésével tavaly a közös intézmények faképnél hagyásával és önállósulással fenyegetett, de a magyar külgazdasági és külügyminiszter szerint nem vele van a gond. Az Orbán Viktorral szoros barátságot ápoló politikus blokkolja, hogy Bosznia-Hercegovina csatlakozzon a szankciókhoz. Az EU júniusban Brüsszelben ültette össze az ország vezetőit, hogy lenyugtassa a kedélyeket, és több kérdésben is megállapodjanak.

A nehézkesen működő ország hiába kérte 2016-ban a tagságot, egyelőre csak „lehetséges” jelöltként tekintenek rá, ami nagyjából annyit jelent, hogy az EU szerint is Európában van. Az ország 14 pontos házi feladatot kapott a tagállamoktól és az Európai Parlamenttől, Várhegyi Olivér szerint még mindig ennek a teljesítésére várnak. Bosznia-Hercegovina annyira nem halad a csatlakozással, hogy az ukrán kormányból is azt kérték,

csak ne játsszák el velük is a „boszniai forgatókönyvet”.

A kis balkáni ország helyzetéből még lehet kavarodás a következő uniós csúcson. Az N1 Bosnia értesülése szerint Szlovénia azt akarja, hogy Bosznia-Hercegovina mégis kapjon tagjelölti státuszt. Hasonlóan nyilatkoztak az osztrákok és Orbán Viktor is. A magyar kormányfő egyenesen arról beszélt, Bosznia-Hercegovinát Grúziával, Moldovával és Ukrajnával egy ütemben kellene tagjelöltté tenni. Kovács Zoltán kormányszóvivő ugyanakkor korábban kihívásnak nevezte, „hogyan lehet integrálni egy országot kétmillió muszlimmal”, amivel kiborította a többségi bosnyákokat.

A magyar kormány az utóbbi időben a sokadik utolsó pillanatos vétóval blokkolna uniós döntést, ha esetleg Grúziára és Bosznia-Hercegovinára hivatkozva tartana be a korábban még általa akadályozott, majd hirtelen brüsszelezős sürgetéssel támogatott ukrán csatlakozási folyamatnak. Úgy tűnik, nem így lesz: a csúcsot előkészítő külügyminiszteri ülésen Magyarország az összes többi taggal egyhangúlag támogatta Ukrajna jelöltségét, és Orbán Viktor személyesen ígérte meg az ukrán elnöknek, hogy Brüsszelbe utazva ugyanezt fogja képviselni.

Korábban Várhelyi Olivér leszögezte, ha engednének a Bosznia-Hercegovinának kiszabott 14 pont teljesítéséből, azzal kedvezményt adnának a csatlakozási folyamatban, és „ilyesmit nem csinálunk”.

Törökország: hátrébb, mint a kezdésnél

Leghosszabb ideje az egyre idegesebb Törökország van az EU felé vezető úton – igaz, jelenleg valahol a leállósávban parkol, vagy már talán a kihajtó felé gurul. Még az előző évezredben lett belőle tagjelölt, és 2005-ben kezdte a tárgyalásokat, de Recep Tayyip Erdoğan autokrata lépései megakasztották a folyamatot, miközben több nyugati tagállam egyre ellenségesebben nézte a 80 milliós muszlim többségű ország csatlakozását. A török kormány a területén áthaladó menekültek és migránsok továbbengedése miatt is ütközött az EU-val. A helyzetet 2016-ban rendezték egy megállapodással, bár azóta mindkét fél az egyezmény részleges megsértésével vádolja a másikat.

Törökország Ukrajna fontos fegyverszállítója (nem csak Bayraktar drónokból) és sok más konfliktusban is Oroszországgal ellentétes oldalon áll Líbiától Hegyi-Karabahig. A kormánya ennek ellenére igyekszik semleges közvetítőként helyezkedni. (Törökország külpolitikai játszmáiról bővebben itt írtunk.)

Európa orosz energiafüggőségének csökkentésében is kulcsszerepet kaphat, nemcsak az azeri gáz már kiépített tranzitjával, hanem a Földközi-tenger jórészt még kiaknázatlan keleti mezőinél is. Ennek ellenére jellemző, hogy uniós vezetők nemrég arról állapodtak meg Izraellel, onnan inkább egyiptomi kerülővel, drágán cseppfolyósítva hozzák a gázt. Az EU-tag Ciprus környéki mezők kiaknázását már évek óta akadályozza a sziget egy részét megszállva tartó Törökország, és próbafúrásokkal provokál.

Hiába lett ugyanúgy 1999-ben tagjelölt, mint (a többek között Magyarországgal együtt 2004-ben csatlakozott) Szlovákia,

„Törökország ma messzebb van az EU-tól, mint '99-ben”

– érzékeltette Ursula von der Leyen a helyzetet.

Észak-Macedónia: görög csöbörből bolgár vödörbe…

Macedónia 2005-ben lett tagjelölt, olyan rég, hogy azóta nevet is változtatott. Az országban Nikola Gruevszki 2008 és 2016 között nagy lendülettel fogott nemzetépítésbe – szó szerint is, ahogy azt számos, kissé bizarrul antikizáló szkopjei épület tanúsíthatja. A túlpörgetett nemzetieskedés kivágta a biztosítékot a szomszédoknál, főként a görögöknél. Ők attól féltek, a névválasztással saját Makedónia nevű tartományukra is pályáznak a macedónok, és az se tetszett nekik, ahogyan megpróbálták kisajátítani Nagy Sándor örökségét.

Nikola Gruevszki végül egy lehallgatási botrány után elveszítette a kormányzást, majd korrupcióért elítélték, ami elől Magyarországra menekült. A helyét egy nyugatbarát koalíció váltotta fel Zoran Zaev vezetésével, amelynek 2018-ban sikerült megállapodnia a görögökkel: átnevezték az országot Észak-Macedóniára. Ezzel végre elhárult minden akadály az ország euroatlanti integrációja előtt.

Amíg a bolgárok be nem jelentkeztek.

Velük hiába kötöttek még 2017-ben barátsági szerződést, sok bolgár ettől még csak a népük alcsoportjaként tekint a macedónokra, a nyelvüket pedig a bolgár egy nyelvjárásának tartja. 2020-ban Szófia beérte volna annyival, hogy a nyugati szomszédja ismerje el a bolgár gyökereit, de Szkopje ezt elutasította, amire válaszul gyakorlatilag vétót kapott a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Bulgáriában annyira megosztó az ügy, hogy részben emiatt bukott meg épp egy nappal a csúcs előtt a kormány.

A tagállami Tanács soros francia elnöksége bepróbálkozott egy kompromisszumos javaslattal, és ugyan a bolgár elnök szerint eddig ez a legméltányosabb, Várhelyi Olivér nemrég Szófiába utazva teljes patthelyzettel szembesült. Az utolsó pillanatban talán mégis felvillant a remény, mert a korábban hatalmon lévő GERB bejelentette, támogatja a francia javaslatot, így akár meg is lehet a többség a vétó feloldásához – legalábbis bolgár oldalon, mert az észak-macedónoknál még nem látszik, hogyan jönne ki a szükséges kétharmad. A javaslattal többek között felsorolnák a kisebbségeket, köztük a bolgárokat az északmacedón alkotmány bevezetőjében, és Szkopjénak egy egyoldalú nyilatkozatot kellene tennie a macedón nyelvről, de a részletekről még tárgyalnia kell a két oldalnak.

…Albánia pedig ugyanoda

Albánia Észak-Macedóniával együtt kapott 2020-ban zöld lámpát a tárgyalások megkezdésére, de a bolgár kvázivétóval ők is kispadra kerültek a miniszterelnökük szerint. Edi Rama semmi jóra nem számít az uniós tagállami vezetők június 23–24-i csúcstalálkozóján.

A brüsszeli találkozón majd az EU-tagállamok állam- és kormányfőin múlik, mekkora lendületet kaphat az uniós bővítés. A hivatalos ülés előtt találkoznak a nyugat-balkáni vezetőkkel: a feszült hangulatot jelzi, hogy Szerbia, Albánia és Észak-Macedónia a távolmaradásukkal fenyegetőztek, végül mégis elmennek.