A háború, amiben Oroszország öt nap alatt kényszerített térdre egy nyugatbarát posztszovjet országot

Van egy posztszovjet ország, aminek a területéből két szakadár állam is ki akar válni. Az ország ugyan vissza tudná foglalni a szakadár államok területeit, de az oroszok katonákat küldenek azokba, így stabilizálódik a nemzetközileg el nem ismert, de a gyakorlatban orosz befolyás alatt álló területek különállása. Közben az említett posztszovjet köztársaság nyugatbarát fordulatot vesz, és egyre élesebben kezd szembemenni a nacionalista Oroszországgal. Egy ponton az ellentét kiéleződik, és a szemben álló felek lőni kezdik egymást, a háború pedig kitör.

Ukrajnáról van szó? Nem. A nagyon hasonló történet 2008-ban játszódott le Grúziában, aminek két korábbi tartománya, Dél-Oszétia és Abházia is orosz segítséggel szakadt ki az országból, miután Grúzia 1991-ben kikiáltotta függetlenségét a Szovjetuniótól. Nem egészen két évtizeddel később a kaukázusi ország elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy visszafoglalja elvesztett tartományait, ám akkor Oroszország öt nap alatt térdre kényszerítette déli szomszédját.

Az ellentétekkel terhelt szovjet örökség

Grúzia két kontinens között, magas hegyek övezte völgyekben fekszik, és története során mindig nagyhatalmak ütközőzónájába tartozott. A XIX. században Oroszország hódította meg, majd az 1918 és 1921 közötti, rövid függetlenség után a Szovjetunió egyik tagköztársaságává vált.

1991-ben aztán a grúzok a balti államok után elsőként hirdették ki függetlenségüket a Szovjetuniótól, és azonnal ki is élesedtek az ellentétek a többségben lévő grúzok, illetve a Dél-Oszétia tartományban lakó oszétok között. Miután az akkor még mindig létező Szovjetunió katonái az oszétok oldalára álltak, elkerülhetetlennek tűnt egy orosz-grúz háború kitörése, de végül 1992-ben meg tudtak egyezni a felek a tűzszünetben és abban, hogy orosz békefenntartók maradjanak a tartományban.

Hasonló történt Grúzia Abházia tartományában is, ahol szintén vegyesen éltek abházok és grúzok, akik között a rendszerváltás után kiújultak a korábban sikeresen elfojtott ellentétek. A feszültség végül 1992-93 között háborúhoz is vezetett, amelyben az orosz segítséggel harcoló abház szeparatisták elűzték a tartományukból nemcsak a grúz kormány embereit, de mintegy kétszázezer grúz civilt is. Az eseményeket ráadásul egy népirtás is kísérte, aminek részeként ötezernél is több grúzt, és más nemzetiségekhez tartozó lakost gyilkoltak meg.

A feszültségek a következő évtizedben is megmaradtak, de az orosz hadsereg fenyegetésétől tartva Grúzia nem mert konfliktust vállalni a nála jóval kisebb, kvázi-független szeparatista államokkal. A helyzet akkor változott meg, amikor a kétezres években Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése után Oroszország nagyhatalmi álmokat kezdett dédelgetni, ezzel párhuzamosan 2004-ben Grúziában pedig a nacionalista Miheil Szaakasvili lett az elnök.

A nyugatpárti Szaakasvili politikai programjának központi eleme volt a két szakadár állam visszafoglalása, ezért pedig az Európai Unió intézményeinél is lobbizni kezdett. Grúzia területi integritásának visszaállításán kívül a másik fő célja az ország NATO-ba való beléptetése volt, amit akkor George W. Bush amerikai elnök is támogatott.

Grúzia nyugatra húzása, és a lehetőség, hogy NATO-csapatok érkezzenek a Kaukázusba, már akkor Putyin ellenkezését váltották ki. Az orosz elnök többször is aggodalmát fejezte ki ezzel kapcsolatban, egyesek szerint pedig sürgősen meg akarta puccsolni Szaakasvilit, mielőtt a csatlakozásból bármi is lehet.

2008 áprilisában aztán az orosz elnök egy rendeletben hivatalos szintre emelte a Dél-Oszétiával és Abháziával fenntartott diplomáciai kapcsolatokat, ami ellen az ENSZ-ben a nyugati nagyhatalmak grúz kérésre tiltakozni kezdtek. A következő hónapokban Abházia felett lelőttek egy grúz repülőgépet, és fokozatosan addig nőtt a feszültség, hogy az oroszok és a grúzok is elkezdték felsorakoztatni hadseregüket a két szeparatista tartomány határán.

2008. augusztus 6-án délután Dél-Oszétia több pontján elsültek a fegyverek, és mikor Szaakasvili megpróbálta elérni Dmitrij Medvegyevet, a frissen megválasztott orosz elnököt – Putyin akkor ült át egy ciklusra a miniszterelnöki székbe –, az orosz külügyminiszter elutasította a párbeszédet. Másnap több grúz katona is meghalt az oszét támadásokban, Szaakasvili pedig utolsó próbálkozásában egyoldalú tűzszünetet hirdetett ki.

Szaakasvili reménye a helyzet békés megoldására végül akkor foszlott szerte, amikor aznap egy orosz zászlóalj a Kaukázuson átkelve belépett Dél-Oszétiába azzal fenyegetve, hogy Oroszország néhány napon belül lerohanhatja Grúziát. Attól tartva tehát, hogy az oroszok további csapatokat küldenek a térségbe, Grúzia augusztus 7-én este megtámadta az oszét szeparatistákat.

Az öt nap alatt befejezett háború

Augusztus nyolcadikán Grúzia ostrom alá fogta Chinvalit, Dél-Oszétia fővárosát, azonban még azelőtt megérkeztek az oroszok, hogy a grúzok elfoglalhatták volna azt. Oroszország ráadásul bombázókat is bevetett, amelyek a „felmentésből” gyorsan támadásba mentek át.

Az oroszok már másnap bombázni kezdték Gorit, Sztálin szülővárosát, és a legnagyobb grúz kikötővárost, Potit is, ami arra utalt, hogy addig is egy támadó háborúra készültek. A konfliktus harmadik napjára pedig az orosz hadsereg egész Dél-Oszétiából kiszorította a grúzokat, és sorra foglalták el a Grúzia más részén lévő városokat is.

Augusztus 12-én az oroszok Abházia felől is támadásba lendültek, a grúz hadsereg pedig a főváros, Tbiliszi védelmére vonta össze egységeit. Nicolas Sarkozy francia elnök ekkor repült először Moszkvába, majd Tbiliszibe tárgyalni, és este be is jelentették, hogy megegyeztek a felek a béke fő feltételeiben.

Tizenharmadikán végül Medvegyev leállította az orosz csapatokat, mielőtt azok még az egész országot megszállhatták volna, ezzel mindössze öt nap alatt véget ért a konfliktus.

Mivel hivatalos háború nem volt, a helyzetet végül nem is békeszerződéssel rendezték. Az orosz csapatok néhány héttel később kivonultak Grúziából, ezzel együtt pedig elismerték Abháziát és Dél-Oszétiát, mint független államokat. Akkor tehát Oroszországnak még nem volt célja egy posztszovjet állam magához csatolása, de még egy bábkormány felállítása sem. Annak fényében azonban, hogy hat évvel később már területeket foglaltak el Ukrajnától, furcsa, de tény: 2008-ban még megelégedtek azzal, hogy a hozzájuk hű szeparatista területek különállását biztosítsák.

A háború, ami nagyon máshogy végződött

Az orosz-grúz háború idén azzal került a figyelem középpontjába, hogy sok szakértő szerint Putyin Ukrajna lerohanásakor is egy, az akkorihoz hasonló villámháborúval számolt. Bár a két ország adottságai jelentősen különböznek, az alaphelyzet hasonló. Mindkét posztszovjet ország a NATO-hoz és a Nyugathoz akart közeledni, mindkettő területén oroszbarát szeparatisták harcoltak, és mindketten elég erősnek érezték magukat, hogy szembemenjenek Moszkva nyomásgyakorlásával. Hogy lehet, hogy a két háború menete mégis ennyire különbözően alakult?

A két konfliktus közötti különbség a következő pontokban foglalható össze:

• Grúzia lakossága 2008-ban 4 millió főt tett ki, Ukrajnáé idén ennek több mint tízszerese, körülbelül 44 millió fő.
• Grúzia területe mintegy 70 ezer négyzetkilométer, Ukrajna területe ennek majdnem tízszerese, 603 ezer négyzetkilométer.
• Grúziát a 4000 méter magas Nagy-Kaukázus hegység választja el Oroszországtól, amin csak néhány hágón, és a Dél-Oszétiába vezető Roki-alagúton lehet átkelni. Ukrajna viszont több ezer kilométeren sík területen határos Oroszországgal és Belarusszal, tehát minden oldalról támadható volt.
• Grúzia hadserege 2008-ban körülbelül húszezer főből állt, míg Ukrajnának az idei háború kezdetén több mint 260 ezer hivatásos katonája volt, amihez még hozzájönnek a félkatonai szervezetek tagjai és a frissen behívott sorkatonák, tartalékosok és önkéntesek.

Grúziát és Ukrajnát tehát katonai erő tekintetében nem lehet azonos kategóriába sorolni. Grúzia egyetlen előnye az volt, hogy mivel a Kaukázus választja el Oroszországtól, ha időben ki tudták volna szorítani az oroszokat a két szeparatista tartományból, a hegygerinceken hosszan ellen tudtak volna állni egy offenzívának. Ez azonban nem sikerült, és ezt belátva Grúzia már akkor belement a békébe, amikor az orosz csapatok igazából még éppen csak beléptek az országba.

Akkor mégis miért hasonlítják össze sokan a két háborút, és miért hihette Putyin azt, hogy a mostani konfliktust is olyan könnyen megnyerheti Oroszország, mint a 2008-ast? Valószínűleg azért, mert a korábbi hasonló helyzetekben a volt szovjet tagköztársaságok hadseregei és vezetése mindig annyira féltek az orosz hadseregtől, hogy még a konfliktus elmérgesedése előtt meghátráltak.

Így történt 1992-ben Grúziában, ugyanabban az évben Moldovában, majd 2008-ban ismét Grúziában és 2014-ben a Krímben, illetve Kelet-Ukrajnában is.

Hiába volt ugyanis 2014-ben világos, hogy az ukrán belpolitikai káoszt kihasználva orosz katonák foglalták el a Krímet, akkor Ukrajna nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy harcba bocsátkozzon a területért.

Grúzia arra is jó példa lehet ugyanakkor, hogy megmutassa:

egy posztszovjet országot csak nyugati orientációja és a NATO-hoz meg az EU-hoz való közeledése nem ment meg, ha szembekerül Oroszországgal.

Hiába volt ugyanis Miheil Szaakasvili 2008-ban jó viszonyban George W. Bush amerikai elnökkel, és hiába sürgette már akkor országa felvételét a NATO-ba, az északatlanti szövetség a baráti gesztusokon kívül annak ellenére sem sietett a segítségükre, hogy Grúzia határos a NATO-tag Törökországgal, így a beavatkozásnak logisztikai akadálya nem lehetett.

Amikor viszont már nem működött a villámháború

Grúzia tehát kevésbé nagysága, inkább hasonló státusza miatt lehet intő példa Ukrajna megtámadása előtt. És a korábbi hírek egyrészt arról szóltak, hogy az oroszok azt hihették, az ukrán lakosság majd felszabadítóként ünnepli őket. Másrészt azt is gondolhatták, hogy a három oldalról meginduló, széleskörű támadás néhány nap alatt az ukrán hadsereg szétesését eredményezheti, ami után az ország vezetése békéért folyamodik majd. Harmadrészt kiindulhattak abból is, hogy miután a 2008-as grúz háborút és a Krím 2014-es elfoglalását is megúszták komoly szankciók nélkül, a Nyugat most sem fog egy ponton túl gazdasági eszközökkel beavatkozni a konfliktusba.

Nem is tévedhettek volna nagyobbat.

A Nyugat 2008-ban a háború leállítása érdekében belement, hogy Grúziából kiszakíthassanak két tartományt, és az ország EU- és NATO-integrációját is befagyasztották. 2014-ben aztán inkább csak szimbolikus jelentőségű szankciókkal léptek fel a Krím elfoglalására válaszul.

Most viszont a kezdettől más volt a hozzáállás. Több NATO-tagállam már a háború kitörése előtt fegyvereket küldött Ukrajnának, az orosz támadás utáni napokban pedig olyan országok is az ukrán ellenállók felfegyverzése mellett döntöttek, akik korábban élesen elhatárolódtak ettől. Putyin megtörése érdekében pedig a nyugati országok, sokszor saját gazdasági érdekeikkel is szembemenve, valódi pénzügyi szőnyegbombázásba kezdtek Oroszországgal szemben.

Az orosz-ukrán háborút előre megjósoló Rácz András biztonságpolitikai szakértő a Telexnek a támadás utáni napokban azt mondta: a hadifoglyok vallomásaiból és az orosz haderő összetételéből egyértelmű, hogy Oroszország villámháborúra készült és három-négy nap alatt akarta térdre kényszeríteni Ukrajnát. Ez annyira nem volt irreális elképzelés, hogy a háború első óráiban amerikai tisztviselők is legfeljebb négy napot adtak Kijevnek és ezzel együtt egy hetet az ukrán vezetésnek. Ehhez képest az első három hétben nem hogy elfoglalni, de még csak bekeríteni sem sikerült Kijevet.

Az orosz vezetés tehát nagyon elszámolta magát, amikor akár a 2008-as grúz háborúból kiindulva azt feltételezte, a Nyugat nem fogja támogatni posztszovjet szövetségesét, és csak a hadseregük felvonultatásával néhány napon belül meg tudják törni az ellenállást.

2008 óta azonban megváltozott a nemzetközi környezet: mára világossá válhatott, hogy Putyin agresszióját nem lehet jóindulatú kompromisszumokkal leszerelni.

Hogy a mostani orosz-ukrán háború hogyan fog végződni, egyáltalán nem egyértelmű, az viszont elég jól látszik, hogy a '90-es évek óta eddig mindig győztes orosz katonai gépezet most méltó ellenfelet kapott. Ahogy pedig a villámháború esélyei elúsztak, úgy került az orosz hadsereg olyan helyzetbe, amilyenben az elmúlt évtizedekben nem volt: egy hosszú és széles körű, nyílt háborúba, amiben az utóbbi napok alapján a front legnagyobb részén állóháború alakult ki.