Hurrá! Mindenki egyetért! Nádas Péter azért nem kapott díjat, mert fehér, férfi???

„Nádas a jobb szerző, de politikailag Cherie Jonest kell választani” -mondta az egyik zsűritag a berlini Haus der Kulturen der Welt (HWK, Világ Kultúráinak Háza) Nemzetközi Irodalmi Díja shorlistjének összeállításakor. Nádas Rémtörténetek című regényét ugyan a zsűriben többen mesterműnek tartották, az idézett zsűritag a magyar írót kiváltságos fehér szerzőként írta le. Az ügyre a magyar nyilvánosságban többen reagáltak, legutóbb a magyar író kiadóját is kérdeztük. Bódis Kriszta író véleménycikkében most a díj körül kialakult médiadiskurzust vizsgálja.

Először is idézek néhányat a magyar cikkek címeiből. Ezek az írások a HKW díjazás menetéről szóló német Die Zeit-cikk kapcsán születtek a magyar sajtóban.
Egyenlő arányban választottam az inkább kormánykritikus, ellenzéki oldalra sorolt, és inkább kormánypárti oldalra sorolt médiumok címei közül.

Látnak-e valami szembetűnőt az alábbi listában?

• Hogyan nem kapott nemzetközi díjat Nádas Péter / Amikor a politikai korrektség végképp legyőzi az irodalmi minőséget
• Nádas Péter azért nem kapta meg a rangos díjat, mert „fehér férfi”
• Megdöbbentő állítások, avagy ezért nem kapott rangos díjat Nádas Péter
• Nádas Péter azért nem kapott meg egy német irodalmi díjat, mert fehér férfi
• Nem ártana felkutatni Nádas Péter színesbőrű őseit, avagy így nem kap díjat egy világhírű magyar író
• Nádas Péter a polkorrektség miatt nem kaphatott meg egy nemzetközi díjat

Engem ezek a címek, de maguk a cikkek is, arról győztek meg, hogy mintha Magyarországon mindenki egyetértene valamiben, világnézeti különbségek nélkül, és ez a sugárzó egyetértés oly unikális élmény volt, pláne a választások előtt, hogy arra gondoltam, vizsgáljuk meg együtt: mi ez a valami, ami ezt a nagy nemzeti összeborulást kiváltotta.

Vajon abban értenek-e egyet a nemzeti elit és a kultúra különféle politikai nézeteket valló megmondó emberei, hogy Nádas Péter nemzetünk jelentős írója, aki már eddig is remekműveket alkotott? Sajnos nem. A cikkekből kiderül, hogy neve és művei a kultúrharc eszközévé váltak.

Akkor talán abban értenek egyet, hogy melyek azok az esztétikai kritériumok, amelyek alapján egy művészeti alkotás minősége objektív módon megítélhető? Természetesen nem, mert evidensnek tekintik, „csak” abban vitatkoznak, hogy ki mondhatja meg, melyik a jó mű.

Nem véletlenül, mert az esztétikai kritériumok társadalmi konstrukciók. Ki így gondolja, ki úgy, aztán, ha a kritériumok mögé nézünk, bizony azt látjuk, hogy ott érdekek, ízlések és hatalmi pozíciók „befolyásolják” a nagy elánnal hangoztatott abszolút igazságot, tehát egyáltalán nem meglepő, hogy egy mű abszolút kiválóságát másképpen látja Demeter Szilárd és Mészáros Sándor, Kukorelly Endre vagy L. Simon László, sorolhatnám. De nem sorolom, mert (jaj, de bonyolult ez a világ!) még a történelem és kultúráktól függően változékony ízlés is beleszólhat abba, hogy mit hogyan.

Akkor biztos abban értenek egyet a cikkek írói, hogy a HKW rosszul döntött.
Nem, abban nem érthetnek egyet, mivel egyáltalán nincsenek tisztában a döntés folyamatáról.

Jó, ha ebben nem értettek egyet a magyar véleményalkotók, akkor biztos abban értenek egyet, hogy a HKW a saját szabályaival szemben hozta meg a döntést, hiszen kikötötték, hogy „a pályázatokat nem a szerző/fordító hírneve, hanem a könyv minősége alapján bírálják el (...) A pályázatok elbírálásakor a kiadó, a szerkesztő, a szerző, a fordító, ezek nemzetisége, etnikai hovatartozása, politikai és vallási nézetei tekintetében nem kivételeznek, és félreteszik az előítéleteiket.” Nem. Ebben sincs közös hang. Volt, akit ez a mélység már nem is érdekelt, akit pedig érdekelt, az nem gondolkodott el azon, hogy egyáltalán miért kell ilyen szabályt megalkotni? Azt sem vizsgálták, hogy a zsűri tagjai tisztában voltak-e a díjat alapító szándékaival, vagy akár az ún. minőség kritériumokat egyformán értik-e a HKW-val. Vagyis,

hogyan értelmezi a HKW általában a minőséget, amely intézmény deklarált értéknek tekinti, hogy különféle kultúrák különféleképpen viszonyulhatnak az irodalmi minőséghez is.

Felhívnám a figyelmet, arra, hogy miért tarthatta fontosnak a díj alapítója kiemelni a díjazás kritériumait. Azért, mert ha nem figyelünk tudatosan, hogy a vallás, bőrszín, származás ne befolyásoljon negatívan, akkor a világ, az ember úgy működik, hogy mindezen szándékaink ellenére is valamilyen hatással vannak a döntéseinkre. Csakhogy ez a hatás, ami megkülönböztetést eredményez, nem csupán a díjátadás pillanatában, hanem már jóval előtte működik.

Mert ki jut el a díjig? Mindenki, aki esélyt kap önmagát fejleszteni, kiteljesíteni, megmutatni? Tényleg nem befolyásolja előítéletek mentén a vallás, a bőrszín a származás az életutad alakulását?

Mindenki esélyt kap, bárhova születik, bármilyen nemű, származású, vallású, társadalmi helyzetű, hogy mondjuk alkosson?

Nézzük a tényeket. Száz éve a lányok még iskolába sem járhattak, és amikor járhattak, nem ugyanolyan minőségű oktatást kaptak, mint a fiúk. Ma Magyarországon a szegénységben született gyerekek 30%-a nem fejezi be a 7., 8. osztályt, a legnagyobb kisebbségünket, roma honfitársainkat pedig többszörös megkülönböztetés sújtja, először is a kényszerpályára utasító szegregált oktatás, és magasabb pozíciókban gyakorlatilag láthatatlanok. Ma Magyarországon mindenki egyformán magas szintű, minőségi oktatást kap, hogy kibontakoztathassa a tehetségét?

Talán emlékeznek rá, amikor Amanda Gorman költőt Joe Biden elnök beiktatásán elmondott verse híres szerzővé avatta. Verseskötetét óriási példányszámban jelentették meg az Egyesült Államokban, és a mostanihoz hasonló politikai vitát gerjesztett az, hogy ki fordíthatja le az amerikai, fekete nő verseit. Magyarországon a mi roma növendékeink (Van Helyed Alapítvány) lettek Gorman fordítói, a kötet Ne kérdezd, kik vagyunk címmel az Open Books gondozásában jelent meg.

Mielőtt a tanítványaimmal jeleztük volna, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha Magyarországon roma fiatalok fordítanák a verseket, figyelemmel kísértük a Gorman-verseskötet tolmácsolása során kialakult nemzetközi diskurzust. Meglepett, hogy Magyarországon milyen negatívan interpretálták a holland fordítás körüli vihart.

Hollandiában Marieke Lucas Rijneveld kiválasztását Janice Deul suriname-i-holland újságíró kifogásolta: „fehér, nem-bináris, nincs tapasztalata”, mármint a magát fekete lányként aposztrofáló Gormanéhoz hasonló tapasztalatai nincsenek – ő arról nyilatkozott, hogy munkáját és életét fekete nőként szerzett tapasztalatai és identitása határozzák meg.

Akkor a magyar és világsajtót áttekintve Nádori Lídia, a Magyar Műfordítók Egyesülete (MEGY) elnöke a Revizorban felhívta a figyelmet arra, hogy a magyarországi újsághírek és kommentek éppen a lényeg mellett mentek el, és Janice Deult idézi, miszerint a negatív megkülönböztetés mögött strukturális probléma rejlik, amit nem kellene a szőnyeg alá söpörni.

Nem tartom olyan nagy tragédiának, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni akarunk, még ha botladozunk is, hogyne botladoznánk, hol vagyunk attól, hogy értenénk az igazságot vagy a lényeget, maximum törekedhetünk a megértésére. Lehet, hogy a HKW-zsűritagokból hiányzott, – a panaszosból mindenképpen az efféle önreflexió –, mint ahogy sokakból hiányzik. Feltételezem, hogy a díjat osztó intézményből azonban nem. Meggyőződésem, hogy a sokszínűség szempontját akarta érvényesíteni a szerzők kiválasztásakor, csakúgy, mint az ebből fakadó különféle tapasztalat, téma, stílus, vagyis minőség reprezentációját abba a nagyobb kontextusba emelve, amiben évszázadok óta díjakat osztogatnak.

Visszatérve az alapkérdéshez: egyetértenek-e legalább abban a különféle hozzászólók, hogy minek a tüneteit látjuk a zsűri tagok vitájában? Nem, abban sem értenek egyet, mert észre sem veszik, hogy amennyiben valóban így zajlott a vita, a lényeg az, hogy igen fontos kérdések feszítik szét a világról és benne a művészetről való elképzeléseinket, és hogy különféle szempontok, a nagy igazságot alkotó különféle igazság elemek viharosan keresik a helyüket ebben az egészben.

Az, hogy a keresésben, az új egyensúly megtalálásában segítenek-e a díjak, szintén nem merül fel egyik cikkben sem, pedig az utóbbi magyarországi díjbotrányokat felidézve, volna miről beszélni. Akkor miért sugallnak egyetértést mégis mind a címek, és végső soron a cikkekben levont következtetések? Miben értenek hát mégis egyet nemzetünk megmondó emberei? Abban, hogy

az irodalmat legyőzi a „politikai agyrém”, és miközben és ahogy ezt óbégatják, az maga a „politikai agyrém”.

„egyetlen HKW zsűritag elbeszélése alapján, egyetlen vélemény
ismeretében kapták egy újságíró tolmácsolásában a bepillantás érzetét a
folyamatba. (Lehet, hogy az eredeti német cikket nem is olvasták, csak az első arra
adott magyar reflexiót? A díjazott műveket? Vagy bármit a szóbanforgó alkotóktól?)
Minden esetre szögezzük le, hogy az eredeti cikkben az a HKW zsűritag idéz a
többi zsűritag szájából szerinte elhangzott mondatokat, amelyek nyilvánvalóan
ellentétesek voltak az ő véleményével, amely nem érvényesülhetett a díj
megítélésekor. (Talán ezért keresett kárpótlást azzal, hogy kinyitotta a vitát a
nyilvánosság felé.)”

A szerző pszichológus, író, a Van Helyed Alapítvány vezetője. A szervezet hátrányos helyzetű gyerekek oktatásával, felzárkóztatásával és integrációjával foglalkozik.

A cikk első verziójában helytelenül szerepelt, hogy a cikket egy zsűritag jegyezte. A következő bekezdést a szövegből a szerző azért vette ki, mert helyesen a cikket két zsűritag jegyezte:

„egyetlen HKW zsűritag elbeszélése alapján, egyetlen vélemény
ismeretében kapták egy újságíró tolmácsolásában a bepillantás érzetét a
folyamatba. (Lehet, hogy az eredeti német cikket nem is olvasták, csak az első arra
adott magyar reflexiót? A díjazott műveket? Vagy bármit a szóbanforgó alkotóktól?)
Minden esetre szögezzük le, hogy az eredeti cikkben az a HKW zsűritag idéz a
többi zsűritag szájából szerinte elhangzott mondatokat, amelyek nyilvánvalóan
ellentétesek voltak az ő véleményével, amely nem érvényesülhetett a díj
megítélésekor. (Talán ezért keresett kárpótlást azzal, hogy kinyitotta a vitát a
nyilvánosság felé.)”