Ha valaki járt mostanában Budapest belvárosában, vagy bármelyik nagyobb városban, biztosan találkozott úgynevezett barber shopokkal. Vagyis magyarul borbélyüzletekkel, csak manapság nem menő így hívni őket, gondolom. Az angol név mellett az is feltűnhet, hogy minden ilyen szalon kötelező eleme a bejárat melletti falra szerelt, színes, jellemzően piros-kék-fehér, spirálozva forgó rúd. Sőt, van, ahol még az ablaküvegre is rá van téve néhány ezt ábrázoló matrica a biztonság kedvéért.
Elsőre ezt is könnyen felvéshetné az ember a különösebb ok nélkül Amerikát másoló trendek közé, de a cégér eredetileg nem onnan származik, évszázados (és elég véres) hagyománya van.
Először is: ezeket a forgó micsodákat tisztes nevükön borbélyrudaknak (barber's pole) hívják, és a cégérként való használatuk egészen a középkorig vezethető vissza, amikor a borbélyok még nemcsak szakállat és hajat vágtak, hanem mindenféle operációkat is végeztek, a foghúzástól az érvágásig. A borbélyok ebben a minőségükben már 1000 környékén is állandó tartozékai voltak a kolostoroknak Európában, ahol rendszeresen kellett hajat vágni a kötelező tonzúra miatt, és évente többször kellett érvágást végrehajtani a szerzeteseken – a 12. században utóbbit már nem is végezhették az egyház tagjai.
Ezekre a szolgáltatásokra természetesen máshol, például a városokban is szükség volt, többek közt azért is, mert az orvosok a középkorban alantas munkának tartották a műtéteket és az érvágást, és nem is nagyon csinálták. Dacára annak, hogy Franciaországban már a 13. században intézményesítve lett a sebészet, ez még évszázadokkal később is létező ellentét volt, a sebészek csak akkor léptek ki az „igazi” orvosok árnyékából, amikor Charles-François Félix egy nem túl etikus folyamattal maga által kifejlesztett módszerrel sikeresen operálta meg XIV. Lajos sipolyát.
De térjünk vissza a borbélyokhoz és a borbélyrúdhoz, amit a városokban és falvakban tevékenykedő borbélyok szalonjaihoz lehet visszavezetni. A cégér eredetéről több elmélet is létezik, a legnépszerűbb az, hogy egykor egy három elemből álló motívumról volt szó. Maga a rúd azt a botot jelképezte, amelyet a páciensek szorítottak érvágás közben, hogy rendesen folyjon a vér – és addig se a fájdalomra figyeljenek –, a végein lévő két réztányér pedig a piócákat tartalmazó és a vér felfogására használt tálakat.
Innentől még zavarosabb, hogy hogy jutottunk el a mai, forgó borbélyrudakig, rajtuk a piros-fehér-kék csíkokkal. A legtöbb forrás egyetért abban, hogy a piros a rúdon lefolyó vért hivatott szimbolizálni, a fehér pedig a gyolcsot, amivel érvágás után bekötözték a sebeket, és egyesek azt is tudni vélik, hogy azért forognak manapság ezek a rudak, mert a szélfútta kötés is így spirálozott a rúdon annak idején. A kékre több elmélet is létezik – az egyik, hogy mivel ez Amerikában volt jellemző, a nemzeti színekre rímel, de vannak, akik szerint a bőrön át kéknek tűnő vénákra utal.
Közben viszont Amszterdamban például állítólag mindhárom színt használták: ha vörösre volt festve a rúd, akkor a borbély éppen érvágásra készült, ha fehérre, akkor foghúzásra vagy csontkovácsolásra, ha pedig kékre, akkor semmire, szóval ráért, és be lehetett ugrani hozzá egy hajvágásra. A briteknél pedig, ahol francia mintára, a 16. század közepén törvényileg szétválasztották a sebészi és a borbélyi munkát, a borbélyoknak fehér-vörös, a sebészeknek pedig tiszta vörös rudat kellett kifüggeszteniük (más források szerint a borbélyok fehér-kék, a sebészek fehér-vörös rudat használtak).
Hogy Magyarországon mikor terjedt el a borbélyrúd, az remek kérdés, az Arcanum alapján nálunk a 19. században ilyen rudak helyett mindenki a réztányérokat asszociálta a foglalkozással. Többek közt Petőfi Sándor is ír erről A fakó leány s a pej legény című művében, ahol Csigolya Dániel szeretné a Napot levenni az égről, hogy eladhassa a borbélynak réztányérként. Az Arcanumban is többször visszaköszön a motívum, az 1930-as években a Kis Ujság és a Képes Vasárnap is megírta, hogy ezek igazából nem is tálak, hanem kvázi cintányérok.
A magyarázat szerint a keresztes háborúk után Európában mindenfelé fürdők létesültek, és az ezeket vezető borbélyok a réztányérokat ütötték össze, hogy hírül adják: meleg a víz. A tányérokat aztán kiakasztották a bejárathoz, hogy az is értesüljön erről, aki nem hallotta a csörömpölést, és a szokás végül azután is megmaradt, hogy a 17. században megszűntek a borbélyok vezette fürdők. Szóval tessék, a borbélyrúdnak is van hagyománya, de nálunk réztányérokat kellene rakni a borbélyszalonok elé, és reggelente akár össze is lehetne csapkodni őket.
