Légrádi Gergely: Kertjeink

Azóta is, amikor tehetem, a kertben vagyok, növények között. Valójában már decemberben, az utolsó falevelek összeszedésekor várom, mikor lesz már február vége. Ekkor kezdem a metszést, mindig a málnával. Eltávolítom a kétéves, letermett és elszáradt vesszőket, visszametszem – nagyjából nyolcvancentis hosszra – az egyéveseket, amelyek abban az évben hoznak majd termést. Ezt követően virágzásuk majdani sorrendjében szedem rendbe a gyümölcsfákat. Bár ez így mégsem igaz, mert a mandulával, a legbátrabbal, a legkorábban virágzóval alig foglalkozom. Évről évre megoldja maga, nem kér és nem panaszkodik. Tavasztól őszig csupán háromszor hívja fel magára a figyelmet. Amikor virágzik, amikor saját maga ritkítja apró, zöld termését, és amikor jelzi, be lehet gyűjteni az érett mandulákat. A mandulafa olyan, mint apám volt.

Nem képesek beszélni, mégis megtudhatod, mire van szükségük. Csak figyelned kell, és közel menni hozzájuk. Pontosan emlékszem apám szavaira, még a hanglejtésre is, ahogy mellette álltam a cseresznyefánál. Jó két évtizeddel korábban az anyai nagyszüleimtől is megtanulhattam volna mindezt, de ott, a nyaraló melletti kertrészben erre aligha volt lehetőség. Ők elvégzendő feladatnak, kötelességnek élték meg a kertet. Ha már megadatott némi megművelhető földdarab a nyaraló mellett, akkor azzal kezdeni kell valamit. Csak jóval később értettem meg, hogy nekik nem volt más választásuk. Vérükben hordozták a földdel való munkát, az őseik tiszteletével párosuló kimondatlan kényszert, hogy márpedig föld nem maradhat parlagon. Esélyük sem volt változtatni ezen. Ahogy nekem sem adhattak esélyt, hogy magam találjak rá a növényekkel való utamra. Megmondták, mit csináljak, majd számon is kérték, mit végeztem. Egész nyáron, iskolakezdésig. Kijelölték az én kertrészemet, és elvárták, hogy ültessek, kapáljak, gyomláljak, locsoljak. Hogy megtegyem, ami a kötelességem. Apám, azt hiszem, ebben a mély és megkövesült kötelességérzésben kimondatlanul is osztozott az anyai nagyszüleimmel. Még akkor is, ha apám a felelősség irányából élte meg mindezt. Hiszen a kert olyan, mint egy gyerek, aki csak részben és időlegesen tud gondoskodni önmagáról. A másik részt észre kell venni, majd annak megfelelően cselekedni. Ez volt apám számára a kötelesség, amelynek évről évre szó nélkül tett eleget. Ha vele voltam, nem küldött el maga mellől. Ha kérdeztem, válaszolt. Nem zavartam, ahogy az időjárás se. Csendben, nyugodt léptekkel tett-vett a növények között esőben és kánikulában. Az évek során csak néhányszor láttam feszültnek a kertben. Később minden egyes alkalommal kiderült, hogy magára volt mérges, mert lehetett volna figyelmesebb vagy előrelátóbb. Szívta a fogát, befelé.

Vele ellentétben én nem befelé voltam mérges, és nem tudtam visszatartani haragomat, amikor egy összetett hasi műtét után egy nyolcágyas kórteremben szenvedett. Irritálták a csövek, amelyek összevissza kanyarogtak a testébe. Időről időre öklendezett, nem maradt meg benne az étel. Elégedetlen volt, tehetetlen és kiábrándult. Én pedig dühös, mert nem ezt szoktam meg tőle. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy csak vegetál. Nem virágzik, nem a termést ritkítja, nem az érett mandulákat hozza. Jól emlékszem a látogatásra. Arra a bizonyos januári látogatásra, ahogy kiborulok, és fittyet hányva a többi hét betegágyon fekvőre, lendülettel és hangosan nekiesek apámnak. Már nem tudom pontosan, miket vágtam a fejéhez, de minden bizonnyal nem voltam kegyes hozzá. Apám szótlanul hallgatta végig a kéretlen fejmosást. Amikor kifogytam a szóból, jobbnak láttam, ha elmegyek, és magára hagyom, hadd eméssze, amit elmondtam. Másnap, lelkiismeret-furdalástól gyötörve léptem be a nyolcágyasba. Eldöntöttem, bármit is látok majd, bárhogy is kínlódik, visszafogom magam és bocsánatot kérek. Legnagyobb meglepetésemre apám felstószolt párnáknak dőlve ült az ágyban, és megszabadulva a legtöbb csőtől, kórházi menzateát kortyolgatott. Közelebb léptem, és intettem felé, üdvözlésképpen, némiképp megadóan. Ő visszafogott derűvel és biccentéssel fogadott, majd hellyel kínált. Kihúztam a műbőrrel fedett kisszéket az ágy alól, és leültem. Szótlanul néztem magam elé, az ágy lába felé, a fiókos kisasztal alá, ahol apám jól ismert otthoni papucsa állt, kissé csálén. Hallgattam a kórterem zaját. A betegek és látogatók morajlássá olvadó dialógját, a gépek ütemtelen berregését, és azt, hogy apám időnként kortyol a teájából. Olyan érzés fogott el, mintha újra a kertben lennénk. Egy-egy fát szemügyre véve. A komposzt mellett, a frissen karózott paradicsomok előtt. A málnákból szemezgetve. A tavaszi metszésből megmaradt, felstószolt ágak előtt. Aztán apám egyszer csak megszólalt. Nem tudom megmondani, mióta ülhettem ott a kisszéken. Mennyi időt töltöttünk szótlanul egymás mellett. Maradt-e még a menzateából, vagy apám már az üres bögrét pihentette az ágy szélére eresztve. Közelről, egész közelről hallottam megnyugtató hangját. Azt hiszem, fiam, néha a mandulafával is van dolog.