Nádas-ügy: egy ideológia tartósan sosem lehet elég erős a szakmaisággal és a minőséggel szemben

A fiatal szenegáli sztáríró, Mohamed Mbougar Sarr nyerte el a német Haus der Kulturen der Welt (Világ Kultúráinak Háza) 35 ezer euróval járó Nemzetközi Irodalmi Díját (Internationaler Literaturpreis). A hír talán a magyar nyilvánosságig el sem ért volna, ha két zsűritag a Die Zeitban, majd ez alapján a Prae.hu újságírója nem számol be a kiválasztás menetéről és a döntésbe belekeveredő identitáspolitikai szempontokról. Nádas Péter Rémtörténetek című regényét ugyan a zsűriben többen mesterműnek tartották, a shortlist összeállítása körüli vitában egyikük mégis azzal érvelt: „Nádas a jobb szerző, de politikailag Cherie Jonest kell választani”, míg a magyar írót kiváltságos fehér szerzőnek tartotta. A vita a cikk szerzőinek beszámolója szerint pedig nagyjából végig ebben az ideologikus szellemben zajlott.

Elsőként próbáltuk elérni az éppen külföldön tartózkodó Nádas Pétert, aki a csütörtökön nyíló SepsiBook egyik díszvendége lesz, a kiadóján keresztül pedig azt a választ kaptuk tőle, hogy nem szeretné kommentálni a Nemzetközi Irodalmi Díj zsűrijének döntését és a körülötte kialakult vitát. A Nádas Péter könyveit gondozó Jelenkort is magába foglaló Libri Kiadói Csoport kiadási igazgatója, Sárközy Bence azt mondja, szinte napi kapcsolatban van az íróval, de nem kiemelt témájuk a Haus der Kulturen der Welt díja körüli botrány, és szerinte nem is volna szerencsés az írónak ezt véleményezni.

„Egy modernista irodalmi ambíciójú szerzőről beszélünk, akitől mi sem áll távolabb, mint holmi stratégia, amellyel a díjak elnyerésén vagy a műveiről folyó diskurzus befolyásolásán ügyködik. Nádas évtizedekkel ezelőtt elköltözött egy Budapesttől távoli faluba, hogy semmi ne terelje el a munkájáról a figyelmét.

Kizárólag a művei létrejöttéért felelős, nem azok befogadásáért.”

Sárközy Bence pozíciója azért is izgalmas az ügyben, mert a Nádas könyveit gondozó Jelenkor mellett a kiadói csoporthoz tartozik a Park is, ahol a díjat nyert Mohamed Mbougar Sarrnak Az emberek legtitkosabb emlékezete című regénye is megjelent. A vezető ennek ellenére azt mondja, könyvkiadóként neki sem dolga, hogy a díjat vagy az odaítélését övező vitát véleményezze.

„Mindkét szerző bármilyen irodalmi díjra érdemes. Egy könyvkiadónak a hozzájuk hasonló szerzők műveinek gondozása és publikálása a feladata, nem kommentál kritikákat sem. Az a dolgunk, hogy elindítsunk egy könyvet a maga útján, ami azután tetszést vagy ellenérzést vált ki, vitákat generál, egyesek kötelező olvasmánnyá tennék, mások legszívesebben fölgyújtanák” – mondja Sárközy.

„Bámulatos, hogy ahhoz képest, hogy milyen kicsiny közösség fogadja be értőn a szépirodalmat, egyes művek vagy a velük kapcsolatos döntések mégis milyen hatalmas érzelmi viharokat korbácsolnak.

Ez a diskurzus azonban szintén a maga útját járja. Ez is az irodalom szabadsága.”

Kinek joga dönteni a díjazás szempontjairól?

Az igazgató szerint beszállni egy ilyen vitába már csak azért sem lenne helyénvaló, mivel „elfogultan” közel állnak a szerzőikhez és az általuk kiadott könyvekhez. Annyit azért megjegyez, hogy a legtöbb díj odaítélésekor felmerülnek bizonyos irodalmon kívüli szempontok, akkor is, ha azok magánalapításúak, mint amilyen például a Nobel-díj, és akkor is, ha államiak, mint kevés kivételtől eltekintve a magyarországi irodalmi elismerések. Sárközy szerint ha megnézzük az irodalmi Nobel-díjra vonatkozó kritériumokat, azokba a mű társadalmi jelentősége is beletartozik.

Az igazgató szerint egy díj esetében az alapítónak kizárólagos joga eldönteni, hogy milyen szempontok alapján ítéli azt egy-egy alkotónak vagy alkotásnak, illetve saját felelőssége felügyelni, hogy a felkért zsűri ezeket a szempontokat megfelelő súllyal figyelembe veszi-e. Az irodalmi közegnek és az olvasónak pedig lehetősége van a díj szempontrendszere és a díjazott művek vagy szerzők ismerete alapján „beárazni” egy díj presztízsét. Az más kérdés, teszi hozzá, hogy a számára jelentős alkotások önmagukban jelentősek

– a szerző személye, származása, orientációja, sajátságos életrajza sem jobbá, sem rosszabbá nem teszi őket.

Művészet- és szabadságellenes eljárás

Megkerestük a Szépírók Társaságának elnökségét is, már csak amiatt is, mert Demeter Szilárd pünkösdvasárnap megjelent publicisztikájában többek közt ezt a szervezetet nevezte meg mint akik Nádast a hallgatásukkal elárulják. Kérdéseinkre a társaság elnöke, Czinki Ferenc az elnökség hivatalos nyilatkozatát küldte el. Ebben azt írták, eleinte ők is rövidhírekből, majd a Prae.hu-n megjelent cikkből tájékozódtak az ügyről, és ezek alapján szerintük egy olyan szakmai zsűrinek kellett volna dönteni „egy kulturális, politikai és anyagi szempontból is fontos díjról, amelyikben szemmel láthatóan nincs megegyezés a zsűri működéséről, a díj valódi céljáról és az odaítélés szempontjairól sem. Ebből következett a jó néhány szerző/jelölt és néhány zsűritag számára is kellemetlen és méltatlan helyzet” – írták, majd úgy folyatták:

„A Szépírók Társasága elnöksége semmilyen irodalmon kívüli szempontot, politikai-gazdasági nyomást, kvótarendszert nem tart elfogadhatónak irodalmi díjak odaítélése során (sem), ebből a szilárd meggyőződésünkből adódóan egyébként akadtak már konfliktusaink. Most ugyanazokból a szájakból, amelyekből évtizedeken keresztül hallhattuk, hogy »a szerző halott«, magyarán csak a szöveg (és annak minősége) számít, nem pedig a származás, most hirtelen, mintegy negatív pálfordulással, az hallható, hogy »a szöveg (a mű) halott«, és művészeti, esztétikai szempontokat felülír a származás és a rassz. Ha kijelentjük, hogy ez művészet- és szabadságellenes eljárás, úgy véljük, nem járunk messze a valóságtól. Az elnökség álláspontja, 2021-es első megválasztása óta, határozott és változatlan a különböző kvótaelvek elutasítását illetően. Voltak pillanatok az elmúlt években, amikor ezzel nem tűntünk kifejezetten népszerűnek vagy éppenséggel korszerűnek, de talán pont ez a helyzet világít rá a legfontosabbra:

egy rendszer, ideológia, közhangulat tartósan sosem lehet elég erős a hitelességgel, a szakmaisággal és a minőséggel szemben.”

A HKW vállaltan ideologikus

A Magyar Műfordítók Egyesületének korábbi elnöki tisztségét betöltő, német prózafordító Nádori Lídia jelenleg is tagja egy rangos német műfordítói alap díját és ösztöndíját elbíráló bizottságnak, és ő is azt mondja, hogy ott az alkotói minőségen kívül fel sem merülhet más szempont. Szerinte az irodalmi elismerések zsűrijének döntései normál esetben ráadásul titkosak is, így a mostani eset, azaz hogy két zsüror a nyilvánosság elé tárta a kiválasztási folyamatot a saját olvasatukban, viszonylag szokatlan.

Nádori szerint ugyan Nádas Péter eltörléséről beszélni éppen a német kontextusban azért megmosolyogtató, mert

Nádas biztosan az öt legismertebb külföldi író között van Németországban.

De az esetet ő is abszurdnak nevezi, és károsnak tartja azt a tendenciát, hogy az irodalmi díjak odaítélésénél a döntéshozatalba bekerülhetnek olyan szempontok is, mint a bőrszín, a származás vagy a vallási felekezet. Szerinte a HKW esetében viszont annyiban árnyaltabb a kép, hogy egy vállaltan politikus és ideologikus intézményről van szó, így nem is nagyon érdemes csodálkozni azon, hogy a döntéshozatalban hangsúlyossá váltak politikai szempontok is.

Valóban, a HKW, azaz a Világ Kultúráinak Háza egy olyan világfogalmat hirdet, amelynek lényege a kultúrák, a tudásrendszerek, a társadalmi, politikai és spirituális sokfélesége, és feladata a kortárs nemzetközi művészetek bemutatása és megvitatása, különös tekintettel az Európán kívüli kultúrákra. A szervezet külön kiemeli, hogy intézményükben nincs helye a gyűlöletbeszédnek és az erőszaknak, és többek közt az antiszemitizmusnak, az iszlamofóbiának, a queerfóbiának, a rasszizmusnak, a szexizmusnak vagy a transzfóbiának.

Tomboló woke

A Prae.hu cikkéről sokan Nyáry Krisztián posztjából értesülhettek, amelyben a Líra könyvhálózat kreatívigazgatója esettanulmánynak nevezte a németországi ügyet, azt írta, ilyen az, amikor az irodalmat legyőzi a politikai agyrém. Nyáry később a Klubrádió reggeli adásában is arról beszélt, hogy a kulturális sokszínűség jogos elvárás lehet, ha az a mű értékeire és nem a szerző személyére, származására vonatkozik. De ha az utóbbi érvényesül, a gyakorlattal közel kerülhetünk ahhoz, hogy bizonyos szerzők bizonyos témákról nem írhatnak, mert a származásuk nem megfelelő. „Hatalmas veszély a kultúrára nézve, ha irodalmon kívüli szempontokat próbálnak benne érvényesíteni, és egyre kevésbé értékelik magát a művészeti teljesítményt” – fogalmazott, és szerinte míg Magyarországon a kormányközeli politika szereti felnagyítani a baloldali woke ideológia túlkapásait, valójában a jobboldali altright ugyanezt teszi – és mindkettő kultúraellenes.

A kormánymédia valóban szokatlanul hangosan állt ki ezúttal Nádas mellett. Azon túl, hogy a HKW döntését rasszistának nevezték, a Mandiner szolidaritást vállalt Nádas Péterrel, aki a neme és bőrszíne miatt nem kaphatta meg a Világ Kultúráinak Háza irodalmi díját. A Magyar Nemzet publicistája, Pilhál György 2021-es cikkében még azt sorolta fel, az „író úr”, a „koszorús irodalmár” milyen ügyek (Strasbourgba kivándorló zámolyi romák, SZFE stb.) mellett állt ki harcos értelmiségiként, a következő évben pedig szintén a lapban jelent meg egy kvíz Nádas Péter gyurcsányista író vagy Márki-Zay Péter mondta? címmel. (Nádas a 2006-os őszödi beszéd után annak fontosságát hangsúlyozta.)

A kvíz nagyjából azzal egy időben jelent meg, amikor Nádas Péter archívuma megnyílt a Berlini Művészeti Akadémia székházában. Amikor a magyar írót arról kérdezték, miért éppen Berlinbe került a személyes archívuma, az író azt válaszolta: mert Budapestről senki nem kereste emiatt. Mint mondta, két intézet is megkereshette volna, de ezt szerinte tudatosan nem tették, szemben a németekkel.

Hideg polgárháború

Nádori Lídia szerint az irodalmi díj körül kialakult botrány magyarországi diskurzusa külön is aggasztó. „Amikor egy woke-szellemiségű döntés híre eléri a hazai közvéleményt, a magyar nyilvánosságban teljesen más felhangokat kap, és a politika szándékosan instrumentalizálja azt, emlékezzünk például Amanda Gorman fordítóinak esetére.” (A fiatal afroamerikai költő Joe Biden elnöki beiktatásán elmondott versének fordításával kapcsolatban világszerte vita alakult ki arról, lényeges szempont-e a műfordító kiválasztásánál a bőrszín és társadalmi háttér, az érvekről és ellenérvekről Nádori Lídia is írt egy cikket akkoriban.) Ezért Nádorit a HKW ügyénél jobban felháborította Demeter Szilárdnak indexes véleménycikke.

„Azt gondolom, hogy Magyarországon, ahogyan több más területen, a kulturális életben is hideg polgárháború zajlik, ami megjelenik Demeter írásában is. Amikor Demeter felhánytorgatja a Szépírók Társaságának a Nádas mellett való kiállás hiányát, a baráti tüzet hiányolja. Én pedig azt gondolom, hogy ebben a kultúrharcos, polgárháborús légkörben a kritikus és differenciált gondolkodásra fokozottan szükségünk van. Olvasni kell, tájékozódni és nem bemászni abba a lövészárokba, amit kinéztek nekünk.

Ne az a kultúrpolitikai cézár tematizálja a vitáinkat, aki alig harmadmagával dönt a magyar kulturális térkép részben ideológiai alapú, részben dilettáns átrajzolásáról.

Beleértve azt, hogy melyik alkotói műhely éppen hogyan haljon éhen, vagy melyik no name alkotó kapjon Kossuth-díjat.”

A Szépírók Társaságának elnöksége szerint viszont Demeter aktuális publicisztikájára nem tisztük reagálni, de végül azt írták: „Annyi haszna azonban látszik az irodalmi szempontból méltatlan és értelmezhetetlen történetnek, hogy példát statuált arra: hogyan nem szabad a politikai és mozgalmi szempontoknak beavatkozni művészeti kérdésekbe. Az abszurd döntés utáni nemzetközi felháborodás elindíthat egy valódi eszmecserét azokról a jelenségekről, amelyek régóta aggasztják az irodalmi közéletet.”