Elzárt információk, megszállt közmédia – öt súlyos pontban mutatjuk be, hogy milyen abszurd körülmények között működik ma Magyarországon a szabad sajtó, ami ellen most újabb támadás készülődik.
Szabad, befolyásmentes sajtó nélkül nem létezik demokrácia. Magyarországon az elmúlt évtizedben – főleg politikai hatások miatt – a magyar nyelvű, független nyilvánosság drámaian összezsugorodott. A magyar sajtószabadság jelenleg rendkívül rossz állapotban van. A Riporterek Határok Nélkül független szervezet minden évben világszerte megvizsgálja és listázza a sajtó helyzetét. Magyarország jelenleg a 72. helyen áll a listán, az uniós országok mezőnyében az utolsók egyike. 2010-ben a 23., 2006-ban a 10. helyen álltunk, a visszaesés tehát látványos és drámai.
A lecsúszás ellenére Magyarországon még mindig léteznek olyan helyi, politikától, politikusoktól és oligarcháktól független médiaműhelyek/-platformok, amelyekben tényalapú, minőségi munkát végeznek, a klasszikus újságírói etikát alkalmazva. Ezek között a legnagyobb a Telex, ami mögött/mellett nem áll senki, csak az újság készítői, akik most már tulajdonosai, részvényesei is a cégnek. A sajtószabadságért aggódást a hatalom és a propagandája pont erre hivatkozva szokta lesöpörni, mondván, ha a Telex (vagy más független vagy kormánykritikus lap/szerkesztőség) működhet, akkor nincs itt semmi látnivaló. Ennél persze sokkal többet jelent a sajtószabadság, és ennél sokkal több gond van vele ma Magyarországon.
A legtöbb európai országgal ellentétben Magyarországon mindennapos a kormányzati beavatkozás a médiapiacba, a sajtó működésébe. Annak ellenére, hogy vannak törvényeink, hogy van egy függetlennek szánt médiahatóságunk, a médiapiacon nagyon gyakran a kormánynak kedveznek a történések. A közszolgálati média a kormány Kreml-szerű propagandamasinájává vált, a reklámpiac teljesen torz, és nagy részben állami befolyás alatt áll, a nyilvánosságot és a szabad sajtót folyamatosan korlátozzák.
Bemutatjuk a magyarországi szabad sajtó öt legnagyobb nehézségét.
1. Elzárva az információktól
Az egyik legnagyobb gond a közérdekű információkhoz való hozzáférés. A Telexet (és persze más, szabadon működő újságokat) rendszeresen nem hívják meg fontos, közérdeklődésre számot tartó sajtótájékoztatókra, eseményekre, az állami, kormányzat alá tartozó hivatalok, intézmények sokszor nem válaszolnak érdemben a kérdéseinkre (engedélyt kell kérniük, és ezt általában nem kapják meg), sok felelős döntéshozót lényegében csak az utcán üldözve tudunk megkérdezni fontos közügyekről, és választ legtöbbször így sem kapunk.
Vannak persze kivételek, Novák Katalin köztársasági elnökké választása után nekünk adta az első online interjúját, Lázár János és Cser-Palkovics András is szóba állt már velünk. Kiderülhetett, hogy ezekből korrekt, kiegyensúlyozott anyagok születtek, mégis inkább az a jellemző, hogy nem beszélnek, nem beszélhetnek velünk. Sokan (van ilyen cégvezető is!) azt jelzik vissza, hogy ők szívesen állnak a rendelkezésünkre, de engedélyt kell kérniük a Miniszterelnökségtől, és ott rendre elbukik a sztori.
Orbán Viktor miniszterelnök 2009 óta nem adott interjút olyan magyar szerkesztőségnek, ahol valódi kérdéseket tennének fel neki. Amikor egy sajtótájékoztatón megkérdezték, hogy ennek mi az oka, akkor az amúgy sokszor harcias retorikában lubickoló miniszterelnök azt válaszolta, hogy
azért nem ad interjút, mert a kérdések ellenségesek, és ő nem szereti az ellenségességet.
Szokták azt mondani, hogy „mi a probléma?”, hiszen a kormányfő minden évben tart egy nagy nemzetközi sajtótájékoztatót itthon (egy ilyenen adta a fent idézett választ is), ott bárki kérdezhet bármit – de ugye senki nem gondolja azt, hogy néhány kérdés feltevése egyenértékű egy interjúval?
És a trend sajnos egyre aggasztóbb. Az egészségügyi intézmények (például kórházak) vagy az iskolák is különböző kormányzati struktúrákba vannak beerőltetve, így nekik is egy felettük lévő állami hivataltól kell engedélyt kérniük, hogy politikától független, szakmai kérdésekre válaszolhatnak-e. És teljesen érthetetlen módon vagy nem kapnak engedélyt, vagy sokszor még választ se, így érdemi válaszok nélkül maradnak az olvasók olyan ügyekben is, amik akár közvetlenül is érintik őket.
Az egész felállás abszurditását az illusztrálja a legjobban, hogy néhány éve az Európai Parlamentben meghallgatást tartottak a magyar médiahelyzetről, és az ülés után a kormányt képviselő Varga Judit igazságügyi miniszter egy olyan „sajtótájékoztatón” fejtegette, hogy Magyarországon minden a legnagyobb rendben van a sajtószabadsággal, amire kizárólag a kormánybarát sajtót hívták meg.
2. Zsugorodó nyilvánosság, megszállt média
„Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk” – mondta a miniszterelnök pár éve Strasbourgban. Az elmúlt 13 évben viszont nagy átalakuláson ment át a magyar médiapiac, és ezek mozgatórugója a legtöbb esetben nem a piaci logika, hanem a politika machinációja volt. Nem kell messzire mennünk példákért, a Telex is egy ilyenből született: az előző munkahelyünkön a kormányhoz köthető emberek kezdték el megmondani, hogy hogyan is kéne működnünk, kikkel, hogyan, milyen struktúrában kellene dolgoznunk, majd végül kirúgták az akkori főszerkesztőnket, ezután állt fel egy emberként az egész szerkesztőség, és hoztuk létre a Telexet. De említhetjük a Népszabadság bezárását, az Origo és a TV2 elfideszesítését, vagy azt, hogy mára nincs olyan országos rádió vagy vidéki napilap, ami ne a kormány befolyása alatt állna.
Európában példátlan központosítással lényegében egy nap alatt jött létre egy nemzetgazdasági védelmet élvező, azaz nem vizsgálható sajtóalapítvány (KESMA), majdnem ötszáz kormánybarát kiadvánnyal. Ezek mind ugyanazokat a központi üzeneteket szajkózzák. Ha Orbán Viktor például a választás előtt, a kampányhajrában interjút ad valamelyiknek (nekik ad, hisz ott nem kell kellemetlen kérdésekre számítani), akkor
a miniszterelnök interjúja az összes lapban megjelenik, ugyanazzal a képpel, ugyanazzal a címmel, ugyanazzal a változatlan szöveggel.
A kormány emberei erre az egészre azt szokták mondani, hogy a legnézettebb tévécsatorna, a legnagyobb híroldalak többsége kormánykritikus, azaz itt sincs semmi látnivaló. Ehhez nem árt tudni, hogy az ország legnézettebb híradója az RTL-en valóban nem áll a kormányhoz közel, de az abban közölt politikai/közéleti anyagok hatása nem hasonlítható össze a kormánypropaganda egésznapos agymosásával.
Ezzel szemben a közmédia népszerűnek számít például vidéken, és ott egész nap a kormány üzeneteit harsogják, ellenzéki vagy a hivatalostól eltérő vélemények vagy vendégek csak elvétve jelenhetnek meg, és ha teret kapnak, akkor is kormányzati kontextusba vannak ágyazva. Mindennapos a cenzúra, témákat, dalokat, vendégeket tiltanak le, a tavalyi parlamenti választás előtt az ellenzéki pártok vezetői egyszeri, ötperces megszólalási lehetőséget kaptak, miközben a kormánypárti megszólalók lényegében végig egymásnak adták a kilincset a kampányban. És itt rá is térhetünk kicsit bővebben a közmédiára.
3. Megszállt közmédia
Már akkor sejteni lehetett, hogy a Fidesz viszonyulása a közmédiához a szakmai alapok helyett a politikai érdekekhez fog igazodni, amikor az MTI, azaz a közszolgálati hírügynökség élére 2010-ben kinevezett Belénessy Csaba nem sokkal a beiktatása után azt mondta: „egy közszolgálati médium legyen lojális a kormányhoz” és tisztességes az ellenzékhez. És azóta tényleg a kormányhoz hű lojalitás a legfőbb szerkesztési elv a közmédiában, az ellenzéknek pedig legtöbbször már a tisztesség látszata sem jut. A közszolgálati médiát egy bírósági ítélet szerint is hírhamisítónak nevezhető ember (Papp Dániel) vezeti, és a közmédia csatornáin csak a kormány ideológiáját szolgálják. A kormány intézkedéseit szigorúan kormánypárti szakértők kommentálják, akiket független szakértőként tüntetnek fel, de a valóságban a kormányhoz kötődő intézeteknél dolgoznak, azaz egyáltalán nem függetlenek. Mindezt elképesztő, évi több mint 100 milliárd, jövőre például 140 milliárd forint büdzséből, közpénzből. Egy kormánypárti (!) újságíró ezt néhány nappal a tavalyi választás után így foglalta össze:
„a magyar közszolgálati televízió politikai elfogultsága tarthatatlan.
Ellenzéki politikusok gyakorlatilag a lábukat nem tehetik be oda, a hírmagyarázók és kommentátorok kizárólag a kormánypártok oldaláról érkeznek, a hírműsorokban hírként olvasnak föl hosszú kormánypárti publicisztikákat, miközben az ellenzéki vélemények legtöbbször a kormánypárti cáfolatokba csomagolva jelennek meg.”
A közmédia nyilvánvaló elfogultsága annak fényében még súlyosabb, hogy törvénybe van vésve, hogy pont ellenkezőleg kéne működnie. A közmédiára az úgynevezett Közszolgálati Kódex vonatkozik, az egészet lehetne idézni, mert olyan álomszerű előírások szerepelnek benne, mint például, hogy: „a közszolgálati médiaszolgáltatás célja […] a kiegyensúlyozott, pontos, alapos, tárgyilagos, sokoldalú, időszerű, megbízható és felelős hírszolgáltatás, valamint tájékoztatás, az egyes eltérő vélemények ismertetése, a közösség ügyeivel kapcsolatos viták lefolytatása, a megbízható tájékoztatáson alapuló, szabad véleményalkotáshoz való hozzájárulás”.
A közmédia ezek közül lényegében semmit nem tart be, de még tucatnyi olyan pontja van ennek a kódexnek, amire egész egyszerűen fittyet hánynak.
4. Megszállt reklámpiac
Amikor egy külföldinek azt mondjuk, hogy Magyarországon az állam/kormány a legnagyobb hirdető, elkerekedő szemmel néz. Ez Nyugat-Európában elképzelhetetlen, pedig itthon nem valamelyik multi, bank vagy telekommunikációs cég költi a legtöbbet reklámokra, hanem a kormány. Évente több tízmilliárd forintból mossák az emberek agyát plakátokon, tévéspotokban, internetes hirdetésekben. Amikor egy reklámszakembert kérdeztünk arról, hogy szerinte mennyire durva az évi akár 50-60 milliárdot is elérő kormányzati reklámköltés, azt válaszolta:
„6 milliárd forintból az egész országot meg lehetne győzni arról, hogy a Föld lapos.”
A kormánynak persze jogában áll hirdetni, de a mérték és a pénzköltés módja a hűtlen kezelés határát súrolja. A hirdetések megrendelésekor és kifizetésekor ugyanis nem a hatékonyság a fő szempont, hanem a politika. Kormányzati, állami hirdetés (itt ugye mindig adóforintokra kell gondolni) ugyanis csak olyan helyen jelenhet meg, ahol a tartalom, a környezet is visszaadja a kormány gondolkodását, üzeneteit. Nem az alapján dönt például egy állami cég a közpénzek hirdetésre fordításáról, hogy hol éri el adott pénzből a számára legfontosabb célközönség legnagyobb részét, hanem hogy milyen kormánybarát lapoknak vagy személynek jöhet jól a hirdetésbe burkolt állami támogatás. A Szerencsejáték Zrt. például négy év alatt több pénzt adott NER-es cégeknek, mint fizetett ki lottóötösökre.
De az egészben van még egy csavar: az összes állami reklámköltés egy ember, Balásy Gyula cégein fut keresztül, és a reklámszakmában nyílt titok, hogy durván túlárazva pörgetik az állami hirdetéseket. Az állami kommunikációs piacon monopolhelyzetben lévő cégein egyes számítások szerint 2016 óta 450 milliárd forint folyt át, összesen 44 milliárd forint nyereséget termeltek.
Mindenkinek a fantáziájára bízzuk, hogy ennek mi értelme lehet, hova vándorolhat ennyi pénz. Ebben a torz reklámpiaci helyzetben kellene a szabadon működő médiának helytállnia. Egy csomó hirdetőnek elő van írva, hogy hol hirdethetnek és hol nem, de sok olyan független cég is van, amiben egész egyszerűen nem akarják kockáztatni az állami megrendeléseiket, viszonyaikat néhány rosszul elhelyezett hirdetéssel.
5. Mi a helyzet a törvényekkel?
„Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit” – olvasható az Alaptörvényben, és ránézésre meg is nyugodhatnánk. De pont a cikkben eddig felsorolt példák mutatják, hogy ez csak egy üres mondat, nem valódi cél vagy szándék. Nem sok olyan példát tudnánk mondani, ahol a kormányzat részéről tetten érhető lenne, hogy egy cseppet is komolyan vennék ezt, sőt, a legtöbbször még nehezítik is a sajtó dolgát. Persze vannak (papíron) egyéb törvényi garanciák is, például a média működésének felügyeletére létrehozott Médiahatóság vagy Médiatanács.
A Médiahatóság csak a kormány embereivel van feltöltve, így esély sincs arra, hogy a kétes ügyleteket, ügyeket kivizsgálják. És mit várjunk a Médiatanácstól, aminek az elnöke például a közmédiát ért bírálatokra a kinevezése után azt mondta:
„nincs ember ma Magyarországon, aki kiegyensúlyozott tájékoztatást várna el az egyes médiumoktól”.
Pár bekezdéssel feljebb pont idéztem abból a kódexből, ami nem elvárja, hanem egyenesen előírja a kiegyensúlyozott tájékoztatást.
De Magyarországon kormánykritikus újságírók telefonjait figyelték meg állami hátszéllel telepített kémszoftverekkel, egyre kevesebb helyzet és helyszín van, ahol élhetnénk az Alaptörvényben rögzített jogainkkal. És látjuk a kormánytól függetlenül működő sajtó elleni legfrissebb, putyini törekvéseket is. Vezető kormánypárti politikusok, sőt maga a kormányfő is arról beszél, hogy meg kell regulázni azokat az újságírókat, szerkesztőségeket, akik, illetve amik külföldről kapnak finanszírozást (Kocsis Máté szerint egyenesen „borsot kell törni az orruk alá”). Mi is kapunk külföldről támogatást különböző projektekhez, emiatt úgy érezzük, mi is a hadüzenet címzettjei vagyunk. Amerikai támogatással valósult meg például a Telex Akadémia, a podcaststúdiónk, illetve néhány nagyobb tényfeltáró anyag – mint díjnyertes filmünk a Tisza szennyezéséről –, vagy háborús riportsorozataink.
Az ezekhez kapott támogatásokról mi magunktól számoltunk be, aki ezek miatt támad minket, azért tudhat egyáltalán ezekről, mert mi hoztuk őket nyilvánosságra. Szívesen pályáztunk volna hazai forrásokra is, ilyenek azonban nem léteznek. A nemzet érdekeinek védelmére hivatkoznak a tervezett törvények indoklásaként, de sem mi, sem a külföldi támogatást is élvező projektek nem jelentenek veszélyt a nemzet érdekeire. Sőt!
De mi is a hadüzenet címzettjei vagyunk, mert a kormány azt gondolja, ha nyerünk egy pályázaton, akkor onnantól mások diktálják, hogy miről írjunk, mit írjunk.
De ez óriási tévedés.
A Telex egyik legfontosabb alapértéke, hogy a tartalmainkba külső szereplő nem szólhat bele, mi magunk döntünk arról, hogy miről írunk, miről nem. Az újságírás szakmai elvei szerint foglalkozunk témákkal, függetlenül attól, hogy azok a kormányzat vagy az ellenzék ügyeit érintik. A Telex kritikus, és a Telex nem függ egyetlen politikai oldaltól, párttól sem, nem állunk egyik politikai oldal vagy párt szolgálatában sem, cikkeink elkészülését nem az határozza meg, hogy melyik politikai oldalnak vagy pártnak jók vagy rosszak az adott témák. Ez szúrja a hatalom szemét, ezt akarják most megregulázni. Ne hagyjuk!
