Még kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak: 23 író 28 novellája. Öt tárcanovella először a kötetben látott napvilágot, ezek egyikét olvashatják most online is.
Szekérderéknyi gondozatlan történet, parlagon hagyva murvásodnak bennem, és a gondozatlanság nem áll jól nekik. Kellene már valamit kezdenem ezzel, hogy még mindig tudok sírni a feszes mérai muzsikán, sőt, újabban egy pattogós, új stílusú kalocsai is fölemeli a szívemet. Pedig most nem nosztalgiázni akarok, még ha olyan is a hang, de hát ez a bornírt kopottság az örökös fáradtság miatt van. Többet voltam már régi néptáncos, civil, mint belsős, és éppen olyan felemás: rajongó és haragos, édes és kormos érzéseim vannak az egykori beavatottságommal kapcsolatban, mint ahogy az egyházammal tudok meghasonulni, én, katolikus, magyar paraszt. Pedig a vérem anyagai ezek, a fehérvérsejt és a vörös, nincs miért tiltakoznom ellene, és megtagadni magamból semmit sem tudok, és nem azért, mert nem lennék rá képes. De jó lenne belemenni a csalánosba, hogy marja le a bőröm csontig. De gyáva vagyok hozzá, ezért csak ilyeneket karcolok ide, hogy tudom, minden valahová tartozás minálunk másvalahol kígyóméreg.
Elég az hozzá. Egy imányit a hitmetaforánál időznék. Néptáncosnak lenni olyan, mint hívőnek, temérdek helyről nézve kellemetlen, zsenánt. Nem támadnak érte, csak ciki. Vigasztalnak miatta. „Biztosan azért, mert olyan beteg voltál”, engem így védenek. Már haragudni sincs kedvem, mindegy, ahogy arról is lemondtam, hogy a saját gyökereim fölforgassam. Már a „tetszettek volna forradalmat csinálni” se izgat – mégis hogyan tetszettem volna, kérdezem sértetten, hogy eltakarjam a tehetetlenségem, és idemorogjam, hogy többé senki helyett sem kérek bocsánatot, még ha ezért most elnézést is kérek.
Menekülök az egész elől. Keresek olyan társaságot, hol nem kell behúzni a nyakam, se itt, se ott, rostálom a világot, szitán át nézve meg persze szétesik a táj. Mikor maradtam a senki földjén, amiről véletlenül sem merném azt gondolni se, hogy középen lenne?! Ott nincs semmi, üres, mint a hagyma, különben sem megfejteni akarom, csak szenvedek tőle, és most sem analizálom, csak piszkálgatom egy bottal, és nézem, hogy elugrik-e.
Soroljuk. Volna az: amiből vagyok. És ahhoz jön az: ami az énem. Haragudni a saját hagyományaidra, mert hűtlenek, korpa közé keverednek, gyűlölnek, nem becsülik meg magukat, a hagyományaid meg tojnak rád, elfelejtenek, árulónak gondolnak, és röhögnének rajtad, és ha azt mernéd mondani, „érted haragszom, nem...” Na, nem. Olvas bennem a naiv magyar paraszt, folynak össze előtte a bötűk, és arra gondol, olyan, hogy liberális konzervatív, nincs is. Nyugati métely. Polgári mértéktartás, tisztesség, decens nemzeti tartással. Ópium.
Ami nem látszik, az nincs is, vagy fordítva – de úgy meg banális.
És akkor engem senki ne vegzáljon azzal, hogy jön ez a néptánchoz (ami a hit), mert égetően passzol, oda illik csak igazán, és persze ez sem igaz, mindenhová passzos, de ez egy olyan ék, amelyik bármelyik lyukba belefeszül, mégsem támaszt ki semmit. Meddig dicsekedtem én is, a kevélység elzálogosított szolgája, hogy egyszerre volnék bennszülött meg etnográfus, most meg nézem a lehányt tűzfalat, mint egy őszi ecetfabokor, és ki se kell mondanom, le se kell írnom, hogy nem vagyok én egyik sem, és nem is voltam soha. Illetve, és ettől komisz az egész, az egyik valaha igen.
Amivé lettem, azzá kell válnom.
Barbócz Sanyi másfél órája szívfájdítóan gyönyörűen elekit húz, mire Gál Laci feláll. Az egész csabai ifiház, a város, a megye, a Viharsarok odasereglik, oda folyik a Körös, a Tisza, minden önmagára néz, mert mindjárt megmérettetik a létezés. Gál Lacinak már kisbográcshasa van, fáj a térde, a gerince, és ülve tanít táncot. Feláll, és az első megszakított, elegáns, kevély mozdulatnál megérted, hogy lehet a tánc a világ tükörképe. A „mindene fáj kisbogrács”, akit az utcán tán segédmunkásnak néznek, az eleki isten megmutatja, mit jelent az, hogy szétesett a teremtés, szaggatott az élet, darabokra van törve a sors. Szétfeszülnek a mozdulatai, mint a mélyhűtőben felejtett bor, erősek, kíméletlenek, nettek, embertelenül isteniek: bele kell halni. Gál Lacit látni táncolni és meghalni. Egy kedd este nagyon beittunk. Nagy Lászlót szavaltam neki a Körös-parton fekve a fövenyen, aggódott. Akkor beszéltünk utoljára.
Azt ígértem, nem nosztalgia, de néha kiszalad. Kicsordul.
Elég az hozzá. Unatkoztam az újkori táncháztalálkozón, az áldozatos munkával felgyújtott BS helyén, a buszgarázs melletti ótvar betonmezőben, körülöttem, hallótávolságon belül legalább három banda húzta, én meg néztem a levegőt, ahogy ül. Jól szerettem volna érezni magam, de nem sikerült, én sem engedtem a világnak, a világ se nekem. Jött Halmos Béla teli kézzel, a sült kolbászok mint platón a gerendák inogtak a papírtálcákon, a vaskos fehérkenyér-szeletek boglyája a meszelt égig ért, tán egy nagyfröccs is belefért a markába, a vállán táska, hegedűtok és egy szatyor, a mustár lágyan csordogált a kezén, ömlött róla a verejték, sehol egy árva ülőhely, sehol egy nyomorult sörpadszelet.
Csak előttem. Boldogan huppant oda, segítettem neki, jó étvágyat kívántam, és az első falattal diskurálni kezdtünk. Nem költöm azt, hogy úgy, mint a régi barátok. Úgy, mint akit érdekel a másik. Szépen beszélgettünk. Móriczról, Sinkáról, Simonyiról és Gyuláról, Bartókról és Netti Sanyi bácsiról. Verseket mondtunk. A boldog embert hosszan elemeztük. Megette a kolbászt, a kenyeret, lecsúsztak a fröccsei. Az enyémek is. Nagyokat röhögtünk. Éreztem, nézik. Ki ez a figura, akivel ennyit törődik a Halmos. Ő is megérezte, körbenézett, köszönt párat. Elővette a címes könyvét, vagy tán naptár volt, nem emlékszem, meg egy tollat, hogy felírja a számom, és azt kérdezte: „Ki a fene vagy te?”
És akkor egy pillanatig nem voltam sehol. Rájöttem, milyen sokan magányosak valamin belül, ahová tartoznak, amiből ők vannak, mert ők nem (csak) abból vannak, de bármi történik, ahhoz valahogy még sincs elég erő a varázspálcájukban, hogy ami iszapos, az végre ki legyen kotorva, és hát (erről szól az újkori angol klasszikus) a varázspálcák magukban nem is elegendők, össze kéne őket illeszteni, de azt itt, minálunk nem lehet, ezért maradnak a meglepődések meg a ritka rátalálások. Évekig büszke voltam rá, hogy Halmos úgy odavolt tőlem, és azt mondta, ilyen olvasott, tájékozott „gyerekkel”, akinek így vág az esze, sose szokott „ilyen helyen” találkozni. Nyilván azért örültem ennek, mert nem találtam a helyem abban a táncházban. Ha okosabban figyelek, talán megértem a nagy prímás hangjában a csalódottságot, és inkább szomorú leszek tőle. Megértem, hogy ő is egy maga körülásta szigeten él, hogy rostálja maga körül a világot, ahogy én. De akárhogy is igyekszel csak olyanokkal találkozni, akik nem tipornak el, nem gyaláznak meg, nem ostobák, nem ítélkezők, akiknek a hagyomány és a hit minden oldalról felelősség, emberi minőség (is), mindig látszanak a szemellenző pereméről, erről is, arról is a gonoszak és/vagy az ostobák.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
