Az otthonka a szocializmus egyik legnépszerűbb ruhája volt, pedig csak látszategyenlőséget adott a nőknek
2022. július 13. – 13:17
frissítve
Szatymaz, egy Szegedtől néhány kilométerre fekvő község felismerte, hogy ha a híres (hírös) barackja mellé beveszi hívószóként az otthonkát is, lehet, hogy otthonkakiállításra vágyók tömegei érkeznek majd hozzájuk, hogy a szélben lengedező, fél évszázados nejlonruhák csodájára járjanak. Megtekintettük a leleményes kiállítást, ami jó apropó volt arra, hogy egy pont letűnőben lévő, ikonikus ruhadarab nyomába eredjünk. Azt is megnéztük, mit kezd vele a kollektív emlékezet, és miért lett az emberi test fóliasátra.
Könnyű, nyári szellő lengeti azt a közel száz darab otthonkát, ami a szatymazi művelődési ház épületének falát és melléképületét díszíti. Péntek van, ebédidő, délután nyílik az Őszibarack-fesztivál, amit idén egy divatbemutatóval egybekötött szabadtéri otthonkakiállítással toldanak meg a szervezők.
A 4700 fős dél-alföldi község régóta híres a barackjáról (korábban szőlőjéről). Ha végiggondoljuk, milyen öltözékben izzadtak baracklekvárfőzés közben idősebb rokonaink, máris megvan a kapcsolat a barack és az otthonka között – nem véletlen, hogy ehhez hasonló asszociációk cikáztak az ötletgazda Kémeri Attila fejében is, aki a község kommunikációs felelőse.
Ma már elvétve csak a 80 pluszos korosztályon lehet látni ezt a ruhadarabot, de fénykorában, főleg a falvakban és a kisebb városokban, alig akadt olyan háztartás, ahol ne lett volna legalább egy nejlon háziköpeny.
„Az otthonka, annak ellenére, hogy sokan munkahelyi védőöltözetként is viselték, otthoni használatra tervezett ruhadarab volt, s minden »valamirevaló« háziasszony jó háziasságának, szocialista erkölcsösségének ezzel együtt pedig látszólagos egyenjogúságának szimbóluma volt” – írta Agárdi Izabella történész az otthonkákról készült A „nejlon otthonka” – egy birodalom öröksége című tanulmányában.
Vajon miért ragaszkodott olyan sok nő a gulyáskommunizmus éveiben a szocialista konfekcióipar egyik legnagyobb karriert befutott termékéhez? – tettük fel a kérdést a szatymazi szervezőknek és a történésznek is. Kiderült, hogy az otthonka sokkal izgalmasabb ruhadarab annál, mint aminek látszik.
Modernizált kötény, a poliésztergyártás szocialista remekműve
„Az otthonka generációs különbséget jelzett: azok a nők hordták, akik a szocializmusban váltak férjes, dolgozó nővé. Nekik a kötény már túl öreges volt, az otthonka viszont nem, hiszen a kötény modernizált változata lett” – magyarázza a Telexnek Agárdi Izabella. Bármilyen furcsa is a jelenből visszatekintve, de a hatvanas-hetvenes években az otthonka legalább annyira menő és kényelmes viseletnek számított, mint most – mondjuk – egy Birkenstock papucs.
Kultstátuszát jól mutatja, hogy volt olyan konfekcióüzem, ami ki akarta sajátítani magának az „otthonka” elnevezést. Persze nem csak úgy véletlenszerűen lett ennyire menő – továbbra se feledjük, hogy az államszocializmus középső éveiben járunk –, diadalmenete összefüggött a poliészter előretörésével, ami a korban maga volt a csúcstechnológiás modernitás. A műszálgyártás fellendülése Magyarországon a hatvanas években indult, és a hetvenes években teljesedett ki. A textiliparban a cél a műanyag-felhasználás fokozása volt, és ennek keretében 1965–66-ban elindult az úgynevezett poliészterprogram.
Mindezek hatására a hatvanas évek végétől kezdve nejlonotthonkák árasztották el az országot.
Az otthonkák terén – mint oly sok mindenben – látszatszabadságot és látszatautonómiát kaptak a nők: újságokban megjelent szabásminták alapján bárki varrhatott magának kedvére valót, de konfekcióüzletekből és piacokról is be lehetett szerezni.
Nem csak nálunk, a többi KGST-országban is dívott; sőt, az NSZK-ban és Portugáliában is gyártottak otthonkát; de igazi népszerűségre a szocialista blokkban tett szert.
De hogyan került ennyi otthonka 2022-ben Szatymazra? Miután május környékén kipattant Kémeri Attila fejéből az ötlet, és a környéken elterjedt, hogy otthonkákat keresnek, elkezdtek befutni Szatymazról és környékéről az otthonkaadományok, sőt, Sopronból és a Győr-Moson-Sopron megyei Ravazdról is érkeztek dobozok. Kezdetben 10-15 darabra számítottak, mostanra már 100-nál is több otthonkájuk van: főleg apró virágmintás, de bőven akad nonfiguratív is: pöttyös, spirálos, geometrikus, csíkos – vidám, de semmiképp sem túl harsány színekben.
Kiderült, hogy az otthonkát nagyon praktikus viseletnek tartották a nők és az asszonyok: nagy zsebei egy csomó mindent elnyeltek, ujjatlan szabása nagy szabadságot hagyott a karmozgásoknak, ha vizes lett, kimosták, és gyorsan megszáradt, vasalni nem kellett, a gombok miatt egyszerűen magára kaphatta a viselője.
Az átsejlő, szagló nyári otthonka
Az „emberi test fóliasátra” – mondta egyszer az otthonkáról Bödőcs Tibor humorista, és a kifejezés több szempontból is találó: a vékony műanyag alaposan körülölelte viselője testét, ami nyaranta épp úgy be tudott dunsztosodni alatta, mint az 50 fokos fóliasátorban növekvő paradicsom.
A szatymazi kollektív emlékezet meg is említ egy ezzel kapcsolatos furcsaságot: nyáron a nők úgy hordták az otthonkát, hogy a legjobb esetben is csak alsóneműt vettek alá, a vékony poliészter pedig erősen átsejlett (ezt le is ellenőriztük a szatymazi tárlaton).
„Egy nyeles bugyit azért csak veszünk alá – ezt mondta mindig a mama”
– illusztrálja a jelenséget Feketéné Bárkányi Ilona, a kiállítás társrendezője, egyben az otthonkáknak otthont adó kultúrház igazgatója. Látszik, hogy a szatymaziak jól felkészültek: az alsónemű említésére kollégája beszalad az épületbe, és öt perc múlva az említett nyeles bugyival, ismertebb nevén egy hosszú szárú bundabugyogóval tér vissza a kiállítás helyszínére.
A témához tartozik az is, hogy a hatvanas-hetvenes években még annyi testszőrzet borított mindenkit, amennyit a természet szánt neki – és innentől kezdve már döntsön a képzelet arról, ki hogyan fejezi be ezt a gondolatsort.
Addig hordták, templomba is, amíg el nem kopott
Az otthonka nyáron talán még igen, télen viszont semmiképp sem számított szexi viseletnek. Köszönhető ez állandó partnerének, a jellemzően erősen kitérdesedett mackónadrágnak. Mivel otthoni munkaruhaként hordták, a funkciója pedig az alatta lévő ruha védelme volt, gyakran el is szakadt, de a korszak asszonyai nem voltak finnyásak, akár többször is megvarrták, és ha, mondjuk, a kék virágos otthonkához csak fehér, később meg barna cérna akadt, akkor azzal. Ahogy a cérnával nem illett urizálni, úgy új otthonkát sem szabadott venni mindaddig, amíg az előző el nem kopott – pénzpazarlásnak számított, és a szocialista erkölcsöknek sem felelt meg egy ruhadarab korai kiselejtezése. Ezért is hordták gyakran tropára.
Látunk ilyet Szatymazon is, ahova a legtöbb ruhát nem az eredeti viselője vitte vagy küldte be, hanem valamelyik családtagja. Ez pedig azt mutatja – mondja ezt már Agárdi Izabella –, hogy ez is egy olyan szocreál tárgyi emlék, ami furcsa módon megszépült.
„A családtagok a jelenből például nem a kellemetlen műanyagra és a testszagra emlékeznek, hanem arra, hogy ebben volt anya vagy a nagymama, ezért az anyukájuk illata ugrik be – innen származik az ismerősség képzete”
– magyarázza a történész.
„A nosztalgiaelméletek szerint a totalitariánus rendszerek emlékezetével kapcsolatban viszont nem árt az óvatosság: abszurd módon rakódik össze ilyen esetekben a kellemetlen a kellemessel, az érzelmek világa a kritikus értékeléssel.”
Sok más ruhatípushoz hasonlóan az otthonkák között is kialakult valamiféle hierarchia: volt templomba járós, ünnepibb jellegű otthonka (ezt főleg az absztrakt, modernnek számító minták borították), a kisvirágosak inkább a hétköznapokat szolgálták. A nagyon idős nénik még ennyi elhajlást sem engedtek meg maguknak, és csakis sötét színekben jártak. A kiállításon nem láttunk ilyet, de az elmondások alapján kislányotthonka is létezett – nagy élmény lehetett iskola után ledobni a nejlonköpenyt és átbújni a nejlonotthonkába. Aztán abban leélni egy fél életet.
Az otthonka érdekes szó, kedves becézésnek tűnhet, egy másik kutató, Frazon Zsófia etnográfus töpreng azon, hogy „örök kérdés, hogy az öltözetet vagy viselőjét, az otthoni nőt becézi: az otthoni asszonyka”. Bármelyiket is,
az otthonka az otthoni munka, a nők fizetetlen házimunkájának a szimbóluma, és „ahogy az otthonka is eltűnik a szemünk elől, az otthoni női munkával szemben is vakok vagyunk, elismerésével pedig adósak – társadalmi szinten mindenképp”
– írja az etnográfus.
A szatymazi otthonkakiállítás is jelzi, hogy mostanra talán már nagyobb távolságba kerültünk ettől a ruhadarabtól: kultúrtörténeti értekezések és tanulmányok tárgya lett, már a kétezres években muzeális darabként tekintettek rá, ami Agárdi szerint „bár még mindig a jelenkor tárgyi világának része, mégis megőrzésre érdemes. Ugyanúgy bekerül a múzeumi kánonba, mint a régi Sokol rádiók vagy az iparművészek által tervezett műanyag használati tárgyak” – mondja a történész. Az otthonka fölött egyébként úgy a kilencvenes évekre járt el az idő, bár, ahogy írtuk, szórványosan itt-ott még ma is viselik.
A szatymaziak utazókiállítást terveznek, két település már be is jelentkezett. És meddig lehet megtekinteni a kiállítást az eredeti helyszínen? „Spontán jött, lesz, ami lesz. Egy ideig még biztosan” – mondja a szervező. És a barack is folyamatosan érik.
