Az otthonka a szocializmus egyik legnépszerűbb ruhája volt, pedig csak látszategyenlőséget adott a nőknek

2022. július 13. – 13:17

frissítve

Az otthonka a szocializmus egyik legnépszerűbb ruhája volt, pedig csak látszategyenlőséget adott a nőknek
Fotó: Bődey János / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Szatymaz, egy Szegedtől néhány kilométerre fekvő község felismerte, hogy ha a híres (hírös) barackja mellé beveszi hívószóként az otthonkát is, lehet, hogy otthonkakiállításra vágyók tömegei érkeznek majd hozzájuk, hogy a szélben lengedező, fél évszázados nejlonruhák csodájára járjanak. Megtekintettük a leleményes kiállítást, ami jó apropó volt arra, hogy egy pont letűnőben lévő, ikonikus ruhadarab nyomába eredjünk. Azt is megnéztük, mit kezd vele a kollektív emlékezet, és miért lett az emberi test fóliasátra.

Könnyű, nyári szellő lengeti azt a közel száz darab otthonkát, ami a szatymazi művelődési ház épületének falát és melléképületét díszíti. Péntek van, ebédidő, délután nyílik az Őszibarack-fesztivál, amit idén egy divatbemutatóval egybekötött szabadtéri otthonkakiállítással toldanak meg a szervezők.

A 4700 fős dél-alföldi község régóta híres a barackjáról (korábban szőlőjéről). Ha végiggondoljuk, milyen öltözékben izzadtak baracklekvárfőzés közben idősebb rokonaink, máris megvan a kapcsolat a barack és az otthonka között – nem véletlen, hogy ehhez hasonló asszociációk cikáztak az ötletgazda Kémeri Attila fejében is, aki a község kommunikációs felelőse.

Ma már elvétve csak a 80 pluszos korosztályon lehet látni ezt a ruhadarabot, de fénykorában, főleg a falvakban és a kisebb városokban, alig akadt olyan háztartás, ahol ne lett volna legalább egy nejlon háziköpeny.

„Az otthonka, annak ellenére, hogy sokan munkahelyi védőöltözetként is viselték, otthoni használatra tervezett ruhadarab volt, s minden »valamirevaló« háziasszony jó háziasságának, szocialista erkölcsösségének ezzel együtt pedig látszólagos egyenjogúságának szimbóluma volt” – írta Agárdi Izabella történész az otthonkákról készült A „nejlon otthonka” – egy birodalom öröksége című tanulmányában.

Vajon miért ragaszkodott olyan sok nő a gulyáskommunizmus éveiben a szocialista konfekcióipar egyik legnagyobb karriert befutott termékéhez? – tettük fel a kérdést a szatymazi szervezőknek és a történésznek is. Kiderült, hogy az otthonka sokkal izgalmasabb ruhadarab annál, mint aminek látszik.

Modernizált kötény, a poliésztergyártás szocialista remekműve

„Az otthonka generációs különbséget jelzett: azok a nők hordták, akik a szocializmusban váltak férjes, dolgozó nővé. Nekik a kötény már túl öreges volt, az otthonka viszont nem, hiszen a kötény modernizált változata lett” – magyarázza a Telexnek Agárdi Izabella. Bármilyen furcsa is a jelenből visszatekintve, de a hatvanas-hetvenes években az otthonka legalább annyira menő és kényelmes viseletnek számított, mint most – mondjuk – egy Birkenstock papucs.

Kultstátuszát jól mutatja, hogy volt olyan konfekcióüzem, ami ki akarta sajátítani magának az „otthonka” elnevezést. Persze nem csak úgy véletlenszerűen lett ennyire menő – továbbra se feledjük, hogy az államszocializmus középső éveiben járunk –, diadalmenete összefüggött a poliészter előretörésével, ami a korban maga volt a csúcstechnológiás modernitás. A műszálgyártás fellendülése Magyarországon a hatvanas években indult, és a hetvenes években teljesedett ki. A textiliparban a cél a műanyag-felhasználás fokozása volt, és ennek keretében 1965–66-ban elindult az úgynevezett poliészterprogram.

Fotó: Bődey János / Telex Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Mindezek hatására a hatvanas évek végétől kezdve nejlonotthonkák árasztották el az országot.

Az otthonkák terén – mint oly sok mindenben – látszatszabadságot és látszatautonómiát kaptak a nők: újságokban megjelent szabásminták alapján bárki varrhatott magának kedvére valót, de konfekcióüzletekből és piacokról is be lehetett szerezni.

Nem csak nálunk, a többi KGST-országban is dívott; sőt, az NSZK-ban és Portugáliában is gyártottak otthonkát; de igazi népszerűségre a szocialista blokkban tett szert.

De hogyan került ennyi otthonka 2022-ben Szatymazra? Miután május környékén kipattant Kémeri Attila fejéből az ötlet, és a környéken elterjedt, hogy otthonkákat keresnek, elkezdtek befutni Szatymazról és környékéről az otthonkaadományok, sőt, Sopronból és a Győr-Moson-Sopron megyei Ravazdról is érkeztek dobozok. Kezdetben 10-15 darabra számítottak, mostanra már 100-nál is több otthonkájuk van: főleg apró virágmintás, de bőven akad nonfiguratív is: pöttyös, spirálos, geometrikus, csíkos – vidám, de semmiképp sem túl harsány színekben.

Kiderült, hogy az otthonkát nagyon praktikus viseletnek tartották a nők és az asszonyok: nagy zsebei egy csomó mindent elnyeltek, ujjatlan szabása nagy szabadságot hagyott a karmozgásoknak, ha vizes lett, kimosták, és gyorsan megszáradt, vasalni nem kellett, a gombok miatt egyszerűen magára kaphatta a viselője.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Az átsejlő, szagló nyári otthonka

Az „emberi test fóliasátra” – mondta egyszer az otthonkáról Bödőcs Tibor humorista, és a kifejezés több szempontból is találó: a vékony műanyag alaposan körülölelte viselője testét, ami nyaranta épp úgy be tudott dunsztosodni alatta, mint az 50 fokos fóliasátorban növekvő paradicsom.

A szatymazi kollektív emlékezet meg is említ egy ezzel kapcsolatos furcsaságot: nyáron a nők úgy hordták az otthonkát, hogy a legjobb esetben is csak alsóneműt vettek alá, a vékony poliészter pedig erősen átsejlett (ezt le is ellenőriztük a szatymazi tárlaton).

„Egy nyeles bugyit azért csak veszünk alá – ezt mondta mindig a mama”

– illusztrálja a jelenséget Feketéné Bárkányi Ilona, a kiállítás társrendezője, egyben az otthonkáknak otthont adó kultúrház igazgatója. Látszik, hogy a szatymaziak jól felkészültek: az alsónemű említésére kollégája beszalad az épületbe, és öt perc múlva az említett nyeles bugyival, ismertebb nevén egy hosszú szárú bundabugyogóval tér vissza a kiállítás helyszínére.

A témához tartozik az is, hogy a hatvanas-hetvenes években még annyi testszőrzet borított mindenkit, amennyit a természet szánt neki – és innentől kezdve már döntsön a képzelet arról, ki hogyan fejezi be ezt a gondolatsort.

Kémeri Attila és Feketéné Bárkányi Ilona, a kiállítás szervezői – Fotó: Bődey János / Telex Kémeri Attila és Feketéné Bárkányi Ilona, a kiállítás szervezői – Fotó: Bődey János / Telex
Kémeri Attila és Feketéné Bárkányi Ilona, a kiállítás szervezői – Fotó: Bődey János / Telex

Addig hordták, templomba is, amíg el nem kopott

Az otthonka nyáron talán még igen, télen viszont semmiképp sem számított szexi viseletnek. Köszönhető ez állandó partnerének, a jellemzően erősen kitérdesedett mackónadrágnak. Mivel otthoni munkaruhaként hordták, a funkciója pedig az alatta lévő ruha védelme volt, gyakran el is szakadt, de a korszak asszonyai nem voltak finnyásak, akár többször is megvarrták, és ha, mondjuk, a kék virágos otthonkához csak fehér, később meg barna cérna akadt, akkor azzal. Ahogy a cérnával nem illett urizálni, úgy új otthonkát sem szabadott venni mindaddig, amíg az előző el nem kopott – pénzpazarlásnak számított, és a szocialista erkölcsöknek sem felelt meg egy ruhadarab korai kiselejtezése. Ezért is hordták gyakran tropára.

Látunk ilyet Szatymazon is, ahova a legtöbb ruhát nem az eredeti viselője vitte vagy küldte be, hanem valamelyik családtagja. Ez pedig azt mutatja – mondja ezt már Agárdi Izabella –, hogy ez is egy olyan szocreál tárgyi emlék, ami furcsa módon megszépült.

„A családtagok a jelenből például nem a kellemetlen műanyagra és a testszagra emlékeznek, hanem arra, hogy ebben volt anya vagy a nagymama, ezért az anyukájuk illata ugrik be – innen származik az ismerősség képzete”

– magyarázza a történész.

„A nosztalgiaelméletek szerint a totalitariánus rendszerek emlékezetével kapcsolatban viszont nem árt az óvatosság: abszurd módon rakódik össze ilyen esetekben a kellemetlen a kellemessel, az érzelmek világa a kritikus értékeléssel.”

Sok más ruhatípushoz hasonlóan az otthonkák között is kialakult valamiféle hierarchia: volt templomba járós, ünnepibb jellegű otthonka (ezt főleg az absztrakt, modernnek számító minták borították), a kisvirágosak inkább a hétköznapokat szolgálták. A nagyon idős nénik még ennyi elhajlást sem engedtek meg maguknak, és csakis sötét színekben jártak. A kiállításon nem láttunk ilyet, de az elmondások alapján kislányotthonka is létezett – nagy élmény lehetett iskola után ledobni a nejlonköpenyt és átbújni a nejlonotthonkába. Aztán abban leélni egy fél életet.

Fotó: Bődey János / Telex Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Az otthonka érdekes szó, kedves becézésnek tűnhet, egy másik kutató, Frazon Zsófia etnográfus töpreng azon, hogy „örök kérdés, hogy az öltözetet vagy viselőjét, az otthoni nőt becézi: az otthoni asszonyka”. Bármelyiket is,

az otthonka az otthoni munka, a nők fizetetlen házimunkájának a szimbóluma, és „ahogy az otthonka is eltűnik a szemünk elől, az otthoni női munkával szemben is vakok vagyunk, elismerésével pedig adósak – társadalmi szinten mindenképp”

– írja az etnográfus.

A szatymazi otthonkakiállítás is jelzi, hogy mostanra talán már nagyobb távolságba kerültünk ettől a ruhadarabtól: kultúrtörténeti értekezések és tanulmányok tárgya lett, már a kétezres években muzeális darabként tekintettek rá, ami Agárdi szerint „bár még mindig a jelenkor tárgyi világának része, mégis megőrzésre érdemes. Ugyanúgy bekerül a múzeumi kánonba, mint a régi Sokol rádiók vagy az iparművészek által tervezett műanyag használati tárgyak” – mondja a történész. Az otthonka fölött egyébként úgy a kilencvenes évekre járt el az idő, bár, ahogy írtuk, szórványosan itt-ott még ma is viselik.

A szatymaziak utazókiállítást terveznek, két település már be is jelentkezett. És meddig lehet megtekinteni a kiállítást az eredeti helyszínen? „Spontán jött, lesz, ami lesz. Egy ideig még biztosan” – mondja a szervező. És a barack is folyamatosan érik.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!