„Te jó ég, elől hagytam a koszos bugyimat, bocsi!” – ezzel a mondattal fogadott Sylvie Kreusch az A38 hajón tartott koncertje előtt az öltözőjében, ahol az interjút felvettük. Az élőben rendkívül közvetlen Kreusch 2016-ban csatlakozott az akkori partnere szólóprojektjéhez, a Warhaushoz, az azonos nevet viselő lemezük pedig első lett a belga toplistán. Sylvie Kreusch később kilépett a zenekarból, és azóta szólóban aktív, 2021-ben kihozta Montbray című albumát, ami főleg a szakítását dolgozza fel. Ezen a lemezen már megjelent a rá jellemző elegancia, a Françoise Hardy zenéjét idéző sanzonokkal. A zenei sajtó rejtélyes dívaként írta le, de a beszélgetésünkből kiderült, hogy a színpadi jelenléte mögött nincs megtervezettség. Gyerekkori traumákról, öregedéstől való félelemről, a zeneipar szexizmusáról és a tavaly novemberben megjelent Comic Trip című albumáról beszélgettünk vele a budapesti koncert után.
A legjobb megfogalmazás, amit olvastam a Comic Trip lemezedről, hogy a teljes album egy filmes utazásra hasonlít. Egyetértesz ezzel?
Ennél az albumnál sokkal nehezebben ment az írás, mint az első lemeznél, mert akkor érzelmileg megterhelő életszakaszban voltam, szakításon mentem keresztül, ilyenkor mintha minden érzékszerved nyitottabb lenne. Ennél az albumnál pedig boldog voltam és elégedett az életemmel. Persze sokkal nehezebb úgy dalt szerezni, hogy boldog vagy, de a Montbray után az első dolog, amit hajtogattam magamnak, az volt, hogy szeretnék egy vidám albumot írni.
Kihívás volt, mert mélyebbre kell ásnod egy kifejezetten vidámabb hangvételű albumnál, ha azt akarod, hogy mégis legyen a daloknak mondanivalója és több rétege. Nagyon nehéz volt úgy elkezdeni a napot, hogy kreatív legyek. Össze kell szedned magad, számlákat intézned, egyben tartani az életed, minden ilyesmi unalmas felnőtt dolog visszatart az alkotástól. Ezért próbáltam a lemeznél a belső kisgyerek énemre koncentrálni, mert mindannyian elvesztünk valamit, amikor felnövünk.
Persze nem csak vidám dalokból áll az album, néha szükséged van a sötét pillanatokra is a boldogság megtapasztalásához. Úgy érzem, még személyesebb a Comic Trip, mint az első albumon, mert ha arról írsz, hogy éppen össze van törve a szíved, az egy olyan érzés, amit mindannyian ugyanúgy élünk meg. A szakítás után jobban figyelsz magadra, az öltözködésre, mert annyira mélyre taszított ez a szerelmi csalódás, hogy bizonyítani akarsz az exednek is, meg a világnak. Bezzeg ha boldog vagy, akkor minden mindegy, mintha egy lakatlan szigeten élnél életed szerelmével. Viszont ha a gyerekkorodon mész végig, mint én ennél a lemeznél, az tényleg nagyon bensőséges tud lenni.
Nagyon erős vizuális képeket használsz a dalokban, mesélsz a dalszerzési folyamatról?
Úgy tudom leírni, mintha filmekhez írnék zenét, mindig az instrumentális alappal kezdem. Azonnal képek ugranak be, már látom magam előtt ilyenkor a dalokhoz tartozó klipeket is.
Több újságíró is rejtélyes dívaként írt le a koncertkritikákban, hogyan esik neked ez a jellemzés?
Kicsit csodálkozva olvastam ezeket, mert ez egy olyan részem, amiről azt hiszem sosem tudtam, hogy létezik. De egyébként furán érint ez a kifejezés, mert egyáltalán nem vagyok flörtölő típus, inkább idétlennek mondanám magam. Ezen az albumon ezt az oldalamat akartam inkább kihangsúlyozni. A minél bolondabb, de konkrét énemet. A következő albumra pedig megint egy újabb karaktert találok majd ki magamnak, senki sem akarja hogy címkéket ragasztgassanak rá.
Van egy dal az albumon, a Daddy's Selling Wine In A Burning House, ez már önmagában egy erős kép, de ehhez társul egy klip is, amiben megidézed Hollywood 1930-as éveit. Valaki azt írta kommentben, hogy a dalban mintha Marliene Dietrich találkozna David Bowie-val.
Megtisztelő ezeket a kommenteket olvasni, mert ez a két karakter pont nem volt rajta a klip moodboardján, de nagyon jó, hogy mások így látták. Ez a legszemélyesebb dal, amit valaha írtam. Azt gondoltam, erről nem akarok beszélni, de ez a dal megtörtént esetet dolgoz fel.
A nagyapám borász volt, volt egy borászata is, az apámnak pedig volt egy nagy boltja a telken, ahol bort adott el. Mi is a telken éltünk, elég sok szarság történt velem, a szüleim elváltak, apukám pedig iszonyatosan depressziós volt emiatt. Az egész ház leégett. Az apám börtönbe ment, mert azt hitték miatta történt a tűz. Ártatlan volt, és ez nagy trauma maradt neki. Azzal viszont akkor nem törődtem, hogy ez számomra is ugyanolyan trauma volt, sosem beszéltünk erről. Sajnos ez elég sok családban így van, a szüleink nem beszélnek a kényelmetlen érzésekről.
Aztán amikor kitört Gázában a háború, megváltozott a dal jelentése, többé már nem rólam szólt, hanem a gyerekekről, akik háborún mennek keresztül. Nagyon fontos, hogy egy gyereknek gondtalan fiatalsága legyen. Szomorú, hogy el kell viselniük ezt a traumát.
Butterfly című dalodban az irreális szépségideálokról énekelsz, miért érdekel ez a téma?
Butaságnak hangozhat, de nagyon félek az öregedéstől. Úgy érzem, hogy a karrierrem csak pár évig tarthat, aztán az emberek rám unnak, ha már idősödöm. Látszólag a testpozitivitás kultúrájában élünk, de ha felmegyek az internetre, csak azt látom, hogyan maradjunk vékonyak, és milyen gyakorlatokat végezzünk a konditeremben. Persze a modellekhez sosem érhetünk fel, olyan elvárásokat látunk, amik teljesíthetetlenek.
Emellett rengeteg fiatal tehetséget láthatunk, akik tényleg nagyon fiatalon értek a csúcsra, mint mondjuk Billie Eilish. Őket mindig kihangsúlyozzák, ráadásul mindig életkorral együtt, de azt nem veszi figyelembe a zeneipar, ha valaki a negyvenes éveiben lesz nagyon sikeres előadó. Mindig nagy tiszteletet érzek az olyan női előadók iránt, akik később lettek sikeresek, mert ez azt jelenti, hogy sosem adták fel, ráadásul az előadói pályát úgy csinálják, hogy mellette édesanyák is. Egyébként ez meg is szokott rémiszteni, hogy szeretnék-e anyává válni, kell-e ezt választanom, vagy ezek csak társadalmi elvárások.
Mi lehet az oka annak, hogy a legtöbb nő még mindig úgy érzi, hogy egy lejárati dátummal él?
Nagyon sok gonosz kommentet látunk a nőkre vonatkozóan. Egyébként nem csak férfiak írják ezeket, nő a nőnek is elég csúnya dolgokat tud írni. Például Madonnánál az megy, hogy „miért énekel még mindig? Jó szarul néz ki, túl öreg”. Hagyjátok őt énekelni! Még mindig elképesztőnek találom, ahogy táncol és ahogy előad. Bezzeg ha egy férfi öregszik a színpadon, az máris kúl dolog. Rájuk azt mondják, hogy olyanok, mint a jó bor.
Cindy Lauperrel beszélgettem pár hónapja, aki kinevetett, mikor megkérdeztem, hogy ma is tapasztalja-e a szexizmust a szórakoztatóiparban. Szerinted is nehéz nőként érvényesülni a zeneiparban?
Szerencsére én nem tapasztaltam szexizmust. Nekem nem kell várnom egy projektre, nem producerekkel és rendezőkkel dolgozom együtt. A produkciómban lévő férfiak tisztelnek, mert nekem dolgoznak. Szerencsés vagyok, de biztos vagyok abban is, hogy ez kivételes eset, mert ha valaki nagyon fiatalon kerül ebbe az iparba, sajnos megtörténik, hogy egyes producerek akarnak tőled valamit a stúdiókban. Színésznőként például sokkal kiszolgáltatottabb és félelmetesebb lehet a helyzet.
Jelenleg azt látni, hogy a női előadók uralják a zeneipart, a legnagyobb fesztiválok színpadain lépnek fel, és több Grammy-díjat kapnak, mint a férfiak. Szerinted mi változhatott, hogy most inkább rájuk kíváncsi a világ?
A szólóprojektem előtt én is csak srácokkal voltam egy zenekarban, és a legszexistább dolog, ami történt velem, hogy kiszúrt magának egy menedzser. Azt mondta, hogy óriási sztárt csinál belőlem, csak az a dolgom, hogy maradjak csinos, és majd a férfiak megírják nekem a dalokat. Egészen huszonöt éves koromig azt hittem, hogy csak a férfiak dolga a dalszerzés. Most pedig olyan sok tehetséges női előadónk van. Chappell Roan, Charli XCX mind maguknak írják a dalokat, létrehozták a saját zenei világukat, és többé már nem a férfiak dolga az alkotás. Végre elhisszük, hogy nem csak csinosnak kell lennünk és énekelnünk.
Örülök, hogy ez eljutott a tudatomig, mert amikor zenekarban énekeltem, nem éreztem magaménak a történetet. Aztán rájöttem, hogy nekem is van közlésvágyam, úgyhogy ott hagytam az együttest. Elkezdtem saját dalokat írni, és nem volt egyszerű, mert nehéz megtanulni a produceri folyamatokat, de úgy voltam vele, hogy megcsinálom. A hozzáálláson kell egyedül változtatni. Úgy érzem, most már sok lány tanul zenét felsőoktatás szintjén a producerkedéssel együtt, tehát tényleg nagy a változás.
Mindig érdekelt a női előadóknál, hogy a turnék alatt hogyan tudtok figyelni az egészségre, az elegendő alvásra és a kiegyensúlyozott étrendre?
Sehogy, nagyon sokat kell sétálni, ha formában akarunk maradni, ezért jó, hogy mindig jön velem a kutyám. Egyébként sosem iszom többet, mint két pohár bor, mert szükségem van a minőségi alvásra a turnék alatt, de turnén kívül is tartom ezt a visszafogott alkoholfogyasztást. Valószínűleg más lenne, ha még mindig huszonhárom lennék, de most eléggé nagymama módban nyomom.
Sok előadó küszködik a színpadra lépéssel, és azzal az adrenalinnal, amit a fellépés tud adni, ezért nem állnak le, koncert után isznak és kábítószert használnak. Ez elég veszélyes tud lenni. Nekem a legnagyobb csúcspont viszont a színpadon történik, tudom, hogy ennél jobb nem lehet. A koncert után úgy érzem, mintha hatalmas orgazmusom lett volna. Hálás vagyok, hogy megvan a lehetőségem arra, hogy koncert után egyből menjek is aludni. Az egyetlen nehéz dolog ebben, hogy a többiek maradnak. Az egyik részem olyan szívesen beszélgetne mindenkivel, megismerném a rajongókat. De másrészről ez nagyon kimerítő is lenne.
A Fame Magazinnak adott interjúdban mesélted, hogy volt egy időszakod, mikor nem volt otthonod, csak bőröndökből éltél. A Comic Trip albumon viszont megjelenik az otthonra találás. Neked mit jelent az otthon?
Nem is tudom, hogy történhetett, hogy bőröndökből éltem, egyszerűen úgy éreztem, hogy nem passzolok egy városba sem. Antwerpenből származom, imádom a várost, de sosem éreztem magaménak. Aztán állandóan a csávóim lakásán lógtam, de saját otthont sosem kreáltam magamnak. Náluk is csak bőröndökből öltözködtem. Egészen addig nem volt egy kis fészkem, míg nem találkoztam a jelenlegi szerelmemmel, akivel megtapasztaltam, mennyire jó, ha van egy hely, ahova hazatérhetsz és kidekorálhatod az ízlésed szerint. Az otthon a biztonság, ahol megöregedhetek. Emiatt a legszomorúbb dolognak a hajléktalanságot gondolom, el sem tudom képzelni, milyen szívszaggató az utcán élni.
