2025. március 19. – 21:49
frissítve
A Kamaszok (Adolescence) egy horrorsorozat szülőknek: mi lenne, ha kiderülne, hogy a rendes, magának való tinédzser fiunkat brutális gyilkossággal vádolják meg? A Kamaszok egy horrorsorozat azoknak, akik szeretnek megdöbbenni és elszörnyedni azon, hogy mi megy mostanában a világban: mi van akkor, ha a gyilkosság indítéka a manoszféra, az Andrew Tate-féle nőgyűlölő gondolkodás, a totális elmebaj? A Kamaszok egy horrorsorozat vágóknak, mert rájuk egyáltalán nem volt szükség: a werkfilm ellenére nehezen hihető, de elvileg minden egyes részt egy beállításban, valós időben rögzítettek, több helyszínen, rengeteg szereplővel.
De legfőképp: a Kamaszok egy horrorsorozat azoknak, akik nem szeretik, ha érzelmileg, és technikai triplaszaltókkal manipulálják őket. Például nekem. A Kamaszok egy magas szinten levezényelt porhintés, egy technológiai maratonfutás, egy társadalmi célú hirdetés egy családról, aminek az életét felforgatja az, hogy a fiukból egy gyilkosság gyanúsítottja lesz. Azt hagyjuk, hogy az áldozatokkal mi van, a sorozat egyik legbravúrosabb jelenetében egy magányos, gyászoló, rossz körülmények között élő iskolást egyszerűen elhagy a kamera, hogy átrepüljön a kisváros felett, és megkeresse gyanúsított édesapjának (Stephen Graham) eltökélt arcát, miközben a Fragile című Sting-dal gyerekkórusra írt változata szól. Nem én vagyok cinikus, a Kamaszok brutálisan őszinte.
A Kamaszok Stephen Graham színész és Philip Barantini rendező agyából pattant ki. Ők ketten korábban együtt dolgoztak a Forráspont című, többszörös BAFTA-díjas filmen, ami mintha ennek a sorozatnak a tesztüzeme lett volna, ott Graham alakította a londoni szakácsot, aki élete legstresszesebb napját vezényli le a konyhában, szintén egy hosszú beállításban. Barantini a rendezés előtt színészként dolgozott – többek között a Csernobilban is felbukkant – ezért valószínűleg tisztában van azzal, hogy a vágás nélküliség a színészeknek olyasmi lehet, mintha levennék a szájkosarat, és végre minden színpadi ösztönüket latba vethetnék, minden kellemetlen megszakítás nélkül.
A hosszú beállítások sorozata valamikor az utóbbi évtizedekben egyenlő lett a realizmussal, a hitelességgel, a feszültség megteremtésével, de az iszonyatos rendezői és színészi túlkapásokkal is, elég csak megnézni Alejandro González Iñárritu (Birdman, A visszatérő) munkásságát vagy az 1917 című háborús film szaggatott, videójátékokra emlékeztető cselekményvezetését. Még emlékszem arra, amikor a True Detective első évadának egyik lövöldözését vágás nélkül vették fel, és a szemünk előtt elevenedett volna meg egy rendezői mesterkurzus – ennyi évvel később már meg sem bírom mondani, hogy kik lövöldöztek és miért, főleg, hogy miért kellett megszakítás nélkül végignézni.
A túlontúl hosszú beállításokat már az ázsiai slow cinema is bőven magáévá tette (lásd ezt a többszörösen díjazott vietnámi filmet, tele bravúros hosszú jelenetekkel, de nem kizárólag), de a modern angolszász filmes és sorozatos kultúrában gyakran annak a szinonimája, hogy az alkotók ezt még jobban csinálták meg, mintha egyszerűen felsnittelték volna a jeleneteket, mert még több előkészület, még több technológiai fejlesztés, még kitartóbb stáb, még több rendezés és színészkedés kellett hozzá. A Kamaszok mind a négy epizódjában azt bizonyítja be, hogy ezt még inkább megrendezték, mint minden mást.
Graham és Barantino szándéka az volt a Kamaszokkal, hogy négy különböző időszakban tekintsen bele a főszereplő család életébe egy órára, ami megköveteli, hogy ez az egy óra legyen annyira tele információval, amennyire csak lehet. Ez azt jelenti, hogy a szereplőknek gyakran kell olyasmit megbeszélniük, amiket már ők bőven tudnak, csak azért, hogy a nézők is megértsék. A karaktereknek el kell jutniuk egyik helyszínről a másikra, ezért több jelenet is abból áll, hogy a színészeink folyosókon sétálnak. Egy kivétellel a kamera végig a szereplők közvetlen közelében van, ezért gyakran végig kell néznünk egy-egy unalmas folyamatot, egész egyszerűen mert a valóság szabályai megkívánják. Amikor a főszereplő Jamie ujjlenyomatait leveszik, ott meg kell várnunk, ahogy minden egyes ujjal végeznünk.
Ez a fajta folyamatosság nem realizmust teremt, hanem felhívja a figyelmet a Kamaszok kreáltságára, ahol forgatókönyvírói, rendezői és kamera operatőri trükkökhöz kell folyamodni azért, hogy a történések ne álljanak le egy pillanatra sem. Példa, amit a minisorozat többször is elsüt, hogy elindulunk egy szereplővel, és egy szerencsés véletlen folytán pont egy olyan karakter jön vele szembe a folyosón, akit érdemesebb követni. A műviség pedig szöges ellentétben van azzal a valósággal, amiről szól. Senki sem tudja, mi történik a tinédzserekkel, amikor magukra zárják a szobájuk ajtaját, amikor bemennek az iskolába, amikor elmennek a barátaikkal találkozni.
Mint jelen esetben a tizenhárom éves Jamie-nél (Owen Cooper), akinek a családjára az első rész első perceiben kommandósok törik rá az ajtót. Jamie-t azzal vádolják, hogy brutálisan megölte egyik iskolatársát, a fiatalabb Katie-t. A családja teljes megdöbbenésben fogadja a hírt, Jamie semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármi baj lenne, de annak sem, hogy bármit elkövetett volna. Az erős liverpooli akcentussal beszélő szülők nem értik, a szintén tinédzser lányuk tanácstalan. A vízvezetékszerelő, bulldogszerű édesapa lesz Jamie felnőtt kísérője a rendőrségen, miközben az ügyben dolgozó nyomozók (Ashley Walters, Faye Marsay) végzik a munkájukat.
A Kamaszok első része még képes fenntartani a feszültséget, ami a második epizóddal, a formátum miatt lassan a darabjaira hullik. A pár nappal később, a fiú iskolájában játszódó részben már látszódnak a hosszú beállítások hátulütői, a véletlenek, a kameramozgáshoz igazított emberi léptékek, és akkor még Sting sem szólalt meg. A harmadik epizód oroszlánrésze egy szobában játszódik egy pszichológiai felmérés alatt, de a kamera itt sem képes mozdulatlan maradni, a kompozíció folyamatosan változik, mintha pár perc mozdulatlanság valami istenkáromlás lenne – sehol nincsen például olyan formai szigor, mint Steve McQueen Éhség című drámájában, amiben egy hasonlóan súlyos beszélgetést tizenhét percig nyomott Michael Fassbender és Liam Cunningham.
A bosszantó a Kamaszokban, hogy olyan közel van ahhoz, hogy fontos megfigyeléseket és érvényes megállapításokat tegyen: a történetének lényege, hogy Jamie és osztálytársai már annyira online, a szülők tekintetétől védve élik az életüket, hogy gyakorlatilag bármi tudja őket befolyásolni, bármilyen veszélyes gondolat a bullying része tud lenni. A minisorozat az intézményrendszert, az átláthatatlan online teret, és végeredményben a szülőket is okolja ezért, bár vészesen közel jut ahhoz, hogy kimondja: igazából ők is teljesen tehetetlenek.
A Kamaszok viszont a korlátolt perspektívája miatt nem tud a rendszerszintű problémával mit kezdeni. Ez nem egy Drót vagy Fülledt utcák-szerű mélységi vizsgálat, hanem apró szemelvények, amik egy végeredményben szórakoztató sorozat epizódjainak vannak álcázva, ahol egy folyosói séta is akció a folyamatos mozgás miatt, ahol szomorú zene szól, ha együtt kell érezni, ahol a kamera vészesen közel megy egy színész arcához, ha kifejezetten intenzíven, látványosan kell színészkedni. Foglalkozik a témával, de ez nem azt jelenti, hogy a témája kifejezetten érdekelné is – elég a közeget pár pillanatra megmutatni, és máris hitelesnek, húsbavágónak tűnik, elborzaszt, de kétszáz percig mégis szórakoztat. Hogy aztán a végén felálljunk és azt mondjuk, hogy micsoda szörnyű dolgok ezek, és elindítsuk a következő dolgot, amit az algoritmus ajánl.
Bosszantó a Kamaszokban az is, hogy szinte minden eleme irtó magas színvonalú. A színészi munkában gyakorlatilag hibátlan, Stephen Graham zavarodott édesapától kezdve a taknyos-érzelmi terrorista tengelyen szépen ugráló Owen Cooperrel együtt, akinek ez volt az első hivatalos szerepe bármiben. A harmadik részben kapja meg az igazi ellenlábasát a pszichológust alakító Erin Doherty személyében egy olyan hosszú jelenetben, ami egészen biztosan hivatkozási pont lesz mostantól a karrierjében. A négy különböző időszakból egy-egy órát bemutató történetmesélés elviekben működik, mert nem teremti meg magának a szükségességét, hogy mindent megmagyarázzon, és minden kérdésre választ adjon, egyszerűen csak feltételezzük, hogy minden égető kérdés, dilemma, konfliktus az eltelt időben megoldódott.
Dehogyis oldódik meg, a Kamaszok pont arról szól, hogy a legkisebb szörnyű dolgok is addig tudnak eszkalálódni, hogy soha, semmilyen formában ne oldódjanak meg. Ahogy erről szól, látszólag a legnagyobb erénye, de valójában a legnagyobb hátránya: mindent beáldoz annak, hogy egy technikai csodagépezet legyen, amivel rámutat az emberire. Minden próbálkozása ellenére nagyon kevés az igazán emberi benne. Minden érzelme művi: mint az az egy darab könnycsepp, amit számítógéppel varázsolhattak az egyik szereplő arcára az egyik kulcsjelenetben, vagy az emojik, amikkel az iskolások egymással kommunikálnak.
A Kamaszok a Netflixen látható.
