Bidennek bemutatott, majd Hszi Csin-pinget körbeudvarolta a szaúdi rezsim

Szaúd-Arábia bár sosem volt formális amerikai szövetséges, régóta az Egyesült Államok fontos közel-keleti partnere, amely a világ legnagyobb olajexportőreként kulcsszerepet játszik a világgazdaság energiaellátásának biztosításában, a térség fő szunnita katonai hatalmaként segít kordában tartani a síita Irán regionális ambícióit, és ebben a minőségében pedig az amerikai hadiipar egyik legfőbb megrendelője.

Ennek ellenére a két ország kapcsolata különösen Joe Biden amerikai elnökké választása óta messze nem gördülékeny. Az olajártól az emberi jogokon át Irán kérdéséig egy sor dolgon sikerült összeveszniük, és az érdekellentétek miatt ma már kifejezetten ellenséges stílusban beszélnek Washingtonban a szaúdi rezsimről, míg a szaúdiak azt hangoztatják, az amerikaiak félreértik a helyzetet, ha azt hiszik, még mindig diktálhatnak nekik.

Nagyon más a helyzet keleti irányban. Szemben Biden nyári szaúd-arábiai útjával, Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfő múlt heti rijádi látogatását nagy felhajtás és kismillió megállapodás kísérte, az energiától a pénzügyeken és a hadiiparon át a nyugati világ emberi jogi szólamainak elutasításáig.

A találkozó egy központi témája volt az olajkereskedelem dollárban való elszámolásának feladása is, ami ha bekövetkezne, különösen nagy fegyvertény lenne Kína számára.

Mohamed bin Szalmán trónörökös, a szaúdi rezsim de facto vezetője és az általa Rijádba összetrombitált arab vezetők mérföldkőről és stratégiai partnerségről beszéltek, Hszi pedig a kínai–arab kapcsolatok új fejezetét hangoztatta.

Ugyanezek a diplomáciai fordulatok jellegükből fakadóan túlzóak, a legtöbb elemzés úgy értékelte, hogy Hszi útja azt jelzi: az Egyesült Államok közel-keleti befolyása csökken, az arab világ politikai és gazdasági kapcsolatai diverzifikációjára törekszik, és ezen a téren erősebben támaszkodik az olajtermelésének egyre növekvő részét elfogyasztó, technológiai szempontból is fontosabbá váló Kínára is – a stratégiai partnerségről szóló szöveg minden korlátával együtt is.

Biznisz, biznisz

Hszi Csin-ping az ősszel több mint kétéves bezárkózás után tért vissza a nemzetközi diplomáciai porondra, és Szaúd-Arábiában ismét felelevenítette a kínai diplomácia azon régi szokását, miszerint a főnök útjai gazdasági megállapodások és szándéknyilatkozatok tömkelegét hozzák.

A szaúdi vezetés együttműködési szándéknyilatkozatot kötött az Egyesült Államok által régóta üldözött Huawei-jel, amelynek keretében a kínai infokommunikációs eszközgyártó „ultragyors” internethálózatot építhet ki az országban, és részt vesz majd a rezsim különböző digitalizációs fejlesztési projektjeiben. Szaúdi és kínai cégek további 30 milliárd dollár értékben kötöttek különböző energiai, technológiai, kereskedelmi, egészségügyi, infrastrukturális és ingatlanberuházási megállapodásokat, illetve szándéknyilatkozatokat a szaúdi állami média szerint.

A szaúdi állami olajcég, a Saudi Aramco ezen túl az év elején egy tízmilliárd dolláros olajfinomító építésébe kezdett Kínában, míg a kínai állami Selyemút Tőkealap – amerikai partnerekkel konzorciumban – 49 százalékos tulajdonrésszel bír a Saudi Aramco olaj-, illetve földgázvezetékeket üzemeltető leányvállalatában. A Selyemút Alap a szaúdi állami energiacéggel is üzletel, többet között szaúdi naperőművektől kazah hőerőművekig több közös projektjük van.

Hszi részt vett a hat olajmonarchiából álló – Szaúd-Arábia mellett Kuvait, Bahrein, Katar, Egyesült Arab Emírségek és Omán – Öböl Menti Együttműködési Tanács ülésén, és pénteken

megtartották az első Kína-Arab világ csúcstalálkozót is, ahol 21 arab ország vezetője ült asztalhoz Hszivel.

Ezen a kínai vezető a régió és Peking gazdasági, fejlesztési és biztonsági együttműködéséről szónokolt, kiállt a palesztin békefolyamat mellett, felszólalt az iszlamofóbia ellen, és dicsérte a katari futballvébé megrendezését is. Utóbbit akár a nyugati kulturális hegemónia elleni odaszólogatásként is lehetne értékelni, már ha Kína nem tekintené terroristának saját muszlim kisebbségét.

A másik oldalról a szaúdi koronaherceg elítélte „a Kína belügyeibe emberi jogi ürüggyel való külső beavatkozást”, és kijelentette, nem hisznek benne, hogy a világpolitikában bármelyik országnak oldalt kellene választania. Ezt nem nehéz Amerikának küldött jelzésként értelmezni, főleg annak fényében, hogy Joe Biden elnök hónapokon át hasztalan próbálta meggyőzni a szaúdiakat arról, hogy növeljék olajkitermelésüket, hogy ezzel lenyomják a Washington számára belpolitikai és külpolitikai szempontból is kényelmetlenül magas nemzetközi olajárat.

Petrojüan?

A magas energiaárak természetesen Kínának sem állnak érdekében, de az ázsiai ország Amerikával szemben az ez irányú igényeit nem nyílt bírálatokkal szokta jelezni, ami a szaúdi rezsimnek a jelek szerint jobban fekszik. Ennél is fontosabb, hogy míg az Egyesült Államok manapság önellátó olajból, Kína messze van ettől, így növekvő energiaigényét az utóbbi években növekvő közel-keleti olajimport kísérte.

Ennek folyományaként ma már Kína Szaúd-Arábia legfontosabb kereskedelmi partnere, míg Szaúd-Arábia Kína legfontosabb olajforrása, a kínai import 18 százaléka jött az arab országból 2022 első tíz hónapjában. Hszi az Öböl Menti Együttműködési Tanács ülésén jelezte, hogy ez a trend a jövőben sem változik majd: országa továbbra is rengeteg olajat és még több cseppfolyósított földgázt tervez importálni a térségből.

Az olajkereskedelemhez kapcsolódott Hszi útjának a nemzetközi sajtóban legtöbbet taglalt kijelentése is: a kínai pártfőtitkár arról beszélt, hogy

a növekvő olajkereskedelem nagyobb részét szeretnék a sanghaji kőolaj- és földgázpiacon bonyolítani, ahol amerikai dollár helyett kínai jüanban fizetnek a naftáért.

A kínai olajkereskedelem jüanalapra terelése már régóta téma, olyannyira, hogy a szaúdiakkal például hat éve indultak tapogatózások ennek lehetőségéről. Az egészet természetesen Oroszország nyugati pénzügyi szankcionálása tette sürgősebbé Kína számára: az ukrajnai inváziót követően kivetett büntetőintézkedések jelezték, hogy az Egyesült Államok kész leválasztani ellenségeit a nemzetközi pénzügyi rendszerről, ahol az amerikai bankok és a dollár még mindig központi szerepet játszik. Az olajelszámolások jüanalapra terelése tehát jelentősen csökkentené az Egyesült Államok nemzetközi pénzügyi befolyását, miközben növelné Kínáét.

Ugyanakkor egy jelentős probléma a tervvel, hogy a kínai jüan nem konvertibilis (azaz nem lehet szabadon átváltani és mozgatni), így a szaúdiak a kínai importjuk rendezésétől és esetleges kínai befektetésektől eltekintve nem igazán tudnának mit kezdeni a jüannal, amit az olajért kapnak. A szaúdiak kínai olajexportja idén októberig bezárólag 55 milliárd dollárt tett ki, kínai importjuk viszont 30 milliárd körül mozog, azaz hacsak nem akarnak évi 20-30 milliárd dollárt beletolni a nem valami likvid és erősen kiszámíthatatlan kínai tőkepiacokba, jelentős összeg maradna a nyakukon.

A másik oldalról pénzügyi szempontból Kínának sem lenne feltétlenül kifizetődő a dolog: az ázsiai ország hatalmas kereskedelmi többletet bonyolít, elsősorban az Egyesült Államokkal (és az Európai Unióval), amiből jelentős keményvaluta-bevételre tesz szert. A bejövő dollárt tartani nem valami jó biznisz, ezért nekik is jobban megéri, ha az amerikai exportból bejövő pénzt továbbküldik azon államoknak, amelyekkel szemben kereskedelmi deficitjük van – például a szaúdiaknak. Azaz egyelőre nem valószínű, hogy a szaúdi–kínai paktum fogja megtörni az amerikai dollár dominanciáját.

Gyengülő Amerika, sok közös érdek

Nemcsak a petrojüan elterjedése kétséges, a Kína közel-keleti befolyásának növekedését taglaló elemzések azért azt is megjegyzik: Pekingben nem úgy gondolkodnak a térség ügyeiről, mint Washingtonban, és belátható időn belül nem terveznek olyan, permanens katonai jelenléttel és a térség kisebb-nagyobb diplomáciai és politikai konfliktusaiba való beavatkozással járó befolyást, mint amilyennel az Egyesült Államok bír.

A mostani közeledést – az olajon túl – inkább az mozgatja, hogy a szaúdiak és az amerikaiak kevésbé bíznak egymásban, és mindkét fél egyre szkeptikusabb a kapcsolat stratégiai fontosságát illetően.

Szaúd-Arábia washingtoni megítélésén sokat rontott, hogy az Egyesült Államok a palaolaj-forradalmat követően a világ legnagyobb olajkitermelőjévé vált; Kína megerősödése miatt régóta tervben van közel-keleti jelenlétének csökkentése és erői Ázsiára való összpontosítása; a demokrata párti kormányok Irán feltartóztatása helyett igyekeztek stabilabb kapcsolatot fenntartani a teheráni rezsimmel; és 2018-ban a szaúdi rendszerrel szemben kritikus, Amerikában élt Dzsamál Hasogdzsi újságíró megkínzása és brutális meggyilkolása, majd csontfűrésszel történt feldarabolása sokáig vállalhatatlanná tette Mohamed bin Szalmán rezsimjét.

Bár Donald Trump elnöksége alatt az elnök a szaúdiakkal milliárdos bizniszeket kötő vején keresztül Mohamed bin Szalmán közvetlen összeköttetésben állt a Fehér Házzal, Trump bukása óta a szaúdiak kevésbé tudják érvényesíteni érdekeiket Washingtonban, sőt Biden a nemzetközi olajár csökkentésére tett erőfeszítéseit kifejezetten ellenséges lépésként értékelték.

Hosszabb távon Rijádban azzal terveznek, hogy az Egyesült Államok eleve nem fogja tudni fenntartani jelenlegi világpolitikai és világgazdasági befolyását, így érdemesebb kiterjeszteni kapcsolatrendszerüket. Ebben a helyzetben pedig Kína természetes partner: az ázsiai ország a térség számára gazdaságilag egyre fontosabb tényező, és az amerikai emberi jogi bírálatokkal és a „liberális nemzetközi rendről” szóló washingtoni elképzelésekkel szemben is azonos oldalon állnak.

Kína a trónörökös gazdasági modernizációs projektjeiben is partner: Mohamed bin Szalmán a jövő szeleit érezve szeretné, ha országa az olajtermelésen kívül valami másra is képes lenne, ezért most a zöldenergiától a turizmuson keresztül az okosváros-építésig egy sor megalomán projekttel próbálja biztosítani, hogy a szaúdi gazdaság az olajkorszak végével is működjön. Hogy ezek a projektek mennyire értelmesek, az egy dolog; a kínai cégek viszont a megtérüléstől függetlenül szeretik az effajta beruházásokat.