Biden az olcsóbb olajért lepacsizott a szaúdi herceggel, akit páriává akart tenni, hiába

Joe Biden amerikai elnök hatalomra jutása előtt azt ígérte, hogy páriává teszi Szaúd-Arábiát, az Egyesült Államok egy régi és hagyományosan fontosnak tartott közel-keleti partnerét, miután a Demokrata Párt szavazóbázisa számára egyre kevésbé volt vállalható a szaúdi rezsim középkori állapotokra hajazó emberi jogi helyzete, a humanitárius katasztrófát okozó véres jemeni polgárháborúban való tevékeny részvétele, valamint az Amerikában élt Dzsamál Hasogdzsi újságíró megkínzása és brutális meggyilkolása, majd csontfűrésszel történt feldarabolása miatt kerekedett botrány.

Azóta nagyot fordult a világ. Biden már a beiktatása utáni hónapokban visszatáncolt, és annak ellenére is eltekintett a szaúdi rezsim komolyabb szankcionálásától, hogy egy tavaly év elején nyilvánosságra hozott amerikai hírszerzési jelentés arra jutott, a Hasogdzsi-gyilkosságért személyesen Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökös – a rezsim de facto vezetője – a felelős.

A teljes hátraarc idén júliusra jött el, amikor Biden ellátogatott Szaúd-Arábiába, és ha kezet nem is fogott, de egy ökölpacsival köszöntötte Mohamed bin Szalmánt.

A 2020-as és a 2022-es helyzet között az egyik nyilvánvaló különbség, hogy a kampányban mindig könnyebb elvi alapon politizálni, mint a valóságban, és Szaúd-Arábia továbbra is fontos szerepet tölt be a közel-keleti amerikai külpolitikai elképzelésekben. A másik, és a jelen helyzetben még fontosabb körülmény, hogy a 2020-as elnökválasztási kampány idején a kőolaj világpiaci ára 40 dollár környékén mozgott, míg tavaly év végére 80 dollárra nőtt, a februári ukrajnai orosz invázió óta pedig 100 dollár környékén mozog.

Biden ebben a helyzetben arra próbálja rávenni a szaúdi rezsimet, hogy az olajkitermelés növelésével segítsen lenyomni az olajárat, miután annak elszabadulása a fejlett világban tüzeli az inflációt, recesszióval fenyeget, és a Demokrata Párt egyébként is gyenge esélyeit is jelentősen rontja a novemberi félidős választás előtt.

Ezt illetően Biden nem ért el áttörést, és a közel-keleti olajkitermelés jelentős növelése más faktorok miatt sem valószínű. Az optikailag elég rossz közel-keleti vizit pedig más területeken is csak mérsékelt eredményeket hozott az amerikai elnök számára.

Az olajról és Iránról szólt

Mint Richard Haass, az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa nevű agytröszt elnöke írta, az amerikai–szaúdi együttműködés alapja háromnegyed évszázada az olaj volt: a szaúdiak a legnagyobb globális olajtermelőként tettek róla, hogy az biztosan és olcsón hozzáférhető legyen a világpiacon az Egyesült Államok és szövetségesei számára; cserébe az Egyesült Államok fejlett fegyverrendszerekkel és hírszerzési támogatással látta el a világ egyik legbrutálisabb diktatúráját, amelyen az amerikai hadiipar is jól keres.

A szaúdi rezsim felfegyverzése a hidegháború idején a szovjetek elleni feltartóztatásnak is része volt, és az 1979-es iráni iszlám forradalom óta az iráni rezsim fő ellensúlya a Közel-Keleten.

Ebben a sztoriban persze korábban is voltak gellerek. Szaúd-Arábia más arab országokkal együtt 1973-ban olajembargót vetett ki az Egyesült Államokra, amiért Washington Izraelt támogatta a jom kippúri háborúban Egyiptommal és Szíriával szemben. Szaúdi elemek fontos szerepet játszottak a 2001. szeptemberi 11-i amerikai terrortámadásokban is. De az utóbbi évekig kesztyűs kézzel bántak a szaúdiakkal, amihez vélhetően hozzájárult, hogy a rezsim más olajmonarchiákhoz hasonlóan irtózatos pénzeket költ lobbizásra és a Washingtonban külpolitikai szakértőként pózoló exdiplomaták és exkatonák lefizetésére.

Ugyanakkor Szaúd-Arábia súlyát az utóbbi években több párhuzamos folyamat erodálta:

• A palaolaj-forradalom következtében az amerikai olajkitermelés jelentősen nőtt, így az amerikai döntéshozók úgy gondolták, kevésbé fontos meghajolni a szaúdiak előtt.
• Ehhez az érzéshez is hozzájárult, hogy Washington már Barack Obama elnöksége (2009-2017) is azt hirdette, hogy a 21. század Kelet-Ázsiáról fog szólni, ezért az amerikai külpolitikának is erre a térségre kell összpontosítania, miközben a Közel-Kelet stratégiai jelentősége csökken.
• Az Iránnal Obama idején megkötött atommegállapodás (amelyben Teherán vállalta, hogy nemzetközi felügyelet alá vonja atomprogramját) időleges stabilitást hozott az iráni–amerikai viszonyba, ezzel tovább csökkentve a szaúdiak befolyását (Rijád természetesen ellenezte a paktumot).
• 2018-ban a szaúdi rendszerrel szemben kritikus Hasogdzsi brutális meggyilkolása tovább rontotta Rijád renoméját Washingtonban, és még a Republikánus Párt egyes prominens külpolitikusainak körében is éles bírálatokhoz vezetett.

Donald Trump elnöksége (2017-2021) alatt a szaúdiak helyzetét javította, hogy Trump elnök felmondta az iráni atommegállapodást, és miután Teheránnal Bidennek sem sikerült zöld ágra vergődnie (az iráni rezsim az amerikai külpolitika hektikusságát látva nem nagyon akar belemenni egy újabb alkuba, amelynek megakadályozásában Oroszország is partner), a két közel-keleti regionális hatalom közti erőegyensúly fenntartása Biden hivatalba lépése óta a retorikai visszatáncolás egyik fő indoka.

Az is sokat segített, hogy Trump veje, Jared Kushner elég világosan lobbizott a szaúdi rezsim számára. Ezzel együtt már akkor sem voltak zökkenőmentesek az amerikai–szaúdi kapcsolatok. Bár ezt ma már nehéz elképzelni, ennek oka a túl alacsony olajár volt.

A koronavírus-járvány idején az olaj iránti kereslet hirtelen összeesett, emiatt lefelé indult az olajár is, de a szaúdiak mégsem csökkentették a kitermelésüket, hogy ezzel feltornásszák az árat, hanem árháborúba kezdtek: miután az olaj kitermelési költségei számukra a legalacsonyabbak között vannak a világon, az alacsony árak teremtette lehetőségeket kihasználva megpróbálták kigolyózni a drágábban termelő orosz és az amerikai konkurenciát. Az amerikai olajvállalatoknak okozott anyagi károk miatt ez Trumpnak nagyon nem tetszett, ezért megfenyegette a szaúdiakat, hogy ha nem csökkentik a kitermelést, megvonja tőlük az amerikai katonai támogatást.

A fenyegetés bejött, a szaúdiak lepaktáltak az oroszokkal, és a termelést azóta sem pörgették fel. Közben az olaj árát a nyugati járványügyi korlátozások feloldása és az ukrajnai orosz invázió is felnyomta, de a szaúdiak azóta is tartják magukat az oroszokkal kötött korábbi alkuhoz, amelyet részben pont Trump erőszakolt ki.

Olcsóbb lesz?

Most az amerikai elnök, a Trumpot váltó Joe Biden pont a magas olajár miatt aggódik, és az oroszokkal kötött paktum felmondására és hónapok óta a termelés növelésére kapacitálja Szaúd-Arábiát, valamint további, az Egyesült Államok katonai támogatásából részesülő közel-keleti országokat.

A hangnemváltást jelzi, hogy hiába táncolt vissza hamar a kampánybeli retorikától, Biden sokáig nem volt hajlandó a trónörökössel közvetlenül tárgyalni, ami amerikai sajtóhírek szerint kölcsönös volt, a Biden nyilatkozataira megsértődő Mohamed bin Szalmán sem vette fel a washingtoni hívásokat.

Biden azt mondta, hogy zárt ajtók mögött felhozta a Hasogdzsi-gyilkosságot és a szaúdi koronaherceg személyes felelősségét is feszegette. Ennek ellenére pusztán a látogatás ténye és a látványos ökölpacsizás is heves bírálatokat szült az Egyesült Államokban.

A szaúdi külügyminiszter ráadásul azt állította, a koronaherceg felelőssége nem került szóba, és az ügyet csak egy, a szaúdi emberi jogi helyzettel kapcsolatos, rövid és nem konfrontatív párbeszéd során érintették. Sőt, szerinte a trónörökös azt is felhozta Bidennek, hogy az Egyesült Államok hasonló „hibákat követett el” a hírhedt iraki abu-grébi börtönben, ahol bevett dolog volt a foglyok kínzása; és kevésbé volt izgága, amikor idén Ciszjordániában egy izraeli rajtaütés során megöltek egy palesztin–amerikai újságírót.

Az ökölpacsi és a szaúdi rezsim jelképes rehabilitása azonban látszólag nem hozott különösebb eredményeket Bidennek,

különösen az olaj kérdésében. Ennek számos potenciális oka van.

• 2015 és 2021 között az olajár kifejezetten alacsony volt, ami az olajtermelőknek bevételkiesést okozott, így most mindegyikük szeretne hasznot húzni a sokéves csúcson lévő árakból.
• Egy másik érv, hogy a közel-keleti termelőknek eleve nem túl jelentősek a szabad kapacitásaik – a szaúdiak és az Egyesült Arab Emírségek potenciális extra kapacitását napi 3 millió hordóra, a globális termelés 3 százalékára teszik elemzők –, emiatt ha akarnák se tudnák érdemben csökkenteni a világpiaci árakat.
• Újabban az is felmerül, hogy a részben a magas olajár okozta nyugati recessziós várakozások, valamint a járványvédelmi szigor mellett kitartó Kína növekedésének megtorpanása visszafogja a keresletet, és csökkenti az olajárat. Az ebből fakadó bizonytalanság miatt sem akarják növelni a termelést a szaúdiak.

Amiről kevesebb szó esik Magyarországon, ahol a kormány az Oroszországra kivetett szankciókat okolja az energiaárak elszállásáért, hogy globális szinten telítettek a finomítók kapacitásai, miután a járvány alatti keresletbezuhanás miatt számos finomítót bezártak, és most nincs elég kapacitás a megnövekedett benzin-, gázolaj- és kerozinkereslet fedezésére (a kőolajat ugyebár a kocsiba töltés előtt fel kell dolgozni).

Ez is Kínáról (is) szól

Az olajár csökkentése mellett Biden elsősorban a térségbeli politika jemeni, iráni és izraeli vetületeiről tárgyalt Szaúd-Arábiában, bár arról megoszlanak a vélemények, hogy mennyi sikerrel.

• A Biden-látogatás érdekében a szaúdi rezsim támogatta az ENSZ által tető alá hozott jemeni tűzszünetet;
• a szaúdi–izraeli normalizációs törekvések részeként Szaúd-Arábia innentől beengedi a légterébe az izraeli repülőgépeket;
• egy egyiptomi–izraeli–szaúdi megállapodásnak köszönhetően kivonták az amerikai vezetésű nemzetközi békefenntartókat a három ország határán, stratégiailag fontos területen fekvő Tiran szigetéről, amely korábban konfliktusforrás volt köztük.

Ezzel együtt az izraeli–szaúdi békülés – amely az amerikai elképzelések szerint az Iránnal szembeni feszültségek egy fontos ellensúlya lenne – elég mérsékelt maradt, és a fenti bejelentésekből látszik, hogy más területeken sem jutott sokra az amerikai elnök.

Emellett a Biden-kormány kommunikátorai szerint a négynapos közel-keleti vizit, amely során az amerikai elnök Izraelben is járt – ahol arról is beszélt, hogy Amerika kész erővel megakadályozni, hogy Irán atomfegyverhez jusson –, és a szaúdi vezetés mellett egy mekkai fórumon nyolc másik arab ország vezetőjével is találkozott, ismét bizonyította az Egyesült Államok elkötelezettségét a térség mellett, bármit is jelentsen ez.

Ezt illetően Biden arról beszélt, hogy ha az Egyesült Államok „kivonul (a Közel-Keletről), az űrt Kína, Oroszország vagy Irán tölti be”. Azaz Washingtonban úgy látják, hogy Peking és Moszkva nemzetközi aspirációival szemben muszáj a világ minden térségében ellentartani, még ha ennek részeként a legvéresebb diktátorokkal is kell ökölpacsizni.

Ez utóbbira azt szokás felhozni, hogy ma már Kína a szaúdi olaj legnagyobb piaca, és nemrég az is felmerült, hogy innentől jüanban számolják el az olajexportot (bár nem világos, hogy a szaúdiak mit kezdenének a jüannal, amit Kínán kívül máshol nem tudnak elkölteni). Peking újabban fegyvereladásokkal, technológiai megállapodásokkal és komolyabb befektetésekkel is megjelent a régióban, ami felverte a hidegháborús riasztókat Washingtonban.

Ezzel együtt sokan szkeptikusak azt illetően, hogy ez jogos lenne: „Kína valóban fontosabb szereplővé vált, de ez Kína energiaszükségletének természetes következménye” – mondta Kori Schake, a hagyományosan a republikánusokhoz húzó American Enterprise Institute elemzője.